Part 4
XIV. Lajos korának virágában azonban az irodalom nem mutatta semmi jelét az ilyen betegségnek, ámbár a csirái tagadhatatlanul benne voltak. Ellenkezőleg ennek a kornak a mesterművei csak úgy duzzadnak az elevenségtől és erőtől. Egy szóval úgy foglalhatjuk össze őket, hogy nagyvilági művek, nagyvilágiak a szó legszélesebb és legmagasabb értelmében. Teljesen kifejeződve képviselik annak a világnak a szellemét, nagyságát, ragyogását, intenzitását, az emberi drámaiságot, amely átlelkesíti s a rendezett szépséget, mely felé törekedett. Mert olyan kor volt ez, melyben a világ ragyogásának minden teljességével jutott a maga jogaihoz, mikor a középkor sötét spiritualitása végre el volt felejtve, mikor a görög és római irodalom kifejtette jótékony hivatását, mikor a civilizáció egy időre élvezhette új érettségét, mielőtt egy szélesebb látás addig ismeretlen kérdéseket és egy belső látás addig ismeretlen aspirációkat kapott volna. Ezeknek a napoknak az irodalma egy általános megegyezésen alapult, megegyezésen a politika és filozófia szféráiban egyaránt. Adottnak tekintett egy megállapodott és autokratikus társadalmat, hallgatagon fölvette a római katholikus egyház orthodox tanítását. A tizennyolcadik század irodalmával összehasonlítva spekuláció nélküli volt, a középkoréval összehasonlítva pedig spirituálitás nélküli. Hiányzott belőle a természeti jelenségek ama csodás és borzalmas jelentőségéről való felfogás, amely a romantikus megujulás irodalmán uralkodik. Végzet, örökkévalóság, természet, az ember rendeltetése, – az ilyen misztériumokat csaknem teljesen ignorálta. Még a halál is, mintha kívül lett volna látása körén.
Ha igaz, hogy e kor irodalmának jellemző vonása a finom és ragyogó nagyvilágiasság, nem kevésbbé igaz az is, hogy itt-ott, legnagyobb íróiban, gyöngén, de félreérthetetlenül egy ellenkező tendencia is észrevehető. A hang alkalomadtán megváltozik, a csiszolt felszín alatt bizonyos nyughatatlanság válik észrevehetővé, pillanatnyi homályos kivétel az általános könnyű folyású szabály alól. A kor legkitünőbb írói mintha nemcsak a korukat mozgató erők kifejezésére lettek volna képesek, hanem az ellenük való reakcióra is. Ép úgy rebellisek voltak, mint hódítók és ez a tény rendkivüli érdekességet ad művüknek. Legragyogóbb írásaikat valami különös, mély nem-világias melankólika járja át és ez adja meg finom izüket.
Mielőtt részletesebben vennők szemügyre ezeket a pompás művészeket, ajánlatos röviden áttekinteni egynek közülük a művét, aki nem tarthat jogot erre a címre, de figyelmet érdemel, mint a kor irodalmi ideáljainak szószólója. _Boileau_ egykor az ízlés vitán felül álló arbitere Európaszerte, ma már alig kerül szóba máskép, mint egy meddővé vált tradició főpapja és mint néhány brilliáns sor írója, melyek mint közmondások mentek át a francia nyelvbe. Eleven elméjű ember volt, bátor, független, szenvedélyesen csüggött az irodalmon és szerfölött ügyes volt a versírás nehéz művészetében. De nem volt meg benne a poétai géniusz ereje és finomsága és nem is mint költő érdekes, hanem mint kritikus. Mikor még bizonytalan volt, hogy mely vonalon fog fejlődni a francia irodalom, mikor a klasszikai iskola még gyermekkorát élte és nagy vezérei, Molière, Racine, La Fontaine még küzdöttek az elsőség jogáért a jelentéktelenebb és ma már elfeledett költők tömegében, kiknek munkái még az előbbi kor gyönge és éretlen tradicióit viselték magukon, akkor hozta Boileau az új mozgalomnak segítségére csudálatraméltó világos látásának egész erejét, megfélemlíthetetlen kitartását, kausztikus, feledhetetlen elmésségét. A klasszikai iskola bizonyára diadalmaskodott volna nélküle is, mint ahogy a végén minden jó dolog diadalmaskodik, de nehéz volna túlzott szinekkel rajzolni azokat a szolgálatokat, melyeket Boileau tett neki. Sok éven át, a szatirák és levelek hosszú sorában, az _Art poétique_-ben és különböző prózai munkákban szorította rá az olvasó közönségre a precieux és affektált régi mesterkélt iskola értéktelenségét és nagy kortársai hatalmas eredményeinek nagy értékét. Többet is tett: nemcsak egyesek műveit támadta és dicsőitette, hanem általános elveket is formulázott s kiélezett és nyomatékos kifejezést adott az új iskola ideáljainak. Általa így a klasszicizmus öntudatot nyert, határozott elméletet kapott és egy csoportja alakult az íróknak, kiket közös célok egyesítettek s akik hivatva voltak végtelen hatást tenni nemcsak a francia, hanem az egész európai irodalomra. Ezeknél az okoknál fogva Boileaut úgy kell tekinteni, mint elsőt a nagy kritikusok ama fényes társaságában, mely a francia irodalom különleges dicsőségeinek egyike. Műveinek zömét valószinüleg sohasem fogják többé olvasni mások, mint kiváncsi kutatók, de művének szelleme szerencsénkre össze van sűrítve egyetlen rövid episztolában, – _À son Esprit_ – melyben józan elméje, elméssége, világos ereje és lényeg szerinti humanitása befejezett kifejezésre jut; ez a szellem még mindig eleven a francia irodalomban.
