Part 9

De Rousseau nem törődött semmiféle történelmi teóriával. Csak azért idealizálta a multat, mert gyűlölte a jelent. Az ő primitiv aranykora képzelt menekülés volt a tizennyolcadik század aktuális világa elől. Alapjában véve nem a civilizációt gyűlölte és itélte el ebben a világban, hanem az emberi szellem szabad nyilvánulásának azokat a korlátait, melyek látszat szerint bele vannak gyökerezve a civilizációba. A lázadás érzése, mely feltámadt benne, mikor szemlélte a párisi szalónokat ragyogásukkal és filózófiájukkal, intellektusukkal és kulturájukkal, mélyebb okból tört fel, mint egy téves történelmi elmélet vagy hiányos logikai rendszer vagy épen alantas személyi féltékenység és beteges gőg. Mindezek az elemek tagadhatatlanúl belehatoltak érzésébe, – mert Rousseau minden inkább volt, mint tökéletes emberi lény – de a végső forrás azokon túl volt, az ő ösztönszerű, mindent lebíró felfogásáról az egyéni lélek fontosságát és méltóságát illetőleg. Ebben a felfogásban rejlett Rousseau nagy eredetisége, lázadása spirituális lázadás volt. A középkorban rájöttek az emberi szellem végtelen jelentőségére, de ez szétoldhatatlanúl bele volt szövődve a teológiai babonák tömegébe. A tizennyolcadik század másfelől megcsinálta a társadalom világi rendszeréről való nagyszerű felfogást, de számításon kivül hagyta az ember spirituális természetét s úgy tekintette az embert, mint egy racionális állatot egy szervezett társadalmi csoportban. Rousseau volt az első, aki a két szempontot egyesítette, fölélesztette a középkori teóriát a lélekről, teológiai csapdái nélkül és azt hitte – lehet, hogy csak félig öntudatosan, de annál mélyebb meggyőződéssel, – hogy az egyén, most, ezen a földön, magában a legfontosabb dolog a világon.

Ezt a hitet Rousseau öltöztette fel a géniusz minden fényével s előadásának szenvedélyességével messze elhintette az emberek szívébe. Befolyása két irányban óriási volt. Ragyogó felfogása az egyéni méltóságról és az egyéni jogokról, mint a melyek nemcsak a privilegizált kevesekkel, hanem az emberiség egész tömegével vele születtek, megragadták a franciák képzeletét, új és erőteljes lökést adtak a politikai változásra való mozgalomnak s mély hatással voltak a forradalmi eszmék fejlődésére. De az irodalomban s a reális élet amaz emócióiban, melyek természetes nyilvánulásukat az irodalomban lelik, láthatni legvilágosabban Rousseau szellemének hatását.

