Part 7

Racine palástját a kor Voltaire vállán látta, pedig nem ott volt, hanem _Marivaux_ vállán. Tagadhatatlanul megkisebbedetten: Marivaux nem volt nagy tragikai író, nem volt költő, sokkal kisebb arányokban dolgozott és kevésbbé jelentékeny anyaggal. De igazi drámaíró volt, finom pszihológus, tiszta és egyszerű művész. Komédiái ugyanazon törvények szerint valók, mint Racine tragédiái, ugyanaz a tökéletes szimmetria a rajzban van bennük s az egységes báj ugyanazon hatását keltik. De könnyedek, légiesek, fantasztikusak, olyanok, mint Racine hold-világításban. Marivaux drámái mind egy külön, saját maga alkotta világban játszanak, egy valóságból és képzeletből sajátságosan összetett világban. Első pillantásra nem látni mást, mint valami konvencionális fantáziát, mely kedvesen játszik lehetetlen helyzetekkel és bájos, furcsa alakokkal, amelyek az aktuális hússal és vérrel való első érintkezésre levegővé foszlanának. De ha Marivaux épen csak fantasztikus lett volna, semmi más, akkor műve csak jelentéktelen maradt volna; nagy érdeme a pszichológiai igazság iránti finom érzékében van. Darabjai hasonlók Watteau festményeihez, melyek légkörüknek minden irrealitása dacára is a nagy tömeg pontos megfigyeléssel s az élet realitásai iránti mély érzékkel érik el hatásukat. Marivaux alakjai nem csupán realitással bírnak, hanem valóságos quintessentiái a realitásnak, desztillált illata van bennük mindennek, ami az emberi szellemben a legfinomultabb, leggyöngédebb és legtöbb varázsú. Alakjai meg vannak fosztva az élet durvaságaitól, beszédükben a metafizika szubtilitásai elegyednek a madárdal légies tisztaságával. A _Le Jeu de l’Amour el du Hasard_ talán a legtökéletesebb műve. Ebben az úri hölgy szerepet cserél a szolgálójával, a gavallér az inasával és a szimmetrikus komplikációk e lehetetlen szövevényében fejlik ki az egész cselekvény. A kis darab szépsége abban a végtelenül finom művészetben áll, a mellyel a félreértések, félrevezetések, összezavarodások és kimagyarázások finom átmeneteit rajzolja. Alig lehetne találni az emberi természet legszeretetreméltóbb tulajdonságaihoz való gyöngéd és megértő hűségnek pompásabb példáját, mint az a jelenet, melyben Silvia végre tudatára jön annak, hogy szerelmes és hogy kibe szerelmes. «Ah! je vois clair dans mon coeur!» kiált fel a jelenet tetőpontján s ezek a szavak mottói lehetnének Marivaux művészetének. Mert képzeletének minden elfinomodott játékában sem veszti el soha egy pillanatra sem szeme elől a szívnek igazságait.

Marivauxval egy időben egy egész más kaliberű író küzködött a leghatalmasabb, legaktuálisabb és legnagyobb arányú kompoziciók egyikével, melyek valaha ember tollából kikerültek. _Saint Simon_ herceg ifjúságát és férfikorát az udvari élet kellős közepén töltötte XIV. Lajos uralkodása végén és az ezután következő régensség alatt s öregkorát aztán _emlékiratainak_ kidolgozására szánta. Ez a nagy mű oly érdekes ellentétben áll a francia irodalom egyetemével, hogy egészen külön kategoriába tartozik; semmiféle más mű nem hasonlítható hozzá, mert olyan fajta embernek a munkája, amilyen Franciaországban a legritkább jelenség: egy irodalmi amatőré, aki amellett geniális ember. Saint-Simon oly távol állott attól, hogy professzionátus író legyen, hogy bizonyára nagyon megütközött volna rajta, ha egyáltalán írónak mondják; igazság szerint azt lehet mondani, hogy egyedüli hivatása az volt, hogy herceg. Hercegi poziciója körül forgott egész aktiv exisztenciája s hercegi voltának öntudata uralkodott benne, mikor magányában nekifogott emlékiratai kidolgozásának. Csekély intellektusú ember volt, eszméi a társadalom szerkezetét illetőleg a középkorból valók, képtelenül hitt a legaprólékosabb szabálykülönbségek gyökeres fontosságában s a hercegség iránti rajongása szinte a mániáig megy. De ezenfelül még hihetetlenül szenvedélyes természet volt, kombinálva a megfigyelés hasonlíthatatlan erejével s ez a két tulajdonság halhatatlanná tette könyvét.

