Part 1

A HATTYÚ

VÍGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

IRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

KIADÁSA

_Előadási és minden egyéb jog fenntartva._

*

_Copyright 1921 by United Plays Inc. New-York._

Franklin-Társulat nyomdája.

SZEMÉLYEK

Beatrix, özvegy hercegné _Rákosi Szidi_ Symphorosa, a huga _Kürthy Sári_ Jácint, a bátyja _Hegedüs_ Alexandra, a lánya _Varsányi Irén_ Arzén ⎫ _Dénes_ ⎬ Beatrix fiai György ⎭ _Czobor_ Ági Miklós _Csortos_ Albert herceg, trónörökös _Tanay_ Mária Dominika hercegnő _Haraszthy Hermin_ Gróf Lützen _Hevesi_ Wunderlich ezredes _Hajdu_ Sibensteyn _grófné_ _Czeglédy Róza_ Caesar, udvarmester _Szerémy_ Alfréd, inas _Bárdi_ Komorna _Szomjas Paula_ Főispánné _Balla Mariska_ Egy hölgy _Szemere Aranka_

Huszárok, lakájok.

Történik Beatrix hercegné kastélyában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Először adták a budapesti Vigszínházban 1920 december 18-án._

ELSŐ FELVONÁS.

_Kerti pavillon, amely a kis hercegek tanulószobájául szolgál. Balról nyitott ajtó, amelyen át a napsütött kertet látni. Jobboldalt ajtó más szobákhoz. Nyári délután._

_Ági tanár Arzénnel és Györggyel az asztalnál ül. Előad. A fiúk feszülten figyelnek._

Ági. A megaláztatásoknak ez után a sorozata után és hosszas szenvedés után meghalt, Szent Ilona-szigetén, 1821 május ötödikén, ötvenkét éves korában. Ott temették el, a sziget egy emelkedett pontján, ahonnan szerette a tengert nézni. Hű környezete azt akarta a sírkövére írni, hogy «Napoleon» – de kínzója, a gyalázatos Hudson Lowe még a síron túl is üldözte. Tiltakozott ez ellen a felírás ellen. Csak azt engedte a sírkőre vésni, hogy «Le Général Buonaparte» – Buonaparte tábornok. Hamvait később ünnepélyesen Franciaországba szállították és Páris felséges temetést rendezett a vértanuvá lett császárnak. Azóta az Invalidusok templomában nyugszik, művészien szép és egyszerű nyitott sírboltban.

_Elhallgat. Szünet. A fiúk meghatottan hallgatnak. Ági órájára néz._

Ági. Ezzel mára vége van a leckének. _Becsukja a könyvét._ Van Fenségteknek valami kérdésük?

Arzén. Tegnap este nagy vitánk volt a mamával. A mama gyűlölettel beszél Napoleonról. Azt mondta róla, hogy bitorló volt.

Ági. Ahogy vesszük.

György. Hát hogy vesszük?

Ági. Fenségteknek jogukban van véleményüket megformálni. Én úgy veszem, hogy világraszóló lángész volt. A forradalom kavargása dobta felszínre, ezeknek az időknek a vihara edzette meg és nyitott előtte olyan lehetőségeket a kibontakozásra, aminők normális viszonyok közt el se képzelhetők.

György. Ön így veszi?

Ági. Igen.

György. Akkor én is így veszem.

Arzén. Ezt nevezem önálló véleménynek.

György. Ez is önálló vélemény, csak nem az enyém, hanem a tanár úré.

Arzén. A mama nagyon haragudott.

Ági. Napoleonra?

György. És önre.

Ági. Miért?

Arzén. Mert ön nem gyűlölettel tanítja.

Ági. Én objektive tanítom.

Arzén. Ezt mi mondtuk neki, de a mama szerint ez is helytelen, mert szerinte Napoleont gyűlölettel kell tanítani.