Rousseauval és különösen legértékesebb és legjellemzőbb művével, a _Confessions_-nal indul meg az irodalomban és az emberek érzésvilágában az a hatalmas áramlat, amely még a mi napjainkban is folyamatban van. A _Confessions_ egy lélek részletes, bensőséges, teljes története. Rousseau életét írja le kezdeteitől érettségéig, a legszemélyesebb szempontból, mindennemű leplezgetés és elhallgatások nélkül. Nagy művészettel van írva. Rousseau stílje ép úgy mint anyaga, előreveti a jövő árnyékát; mondatai lazább, szélesebb és szónokiasabb formába vannak öntve, mint kortársaiéi, kevésbbé tüzesek és kiélezettek; bár tud elmés lenni, ha akar, sohasem frivol s a komoly benső szenvedély hangja van mindig tökéletes ritmusaiban. Nagy kifejező képességével csodálatos készséget tanúsít az érzés és hangulat legfinomabb árnyalatainak megértésére. Rendkívüli mértékben érzékeny volt, egy büszke, szégyenlős lélek érzékenységével, amelyet nem tudott megkeményíteni a világban való forgolódás. Ebben van a _Confessions_ kellemetlen oldala is. Rousseau, mint a legtöbb felfedező, eltelt a maga felfedezéseivel, a befelé néző módszert legmesszebb határokig vitte; az egyéniség szentsége – úgy tünt fel neki – nemcsak felmagasztalja a temperamentum és jellem minden különösségét, hanem valami módon igazolja azt is, ami pozitiven rossz. Így tehát könyvében benne vannak a csirái annak a byroni egotizmusnak, amely később divatba jött egész Európában. Bizonyos részeiben beteges könyv is. Rousseau nem elégedett meg azzal, hogy semmitsem enyhít; míg azonban ő maga végtelen részletességgel tárgyalja saját fogyatkozásait, a legkisebb célzás valaki más részéről magaviseletére vonatkozólag mértéktelen dühvel töltötte el, amely különösen élete vége felé szinte a téboly jeleit mutatja. Szigorú moralisták és jóizlésbeli puristák számára tehát a _Confessions_ mindenkor élvezhetetlen lesz. Engedékenyebb olvasók ezekben a lapokban meg fogják találni a nyomait egy szellemnek, mely minden hibájával, minden tévedésével, minden betegségével valami nagyobbat érdemel, mint szánalmat, csaknem szeretetet érdemel. Mindenesetre a mienkkel különösképen rokon szellem. A messze, harcos, izgatott, költőietlen és pszichológiátlan tizennyolcadik századból szól hozzánk a belső kontempláció, töprengő emlékezés, szubtilisen rezgő temperamentum, csöndes melankólia, vizionárius gyönyör ismerős hangjain. Az ember érzi, hogy Rousseau volt korának egyetlen embere, akinek mindig arra volt szüksége, hogy egyedül legyen. Értette a csönd varázsát s az álmok bájosságát. Értette a természet elragadó szózatait is és sohasem írt szebbet, mint mikor leírta a természet gyöngéd hatását a magányos emberi lélekre. Megértette az egyszerűséget, a kis boldogságok gyönyöreit, a mindennapi érzések édességét, egy falusi arc szépségét. Különös paradoxon: hogy vezethetett a _Confessions_ beteges, kínlódó egoistája ilyen spirituális finomságokra, ilyen ártatlan gyönyörökre?

Rousseau kortársaira nézve ez a paradoxon túlságosan érthetetlen volt. Nem tudták őt megérteni. Munkái rendkívül népszerűek voltak, őt magát befogadták Páris legelőkelőbb köreibe, barátságban volt kora legkiválóbb embereivel s aztán következtek a félreértések, vádaskodások, viszálykodások s végül a tökéletes bukás. Rousseau eltünt a párisi társaságból, saját előadása szerint barátainak árulása űzte ki, ezek állítása szerint pedig saját kicsinyes féltékenységének és beteges gyanakvásának lett áldozatává. A viszály minden pontjában úgylátszik, barátainak volt igaza, kik közt oly kiváló és becsületes emberek voltak, mint Diderot és Hume; de ép oly nyilvánvalónak látszik, hogy nagyon is hangoztatták a szerencsétlen, józan eszét elvesztő ember hibáit. Megróni ezért alig lehet őket, mert az ő szemükben Rousseau olyasformának tünt fel, mint egy megveszett kutya, a társadalom veszedelme. Nem vették s nem is vehették észre, hogy az alacsonyság és őrjöngés alatt, amely előttük oly nyilvánvaló volt, egy költő és egy látnok lelke rejtőzött. A boldogtalan ember sokáig vándorolt Svájcban, Németországban, Angolországban, mániákus gyanakvásainak egyre jobban elsötétülő árnyaitól üldöztetve. Végre visszatért Franciaországba, hogy évekig tartó nyomorgás után homályban és kétségbeesésben fejezze be életét.