A munka belső érdemein kívül még annál is érdekesebb, mert olyan korral foglalkozik, amely magában is rendkívül érdekes és véletlenül nagyon hozzáillett az író képességeihez. Soha, sem azelőtt, sem azután nem volt annyi megfigyelni való, soha, sem azelőtt, sem azután, nem volt olyan csodálatraméltó megfigyelő. Mert Versaillesben Lajos király utolsó éveiben közvetlenül Saint-Simon szeme előtt állott mint mindennapi és minden órai látványosság Franciaország minden felhalmozott energiája minden nyilatkozásában, azt látta maga előtt és ezt láttatja velünk is. Lapjainak végnélküli sorozatában ez az óriási panoráma gördül le, pompásan, megfoghatóan, elevenen. A mit La Bruyère egy moralista spirituális tekintetével látott, Saint-Simonban az aktuális tények minden színében, részletességében és intenzitásában elevenül meg. Nem magyaráz, nem csinál reflexiókat, vagy ha igen, akkor azok nevetségesek, csak lát és megfigyel. Így bár itéletének mélysége dolgában végtelenül alatta áll, végtelenül magasan fölötte áll jellemrajzok dolgában. Megszámlálhatatlan mennyiségű arcképei felülmúlhatatlanok. Élettől duzzadva ugranak ki lapjairól, egyénileg, meggyőzőn, teljesen, oly változatosan, mint maga az emberiség. Nagy fejlettségben van meg benne az a rendkívül nehéz művészet, hogy fel tudja idézni az emberek külső jellemvonásait, nemcsak fizikai megjelenésük részleteit, hanem modoruk és viselkedésük rejtett hatásait is, úgy hogy az olvasó szinte azt hiszi, személyesen ismerte az illető embert. Saint-Simon kitünősége azonban nem merül ki ebben. Legaprólékosabb gondját a belső emberre fordítja, a lélekre, mely a szempillák mögött van, arra a célra vagy szenvedélyre, amely valamely gesztus mögött rejtőzik vagy elárulja magát egy szóban. Az öröm, melyet az ilyen leírásokban talál, hamar átragad az olvasóra, aki csakhamar azon veszi észre magát, hogy magával ragadta a vadászat heve s a végén maga is olyan dühvel csap le a remegő zsákmányra, mint Saint-Simon. Tévedés volna azt hinni, hogy Saint-Simon mindig dühben volt – a borgognei hercegnő és Conti herceg csodálatos arcképei eléggé megcáfolják ezt – de azt nem lehet tagadni, hogy gyűlölete erősebb volt szereteténél és karakter-rajzában jobban otthon van, mikor gyűlöl valakit. Ilyenkor örömmel boncolja szét áldozatát, a vád részletei duzzadó folyamban áradnak, a mester fáradhatatlan ecsetje elsötéti a legmélyebb árnyékokat; az undor, borzadás, lenézés és nevetségessé tétel fejezik be a munkát, melyet a harag és méltatlankodás kezdett. Dacára e módszerének arcképei sohasem szállnak alá a karrikatura színvoalára. Legrosszabb indulatú túlzásai is olyan realisztikusak, hogy meggyőzik az embert.

