Part 8

_Voltaire_ volt ez. Ez a nagy ember most eljutott bámulatos pályafutásának végső és legfontosabb időszakába. Sajátságos dolog, de ha Voltaire hatvan éves korában halt volna meg, ma csak mint tehetséges és ügyes írót emlegetnék, aki egyik-másik művében feltünő tanubizonyságát adta liberális és fényes elméjének, de mint költő és drámaíró érdemét jóval felülmúló megbecsülésben részesült kortársai részéről. Tevékenységének igazán jelentős korszakába olyan életkorban jutott, mikor mások már a nyugalmat keresik. A szerencse sajátságos játékánál fogva élete jóval hosszabbra nyúlt az átlagos életkornál, úgy hogy bármi későn kezdte is, életének leggyümölcsözőbb és legfontosabb korszaka több mint egy negyedszázadra terjedt (1754–78). Hogy igazán belejutott pályájának ebbe a fordulatába, az ép úgy a véletlennek tulajdonítható, mint angolországi tartózkodásának. A _Lettres Philosophiques_ kiadása után nagyon keveset tett arra, hogy e művének igéreteit beváltsa. Visszavonult Madame du Châtelet falusi házába, ahol tudományos foglalkozással, színdarabok, és egy egyetemes történet írásával töltötte idejét. Hírneve fokozódott, ezekben az években írta legnépszerűbbé vált tragédiáit – a _Zaïre, Mérope, Alzire_ és _Mahomet_ címűeket – s egy rendkívül benső hangú levelezés Nagy Frigyessel annál jobban fokozta tekintélyét. Géniuszának lényege azonban még mindíg hallgatásba volt merülve. Aztán Madame du Châtelet meghalt és Voltaire megtette élete nagy lépését. Nagy Frigyes meghívására elhagyta Franciaországot s elment Potsdamba, hogy mint a király pártfogoltja éljen ott. Tartózkodása azonban nem sokáig tartott. Úgy látszott, hogy az akkori Európa két legkiválóbb embere annyira szereti egymást, hogy nem tudnak egymástól távol élni, de oly kevéssé is szeretik egymást, hogy nem tudnak együtt maradni. Csakhamar beállott az elkerülhetetlen robbanás. Voltaire elmenekült Poroszországból, miután előbb megajándékozta a világot a legmulatságosabb _jeux d’esprit_-k egyikével – _Diatribe du Docteur Akakia_ című művével – s némi habozás után a genfi-tó mellett telepedett le. Néhány évvel később a Ferney kastélyba költözött, amely ettől fogva állandó tartózkodási helye lett.

Voltaire ekkor volt hatvan éves. Poziciója irigylésre méltó volt. Hírneve rendkívül nagy volt s jelentékeny vagyont gyüjtött össze, amely nemcsak biztosította tökéletes függetlenségét, hanem módot nyujtott neki arra is, hogy egy falusi mágnás pazar életét élhesse birtokán. Ferneyben, a francia terület határán való tartózkodása függetlenné tette a kormány beavatkozásaitól, de mégse volt olyan messze, hogy elvesztette volna a fővárossal való kapcsolatát. Így jött meg az alkalom képességei teljes kifejtésére. S ezek a képességek valóban rendkívüliek voltak. Jelleme az emberi természet legellentmondóbb elemeiből volt összetéve s nehéz volna olyan erényt és olyan hibát említeni, amely benne nem volt meg. A legönzőbb ember volt és a legönzetlenebb; mohón kapzsi volt és pazarlóan bőkezű, hitszegő, rosszmájú, frivol és aljas tudott lenni, de szilárd barát és igazi jótévő is, mélyen komoly volt s a legnemesebb lelkesedések inspirálták. A természet még fizikai alkatába is beleplántálta ezeket az ellentmondásokat. Egészsége oly rossz volt, hogy szinte egész életét úgy töltötte, mintha a sír szélén állana, életerejét azonban az egész világtörténetben nem múlta fölül senki. Egy jellemvonása, amely mindig megvolt benne: kielégíthetetlen cselekvési ösztön tüzelte folyton, akármilyen helyzetben volt is, de sohasem pihent. Hosszú, sovány teste, mely szüntelen heves mozgásban volt, csontvázszerű arca, örökös vigyorgással mozgó vonásaival, csillogóan átható szemei, mindez a hihetetlen mozgékonyságba galvanizált holttest benyomását tette. Valóság szerint azonban nem egy halott kisértet lakott ebben a különös hüvelyben, hanem egy rendkívül intenzitással élő ember merész és hatalmas szelleme.

