Part 6

Ha merőben mint a próza mesterét tekintjük, Bossuet az első helyen áll. Stílusa széles vonalú, massziv és világító erejű s írásának nagy tömege inkább mértéktartó ereje által feltünő, mint ornamentikája által. Időnkint azonban a művész meleg szelleme, mely átizzik a jól rendezett frázisokon, rendkívüli ragyogást áraszt el. Mikor a _Méditations sur l’Evangile_-ben vagy az _Elévations sur les Mystères_-ben Bossuet kiteregeti a bibliai történeket vagy elmélkedik a vallás misztériumain, a nyelve a költészet szineit ölti magára és egy exaltált képzelet erőteljes szárnyain száll. Híres _Orisons Funèbres_-eiben találja meg művészetének nagyszerű bősége a maga teljes kifejezését. A halál és az élet, az isten fensége és az emberi dicsőség mulandósága, ezekről a témákról beszél olyan hangon, mint az orgonaszó. A pompázó, dörgő, hangzatos mondatok ünnepélyes sorban követik egymást s egy fegyelmezett ékesszólás viszi őket előre s átlelkesíti őket.

Láttuk már, hogy a francia klasszicizmus egyik fő jellemvonása a kompakt volta. Racine tragédiái olyan élesen vannak mintázva, mint valami versenyló karcsú teste, melyen nincs egyetlen darab fölösleges hús, La Fontaine meséi csodái a tömörségnek. A prózában ugyanez a tendencia látszik meg, de még nagyobb mértékben. La Rouchefoucauld és La Bruyère, az egyik a klasszikai periódus elején, a másik a vége felé, mindketten a rendkívüli tömörség művészetét gyakorolták rendkívüli sikerrel. _La Rouchefoucauld herceg_ volt az első francia író, aki észrevette azokat az epigrammatikus kifejezésre való bámulatos képességeket, melyekkel a francia nyelv fel van ruházva s a kiélezett frázis szerencsés szabatossága dolgában senki más felül nem multa őt sem azelőtt, sem azután. _Maximái_-nak kis könyve mintegy ötszáz különálló mondásból áll, megannyi csiszolt kis ékszer, melyek mint az ékszer, belső ragyogással csillognak, hogy szinte lehetetlennek látszik sokáig nézni rájuk. Ez a kis könyv évek munkája volt s kis terjedelmében egy élet megfigyeléseinek a foglalata. Az elmélkedések nincsenek forma szerint összekapcsolva, mégis közös szellem áramlik bennük. «Hiúságok hiúsága! Minden hiúság!» ez La Rochefoucauld tanításának állandó tartalma, de ő a hiúságot nem a _Prédikátor könyve_ általánosított értelmében veszi, hanem az üres egoizmus és kicsinyes önszeretet személyes értelmében, mely ennek a keserű moralistának szemében az emberi szellem lényege és a világ titkos rugója. A tételben tagadhatatlanúl van túlzás, de La Rochefoucauld álláspontjának erejét csak akkor értékelhetjük, ha éreztük elmésségének hegyes nyilait. Könyve forgatása közben a mondások a személyes applikáció halálos erejével döfnek bele az emberbe; néha szinte elpirulunk s meglátjuk, hogy ezek a dolgok kegyetlenek, megalázók és – igazak.

Kora íróinak túlnyomó részével ellentétben La Rochefoucauld arisztokrata volt s ez különleges tónust ad munkájának. Dacára annak a nagy gondosságnak, melyet ráfordított, bizonyos finom módon, mindig megőriz némi kis lenézést iránta. Mintha ezt mondaná: «ezek a mondások mind tökéletesek, de hát aztán? Minek vesződnék az ember az írással, ha még tökéletes mondásokat se tudna írni?» Az ő nézete szerint az a becsületes ember, aki nem ütközik meg semmin s nyilvánvaló, hogy ő maga követte is a maga tételét. Bármi intenziv személyes látást revelál az, amit mond, ő maga valahogy mindig imperszonális marad. Munkájának makulátlan felülete alatt az okos herceg kigúnyol minket. Amint rejtekeibe nézünk, csak végtelen elmésséget láthatunk és az igazság igen keserű szeretetét.