Nemcsak az egyes arcképekben nyilvánul Saint-Simon leíró ereje; ép oly jelentékeny a jelenetek megrajzolásában is. Mestere a mozgalmasságnak; nagy tömegeket tud felidézni, elhelyezni, mozgatni és aztán szétoszlatni; fel tudja kelteni egy tömeg hatását, amely valami közös izgalom hatása alatt áll, amint az izgatottság hullámai mind szélesebb körben gyűrűznek a kiváncsiság és gyanakvás, félelem és remény egymással szembejövő áramlataival. Gondosan írja le a szinhelyek részleteit és mindig fokozni tudja jeleneteinek mozgalmas hatását a fizikai dekoráció drámai kezelésével. Így az olvasó úgy megismeri az akkori Versaillest, mintha benne élt volna; a hosszú galéria nagy termeit, a király hálószobájához vezető utat, ott áll Madame de Maintenon rejtelmes ajtajánál, emlékszik, melyik hercegnek vannak az Orangerie közelében a terraszra nyíló szobái s melyik nagy családnak van szállása a kastély új szárnyában. Sőt Saint-Simon ezenfelül még fel tudja idézni – néha csak egy-két szóval – azokat a különös benső látomásokat is, melyek mintha revelálnák valamely helynek magát a lelkét. Mennyivel többet tudunk erről a páratlan palotáról, mennyire érezzük szinte a gépezetének lüktetését, mikor Saint-Simon egy felvillantással megmutatja, amint a vak éjszakában hirtelen kinyílik egy ajtó s egy sötét folyosón a gőgös d’Harcourt herceg lép ki fáklyák fényében, hogy aztán eltünjön, a hogy jött, a rejtelmes sötétségben. Vagy mikor látjuk a kegyetlen tél hidegében és havában, hogy a halványképű udvari emberek odanyomják arcukat a palota ablakához, a hirnökök pedig bevágtatnak a harctérről a pusztulás és halál szörnyű jelentéseivel.

Saint-Simon stílje pontosan megfelel anyagának. A legnagyobb mértékben szines és életteljes. Olyan írónak a stílje, aki nem bánja, akármennyi nyelvi hibát követ is el, akármilyen pongyolák a mondatai, akármilyen szabálytalan a nyelvtana, akármennyire erőltettek a kifejezései, csak le tudja tenni a papirosra azt a szenvedélyes látomást, amely a lelkében van. Az eredmény valami magában álló a francia irodalomban. Ha Saint-Simon akadémikus korrektséggel akart volna írni, – föltéve, hogy sikerült volna neki, – egész bizonyosan elrontotta volna munkáját. Szerencsére az akadémikus korrektség őt nem érdekelte, ellenben megfigyeléseinek szabatos lerajzolása annál inkább érdekelte. Nem fél olyan köznépi kifejezéseket használni, melyek hallatára korának akármelyik kritikusa összeborzadt volna, amelyek azonban gyökerességükkel és zamatukkal rengeteg sokkal járulnak a hatáshoz. Az írása rendkívül metaforikus; műkifejezések vannak benne egymás hegyin-hátán elszórva, amikor az értelem úgy kivánja s a legmerészebb mondatszerkezetek kerülnek minduntalan elő. Mondatainak hatalmas mozgalmassága különösen jellemző. Mellékmondat mellékmondatra következik, képek képekre halmozódnak, a szavak egymás sarkában sietnek, míg végre a szerkezet széjjelolvad az izgalom égető nyomása alatt, hogy újra formálódjék, a hogy lehet, mialatt az izgatott körmondat végtelen elágazásokban terül szét. Saint-Simon könyve olyan, mint a tropikus erdő, buja, zavarbaejtő, rengeteg, de a legvidámabb éneklő madarak vannak az ágak közt és a leggaládabb fenevadak az összeszövődött fűben.