Némely jelek már akkor is mutatták, hogy milyen formát fog aktivitása ölteni. Poroszországi tartózkodása idején befejezte _Essai sur Les Moeurs_ című művét, amely gyors áttekintéssel járja be az emberiség egész fejlődését és XIV. Lajos korának ragyogó rajzával fejeződik be. Ez a munka több tekintetben rendkívül eredeti. Az első történelmi mű, amely megkisérelte leírni a civilizáció útját a legszélesebb szempontokból, amely figyelembe vette a keleti népeket is, amely többet foglalkozott a művészetek és tudományok fejlődésével, mint a politika és háború részleteivel. Legnagyobb fontossága azonban abban van, hogy történelmi lepel alatt alapjában véve izgató irat volt; ellenképe Bossuet _Histoire Universelle_-jének. Ez a mű a világtörténetet a gondviselés művének mutatta meg. Voltaire szempontja egész más volt. Neki, mint Montesquieu-nek is, csakis természetes okok dolgoztak a történelemben, de ezenfelül még az ő szemében van egy befolyás, amely kezdettől fogva hátráltatta az emberiség haladását s ez a befolyás a vallásos hit. Így tehát a könyv, bár sokkal ragyogóbb és modernebb, mint Bossueté, mégis csaknem ép oly egyoldalú. Történelmi iránymű, amelyre ráillik Montesquieu elmés mondása: «Voltaire azért ír történetet, hogy a maga szerzetét glorifikálja, mint valami benediktinus barát.» Voltaire «szerzete» a párisi filozófiai iskola volt s ennek dicsőitésére való igyekezete csakhamar más irányokban is nyilvánult.

Az _Essai sur Les Moeurs_ rendkívül szórakoztató elbeszélés, de terjedelmes és tudós munka, mely több kötetet tölt be és sok évi kutatás eredménye. Voltaire ettől fogva arra szánta magát, hogy egyszerűbb és népszerűbb formába foglalja szellemét. Többé nem volt ideje hosszadalmas értekezésekre, gyorsabb és biztosabb úton kellett a közönséget megközelítenie. Erre áradni kezdtek Párisba a rövid, könnyed könyvecskék – tanulmányok, színdarabok, költemények, regények, levelek, traktátusok – a formában és terjedelemben rendkívül változatos könyvek nagy mennyisége, de valamennyi egyformán ellenállhatatlan és a ferneyi eredet bélyegét egyformán magán viselő. Voltaire utánozhatatlan stílje végre megtalálta azt a médiumot, amelyben feltárhatja minden varázsát és ragyogását. A kiélezett, metsző, gúnyolódó mondatok úgy táncolnak lapjain, mint megannyi könnyűlábú és hegyesfülü kobold. Az embernek követni kell őket akarata ellenére is. Pamfletjeit természetesen eltiltották, de eredmény nélkül; ezernyi példányszámban keltek el s egyre újabb szállítmányok csempésződtek be egy vagy más módon Hollandiából vagy Genfből. Ha valamely különösen éleshangú műve jelent meg, Voltaire azt írta barátjainak, hogy ő nem tud róla semmit, hogy valószínűleg valami angol pap művének a fordítása és hogy különben is mindenki láthatja a stílusából, hogy nem ő írta. A furcsa álnevek végtelen sorozata tette a tréfát hatásosabbá. Oh nem, igazán nem Voltaire a szerzője ennek a botrányos könyvnek. Hogy is írhatta volna ő? Hiszen a címlap nyilvánvalóan mutatja, hogy ez Cucufin testvér műve, vagy Mazin abbé nagybátyjáé, avagy de Boulainvilliers grófé, vagy épen a kínai császáré. Így folyt a játék s egész Franciaország nevetett és olvasott.