Rousseau és Voltaire mind a ketten 1778-ban haltak meg, alig tíz évvel a forradalom kezdete előtt. A régi regime ez utolsó tíz évében mintha koncentrálódott volna az egész század minden buzgósága, reménye, izgalma és ragyogása. Nem győzött-e végre az ész és a humanitás? Most már csak a végső, gyors, könnyű fordulat hiányzott, amely a filozófusok szavait valósággá teszi és paradicsomkertet varázsol erre a földre. Mind újabb viziók nyiltak meg a lelkesedők szeme előtt, különös spekulációk és csodás lehetőségek. A szellem haladása oly sebes volt, hogy a tegnap legelőbbrehaladott gondolkodói elavultaknak látszottak. «Voltaire est bigot: il est déiste» – mondta az akkori párisi élcek egyike, ez kifejezte a korlátlan szellemi szabadság és gyors haladás általános érzését, amely eláradt az egész országon. Ebben a pillanatban villanyozta fel _Beaumarchais_ brilliáns komédiája, _Le Mariage de Figaro_ Versailles és Páris intellektuális közönségét. Ebben a darabban a régi régime nem a szatira sötét szineiben, hanem a frivolitás, vidámság és haszontalanság csillogó fényében volt bemutatva, – az örökös intrika és üres szerelmeskedés viziója – a feudális privilégiumok és társadalmi kasztszellem elavult maradványai közepett. Ebben a tündérországban csak egy lénynek van realitása, Figarónak, a nyugtalan, ördögien ügyes inasnak, aki nem tudni honnan termett elő, nem tudni, mire van hivatva, de minduntalan fölemeli sajátszerű és félelmes profiljét a kacagás és a virágok között. «Mit tett ön, gróf úr, – tör ki végül gazdája előtt – arra, hogy megszerezze ezeket az előnyöket? Tudom. _Nem sajnálta a fáradságot, hogy megszülessen_.» Ebben a mondásban hallani – messziről, de érthetően, – a guillotine csattanását. Boldog hallgatói azonban nem hallották ezt a hangot. Az ő gondolataik más úton jártak. Minden rózsás volt, minden elbájoló, amint a kocsik végiggördültek Páris keskeny utcáin s bennük a finoman puderezett hölgyek és urak selyemben és ékszerekkel az éjjeli szórakozásokra robogtak. A termekben ragyogtak a gyertyák, a gyémántok és az emberek szemei, akik a kecses aranyozott székekben ültek. A vacsora alatt a Marquise elmés volt, a gróf ünnepélyes, mind újabb és vidámabb szavak röpködtek a társalgás és a pezsgő hullámain…

VI. FEJEZET. A romantikus mozgalom.

A francia forradalom olyan volt, mint a bomba, melynek készítéséhez a tizennyolcadik század minden liberális gondolkozója és írója hozzájárult és amely mikor felrobbant, elpusztította készítőit. Mikor a füstje elszállott, nyilvánvaló lett, hogy a régi regime zsarnokságával és üldözéseivel együtt csakugyan örök időkre eltünt, de hasonlóképen eltünt a _filozófusok_ szelleme is. Az emberek lelke nagy reakción ment át. Az utolsó két század hagyományai erőszakosan megszakadtak. Különösen az irodalomban úgy tünt föl, mintha magukat a művészet alapjait kellene újonnan megvetni és ha ebben a munkában az emberek a multba tekintettek inspirációért, akkor abba a korba néztek, amely legjobban különbözött apáik korától: a renaissance előtti messze időkbe, mikor a középkori egyház uralkodott Európa fölött.

Mielőtt azonban közelebbről vizsgálnók ezt az új fejlődést, egy pillantást kell vetnünk egy iróra, kinek jellemvonásai sajátszerűen kevés kapcsolatban voltak környezetével. _André Chénier_ rövid életének tevékeny éveit a forradalmi erjedés kellős közepében töltötte s harminckét éves korában a guillotine alatt halt meg, de legjellemzőbb költeményei keletkezhettek volna valami mágikus szigeten is, távol az emberek lakóhelyétől és érintetlenül a kor áramlataitól. Ő az egyetlen tizennyolcadik századi francia író, akiben a költészet szelleme tisztán és minden idegen vegyülék nélkül élt. Talán épen ezért gyakran emlegetik úgy, mint az egy nemzedékkel későbbi nagy romantikus kitörés előfutárját; a valóságban azonban ezt a címet adni neki annyi, mint félremagyarázni munkájának egész értékét. Mert ő lényege szerint klasszikus, olyan tisztasággal, mértéktartással és befejezett művészettel, melyben Boileau is gyönyörűségét találta volna és amely szoros rokonságba juttatja őt Racinenal és La Fontainenel. Ha metrikai technikája kissé lázább is, mint az előttejárt költőké, mégis nagyon sokkal kevésbbé laza, mint az utána következetteké s alkalomadtán való eltérései a szigorú klasszikai verselési kánontól mindíg tökéletesen alája vannak rendelve a stílus ellenőrző egyensúlyának. _Églogues_-eiben formaművészetének szépsége gyakran eléri a tökéletességet. Rövid költeményeinek valósággal attikai derültsége és bája van. Nem a késői tizennyolcadik század verscsinálóinak rococo pseudo-klasszicizmusa, hanem a valódi hellenizmus gyöngéd lehellete árad ki belőlük s olvasásuk közben az ember folyton Theocritusra gondol. Chénier élete akkor szakadt félbe, mikor alig adott még többet, mint igéretet arra, a mire még vihette volna. Rövid és tragikus megjelenése a forradalom közepén olyan, mint mikor egy kedves madár rebben ki hirtelenül a vihar sötétségéből és borzalmából, hogy egy pillanattal később a pusztulásba sodródjék.