Saint-Simon, már ami korának reávaló hatását illeti, akár a középkorban vagy a holdban is élhetett volna. Abban az időben, mikor Voltaire hírneve bebarangolta egész Európát, egyszer tesz róla említést, mint valami jelentéktelen firkálóról és hibásan írja a nevét. De az ilyen tehetség és az ilyen nemtörődömség kombinációja csak különös kivétel volt s napról-napra rendkívülibb és valószinütlenebb lett. Mert a mozgalom, amely a század kezdő éveiben megindult, most új fázisba jutott. A változás az 1750 és 1760 közti tíz évben következett be, mikor egyfelől nyilvánvalóvá lett, hogy a régi királyság legrosszabb tulajdonságai vége nélkül folytatódnak XV. Lajos tehetetlen uralma alatt, másfelől pedig az a nemzedék, amely Montesquieu és Voltaire hatása alatt nevelkedett, felcseperedett. Egy csapat új író, élesszeműek, pozitiv elméjűek és elszántak, rohantak rá a közönségre, elszánva arra, hogy a legvégsőkig kimutatják a létező rendszer hibáit és ha lehet, végüket vetik. Innen kezdve addig, amíg a rendek gyűlése be nem fejezte a viták idejét és megkezdte a cselekvés idejét, a reformmozgalom uralkodott a francia irodalomban, egyre jobban fokozódó intenzitással s végül már egy szervezett hadjárat arányait és jellemvonásait öltve fel.

Az ideálok, melyek lelkesítették az új írókat, a «filozófusokat», a hogy kezdték őket nevezni, két szóban foglalhatók össze: ész és emberiség. Örökösei voltak annak a ragyogó szellemnek, amely a renaissance-szal köszöntött be Európában, amely eltöltötte Columbust, mikor hajóra szállt az új-világ felé, Copernicust, mikor fölfedezte a föld mozgását és Luthert, mikor kiszögezte tételeit a wittenbergi templom kapujára. El akarták oszlatni az előitéletek tömegét, a babonát, tudatlanságot és a bolondságot a tudás és igazság sugaraival és fel akarták használni a társadalom erőit az emberiség javára. Franciaországban tökéletlen közigazgatást, célszerütlen és igazságtalan pénzügyi rendszert, barbár igazságszolgáltatást, vak vallási türelmetlenséget találtak, megtalálták a zsarnokság, a kasztszellem és korrupció nyomai a közélet minden ágában s rájöttek, hogy ezek a roppant bajok inkább a butaság, mint a gonoszság eredményei, nem annyira a királyok és miniszterek előre megfontolt rosszindulatából származnak, mint inkább a szűkeszűség és embertelenség hosszú, belegyökerezett tradiciójából a kormányzat elveiben. Nagy céljuk tehát az volt, hogy írásaikkal olyan fölébredését idézzék elő a közvéleménynek, hogy ebből létrejöhessen az egész nemzeti élet szellemének roppant átalakulása. A politikai változások aktuális folyamataival, a politikai gépezet praktikus részleteivel nagyon kevesen foglalkoztak közülük. Néhányan közülük – mint a kitünő Turgot – azt hitték, hogy az óhajtott javulás elérésének legjobb módja a reformoknak a jóindulatú deszpotizmus által való végrehajtása; mások – mint Rousseau – egy _a priori_ kidolgozott, ideális kormányrendszert tartottak szemük előtt; de ezek kivételek voltak s a _filozófusok_ többsége a politikával jóformán egyáltalában nem törődött. Ez nagy szerencsétlenség volt, de elkerülhetetlen szerencsétlenség. Míg más államokban a jótékony reformokat jóindulatú államférfiak valósították meg, Franciaországban az államférfiak csak lehetetlen eszközei voltak az autokratikus gépezetnek s a reformok az államügyekben járatlan embereknek, íróknak köszönhetik eredetüket. A reformnak kívülről kellett jönnie, nem belülről s az ilyen reform forradalmat jelent. Megvolt azonban ennek is a maga jó oldala. Míg másutt, például Angliában, a változások többnyire kicsinyes, nagy kompoziciók nélküli, foltozó módon jöttek létre, Franciaországban az alapelvekből való nagy lendületű kiindulás eredményei voltak, mindenesetre a társadalom alapvető problémáinak megoldására való törekvés, az ember kötelességéről és sorsáról való nemes és nagy lendületű