György. Azt mondta, hogy főleg a mi családunkban, mert mink trónfosztottak vagyunk és ezt igen sokban Napoleonnak köszönhetjük.

Ági. Mély tisztelettel a fenséges asszony nézete iránt, én ezt a história szempontjából kissé túlzottnak találom. Napoleon személyesen nem avatkozott Fenségtek mélyen tisztelt családja politikai sorsába. Ha valaki, úgy a württembergi király volt az, aki ebben közrejátszott.

György. De a württembergi király Napoleon kreaturája volt.

Ági. Így, közvetve, van benne valami. De épp erre mondottam, hogy túlzás. És ha valahol, úgy épp egy trónját vesztett szuverén családban kell nézetem szerint a Napoleon bátorságát, iniciativáját, sőt szerencséjét tanítani. Mert az ő élete mutatja, hogy a trónok elérhetők. Pedig ő egyszerű ügyvéd fia volt. Hát még, akiknek a származása jogot ad…

Arzén. Hiába, a mama…

György. A mama most azért olyan érzékeny a trón tekintetében, mert Albert herceg itt van nálunk.

Arzén. A mama mindig érzékeny a trón tekintetében.

György. Albert herceg igazi trónörökös és ha a mama igazi trónörököst lát, akkor a mama nem tud enni.

Arzén. Nem csoda. Szegény. Az ő dédanyja még uralkodott. Nem bírja megszokni, hogy ennek örökre vége.

György. Örökre?

Ági. Hát bizony… mostanában nagyon nehéz.

Arzén. És ha Alexandrát elveszi a trónörökös?

György. De nem veszi el.

Arzén. Honnan tudhatod? Ha Alexandrát elveszi a trónörökös, akkor mi, mint családja, csatlakozunk az udvarhoz és Alexandra királyné lesz. És ahogy én a mamát ismerem, a herceg nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ő fog uralkodni.

György. Ha elveszi.

Arzén. Elveszi.

György. Ugyan mért venné el?

Arzén. Mert a mama nagyon akarja. És mindenki nagyon akarja, aki itt van. A nagynéném Symphorosa, maga Alexandra, én, te, a tanár úr…

György. Én nem is nagyon akarom. Tanár úr nagyon akarja?

Ági. Hát Istenem… Alexandra őfensége minden nagyra és szépre hivatott.

György. De azért a tanár úr még se nagyon akarja.

Ági. Én? Ugyan miért nem?

György. Mert ezt is olyan hidegen és udvariasan mondta.

Ági. Istenem… hát nagy dolog az kérem. Alig megy hamarjában a fejembe. Nehány hónapja van szerencsém itt élni az önök fenséges családjának körében… önökkel, ha szabad így kifejeznem magamat… és fenséges nővérük, amilyen komoly hölgy, oly jóságos hozzám… mindnyájunkhoz. Szerencsém van őt tőrvívásra tanítani és ha így egyszerre arra gondolok, hogy a tanítványom hermelinpalástot ölt… megkoronázzák, trónra ül… hát… nagy dolog ez kérem.

György. Én sajnálnám itt hagyni ezt a kedves falusi életet. A magyarok oly kedvesek hozzánk. A megyei urak is, a parasztok is. Olyan jó kis életünk van itt. De… ön velünk jönne oda is, úgy-e tanár úr?

Ági. Ha megparancsolnák.

Arzén. Ah, szép az mégis. Maga az udvari élet unalmas lehet. De a politika, azt mondják, az valami mulatságos. Folyton vagy reszketni kell, vagy nevetni.

_Belép Beatrix és Alexandra a kert felől. Mindenki feláll._

Beatrix. Amint látom, vége a leckének.

Ági. Igenis, Fenség.

_Alexandra baloldalt, elől, némán és mozdulanul áll._

Beatrix _órájára néz_. Pedig még hat perc hiányzik a négy órához.