Ennek a könnyű fajta irodalomnak két formáját Voltaire különösképen magáévá tette. Tökéletességre vitte a dialógust, mert ez a forma neki különösen alkalmas volt az ellentétes gondolatok gyors kifejtésére s mert az ellenmondókat humorisztikusan csúffá lehetett tenni. Ebbe a formába öntötte legfinomabb mondanivalóinak jó részét s olyan munkákban, mint a _Le Diner du Comte de Boulainvilliers_ és a _Frère Rigolet et l’Emperuer de la Chine_ koncentrálva megtalálni egész munkájának esszenciáját. Hasonlóan hatásos és jellemző a _Dictionnaire Philosophique_, mely a vegyes cikkecskék egész tömegét tartalmazza ábécé-rendben. Ez a munka teljes szabadságot adott Voltairenek tárgyai megválasztásában ép úgy, mint a velük való bánásban, kedve szerint írhatott hol szarkasztikusan, filozófálva, kritizálva vagy bohóskodva s ez a szabadság nagyon kedve szerint való volt, úgy hogy a könyv, mely először mint zsebszótár jelent meg, ő maga «hordozható ördög»-nek nevezi egy levélben, amely a napnál világosabban bebizonyítja, hogy ő semmiképen sem tehető felelőssé ezért a gonosz munkáért – hat kötetre dagadt Voltaire életében.

Ezeknek az írásoknak a tárgyai nagyon sokfélék. Legalább látszólag nem korlátozódtak vitás dolgokra. Voltak köztük sikert arató tragédiák, voltak kritikai művek, voltak történelmi tanulmányok, voltak frivol kis történetek. De egy vagy más módon mindegyikükből kilátszott a lóláb. Akármilyen álruhát vett is magára, Voltaire mindig a maga «szerzete» mellett írt, minden lehetséges alkalommal a régi kormányrendszer elleni nagy mozgalmat támogatta. Támadása széles körre terjed ki. A pénzügyi rendszer ártalmai, az igazságszolgáltatás hibái, a kereskedelem korlátozásainak hiábavalósága, ezekre és száz hasonló tárgyra ontotta a vidám, metszően éles, frivol és kiméletlen szavak özönét. De volt egy témája, melyhez mindig visszatért, amely legkeserűbb gúnyolódásának tárgya és egész munkássága fölött uralkodik. «Écrasez l’infame!» volt az állandó felkiáltása s az a «gyalázatos» dolog, amelyet lábbal akart taposni, nem volt kisebb dolog, mint a vallás. A vallás elleni támadásának rendkívüli hevessége sokak szemében eltörülhetetlen bélyeget nyomott nevére, de ezen a ponton való állásfoglalását gyakran félreértették s ezért ez pontosabb vizsgálatot kíván.