Azok a vonalak, amelyeken a romantikus mozgalom kialakult, nincsenek semmiféle kapcsolatban Chénier gyöngéd művészetével. A francia irodalomban könnyű felismerni két fő impulzus működését, melyeknek együtthatása inspirálta összes nagy remekműveit. Egyfelől ott a kutatás és a józan ész pozitiv szelleme, amelytől a francia próza különös elkülönböztető jeleit kapta s amely a nemzet csodálatraméltó kritikai képességeiben gyökeredzik s amely a realizmus feltünő és állandó áramlatát idézte elő – a meztelen igazsághoz való abszolút hűséget – amely megvan a középkor legrégibb _fabliaux_-aiban ép úgy, mint a mai francia regényekben. Másfelől van a francia irodalomban egy tökéletesen különböző – csaknem ellentétes – irányzat, amely semmivel sem tünik fel kevésbbé jellegzetesen és ép oly fontos: a tiszta retorikára való irányzat. A nyelvnek ez az önmagáért való szeretete, a művésziesen elrendezett, pompásan feldiszített, mozgalmas, dagályos, ellenállhatatlan nyelvé ép úgy megtalálható Rabelais zuhatagos mondataiban, Bossuet hangzatos körmondataiban és Corneille szenvedélyes tirádáiban. A tizenhetedik század nagy mestereinél, Pascalnál, Racinenál, La Fontainenél, La Bruyèrenél a két hatás találkozik és tökéletes egyensulyra jut. Az ő műveikben a legbehatóbb realizmus meg van szépítve és meg van nemesítve a nyelvművészet minden eszközével, a retorikai ösztönt pedig megóvja a pompázó dagályosságtól a fölötte uralkodó kritikai érzék. A tizennyolcadik században azonban változott a dolog. Ez a kor kritikai kor volt, a próza és az okoskodás kora, a retorikai impulzus elhalaványodott s csak melodramatikus tragédiában és unalmas versekben talált kifejezést. Voltaire annyira brilliáns és mégis annyira szintelen, oly korlátok közé szorított és mégis oly végtelenül fogékony stílusa szimbolizálja legjobban a század irodalmi jellemét. A romantikus mozgalom roppant reakció volt az ellen a realizmus ellen, amely oly tökéleteségre jutott Voltaire éles prózájában. A retorikai ösztön visszaállítása volt teljes erejében és minden formájában. Nem csupán kisérlet volt az egyensúly helyreállítására, nem arra való kivánság, hogy visszaállíttassék a klasszikai kor tökéletessége. A realisztikus szellem csaknem teljesen háttérbe szorúlt. Az inga az egyik szélsőségből hirtelen a másikba lendült.

Az új mozgalom már halványan megkülönböztethető volt Diderot élénk szinezésében és Rousseau irásának szónokias szerkezetében. De csak a forradalom után, a tizennyolcadik század első éveiben nyilvánította ki magát teljesen a romantikus szellem: _Chateaubriand_ prózájában. Chateaubriand alapjában véve szónok volt, a szónak legtágabb értelmében. Nemcsak annyiban, hogy stilusának eszközei óriásiak voltak szín, mozgalmasság, képekben való gazdagság, ritmus, leíró erő dolgában, hanem annyiban is, hogy szellemének egész szabása is retorikai volt s hogy ő ugyanazzal az emfázissal, ugyanazzal a bőséggel és ugyanazzal a romantikus érzékenységgel látott, érzett és gondolkodott, amellyel írt. A három tárgy, melyek minden munkájának főtémái, s amelyekről legszebb lapjai szólnak: a kereszténység, a természet és ő maga. A kereszténységről való felfogása egyenesen visszája a tizennyolcadik századénak. A _Génie du Christianisme_-ben és a _Martyrs_-ban teljesen eltünt a közvetlen elődök analitikai és kritikai szelleme, a vallást, melyet ezek egyszerüen csak mint teológiai dogmák összességét látták, ő mint élő hitet látta, felöltöztetve a képzelet és költészet színeibe és beillatosítva a mult misztériumaival. Mindazáltal kétséges, hogy Chateaubriand lényege szerint vallásosabb volt-e, mint Voltaire. Amit Voltaire felboncolt az ész rideg világításánál, azt Chateaubriand felöltöztette saját ékesszólásának mezébe. Nem volt meg benne a hit gyöngéd bensősége. A természetről való leírásaiban is ugyanazok a jellemvonások tünnek fel. Rousseauéival összehasonlítva sokkal merészebbek, sokkal gazdagabbak, de kevésbbé meggyőzők. Míg Rousseau tájképei mélyen megindítók, Chateaubriandéi legfeljebb ha ragyogóan festőiek. Hasonló a viszony a két ember egoizmusa között. Chateaubriand sohasem fáradt bele az önmagáról való írásba, hosszú _Mémoires d’Outre Tombe_-jában – a legtartósabb érdekességűben minden írása közt – teljesen szabadjára ereszti ezt a kedvtelését. Minden lapján egy nemes, melancholikus, büszke, szentimentális lényt állít elénk, a kit titokban minden férfinak irigyelni kell és minden nőnek szenvedélyesen imádni. Megvolt benne Rousseau minden hiúsága, de jóhiszemüsége nélkül. Rousseau sohasem csalta magát, Chateaubriand mindig. Így a kép, melyet róla kapunk, bámulatraméltó, de üres, érdekes, de nem reális. A szónokot látjuk benne, nem az embert.