Ági. Tíz perccel négy óra előtt érkeztem el, Fenség, Napoleon halálához. Ezt szerény nézetem szerint oly nyugvópontnak találtam, hogy utána már nem volt érdemes arra a tíz percre új fejezetet kezdeni.

Beatrix. Ön ezt oly nagy nyugvópontnak találta.

Ági. Mint bátorkodtam mondani.

Beatrix. Az illető halottnak tényleg nagy nyugvópont. Nekünk csak vessző, amely után a mondat tovább folytatódik. De nem ezért jöttem. Arzén! György! Albert herceg meg fog benneteket látogatni itt a tanuló szobában. Érdeklődik a tanulmányaitok iránt és azt az óhajtását fejezte ki, hogy beszélgetni akar veletek valamely studiumotokról. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy a történelem lesz az a studium. Gróf Lützen később megerősített ebben a feltevésemben. Menjetek, fésülködjetek meg, mossátok meg a kezeteket és vegyetek sötét ruhát.

Arzén. Mikor jön?

Beatrix. Amikor felébred, egyenesen ide jön.

György. Alszik?

Beatrix. Ha azt mondtam, hogy felébred, akkor kitalálhattad volna, hogy most alszik.

György. Kitaláltam. Azért kérdeztem.

Beatrix. Ez a felelet fölösleges volt. Arzén! Azt hallom, köhögsz.

Arzén. Nem anyám, csak egyet-kettőt köhintettem.

Beatrix. Symphorosa azt mondta, hogy huzamosabban köhögtél. Ön mért nem jelenti ezt nekem?

Ági. A fenséges úr ma délelőtt zöldpaprikát kóstolt és tanácsom ellenére nem vágta ki a gyümölcsből az ereket. Ezért köhögött. Azért nem jelentettem, mert ezt nem tartottam komoly köhögésnek.

Beatrix. Ön nem tudhatja, hogy komoly-e vagy nem. Ön nem orvos.

György _Arzénhez_. Ezt Napoleonért kapta.

Beatrix. Mit beszélsz?

György. Semmit, anyám. Köhögtem.

Beatrix. Rólad pedig azt hallottam, hogy ma reggel vadul lovagoltál.

György. Ezt is Symphorosa árulkodta.

Beatrix. Illetlen fiú. Nem erről van szó. Vadul lovagoltál.

György. A ló volt vad.

Beatrix. Ön miért nem jelenti nekem, ha a ló vad?

Ági. A ló szelid volt addig, amíg a fenség rá nem ült.

Beatrix. Azt ön nem tudhatja. Ön nem lovász.

György. Akkor meg nem is jelentheti.

Beatrix. Ne beszélj, ha nem kérdezlek. Arzén ma este priznicet tesz a torkára és te holnaptól kezdve kizárólag csak Gyömbéren lovagolhatsz.

György. Gyömbér? Drága mamám, ne szeress olyan nagyon.

Beatrix. Egy szót se. _Néma csönd._ Meglepetést hoztam számotokra. Nem érdemlitek meg.

Arzén. Mi az?

György. Mi az?

Beatrix. Találjátok ki.

Arzén. Alexandra királyné lesz.

_Nagy zavar. Csönd. Alexandra megrezzen._

Beatrix. Illetlen. Micsoda beszéd ez? Megtiltom, hogy erről még csak gondolkozzál is. Nézd csak. Remélem, nem ön az, aki ilyen gondolatokra ösztönzi őket.

Ági. Isten őrizz Fenség.

Beatrix. Hát hol veszed akkor ezt?

György. Én mondtam neki.

Beatrix. És te honnan vetted?

György. Saját magamból.

Beatrix. Micsoda?

György. Ne haragudj mamám, amért én is látok. Nekem is van szemem.

Beatrix. Ha Albert őfensége most nem jönne ide tanulmányaitok iránt érdeklődni, szigorúan megbüntetnélek. De ez nem fog azért elmaradni. Ön pedig jelenthetné nekem, hogy ilyen kérdésekkel foglalkoznak.