Voltaire mélyen vallástalan ember volt. Ebben hasonlított kortársainak többségéhez, de a vallástalanságot tovább vitte, mint korában bárki más. Mert ő belőle nemcsak a tisztán vallásos és misztikus érzések hiányoztak, hanem hiányzott belőle a rokonszenv is azok iránt a homályos, tépelődő, felindult lelki állapotok iránt, melyek a költészet, a zene s a művészet legmagasabb formáit hozzák létre. Voltaire ezt nem tudta megérteni, még észre se tudta venni, rá nézve nem is léteztek s azt az állítást, hogy őszinte és mély befolyással tudnak lenni az emberre, olyan abszurdumnak tartotta, amely vitatkozásra nem érdemes. Ez bizonyára nagy gyöngeség volt benne, szellemének nagy egyoldalúsága. Írásainak nagy részét megrontotta, sőt nem egy olvasója előtt elhomályosította munkájának igazi természetét és igazi értékét. Mert az emberi természet legnemesebb részei közé tartozó némely dolgoknak megértésére való képtelenség mellett Voltairenek voltak más nagy fontosságú tulajdonságai, melyek ellensúlyozzák hiányait. Ha bizonyos igazságokkal szemben vak volt is, másokat csodálatraméltó világossággal vett észre; ha rokonszenvei bizonyos irányban nem tudtak kifejlődni, más irányokban rendkívüli módon érzékenyek voltak. Ezeknek a megfontolásoknak a világánál könnyebben érthetővé válik a vallással szemben való állásfoglalása. A vallás összes magasabbrendű elemeit – a buzgó jámborság, az egyéni extázis, az istenivel való közösség érzése – ezeket ő egyszerűen nem ismerte. De szerencsétlenségére, az ő napjaiban volt olyan oldala a vallásnak, melyet átható tisztánlátásával észre kellett vennie. A fanatizmus szelleme még mindig eleven volt Franciaországban; az a szellem, amely Szent Bertalan éjszakáján kitört és amely diktálta a nantesi ediktum visszavonását. Hatása érezhető volt az életnek minden ágában, elfogultságot, elkeseredést és viszályt szülve, de különösen az igazságszolgáltatás terén hozott szörnyű eredményeket. Véletlenül Voltaire ferneyi tartózkodása idején ennek néhány kirívó példája jutott napvilágra. Egy Calas nevű fiatal protestáns ember Toulouseban öngyilkosságot követett el; a város hatóságai felekezeti túlbuzgóságukban apját, aki teljesen ártatlan volt, fia meggyilkolásával vádolták és kerékbe is törték. Kevéssel később egy másik protestánst, Sirven nevűt, hasonló körülmények között itéltek el, de neki sikerült elmenekülni Ferneybe. Néhány évvel később Abbevilleben két tizenhétéves fiút itéltek el prófán tréfák miatt. Mind a kettőt nyelvük kitépésére és fejük vesztésére itélték; az egyik megszökött, a másikat kivégezték. Hihetetlennek látszik, hogy ilyen dolgok történhettek a tizennyolcadik századi Franciaországban; de megtörténtek és ki tudja, még hány hasonló szörnyűség. Hogy ez a három eset nyilvánosságra került, ez Voltairenek érdeme. Az ő bátorsága és ügyessége nélkül Calas borzalmas meggyilkolása ismeretlen maradt volna s az abbevillei borzalmas esetet elfelejtették volna egy hónap alatt. A kegyetlenség és igazságtalanság úgy vágott bele Voltaire idegeibe, mint a korbács. El volt szánva, hogy nem fog nyugodni, amíg nemcsak kivívja a jóvátételt ezekért az igazságtalanságokért, hanem amíg örökre ki nem irtja az ember szelleméből a babonás bigottságot, amely ezeket lehetségessé tette. Ebből a célból támadta olyan makacssággal és hévvel a vallást és a papságot általában és különösen a római katholikus egyház orthodox dogmáit. Életének nagy célja lett, meggyőzni a közvéleményt, hogy ezek a dogmák magukban véve nevetségesek és megvetésre méltók, következményeikben pedig gyalázatosak. Ezért bármilyen is a magunk meggyőződése vallási dolgokban, nem tarthatjuk őt gonosznak, mert nem kételkedhetünk benne, hogy mindabban, amit a vallásról írt, az egyetlen uralkodó motivum az emberiség jóllétének szenvedélyes vágya.