koncepció eredményei. Ez a _filozófusok_ műve volt. Messze és közel, nemcsak Franciaországban, hanem az egész civilizált világon a kutató kérdések egész tömegét hintették el a legéletbevágóbb dolgokról, hatalmas teóriákat vetettek fel, új lelkesedéseket keltettek, új ideálokat támasztottak. Hatásuk különösen két irányban rengeteg nagy volt. A szabad vélemény jogának és az orthodoxia és tradició által nem korlátolt szabad gondolkodás legfőbb szükségességének hangoztatásával egyszer s mindenkorra közös tulajdonává tették az emberi nemnek azt a tudományos szellemet, amelynek aztán olyan roppant hatása lett a modern civilizációra s amelynek teljes fontosságát csak most kezdjük megérteni. S főkép az ő erőfeszítéseik révén jutott a humanítás szelleme maradandó befolyásra a világban. Szüntelen támadásaikkal a francia igazságszolgáltatási rendszer ellen – az önkényes letartóztatások, a kínvallatás barbárizmusa, a büntetőtörvény középkori kegyetlensége ellen – belevitték a közvéleménybe a kegyetlenség és igazságtalanság minden formájának gyülöletét; ők leplezték le a rabszolgakereskedés borzalmait, ők jajveszékeltek szüntelenül a háború rettentő szenvedései ellen. Ami gondolkodásuk aktuális tartalmát illeti, nem voltak eredeti kezdeményezők. Leggyümölcsözőbb elméleteik csiráit másutt találták, leginkább az angol gondolkodók műveiben s mikor eredeti gondolatokkal próbálkoztak, bár mindig merészek és elmések voltak, gyakran csütörtököt mondottak. Némely tudományban – mint a közgazdaság és a pszichológia – ők törték az utat, de maradandó eredményre nem jutottak. Ugyanazokban a hibákban szenvedtek, mint Montesquieu az _Esprit des Lois_-ban. A tiszta ész iránti szeretetükben túlságos gyakran támaszkodtak a merő okoskodásra oly problémák megoldásánál, melyek megkivánják pontos és türelmes megvizsgálását azoknak a premisszáknak, amelyektől minden okoskodás érvénye függ. Túlságosan szerették a rendszereket és azokat az elmésen konstruált logikai elméleteket, amelyekbe minden pompásan beleillik, csak épen a tények nem. Ehhez járult még a pszichológiai belátás hiánya, amely olyan általános volt a tizennyolcadik században s amely korlátozta rokonszenveiket, különösen pedig nem tudták észrevenni a vallási és misztikus lelkiállapotok szépségét és jelentőséget. Ezek a hiányok időnkint reakciót támasztottak tanításuk ellen, olyan reakciót, amely el-elhomályosította munkájuk igazi értékét. Mert ez az érték nem bizonyos meghatározott tanításokban áll, hanem valami ennél szélesebb körűben és mélyebben. A _filozófusok_ nem annyira feleleteik által voltak fontosak, melyeket adtak, mint inkább kérdéseik által, melyeket föltettek, igazi eredetiségük nem a gondolataikban van, hanem a szellemükben. Ők voltak az első nagy népszerűsítők. Mások ő előttük eredetibben és mélyebben gondolkoz- gosságát a világra; nem a tudóshoz és a spe- gosságát a világra; nem a tudáshoz és a specialistához fordultak, hanem a közönséges emberhez s a civilizáció dicsőségeit az egész emberiség örökségévé igyekeztek tenni. Mindenek fölött pedig új szellemet oltottak be az emberek spekulációjába, – a remény szellemét. Buzgón hittek az emberiség eredeti jóságában s a legjobbnak végső diadalában való bizalommal néztek bele a jövőbe. Bár rokonszenveik bizonyos irányban korlátoltak voltak, az emberiség iránti szeretetük mély és lényük gyökeréből folyó érzés volt, amely határtalan lelkesedésre indította őket. A hitvallásokban való hitük kicsiny volt, de az emberiségben való hitük annál nagyobb. Az a szellem, amely eltöltötte őket, legjobban mutatkozott akkor, mikor a terror legsötétebb napjaiban a derék Condorcet rejtekhelyén, a honnan csak meghalni jött ki, _Az emberiség haladásának vázlatát_ írta, melynek záró fejezete előre megjósolja az ész végleges diadalát s vitatja az ember korlátlan tökéletesedésre való képességét.