György. Ezt ő nem tudhatja. Ő nem rokon.

Beatrix. Robespierre, eredj a szemem elől. _Néma csönd._ Nos, megmondom, mi a meglepetés. Albert herceg nálunk időzésének tiszteletére megjött Károly bátyám… azaz Pater Hyacinthus.

_Vad öröm._

György. Nagyszerű! Nagyszerű!

Arzén. Jaj de boldog vagyok! _Ági nyakába ugrik._

Beatrix. Indiánok!

Alexandra. Nagyon szeretik őt, anyám. Ezt jól esik látni. Én is boldog vagyok, hogy megjött.

Arzén. Hát még én! Tanár úr, ez a legaranyosabb ember a világon! A nagybátyám!

György. Herceg volt, most szerzetes. Barát. Csuhája van, kámzsája, scapuláriuma.

Beatrix. Nem ez a lényeges. Ez külsőség. Arany szíve és acél feje van.

György. Az is van.

Arzén. Lemondott a világról, belépett egy tanítórendbe.

Ági. Tudom, Fenség, hallottam.

György. De még nem látta.

Ági. Nem voltam oly szerencsés.

György. Hát most lesz olyan szerencsés és mind leszünk olyan szerencsések. Anyám, ennél jobb hírt nem is hozhattál volna. Még ha azt hoztad volna is, hogy Alexandra…

Alexandra. György!

Beatrix. Nem fog elmaradni a büntetés.

_Künn a kertben megszólal Jácint hangja._

Jácint _künn_. Beatrix!

Beatrix. Csönd! Mintha kiáltott volna valaki.

Jácint _künn_. Beatrix!

Beatrix. Igen. Jól sejtettem. Jácint kiabál. Rettenetes manirjai vannak.

Arzén. Drága Jácint!

György. Jácint! Jácint!

_Elébe akarnak rohanni._

Beatrix. Itt maradtok. _Hirtelen csönd._ Indiánok. Majd én elébe megyek, mert még tovább hangoskodik, – most, amikor Albert őfensége alszik!…

_Beatrix kimegy a kertbe._

Alexandra _Ágihoz_. Anyám még azt is akarta közölni önnel, hogy a fenség, miután a gyermekekkel diskurált, a vívást kívánja látni.

Ági. Parancsára, Fenség.

Alexandra. Már intézkedtem, hogy a vívóteremben minden rendben legyen. A fiúk előbb önnel vívnak kardra, aztán egymással tőrre.

Ági. Ha szabad érdeklődnöm: Fenséged nem vesz részt a vívásban?

Alexandra. Nem.

_Szünet._

György. Miért nem?

Alexandra. Mert őfensége kifejezetten a ti vívásotok iránt érdeklődött. A kosztümök rendben vannak?

Ági. Igenis, Fenség.

Alexandra. Mennyi időre van szükségük, hogy a vívó jelmezekbe átöltözzenek?

Ági. Úgy gondolom, tíz-tizenkét perc elegendő.

Alexandra. Azért kérdezem, mert a programm pontosan van megállapítva. A fenséges úr itt időzése után megnézi az én kis rózsakertészetemet s onnan megy a víváshoz. A kertészetet tizenöt percre becsülöm.

Ági. Mélyen sajnálom, hogy Fenséged nem mutathatja be haladását a tőrvívásban.

Alexandra. Előbb úgy volt, hogy én is résztveszek az akadémián. De ha a kertben kell kalauzolnom, nem marad idő az átöltözéshez. Így hát csak a fiúk vívnak.

Ági. Tisztelettel bátorkodom megkérdezni: nem kalauzolhatná a fenséges urat más a rózsakertben?

Alexandra. Miért kérdi ezt?

Ági. Fenséged azalatt vívójelmezt ölthetne és inkább a vívását mutatná be.

Alexandra _élesen_. Miért inkább a vívásomat?