Tanításának mindazonáltal, bármilyen értékes volt a maga idejében, nincs fontossága, mint az eszthétika általános elméletéhez való adaléknak. Boileau egyetemesen kötelező elveket próbált megállapítani a költőkre nézve, de ehhez a feladathoz nem volt meg a hozzávaló készsége. Tudása korlátozott volt, rokonszenvei szűkkörűek voltak s intellektuális képességeiben nem volt mélység. Az eredmény az volt, hogy beleesett abba a hibába, amelybe bele szoktak esni az egykorú kontroverziák dolgába belemerült írók: azokat a szabályokat, amelyeket a maga generációját illetőleg üdvösnek látott, egyetemes érvényű törvények magaslatára emelte. Küldetése XIV. Lajos Franciaországának szólt, de ő úgy jelentette ki, mintha egyedüli vezető volna az irodalom üdvösségére minden korban és minden körülmények között. Igy esett aztán, hogy körülbelül egy századra az ő saját értékelése szerint fogadta el a civilizált emberiség többsége. Boileau megvetette – és joggal vetette meg – a _précieux_ iskola extravagáns affektációit, Chopelain gyönge pompázkodását, Corneille későbbkori stíljének nyakatekert, dagályos és logikától csepegő hőseit és a klasszikai reakció ezek ellen az eltévelyedések ellen úgy tünt fel neki, mint a természet, az ész, az igazság alapvető elveihez való visszatérés. Bizonyos értelemben igaza volt, mert az bizonyos, hogy Molière, Racine művei természetesebbek, észszerűbbek és igazabbak, mint Cotin abbé vagy Pradon művei; tévedése abban a felfogásban volt, hogy ezek a tulajdonságok a klasszikai iskola monopoliumai. Átlátva a világosság, rend, finomság és egyszerűség szépségét, ahhoz a következtetéshez jutott, hogy ezek a tulajdonságok magának a természetnek karakterisztikumai és hogy nélkülük nem lehet szépség. Tévedett. A természet sokkal bővebb, semhogy beleférjen egy esztétikai rendszerbe s a szépség gyakran – talán gyakrabban, mint nem – complex, homályos, fantasztikus és különös. Boileau minden teriájának fenekén az egészséges józan ész szív szerinti szeretete rejtett. Nem az imagináció volt az, amit – mint gyakran szokták állítani – nem szeretett, hanem a különcség. Lelkes méltatást tudott írni például erről a fenséges mondatról: «Isten mondá: legyen világosság és lőn világosság», mert itt az imagináció átlátszó szépségbe volt öltözve és a nagyság a legegyszerűbb eszközökkel van elérve. Boileau, tökéletesebben, mint bárki nagy kortársai közül, képviselője volt a francia középosztálynak.
Kétségkivül leghíresebbike és talán legnagyobbika azoknak az íróknak, akiknek Boileau apologétája és magyarázója volt: _Molière_. A francia irodalomban Molière olyanforma állást foglal el, mint Cervantes a spanyolban, Dante az olaszban és Shakespeare az angolban. Dicsősége egyetemes. Géniuszának teljességébe gyüjtötte fajának legszélesebb és legmélyebb jellemvonásait s a tér, nyelv, és tradició határai fölé emelkedett. A Franciaországon kivüli világra nézve egymaga ő beszél kétségbe nem vont kivalósággal magának a francia nemzetnek autentikus hangjaként.