A _filozófusok_ energiái központot és gyülekező helyet kaptak az _Encyclopaedia_ nagy vállalatában, melynek kiadása harminc évi időszakot töltött be. Ennek a kolosszális munkának, amely áttekintést adott a z emberi tevékenységről minden téren – a politikában, tudományban, művészetben, filozófiában, közgazdasági életben – célja az volt, hogy összefoglalja állandó és koncentrált formában a civilizáció haladását. Az írók sokasága dolgozott bele, különböző értékű és különböző felfogású írók, de valamennyit az ész és a humanítás új hite lelkesítette. A hatalmas kötetek fontossága nem irodalmi értékükben van, hanem abban a helyben, amelyet a gondolkodás fejlődésében elfoglalnak s roppant hatásukban az új szellem elterjesztésére. Nagy terjedelme mellett is a mű igen nagy sikert aratott, kiadása kiadása után jelent meg, a tudás és gondolkodás vágya kezdte áthatni a társadalom minden fokozatát. Ez a hatás nemcsak Franciaországban volt érezhető, a francia irodalom és a francia divat presztizse elvitte a _filozófusok_ tanítását mindenüvé Európában, uralkodók és miniszterek – Nagy Frigyes Poroszországban Katalin cárnő Oroszországban, II. József Ausztriában, Pumbel Portugáliában – ez irány sodrába kerültek, a felvilágosodás elterjedt az egész világon.

Az Encyclopaedia sohasem jött volna létre egy ember géniusza, energiája és lelkesedése nélkül. Ez az ember _Diderot_ volt. A kor szelleme benne találta meg legtipikusabb kifejezését. Ő volt a _filozófus_, teljesebben, mint a többiek, egyetemes szellemű, brilliáns, kutató, szkeptikus, nagylelkű, reménykedő és humánus szellem. Ő szervezte az Encyclopaediát, Dalembert társaságában ő vállalta szerkesztését s időnkint egyedül végrehajtotta a herkulesi munkát; akadályok halmozódása, kormány-tilalmak, pénzhiány, elpártolások, árulások és harminc év minden balszerencséje ellenére befejezésre juttatta a nagy művet. Ez volt életének munkája. De Diderot túláradó szelleme nem volt ezzel megelégedve; roppant munkája intervallumaiban, mely kisebb emberek minden energiáját fölemésztette volna, nemcsak folyton árasztotta a legkülönbözőbb formájú munkák nagy mennyiségét – drámákat, művészeti kritikákat, filozófiai tanulmányokat, hanem titokban, a közzététel szándéka nélkül két-három olyan remekművet is alkotott, amelyek örökké feledhetetlenek maradnak. Ezek közül a legfontosabb a _Le Neveu de Rameau_, amelyben Diderot egész lelke árad ki a hasonlíthatatlan szépségű próza egyetlen tiszta, erőteljes, sziporkázó sugarában. Ezt a csodálatraméltó kis munkát semmisem múlta felül a vitalitás varázsa dolgában. Úgy megragadja az olvasót, mint a legizgatóbb regény vagy valami ellenállhatatlanul brilliáns mesélő. Könnyedsége, ereje, szinessége azzá teszi, aminek látszani akar: lenyomtatott beszélgetésnek. Csak formájának mágikus tökéletessége mutatja, hogy mégis irodalmi mű. Semmiféle stílus nem kombinálja tökéletesebben az élet mozgalmasságát a művészet derültségével. Minden mondata izgató és minden mondata szép. Úgy tűnik fel, hogy okvetlenül gyorsan, fáradság