Ági. Csak… gondoltam… Fenség olyan ritka, acélos gráciával vív és…

Alexandra _élesen_. És?

Ági. És… a kertet más is elmagyarázhatja.

Alexandra _élesen_. Köszönöm, ezt én is tudom.

Ági. Bocsánatot kérek, Fenség. A tanító büszkesége beszélt belőlem.

Alexandra. A programm nem az Ön büszkeségei szerint igazodik. Általában az egészet szíveskedjék rám bízni. Igen? _Kissé sértődötten veti föl a fejét._

Ági. Parancsára, Fenség.

_Kis szünet._

György. Kérlek, szabad nekem valamit mondani?

Alexandra. Nos?

György. A tanár úrnak van igaza. _Az ajtó felé megy._

_Künn hangok._

_Jácint egyszerű szerzetesi ruhában van, mely a karmeliták öltözékéhez hasonló._

_Jácint és Beatrix belép._

Arzén és György _Jácintra rohan_. Édes Jácint! Drága bácsi!

Arzén. Hozta Isten!

György. Meddig marad?

Jácint. Na, na, na, na, na! Nézd csak! _Védekezik_.

Beatrix. Indiánok!

György. Meddig marad?

Jácint. Még be se jöttem – már azt kérdezed, hogy meddig maradok.

György. Mert ez a legfontosabb.

Jácint. Rég nem láttalak benneteket. _Jobbról-balról magához öleli őket._ Hadd látom. Szép pirosak vagytok. _A karjukat fogja._ A húsotok jó kemény.

György. Meddig marad?

Jácint. Fájdalom, nem sokáig. _Ági felé megy, aki mélyen meghajol._ És nézzétek, milyen okos vagyok, most kitalálom, hogy ez a ti kedves professzorotok, Ági úr, akiről annyi szépet hallottam. _Kezet fog vele._ Beatrix sok jót írt önről. Mindent tudok. Nem csak jó professzor, hanem kitünő sportsman is. Evez, vív…

Arzén. Lovagol.

Jácint. Bravo. Ezt szeretem. És azt is szeretem, hogy szeretitek.

György. De mennyire!

Jácint. És ön hogy van megelégedve a tanítványaival?

Ági. Igazán nagyon, királyi Fenség.

Jácint. Nem fenség, tanár úr. Csak Krisztus alázatos szegény szolgája.

Ági. Bocsánat, atyám.

Jácint. Azért nem kell mindjárt elvörösödni, mert akkor én haragszom magamra. Viszont bemutatkozásnak oly rokonszenves ez a pirulás egy doktor filozofiétől, hogy azt hiszem, már jó barátok is vagyunk. _Ismét kezet fog vele._ Gratulálok a módszeréhez. A sporttal kevert tudomány a legtisztességesebb iskola.

Beatrix. Jácint szenvedélyes pedagógus. Szinte jobban érdekli a tanár, mint a tanítvány.

Jácint. Köszönöm, édesem. Ennek éle volt. De majd egyszer, ha nagyon esik az eső és nem tudunk mit csinálni, elmagyarázom neked, hogy mi a gyerek iránt való végtelen szeretetből nézünk mindenekelőtt a nevelő homloka mögé. Na gyerekek. Mit tanultatok ma?

Arzén. Ma végeztünk Napoleonnal. _Beatrixra néz._

_Zavar._

Jácint. A mama nem szereti. Mi?

Beatrix. Nem.

György. Este arról vitatkoztunk, hogy…

Alexandra. Hagyd ezt György, ne kezdjétek újra.

Jácint. Miért ne. Halljuk. Miről vitatkoztatok?

Arzén. A mama szerint Napoleont gyűlölettel kell tanítani.

György. Különösen a mi családunkban.

Jácint. És ön szerint?

Ági. Én objektive adtam elő Napoleon történetét.

Jácint. Akkor maga eljön velem fiam és én magát bemutatom a londoni történelmi kongresszuson, mint világcsudát. Mert ilyet ott még nem láttak. Az ember vagy szereti Napoleont, vagy gyűlöli.