Voltaire filozófiai nézetei sajátságosak voltak. Gondolkodásából kizárta a csodát, de hitt az istenségben, egy legfőbb végső okában, a világegyetem minden jelenségének. Amint azonban körülnézett a világban, a gonoszság és a nyomor ragadta meg legelőször a figyelmét és szólt legerősebben lelkéhez. Annyi kortársának optimizmusa az ő szemében sekélyes, esztelen elmélet volt, amely nem áll semminemű összhangban a valóság tényeivel s hogy ezt a véleményét kifejtse, megírta leghíresebb művét, a _Candide_-ot. Ez a könyv külső formájára nézve könnyed fajta regény, valóság szerint magában foglalja a lényegét Voltaire legérettebb megfontolásainak az emberi életet illetőleg. Különösképen ez a könyv, melyet bizonyára igen sokan olvastak egyszerűen elméssége és szabadszájúsága kedvéért, egyike a legkeserűbb és legmelankólikusabb könyveknek, amelyeket valaha írtak. De azt szinte szabálynak kell tekinteni, hogy Voltaire annál mélyebb értelmű, mennél könnyedebb az írása s akkor nevet legjobban, amikor a legkomolyabb. A _Candide_-ben talán a legbrilliánsabb és a legkomolyabb. A könyv mintegy katalógusa mindazon szenvedéseknek, mindazon szerencsétlenségeknek, mindazon megalázásoknak és borzalmaknak, melyektől az emberiség szenved s Voltaire kacagása sohasem enyhül benne. Katasztrófa katasztrófára következik, veszedelem veszedelemre s ezalatt nemcsak az író nevet, hanem megnevetteti az olvasót is s csak a könyv elolvasása után tárul ki igazi értelme lelkünk előtt. A csillogó lapok akkor kezdik feledhetetlen hatásukat tenni s az ember kicsisége és nyomorúsága mintha új intenzitást nyerne Voltaire nevetéséből.

De a legbámulatosabb dolog a Candide-ben, hogy kissé többet is tartalmaz, mint merő pesszimizmust, pozitiv tanítás is van benne. Voltaire józan esze eltorlaszolja az ideált, de józan ész marad. «Il faut cultiver notre jardin» – ez az utolsó szava, ritka praktikus bölcseség egy filozófustól.

Voltaire stílje a _Candide_-ben éri el tökéletessége tetőpontját, de minden egész művében is tökéletes. Prózája valóságos megtestesülése a francia géniusz legjellemzőbb tulajdonságainak. Írása tetőpontra juttatja a tradiciót, melyet Pascal kezdett a _Lettres Provinciales_-ben: a világosságot, egyszerűséget és elmésséget. De ezeknek a tulajdonságoknak, ha túlzásba esnek, megvan a hátrányuk is. Voltaire stílje szűkkörű, csupa kihegyezettség; Bossuet mondatainak kimért járása mellett a Voltaireéi szinte egy pirouettere emlékeztetnek. De a pirouette a Voltaireé, egy tökéletes táncos bájával, könnyedségével és rejtett erejével van csinálva. Nyilvánvaló volt, hogy reakciónak kell támadni ellene, és pedig üdvös reakciónak. Ennek jelei voltak már láthatók Diderot írásának szinességében és szenvedélyében, de a nagy változás csak a tizenkilencedik századdal köszöntött be.