Gazdagabb művészetet és szélesebb áttekintést az életre nyújt _La Bruyère_. A hangszer ugyanaz – az élces epigramma – de már nem csak egy húrján játszik a művész. La Bruyère stílusa rendkívül lágy; velős mondásait a formák végtelen változatosságába alakítja, gazdag és szines szókészletet használ s tökéletesen uralkodik a retorikai hatások művészetén. Rövid reflexiói közé nagyszámú hosszabbacska arcképet vagy jellemrajzot szórt el, némelyek köztük egészen imagináriusak, mások egészben vagy részben a kor jól ismert személyeiről vannak véve. Stílusának nagyszerű tulajdonságai itt mutatkoznak meg legvilágosabban. Pszichológiailag ezek a tanulmányok talán kevésbbé értékesek, mint a hogy néha gondolták; inkább karrikaturák, mint arcképek, inkább az emberiség idioszinkráziáinak, mint magának az emberiségnek az ábrázolása. Kétségen kívül áll azonban a művészet, amellyel meg vannak komponálva. A nyelv virtouzitása egy görög gemma kemény szubtilitására emlékeztet. A ritmus tökéletes s szinte a képzelhető legmesszebbre viszi a kifejezés tiszta szépségét.

_Les Caractères_ La Bruyère művének címe, de alcíme: _Les Moeurs de ce siècle_ jobb fogalmat ád tartalmáról. Az egész társadalom, a hogy La Bruyère szubtilis és átható tekintete látta, gomolyog lapjain. Versailles támad fel bennünk, nem annyira külső alakjában, mint lelki tartalmában, titkos, lényeges lényében. Erre a látványra pedig La Bruyère sívár haraggal mond itéletet. Kritikája meggyőzőbb, mint La Rochefoucauldé, mert szélesebb és mélyebb fundamentumokra van építve. Az a hiúság, amelyet La Bruyère látott, igazán a Prédikátor könyvének hiúsága, a világi dolgok üressége, jelentéktelensége és hiábavalósága. Semmisem elég kicsi, és semmisem elég nagy, hogy elkerülje rettenetes itéletét. Az a passzus, ahol leírja a versaillesi kápolnában celebrált misét s ahol láthatók mind az udvari emberek, amint arcukat a király trónja felé fordítják s a hátukat isten oltára felé, bizonyára más szellemet árul el, mint a Bossueté, olyan szellemet, amely már nincs messze a tizennyolcadik század aláaknázó kriticizmusától. De La Bruyère nem volt sem társadalmi reformátor, sem politikai teoretikus, ő csak moralista és megfigyelő volt. Látta a francia paraszt helyzetét, látta a rettentő tényt, géniuszának egész intenzitásával és aztán tovább haladt. Ő nem akart remédiumokat találni egy bizonyos társadalom bajai számára, de feltakarta minden társadalom gyökeres bajait. Ép olyan igaz és ép oly szomorú könyvet írna, ha ma írna is.

La Bruyère vádirata nagy nyomatékosságot nyer azáltal a józanság által, amellyel meg van fogalmazva. Nincs benne semmi düh, semmi megfeszítettség, semmi túlzó emfázis; olvasás közben érezzük, hogy pártatlan bíró. És, ami még több, érezzük, hogy nemcsak bíró, hanem emberi lény is. Az emberi qualitás az, ami munkájának különös ízét adja, úgy hogy az ember ezekben a nyomtatott szavakban a századok távolán át, szinte egy jó barát szavát hallja. Néha megfeledkezik komor mizantrópiájáról s a szeretet érzésének különös mélységével szól.

La Bruyère lapjai, oly fénylők és lelkesek felszinükben s oly komorak alapjukban véve, XIV. Lajos nagy korszakának végső summáját jelentik, majdnem azt mondhatnók, epitáfiumát. Néhány évvel könyvének teljes formájában való megjelenése után (1694) a korszak, mely egy generációval előbb oly ragyogással kelt fel, belejutott a bomlás és a megaláztatás végső fázisába. A nagyralátó király politikai becsvágya tökéletesen megrendült, Marlborough megsemmisítette a francia hadsereget s mikor bekövetkezett a béke, romlással következett be. Az ország nemcsak a végsőkig ki volt merülve, hanem magához térése is csaknem lehetetlenné vált a nantesi edictum visszavonása által, amely a lehető legkegyetlenebbül számüzetésbe kergette a lakosság legszorgalmasabb és legfüggetlenebb elemeit. Szegénység, elégületlenség, zsarnokság, fanatizmus, ez volt az örökség, melyet XIV. Lajos országára hagyott. Ez azonban még nem volt minden. Uralmának utolsó éveiben a francia irodalom kevés maradandót alkotott ugyan, de az előbbi korszak diadalai új és dicsőséges fényt vetettek Franciaországra. A francia nyelv lett a kultura nyelve egész Európában. Az irodalom minden terén a francia minták és a francia ízlés volt a legfőbb tekintély. XIV. Lajos – bármi különösen hangzott volna ez ő neki – nem mint Holland meghódítója vagy mint az Egyház védője, hanem mint Racine patrónusa és Molière pártfogója szerezte legnagyobb dicsőségét, igazi halhatatlanságát.