Chateaubriand hatása nagyon nagy volt. Magas röptű, romantikus, imaginativ írásai mellett a tizennyolcadik század hagyományai mintha kicsinyessé, hideggé és jelentéktelenné zsugorodtak volna össze. Új és meglepő világ, amelyben az egyén dicsőségben uralkodott a természet izzó panorámájábán s egy távoli és szent mult csodás viziói közt. Chateaubriand művei egyszerre nagyon népszerűek lettek, bár teljes hatásukat csak egy nemzedékkel később érezték. Időközben az a nekibuzdulás, melyet ő kezdett, folytatódott _Lamartine_ költeményeiben. Ugyanaz a szeretete a természetnek, ugyanaz a vallásos hajlam, ugyanazon ragaszkodás az egyéni szemponthoz, de a szinezés kevésbbé ragyogó, az emfázis mérsékeltebb; a retorikai impulzus még mindig uralkodó, de inkább az elégiai ellágyulás retorikája, mint a festői pompáé. Csodálatraméltó tisztasága a verselésnek, mely mindig tökéletesen könnyed, de sohasem lapos, elragadó nyugalma az érzésnek, mely közelebbről nézve ugyan közel áll a köznapisághoz, de mindig kimenekül belőle, – ezek a tulajdonságok szereznek Lamartinenek kiemelkedő helyet a francia irodalomban. Tökéletességükben láthatók leghíresebb versében, a _Le Lac_-ban. Egész költői munkáján megvannak ezek a jellemvonások. Lamartine lírája a melódia kimeríthetetlen forrása, – mindig makulátlan, mindig átlátszó és mindig ugyanabban a hangnemben való.

A forradalom idején s Napoleon uralma alatt, valamint a Napoleon bukására következő években a nemzet minden erejét lefoglalta a háború és a politika. Ezalatt a negyven év alatt kevesebb a nagy név a francia irodalomban, mint a renaissance óta bármikor. Az 1830-iki év körül aztán az írók új nemzedéke keletkezett, akik visszahozták mind a régi dicsőséget és diadalmasan megmutatták, hogy a francia nyelv nemcsak hogy nem merítette ki erejét, hanem még mindig friss, eleven és rendkívüli hatalmú eszköze a kifejezésnek. Ezeket az írókat egy közös irodalmi hitvallás kapcsolta össze. Fiatalok, tüzesek, a multtal ellentétben állók, elkábultak a jövő lehetőségeitől s fölemelték a lázadás zászlaját a klasszicizmus hagyományai ellen, új esztétikai tanítást hirdettek s heves küzdelem és nagy izgalom után végre sikerült nekik tökéletesen érvényre juttatni álláspontjukat. A változás, melyet előidéztek, roppant nagy fontosságú volt s ezért az 1830-iki év sarkalatos dátuma a francia irodalomnak. Minden mondaton, minden versen, a mit azóta írtak, rajta van egy vagy más módon a bélyege a nagy romantikus mozgalomnak, amely ebben az évben jutott tetőpontra.