nélkül, úgyszólván hevenyészve kellett a könyvnek készülnie, de a szellem, amely komponálta, egy mester szelleme, aki ösztönszerű erővel meg tudta őrizni a mester uralmát munkája fölött akkor is, mikor kitombolja magát szelleme önkéntelen, boldog nyilvánulásában. A csillogó gondolatok tejútjában, mely a könyv lapjain elárad, mindíg észre lehet venni Diderot saját énjének erős, meleg, széles szubsztanciáját, amely mindent alátámaszt és összetart. Szellem és modor dolgában Diderot jut el minden honfitársa közül legközelebb a meudoni paphoz. Rabelais gazdag, túláradó, mámoros hangja reszket az ő hangjában. Megvan benne valami Rabelais páratlan bőségéből és még több van benne Rabelais roppant optimizmusából. Tökéletes materializmusa, hitetlensége minden gondviselésben és halhatatlanságban nem nyomja le, sőt inkább mintha friss lendületet adna szellemének. Ha ez a földi élet mindenünk, hát akkor meg kell kettőzni értékének intenzitását. Lelkesedése olyan emberszeretetre inspirálta, amelyet Rabelais nem ismert, fáradhatatlan jóakarattal töltötte el. Mert mindenek fölött a maga korának embere volt; olyan ember, aki tudott finoman gondolkozni, nemesen dolgozni és ragyogón írni, aki sírni ép úgy tudott, mint nevetni. Talán kisebb arányú alak, mint Rabelais, de mihozzánk sokkal közelebb áll. S mikor nemes lapjainak végére érünk, végső benyomásunk az, hogy olyan ember, akit csak szeretni lehet.

Diderot-n kívül még sok híres nevet számlált a _filozófusok_ csapata. Ott volt _Dalembert_, a brilliáns és elmés mathematikus, azután _Turgot_, a komoly és nemes államférfiú, _Condillac_, a pszichológus, a könnyed, jókedvű _Marmontel_, az átható szellemű, balsorstól sujtott _Condorcet_. _Helvétius_ és _D’Holbach_ merészen elmerültek az ethikába és metafizikába, mialatt tőlük kissé félrevonulva _Buffon_ a természettudomány érdekeit vitte előbbre természetrajzi kutatásaival. Jóformán évről-évre új emberekkel bővült az íróknak ez a nagy sorozata s valamennyien fokozódó hévvel űzték a háborút a tudatlanság és babona ellen. Valóban háború volt ez. Az egyik oldalon voltak a szellem minden erői, a másik oldalon a hatalomban elsáncolt ostobaság tömege. A filozófusok heves tüzelésére válaszul az állam és egyház hatóságai odaállították a cenzura, elkobzás, börtön és számüzetés veszedelmesebb ágyúit. Alig volt akkor kiválóbb író Párisban, aki ne ismerte volna belülről a Conciergerie vagy a Bastille helyiségeit. Így tehát csak természetes, hogy a harc elkeseredett lett s hevében az a párt, amelynek jelszava minden fanatizmusnak gyűlölete volt, időnkint maga is fanatikus lett. De nyilvánvaló volt, hogy a reakció erői mind jobban tért vesztenek, a közvélemény kisiklott kezükből. Az írók e csapatának erőfeszítései, úgy látszott, sikerre vezetnek. Ezt az eredményt azonban nemcsak ez erőfeszítések érték el. A konfliktus kellős közepén nyomatékos szövetségesük támadt, aki hatalmas hévvel vetette magát a harcba és bár távol volt a hadműveletek középpontjától, csakhamar kezébe kerítette a fővezérletet.