V. FEJEZET. A tizennyolcadik század.

A tizennyolcadik század Franciaországban XIV. Lajossal kezdődött és a forradalommal végződött. Ez a korszak hidalja át az autokrácia és az önkormányzat, a római katholicizmus és a vallási türelem, a klasszikai szellem és a romantikus felújulás közti szakadékot. Így tehát mérhetetlen fontosságú nemcsak Franciaország, hanem az egész civilizált világ történetében is. Az irodalom szempontjából is különösen érdekes. A roppant politikai és szociális változások, melyeket létrehozott, eredményei voltak egy megfelelő mozgalomnak az eszmék sodrában s ezt a mozgalmat a nagy francia írók kezdték, fejlesztették és juttatták diadalmas befejezésre, akik tudatosan állították irodalmi képességeiket azoknak az ügyeknek szolgálatába, melyeket szivükön hordottak. Így e kor irodalma sajátságos ellentétet tár fel az előbbi koréhoz képest. Míg a _nagy század_ remekművei nem szolgáltak semmi külön célt s csupán csak mint művészi szép alkotások jutottak halhatatlanságra, a tizennyolcadik század remekművei propaganda-csináló művek voltak, bizonyos gyakorlati célokkal fordultak a korhoz, amelynek számára irattak. Olyan művek ezek, melyeknek értéke nem függ csupán művészi megfontolásoktól. Az előbbiek statikus művek, az utóbbiak dinamikusak. Amint a század előbbre haladt, ez a tendencia mind jobban mélyült, a kor irodalma, egészben véve, izgató drámai érdekességű látványt nyujt, melyben a változás erői, kezdetben jelentéktelenül bár, fokonkint nagyobb feszültségűek lesznek s végül lenyügöző hatalommá fokozódnak. Merőben irodalmi tekintetben a tizennyolcadik század írói kevés diadalt arattak, de nagy és sajátlagos diadalaik a gondolat birodalmából valók.

A mozgalom megkezdődött már Lajos halála előtt. A bajok, amelyek La Bruyèret megborzongatták, felköltötték gyakorlatiasabb emberek érdeklődését is. Ezek között a legtöbb figyelemreméltó volt _Fénelon_, cambrayi érsek, aki a politikai gondolat nagy bátorságát a bájos és átlátszó stílus varázsával egyesítette. Számos írásában, melyek között a leghíresebb a _Telemaque_ – a fiatal Duc de Bourgogne, a francia trónörökös épülésére irott könyv – Fénelon kifejezést adott a kormányzat rideg autokratizmusa elleni visszahatásnak és kijelentette azt a forradalmi tanítást, hogy az uralkodó csakis népe javára van a világon. A bourgognei herceget megnyerték nevelőjének emberséges, jótékony és nyiltszívű nézetei, s lehet, hogy ha életben maradt volna, az észszerű reformok megfelelő sorozata megelőzte volna a század végén beállott kataklizmát. Egy fontos szempontból azonban Fénelon szelleme nem volt összhangzásban azzal az iránnyal, melybe utóbb a francia szellem fejlődött a következő nyolcvan évben. Ő az elsők közt volt ugyan, akik felszólaltak a vallási türelem érdekében, de maga buzgó, sőt misztikus katholikus volt. Már pedig a közelgő kor főjellemvonása a szkepticizmus volt, a világinak hangsúlyozása a vallási elemekkel szemben a társadalomban s a rokonszenv hiánya mindennemű misztikus jámborság ellen. Ennek a szellemnek egyes jelei mutatkoztak már Lajos uralmának vége előtt. Már 1687-ben _Fontenelle_, Corneille unokaöccse _Histoire des Oracles_ című művében megtámadta a kereszténység csodás alapját azzal az ürüggyel, hogy megrója a régi görögök és rómaiak vallási hiszékenységét. A derű és a tudományosság összevegyítésével és az orthodoxia előtti látszólagos meghajlás alá rejtett iróniával ez a kis könyv kezdeményezője volt egy vitatkozási módnak, mely későbbi időben nagyon divatba jött. De fontosabb mű volt a tizenhetedik század legvégén _Bayle dictionáriuma_, melyben a mindenféle térre kiterjedő ismeretek rengeteg tömege mellett a legteljesebb vallási szkepticizmus fejeződik ki félreérthetetlen emfázissal és szüntelen ismétlődésben. A könyv rendkívül nehézkes, nagyon hosszadalmas és bőbeszédű és teljesen stílus nélkül való, de hatása roppant nagy volt s a tizennyolcadik század hosszú küzdelmében mintegy fegyvertárul szolgált s legélesebb fegyvereik közül nem egyet belőle vettek a kor írói.