A romantikus iskolát, melynek legfontosabb tagjai voltak _Victor Hugo, Alfred de Vigny, Théophile Gautier, Alexandre Dumas_ és _Alfred de Musset_, – mint már mondottuk, a sajátképen francia retorikai hajlam inspirálta, mely az értelem és a próza hosszas uralma alatt a tizennyolcadik században csaknem teljesen el volt fojtva. Chateaubriand prózáját és Lamartine versét már ez az uj szellem lelkesítette át, de csak a szellem: e két író forma dolgában megtartotta a régi hagyomány legtöbb fontos karakterisztikumát. Új bor volt régi tömlőkben. A romantikus iskola nagy eredménye volt, hogy új tömlőket teremtett: új felfogást a formáról, a melyekben a nagy retorikai impulzus megfelelő kifejezésre talál. Tényleges újításaik azonban egyáltalán nem voltak felforgatók. Így például azt a számtalan aprólékos metrikai szabályt, melyek Malherbe ideje óta bilincseikben tartották a francia költészetet, csak nagyon csekély mértékben érintették. Bizonyos számú új versmértéket vezettek be, módosították az alexandrinus ritmusát, de a kicsinyes és jelentéktelen megszorítások egész tömege érintetlen maradt s nem is merült fel kisérlet, megszabadúlni tőlük, csak egy generációval később. Mindazáltal a mit tettek, a legnagyobb fontosságú volt. Hozzányultak a konvenciókhoz és nem pusztúltak el bele. Megmutatták, hogy meg lehet szegni egy szabályt és úgyis lehet jó verseket írni. Ez magyarázza meg a romantikus vita rendkivüli hevességét a legaprólékosabb részletkérdésekről. Mikor Victor Hugo az _Hernani_ bevezető soraiban le merte írni ezt a szót: _l’escalier dérobé_, és pedig úgy, hogy az _escalier_ az egyik sor végére került, a _dérobé_ pedig a másik sor elejére, emiatt olyan felzúdulással támadtak rá, a hogy máskülönben csak a leghitványabb gonosztevőkre szoktak. S csakugyan, ezzel a két szóval Victor Hugo forradalmat keltett. Az «irodalmi szabályok» egész teóriája, az az egész felfogás, hogy vannak bizonyos valóban létező tradicionális formák, melyek föltétlenül és kizárólag a legjobbak, egyszer s mindenkorra eltünt. Az új tanítás diadalmaskodott, hogy a kifejezés formájának végeredményben nem a tradicióktól, nem is _a priori_ okoskodásoktól kell függeni, hanem egyszerüen attól, a mit ki akar fejezni.

A romantikus újítások legmeglepőbbike és legteljesebbike a költői szótárra vonatkozik. A francia versben megengedhetőnek tekintett szavak száma Racine ideje óta állandóan fogyott. Megkülönböztetést tettek «nemes» és «aljas» szavak között s csak az előbbi kategóriába tartozóknak volt helyük a költészetben. Nem lehetett «nemes» szó az, amelyet a közönséges nép szokott használni, vagy amely terminus technicus, vagy egyszóval a meleg különösképen kifejező, mert minden ilyen szó megütődést kelt, aljas asszociációkat ébreszt és tönkre teszi a vers egységét. Ha a vers értelme megkivánta egy ilyen szó használatát, egy «nemes» szavakból álló körülírást kellett helyette használni. Racine még merte használni a «chien» szót legemelkedetebb tragédiáiban is, de elfajzott utódai visszarettentek ilyen merészségtől. Ha tehát szólni kellett egy kutyáról, akkor azt kellett írni: a «hűség tiszteletre méltó őre» – ez a frázis tényleg előfordul egy tizennyolcadik századi tragédiában. Nyilvánvaló, hogy ilyen konvencióval szemben semmiféle költészet nem tudott megélni. Minden, ami merész, minden, ami erőteljes, minden, ami meglepő, lehetetlenné vált az ilyen halvány, általánosságokba vesző és üresen pompázó dikció mellett. A romantikusok heves ellenzés közben kitárták az ajtókat a nyelv minden szava számára. Hogy mekkora volt a változás és milyen természetű volt a közvélemény, mely ellen a romantikusoknak küzdeniök kellett, azt meg lehet itélni abból a tényből, hogy az _Othello_ egy előadásán, kevéssel 1830 előtt, valóságos zendülés támadt a szinházban a «zsebkendő» szó használata miatt.