Voltaire stíljének ragyogó volta seholsem feltünőbb, mint levelezésében, amely oly nagy és fontos részét tölti be munkásságának. Soha nem volt nálánál pompásabb és fáradhatatlanabb levélíró. Nyomtatásban kiadott leveleinek száma többre rúg tizezernél; az ember alig meri elgondolni, mennyit írhatott még ezenkívül, mert a fennmaradt levelek legnagyobb része hosszú élete utolsó harminc évéből való. A gyüjtemény megbecsülhetetlen értékű azért a világosságért, amelyet Voltaire jellemére és pályájára vet s azért a teljességért, amellyel visszatükrözi a kor szokásait, érzelmeit és gondolkodását. Voltaire egész Európával levelezett. Hírneve, mely már nagy volt, mielőtt Ferneyben letelepedett volna, attól fogva hihetetlenül megnőtt. Nem volt ember, akinek az övéhez hasonló befolyása lett volna, attól fogva, hogy Clairvauxi Bernát diktálta szerzetesi cellájából papoknak és fejedelmeknek, hogy kell magukat viselniök. De azóta teljeset fordult a kerék. A középkornak egyenes ellentéte személyesült meg abban a furcsa öreg emberben, aki a Genfi-tó közelében levő főúri magányában felváltva kacérkodott a császárnőkkel, fogadta államférfiúk és filozófusok hódolatát, uralkodott az irodalom minden ágán és gúnyolódott az egyházon. Az évek haladtával Voltaire addig is bámulatraméltó munkakedve nőttön-nőtt. Mintha intellektuális érdeklődései nem foglalták volna le eléggé, foglalkozott üzleti vállalkozással, fokozta birtokának jövedelmeit és órakészítő telepet létesített Ferneyben. Mindennap órák számra dolgozott íróasztalánál; szövögetve értekezéseinek, leveleinek, tragédiáinak és tréfáinak végtelen szövevényét. Este a bőkezű házigazda szerepét töltötte be, mulattatva az egész környéket bálokkal és lakomákkal és szerepet játszott valamelyik saját tragédiájában saját szinpadán. Aztán valóságos mohóság ragadta meg; napokra bezárkózott szobájába, rettentő energiájának minden részecskéjét valami pusztító dialógus készítésére fordította, vagy valami profanizáló cikkre a _Dictionnaire Philosophique_-ben. A végén törékeny szervezete kimerült, halálraváltan rogyott össze. Másnap aztán ép oly frissen kelt fel, mint máskor és rendelkezett az aratás felől.

Egy nap hirtelen megjelent Párisban, ahol nem volt csaknem harminc éve. Megérkezése jeladás volt a legsajátságosabb tüntetések egyikére, amiket a világ valaha látott. Néhány hétig uralkodó szerepet vitt a fővárosban, láthatóan és dicsőségesen, mint a civilizált világ kétségbevonhatatlan ura. Ünnepeltetése tetőpontja akkor volt, mikor megjelent egy páholyban a Théatre Françaisben, hogy meglássa legújabb tragédiái egyikének előadását és az egész ház mint egy ember állott fel üdvözlésére. Diadala úgylátszott, hogy több, mint egy törékeny öreg halandó személyes diadala és úgy tünt fel, mint mindannak a diadala, ami az emberi faj aspirációiban a legnemesebb. De e hetek fáradalmai és izgalmai soknak bizonyúltak még Voltairenek is, aki ekkor már 84 éves volt. Egy túlságos nagy adag ópium beteljesítette, amit a természet megkezdett; a legcsodálatosabb lények egyike végre megpihent.

A francia irodalom a tizennyolcadik század második felében gazdag volt érdekes egyéniségekben. Diderot és Voltaire mellett mint egyenrangú társuk, sőt bizonyos tekintetben mint náluknál is jelentékenyebb szellem állott _Jean Jacques Rousseau_. Az ő különös megkülönböztető jele az eredetiség volt. Sem Voltaireben, sem Diderotban nem volt meg ez a tulajdonság oly nagy mértékben, mint ő benne. Voltaire csakis ellenállhatatlan józanesze révén mondható eredetinek, mert ez tette képessé arra, hogy világosan lásson ott, ahol mások homályosan látnak; de gondolkodásának zöme ugyanazokon az alapokon nyugodott, amelyekben az akkori átlagember mindennapi felfogása. Diderot sokkal merészebb, sokkal spekulativabb gondolkodó volt, de bár ő vezette a kor szekerét, maga is benne ült; eredetisége nem volt más, mint kifejtése – igaz, hogy gyakran végletekig való kifejtése – annak, ami körülötte volt. Rousseau eredetisége ennél igen sokkal többre megy. Ő sohasem képviselte, sem nem vezette korát, szembeszállott vele. Világfelfogása egyenesen forradalmi volt. Az ő szemében a reformok, melyeknek behozatalával kortársai foglalatoskodtak, a társadalomra több mint haszontalanok, merő foltozgatásai egy épületnek, amely sohasem lesz arra való, hogy lakjanak benne. Ő azt hitte, mindent elülről kell kezdeni. S ami oly sajátságosan érdekessé teszi alakját, ez az, hogy igaza volt. Csakugyan elülről kellett kezdeni és az új világ, amelynek a régiből kellett feltámadni, sokféle módon Rousseau látomásait testesítette meg. Próféta volt, a próféta sajátságos inspirációja élt benne s a próféták üldöztetését is szenvedte hazájában.