Mindazáltal csak néhány évvel a nagy király halála után jelent meg az a könyv, amely teljes kifejezését tartalmazta az új szellemnek, minden szempontjából. _Montesquieu Lettres Persanes_-ában, mely 1721-ben jelent meg, fel lehet ismerni a tizennyolcadik századi francia gondolkodás összes csiráit. Ennek a vonzó és figyelemreméltó könyvnek a váza nem egészen eredeti: néhány keleti utazó jött – így állítja a könyv – Párisba és perzsiai honfitársaikkal váltott leveleikben leírják a francia főváros életének fővonásait. De a hogy Montesquieu ezt a kölcsönzött formát felhasználja, az teljesen az övé. Alapjává tette egy egyetemes támadásnak Lajos uralkodási rendszere ellen. Az udvar romlottsága, a nemesség privilégiumai, a pénzügyek rossz kezelése, az autokratikus uralom ostobaságai és barbárságai, ezek azok a pontok, melyekre állandóan rátéríti a figyelmet. De ennél többet is tesz: kritikája nemcsak esetleges, hanem általános érvényű, kimutatja minden zsarnokság szükségszerű, végzetes következményeit és megállapítja saját felfogását, hogy milyennek kell lennie egy jó alkotmánynak. Mindezeket a fejtegetéseket teljességgel világias szellem járja át. A kivülálló álláspontjából nézi a vallást, inkább úgy nézi, mint a kormányzat egyik funkcióját s nem mint benső lelki hatalmat. A fanatizmus és türelmetlenség minden fajtájától teljes lelkéből irtózik.

Montesquieu komoly tanításait fűszeres történet módjára tálalja fel, tele epigrammatikus fordulatokkal és könnyed helyi alluziókkal, romantikus kalandokkal és a kelet képzelt képeivel. Ez nagyon jellemző annak a kornak irodalmára, amely most kezdődött. A klasszikai írók komoly, szertartásos hangját elvetették, helyébe vidám, emfázis nélküli, könnyed módot vettek fel, amelyben a könnyed szabadosság némely morzsái adtak ízt az elmésségnek. A változás részben annak is tulajdonítható, hogy a társaság központja áttétetett a mesterkélt és látványos versaillesi világból a párisi szalónok intimebb légkörébe. Az öreg király halálával az udvar szertartásos élete háttérbe szorúlt és a frivolitás lépett helyébe, melybe az emberek a szabadság és a szabadulás érzésével vetették magukat. Akármily paradox-szerűen hangzik, az új íróknak épen a komolysága volt az, a mi náluk a dekórum hiányát okozta. Főcéljuk az volt, hogy olvassák őket és pedig a lehető legtöbben, az irodalmi műértők szűk köre már nem elégítette ki őket, mint a régi írókat, mennél szélesebb körű közönségnek igyekeztek hirdetni eszméiket, a főváros nyugtalan, kiváncsi és fokozódó hatalmú közönségének. Ennél a közönségnél pedig semmiféle könyv nem arathatott sikert, ha nem volt gyorsan, kellemesen elolvasható az ebéd és a szinházbamenés közti időben és nem adott anyagot elmés anekdotákra és érdekes beszélgetésre. Mint a középkor bohócai, a tizennyolcadik század filozófusai is az emberek mulattatásában találták meg az igazság megmondásának legjobb módját.