György. Ő szereti, csak nem mondja.

Jácint. Mért nem mondja?

Ági. Mert azt akarom, hogy a fenségek maguk formáljanak véleményt. Mindenesetre felhívtam figyelmüket Napoleon tetterejére, bátorságára, sőt szerencséjére is.

Jácint. Jól tette. Ha valahol, úgy ebben a családban tanuljanak a fiúk ebből az életrajzból. Most megint mért vörösödött el, édes fiam?

György. Mert épp az előbb mondta szóról-szóra ugyanezt.

Jácint. Attól ugyan még nincs igaza, de legalább, ha tévedünk, fiam, ketten vagyunk hozzá.

Beatrix. Menjetek tisztálkodni, fésülködni és sötét ruhát venni. _Jácinthoz_. Albert őfensége mindjárt ide jön hozzájuk.

Jácint. Akkor menjetek szépen. A viszontlátásra tanár úr.

_Ági meghajol és kimegy a fiúkkal jobbra._

Beatrix. És ha százszor találjátok is el egymás gondolatát, az az ember mégis bitorló volt.

Jácint. Melyik ember?

Alexandra. A mama nem mondja ki a nevét soha.

Jácint. Pardon, ezt elfelejtettem.

_Symphorosa jön a kertből._

Symphorosa. Alszik.

Jácint. Kicsoda?

Beatrix. A trónörökös. Melyik oldalán fekszik?

Symphorosa. Várj csak. A jobb oldalán.

Beatrix. Szóval nem fekszik a szívén.

Symphorosa. Nem. A máján fekszik.

Beatrix. Jó. Menj vissza Symphorosa, őrködjél és jelents pontosan mindent.

Symphorosa. Igen édesem.

_Kimegy a kertbe._

Jácint. Symphorosa húgom vigyáz a herceg álmára?

Beatrix. Igen. Állandó összeköttetésben van a szárnysegéddel, aki viszont állandóan néz be a kulcslyukon.

Jácint. És ez egész nap így megy?

Beatrix. Mindent pontosan akarok tudni. Az én vendégem. Nem kis felelősség.

Jácint. És mióta megy ez így?

Beatrix. Negyedik napja.

Jácint. És meddig marad itt?

Beatrix. Egyelőre úgy van, hogy holnap utazik el. Ezért kellett volna előbb jönnöd. Albert váratlanul jött és mi férfi nélkül voltunk.

Jácint. Amint a sürgönyt kaptam, azonnal jöttem. Albert megváltozott. Komoly, kellemes férfi lett.

Beatrix. Nagyon szimpatikus.

Jácint. Hozzám igazán olyan kedves volt, el se mondhatom. Majdnem könnyezett, mikor meglátott.

Beatrix. Ő is nagyon szerette boldogult uramat. Pedig akkor még gyerek volt.

Jácint. Olyan hévvel ölelt meg, talán négyszer is megcsókolt. Olyan őszintén mondta, hogy itt benneteket mennyire megszeretett.

Beatrix. Hiszen éppen ez az.

Jácint. Mi az az «ez az»?

Beatrix. Menj ki édes lányom. Sétálj egy kicsit a kertben.

Alexandra. Igenis anyám.

_Kimegy a kertbe._

Beatrix _a szemét törli_.

Jácint. Mi az édesem, történt valami?

Beatrix _kinéz az ajtón, a leánya után_. Nem akarok előtte beszélni. Éppen ez az, hogy nem történt semmi.

Jácint. Nem értem.

Beatrix. Albert neked is mondta, hogy minket mennyire megszeretett.

Jácint. Mondta.

Beatrix. Hát beleszeretett ő itt mindenkibe, csak Alexandrába nem.

Jácint. Mit vártál tőle három nap alatt?

Beatrix. Szerelmet nem. De legalább egy kis érdeklődést a lányom iránt, valami kis közeledést. És hiába. Pedig igazán mindent megtettünk.