De nemcsak az inspiráció és az üldöztetés a próféták tulajdonsága, rendszerint még homályosak is szoktak lenni próféciáik közlésében. Rousseau ez alól sem volt kivétel. Gondolatainak tulajdonképeni magva mintha mindig csak részben volna kifejtve irataiban s nyilvánvaló, hogy ő maga sohasem volt teljesen tudatában azoknak az alapvető fogalmaknak, melyek gondolatai mögött rejlenek. Ezért nincs könnyebb dolog, mint darabokra szedni művét és kétséget kizárólag kimutatni, hogy tele van hamisságokkal, következetlenségekkel és képtelenségekkel. Könnyű bizonyítani, hogy a _Contrat Social_ silány logikai játék, könnyű megróni a _La Nouvelle Heloïse_ kicsavart érzéseit és eltorzított morálját, s könnyű éles összehasonlítást tenni Rousseau prédikálása és cselekedetei között, melyeket a _Confessions_-ban írt le, könnyű szólni a függetlenség lelkes hívéről, akit mindig mások tartottak el, az egyenlőség apostoláról, aki sznob volt, a nevelőről, aki a saját gyermekeit a lelencházba vitte. Mindezt sokszor elmondták és még sokszor el fogják mondani, de mindez hasztalan. Rousseau él és élni fog, hatása minden kritika ellenére hatalmas és átható. Van valami benne, ami kijátssza a kritikát.

Ha Rousseaunak azt a tanítását keressük, amely alapvetőnek látszik, vagy legalább azt, amelyre ő maga legtöbb súlyt vetett, akkor is tömérdek tévedésre bukkanunk. Rousseau örökké a természethez való visszatérést hirdette. Szerinte mindazok a bajok, melyektől az emberiség szenved, a civilizáció eredményei; az ideális ember a primitiv ember, a tanulatlan, ártatlan, tiszta, derék indiánus, aki együgyüséggel imádja a világegyetem teremtőjét és erényes harmóniában él a természet parancsaival. Ha nem remélhetjük is, hogy elérjük a kiválóságnak ezt a magaslatát, legalább igyekezzünk megközelíteni, amennyire lehet. Ne sürgessük a civilizáció munkáját, mint a _filozófusok_, hanem inkább igyekezzünk elfelejteni, hogy civilizáltak vagyunk: legyünk ehelyett természetesek. Ez Rousseau tanításának magva s ez a tények tökéletes félreismerésén alapszik. A nemeslelkű indiánus a mesék birodalmába tartozik. Mennél jobban megismerjük a primitiv embert, annál bizonyosabbá válik, hogy nemcsak nem az az ideális teremtés, amilyennek Rousseau képzelte, hanem inkább vadember, akinek egész életén egyfelől a lét merőben állati szükségletei uralkodnak, másfelől pedig a babonák bonyodalmas és fellázító rendszerei. A természet sem nem egyszerű, sem nem jó, a történet mindazt bizonyítja, hogy az élet valóban értékes dolgainak előállítására a szükségszerű feltétel az embernek a természet feletti uralma, más szóval a civilizáció. Ebben tehát a _filozófusoknak_ volt igazuk; ha az aranykornak van egyáltalán értelme az emberiségre nézve, akkor nem a kezdetnél, hanem a végnél kell keresnünk.