A század közepe tájáig Montesquieu volt a francia gondolkodás vezető alakja. Másik könyve – a _Considérations sur la Grandeur et la Décadence des Romains_ – rendkívül ügyes munka, melyben érdekes és néha mély történelmi eszmék rendkívül ragyogó és élezett stílusban vannak kifejezve. Montesquieu itt végleg felszabadította a történetírást azoktól a középkori bilincsektől, melyeket még Bossuet idejében is viselt, és teljesen világias szempontból figyelte meg az események fejlődését, mint természeti okok eredményét. Nagy műve azonban, melyre élete nagyobb részét szánta és amelyen végleg megállapította jelentőségét, a _L’Esprit des Lois_, mely 1748-ban jelent meg. A híres könyv tartalmának fejtegetése túlmegy a szorosabban vett irodalom határain és inkább a politikai gondolkodás történetének körébe tartozik. Elég, ha itt megemlítjük, hogy Montesquieu összes kiválóságai, gondolkodásának ereje, előitéletektől való mentessége, szabadságszeretete és a fanatizmus elleni gyűlölete, élezett, epigrammatikus stílusa, a legjellemzőbben érvényesülnek. Talán a főhibája a munkának, hogy nagyon is brilliáns. Montesquieu mindig merész általánosításokkal dolgozik, mindig eredeti és finom, de gyakran nem elég szilárdan megalapozott. A folyékony, nehezen megfogható tények úgy siklanak át mondatain, mint a víz a szitán. Legjobban illusztrálják ezt az angol alkotmányról szóló fejtegetései. Montesquieu volt az első nem angol ember, aki felismerte az angol intézmények fontosságát és tanulmányozta természetüket, de pontosan számot nem ad róluk. Azt hitte, jellemző példáját találta bennük kedvenc teoriájának, amely arról a jótékony hatásról szól, amellyel a három kormányzati hatalom, a bírói, a törvényhozási és a végrehajtó hatalom elkülönítése jár, de ebben téved, mert a törvényhozási és a végrehajtó hatalom Angolországban össze van szövődve.

Körülbelül egyidőben a _Lettres Persanes_ megjelenésével tünt fel Párisban egy fiatal ember, aki hivatva volt arra, hogy még Montesquieu tekintélyén is túltegyen. Ez a fiatal ember _François Arouet_ volt, a világ előtt ismert nevén _Voltaire_. Különös dolog, hogy az a munkásság, melyen Voltaire hírneve fölépült, ma már csaknem teljes feledésbe sülyedt. Mint költő, különösen pedig mint tragikai költő szerezte hírnevét és élete hatvan évén át (1694–1754) mint költő volt ismeretes kortársai előtt. Ma azonban költészetét, legalább is annak komoly részét egyáltalán nem olvassák és darabjait legfeljebb ha évfordulók alkalmain játsszák. Mint drámaíró ép azoknál az okoknál fogva hagyható figyelmen kívül, melyek a maga idejében olyan sikert szereztek neki. Neki nem az volt a célja, hogy nagystílű drámát írjon, hanem hogy tessék a közönségének; tetszett is neki s ennélfogva nem tetszik az utókornak. Darabjai melodrámák, egy igen ügyes ember melodrámái, aki jól tud bánni a nyelvvel, éles szeme van a szinpadi hatásra és pontosan ismeri azokat a helyzeteket és érzéseket, melyek kora párisi közönségére hatni tudtak. A pszichologiájuk rendkívül sekélyes. Csaknem hihetetlennek látszik ma, hogy Voltaire papirosembereit valaha Racine alakjai mellé helyezték s Voltairet mint nagy elődjének egyenrangú, sőt diadalmas vetélytársát emlegették. A pszichologiai megfigyelés hiányát tapasztalni lehet az egész tizennyolcadik századon át.