Jácint. Nem politikai oka van ennek?

Beatrix _mosolyogva_. Te engem lebecsülsz, Károly.

Jácint. Pardon… tudom, hogy Európa leginformáltabb asszonya vagy…

Beatrix. Majd megmutatom neked a levelezésemet. Én nem élek illuziókban, Károly. Én tudom, hogy hozzánk csak akkor jönnek házasodni, mikor két-három uralkodócsalád is kívánja őket és ők egyiket se akarják megsérteni. Csak akkor kezd dobogni az ő szívük.

Jácint. És most?

Beatrix. Most dobog. Ettől vagyok úgy megvadulva, Károly. A cár akarta őt a Konstantin lányának, Olgának. Edwárd szerette volna őt Shortlandéknek, Patricia számára. Nagy zavarban volt az anyja, ezt tudom. Oncle Fréderic minden nap telegrafált nekem Bécsből és Amélie Pétervárról.

Jácint. Albert kénytelen elővenni a szívét.

Beatrix A marienbadi találkozás után ez a két jó politikai parti ki volt zárva. Róma felé nem nézhet, nősülni muszáj, így hát tényleg a szívét kell elővennie.

Jácint. Ilyenkor Montenegróba szoktak menni.

Beatrix. Ettől félek én is. Nagyon engedelmes fiú és az anyja, Dominika, dirigálja. Na, most aztán elindult a szívével… Előbb Drezdába ment, ott Leopoldina Saroltát nézte meg, de az nem tetszett neki, mert hajlamos a hízásra. Onnan Lisszabonba vitte a szívét Gonzaga Silvina infánsnőhöz, ez kitünő leány, de olyan rettenetesen csúnya, hogy azt már nem is szabad. Onnan felszaladt Belgiumba a szívével, Mária Herminához, de az meg két fejjel magasabb mint ő, – igaza van, így nem lehet a nép előtt reprezentálni. Most itt van. És ha innen így eresztjük el, akkor igazán elmegy Montenegróba. _A szemét törli._

_Symphorosa belép a kert felől._

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Kinyúlt az ágyból.

Beatrix. Miért nyúlt ki?

Symphorosa. Cukrosvizet ivott.

Beatrix. Volt ott cukrosvíz?

Symphorosa. Hát ha ivott.

Beatrix. Csak megijedtem, hogy nem volt. És aztán?

Symphorosa. Megfordult és most megint alszik.

Beatrix. Köszönöm, édesem.

Symphorosa. Szivesen, édesem.

_Symphorosa kimegy._

Beatrix. És tudod, hogy szegény uramnak is kedvenc gondolata volt ez a házasság. A nagy barátsága Albert apja iránt is ebből fakadt.

Jácint. Az a szívéből fakadt.

Beatrix. De ezzel a gondolattal öntözgette. És mióta szegények ugyanegy évben meghaltak, ez a gondolat bennem él tovább és fog élni addig, amíg én. Ha azt hagyhatnám a lányomra, hogy trónra kerül, szívesen meghalnék ma.

Jácint. Ebben kevés alázatosság volt, Beatrix.

Beatrix. Bocsáss meg Károly, de három nap óta azt kell mondanom, nem vagyok normális. Biztosan tudom, hogy a lány miatt állt meg itt nálunk. És most mégis… mintha Alexandra nem is volna a világon. És az anyjáról, Dominikáról semmi életjel. Ha komoly volna a szándéka, Dominika már itt volna. Sír.

Jácint. De Beatrix!

Beatrix. Mondom, nem vagyok normális. Vedd azt, még csak egy napunk van. Ma délután, ma este az estély, és ha most nem történik valami… bármi… akkor vége, talán örökre.

Jácint. És semmi jel?

Beatrix. Semmi. Képzelheted, hogy figyelek.