A darabok versei alig jobbak, mint jellemrajzolásuk. Néha jó retorika, de sohasem igazi költészet. Ugyanezt lehet mondani a _La Henriade_-ról, arról a nemzeti époszról, amely bámuló honfitársai szemében Voltairet Dante és Milton fölé állította, legalább is egy szinvonalra Homérosszal és Vergiliusszal. Azok a tehetségek, melyek ebben a ma már szinte olvashatatlan könyvben nyilvánulnak, egyáltalán nem költőiek, hanem történetiek. A hozzáfüggesztett jegyzetek és elmélkedések mutatják, hogy Voltairenek kitünő érzéke volt a történelmi módszer elveire, a melyeket később jobban felhasznált XII. Károly svéd király önálló kutatásokon alapuló életrajzának ragyogó elbeszélésében.

Munkásságának ebben az első korszakában Voltaire úgylátszik – talán csak félig öntudatosan – azon küzködött, hogy felfedezze és kifejezze géniuszának alapvető tulajdonságát. Miben állott ez? Vajjon elsősorban drámai költő-e, vagy epikai költő, vagy könnyed versek írója, történetíró, vagy épen regényíró? Mindezekben az irányokban sikerrel dolgozott, de a teljes siker nélkül. Mert alapjában véve ezek egyike sem volt ő, szellemének igazi természete nem ebben nyilvánult. Magára eszmélését véletlen idézte elő. Harmincéves korában egy nagyon befolyásos főúrral való összetüzése miatt kénytelen volt elhagyni Franciaországot és Angolországba menekülni. Az a három év, amit itt töltött, roppant hatással volt életére. Ebben az időben a franciák nagyon kevéssé ismerték Angolországot, az a választófal, mely a hosszú háború alatt a két nemzet között emelkedett, még csak akkor kezdett leomlani és Voltaire szinte a fölfedező módjára került Angolországba. Amit itt talált, az bámulattal és elragadtatással töltötte el. Az élet minden ágában megtalálta azokat az áldásokat, amelyek oly érezhetően hiányoztak Franciaországban. Gazdagság, jóllét, megelégedett nép, művelt nemesség, szelid és igazságos kormányzás és sokféle módon nyilvánuló kitörő energia irodalomban, a gazdasági életben, politikában, tudományban egyaránt. Mindez pedig létrejött egy nemzetnél, amely megtörte a monarchia hatalmát, szakított a papok hatalmával, intézménnyé tette a sajtó szabadságát, szembeszállott mindennemű bigottériával és korlátoltsággal és szabad intézmények útján maga vette kezébe önmaga kormányzásának feladatát. A következés magától jött: hasonló okok hasonló eredményeket szülnének Franciaországban is. Mikor aztán szabad volt hazájába visszatérnie, Voltaire kiadta megfigyeléseinek és elmélkedéseinek eredményeit a _Lettres Philosophiques_-ben, ahol géniusza először nyilvánult természetének megfelelő formában. Ez a könyv beszámolás Angliáról, a hogy Voltaire látta, inkább szociális, mint politikai szempontból. Az angol élet aktuális valójában, részletesen, élénken és változatosan van leírva, látjuk a quekkereket, a parlament tagjait, a kereskedőket és filozófusokat, részt veszünk Sir Isaac Newton temetésén, végignézzük a _Julius Caesar_ előadását, az író megmagyarázza nekünk a himlőoltást, gondosan kidolgozott fejtegetéseket olvasunk az angol irodalomról és tudományról. Mindezt ma is élvezettel és tanulsággal lehet olvasni; a levelek elragadó stílusban vannak írva, túláradnak a humortól és elmésségtől, itt-ott az elbeszélés feltünő adományát revelálják s át meg át vannak itatva a vidámság, irónia és józanész csodálatos keverékével. Geniális zsurnalisztika, de ezenfelül még több is. Fenkölt céllal van eltelve s az emberiség és az igazság őszinte szeretetével. A francia hatalmasok hamar észrevették ezt, meglátták, hogy minden lapja éles elitélése az ő kormányrendszerüknek s a megszokott módon jártak el Voltaire művével szemben. A könyv árusítását egész Franciaországban betiltották és egy példányát a hóhérral ünnepélyesen elégettették.

Az új eszmék, melyeknek Montesquieu és Voltaire voltak a hirdetői, csak fokonkint terjedtek el a közönségben; a század első felében nem egy író érintetlen maradt tőlük. Ketten ezek közül, akik csak abban az egy pontban hasonlítanak egymáshoz, hogy kívül állottak koruk gondolkodásának mozgalmán, megérdemlik a különös figyelmet.