Jácint. Talán Alexandra…

Beatrix. Ő tökéletes. Szép, okos, mérsékelt, szegény apja olyan jól jellemezte őt, mikor hattyúnak nevezte. «Az én büszke fehér hattyúm». És most is olyan: méltóságteljes, néma, komoly, tiszta… magasan hordja a fejét… igazán tökéletesen viselkedik. Képzelheted, hogy erre is figyelek. Ez az Albert meg közömbös, hogy öngyilkos lehet bele az ember.

Jácint. Beatrix, te nagyon kijöttél a sodrodból.

Beatrix. Tudom, de nem bánom. Ez nemcsak az én életem, ez a mi egész családunk utolsó nagy ütközete. Most, vagy soha. És csodát fogsz látni, mert én keresztül viszem, ha beleszakadok is!

_Symphorosa beszól az ajtón._

Symphorosa. Alszik tovább, normálisan.

Beatrix. Köszönöm, édesem.

_Symphorosa kimegy._

Jácint. Nem kell így kínoznod magadat. Lesz, ahogy lesz. Ha most nem sikerül, majd sikerül máskor.

Beatrix. Mikor? Albert már harmincöt éves és képzelheted, mit áll ki a családjától, hogy már házasodjék. És mit gondolsz, Alexandra fölött nem mulnak el az évek?

Jácint. Hány éves most Alexandra?

Beatrix. Huszon.

Jácint. Huszon… mennyi?

Beatrix. Semmi. Csak huszon.

Jácint. Ez új szám.

Beatrix. Igen, édesem. Ezt én találtam ki. Mint anya.

Jácint. Kérlek. Rendben van. Szóval huszon.

Beatrix. És ezt se lehet sokáig. Elvirágzik. Politikai családban ez mindegy. De a mi lányainknak szépeknek kell lenniök! Tudom én, hogy bűnös vagyok.

Jácint. Nem vagy bűnös. Szenvedélyes anya vagy édesem. Te átérzed, hogy a mi életünk nem az egyének boldogsága, hanem a családé. Sokszor a legboldogabb királyi család csupa boldogtalan egyénekből áll. Ezt viselni kell, vagy… nem kellett volna kikezdeni a történelemmel.

Beatrix. Szegény Xaxa!

Jácint. Ki az?

Beatrix. Alexandra.

Jácint. Most így hívjátok? Azelőtt, ha jól tudom, Xixi volt.

Beatrix. Igen. De most, hogy idestova huszon… éves, most már Xaxa. És ha ez így megy tovább, Xoxo is lesz.

Jácint. Vagy becsületesen Alexandra.

Beatrix. Soha. Kicsinyítünk öregem, mindhalálig.

_Symphorosa belép._

Symphorosa. A helyzet változatlan.

_Symphorosa kimegy._

Beatrix. Szóval nagyon, nagyon kérlek, állj most erre a rövid időre te is az ügy szolgálatába.

Jácint. Én? Angyalom, mit tehetek én?

Beatrix. A te charmeur modoroddal…

Jácint. De édes fiam, nem engem kell elvennie.

Beatrix. Te férfi! Nem érted te ezt. A környezetnek minden szeretetreméltósága a lányra világít. És hátha még csak ez az egy kis sugár hiányzik, hogy egyszerre csak észrevegye őt.

Jácint. A lány hogy gondolkozik a dologról?

Beatrix. Úgy mint én.

Jácint. Beszél erről?

Beatrix. Hallgat. De folyton erről hallgat. Ő mindent belül intéz el.

_Symphorosa sietve jön._

Symphorosa _lihegve teszi a mellére a kezét._

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Felébredt.

Beatrix _izgatottan mozdul_.

Symphorosa. Gróf Lützen köhögött az ajtaja előtt.

Beatrix. Véletlenül?

Symphorosa. Nem. Szándékosan.

Beatrix. Hát nem az ezredes őrködött?

Symphorosa. De igen. Gróf Lützen csak köhögni jött.