Hogy ez így van, az első sorban géniusza erejének tulajdonítható, de bizonyos tekintetben tulajdonítható annak a sajátképeni formának is, melyet géniusza öltött. Csak magát a tehetséget értve, nehéz volna megmondani, hogy az ő műve alacsonyabb vagy magasabb fokán áll-e az emberi tökéletességnek, mint Racineé, vajjon a látás széles köre, komédiáinak változatossága és emberi volta ellensúlyozza-e vagy nem Racine tragédiáinak költőiségét, intenzítását és tökéletes művészi voltát. Annyi legalább is biztosnak látszik, hogy a két költő világirodalmi hírneve közti különbség egyáltalán nem felel meg értékük különbségének. Racine épen tökéletessége, diadalának teljessége révén veszít. Olyan abszolut, olyan speciális terméke ő a francia géniusznak, hogy csaknem lehetetlen bárkinek, aki nem született francia, teljesen méltányolni őt s Molière épen tökéletlenségei révén nyer. Az összes francia klasszikusok közt ő a legkevésbbé klasszikai. Folyékony szelleme túlömlött a mintán, amelyben dolgozott. Művészete, midőn a komikus emóciók egész körét végigsúrolta, a legtúlzottabb bohóckodástól a legkeserűbb szatiráig és a legfinomabb élcig, sokkal közelebbről és gyakrabban érintkezett az élettel, semhogy elérte volna azt a makulátlan szépséget, melyre törekedni látszik. Nem volt meg benne a formának az a szabatossága, amely a bevégzett művész ismertető jele, néha tapogatózó és ingadozó volt, gyakran gondatlan, egyik-másik legszebb művének strukturája felületesen van összehányva; gondolatainak hüvelye – nyelve – egyáltalán nem hibátlan, verse gyakran közel ér a prózához, prózája néha a vers ritmusát utánozza.
Munkájára nagy mértékben hatottak élete körülményei. Molière sohasem ismerte a nyugodt életet, a külső gondoktól való mentességet, melyek nélkül a művészet alig tud tökéletessé érni, egész életét a csata sűrűjében töltötte s úgy halt meg, ahogy élt, a hivatásos szórakoztató fegyverzetében. Fiatalsága évei a vándor falusi szintársulat durva és szennyes környezetében teltek, melynek ő lett az igazgatója és első szinésze s amelynek számára csinálta első szindarabjait. Későn fejlődött ki. Megvolt már harminchét éves, mikor a _Les Précieuses Ridicules_-t írta, első geniális művét s csak három évvel később jutott hatalmának teljes birtokába a _L’École des Femmes_-al. Összes remekműveit az ezután következő tíz évben írta (1662–1673). Ez alatt az idő alatt a király pártfogása biztos poziciót szerzett neki, híressége lett Párisnak és Versaillesnek, a siker embere lett. De még a jólétnek ezekben az éveiben sem volt mentes a gondoktól. Folyton küzdeni volt kénytelen ellenségeinek intrikái ellen, akik között a legdühösebbek az egyházi tekintélyek voltak. Lajos király kegyének is megvolt az árnyoldala, mert velejárt a folytonos erőpazarlás az udvar frivol és felületes szórakozásaira. Emellett pedig még boldogtalan volt a magánéletében. Nem úgy, mint Shakespeare, a kivel pályája különben több egyezést mutat, ő sohasem érte meg munkája termésének nyugodt megérését, mert a munka teljében halt meg, ötvenegy éves korában, saját _Malade Imaginaire_-je címszerepének eljátszása után.
Amit első sorban elért: a francia komédia megteremtése. Előtte voltak szilaj farceok, konvencionális cselszövény-vígjátékok, olaszból kölcsönvéve és extravagans kalandos és burleszk darabok, spanyol minták után. Molière azt tette a komikai elemmel a francia irodalomban, amit a tragikaival Corneille tett: a komoly művészet magaslatára emelte. Ő fedezte fel először azokat az esztétikai lehetőségeket, melyek a rendes mindennapi életben rejlenek. Ő volt a legkevésbbé romantikus író, realista annak rendje és módja szerint s ő értette meg, hogy a komédiának igazi anyaga az emberi társadalom aktuális tényeiben található; a bolondok affektálásában, a hóbortosok képtelenségeiben, a rászedettek együgyüségében, a csinytevők vakmerőségében, a családi élet hangulataiban és bolondságaiban. Mint minden kezdeményezőé, az ő hatása is végtelen volt. Egy csapásra megállapította a komédiát igazi mivoltában és megvetette az alapokat, amelyeken az utána következő kétszáz év alatt fejlődnie kellett. Egész Európában a vígjáték főjellemvonásai ma is visszavezethetők egyenesen Molière uralkodó szellemére.
Ha csorbát szenved ideális klasszicitás dolgában, ha szellemének széleskörűsége és sokfélesége által áthágta, ezzel szemben tény az, hogy drámai módszerének lényege alig volt kevésbbé klasszikai, mint magáé Racineé. Anyaga gazdag és változatos volt, de bánásmódja ez anyaggal szigorú korlátok közé volt szorítva a művészetről való klasszikai felfogása által. Mindig választékosan dolgozott. Nagyon kevés, rendkívüli gonddal kiválogatott esemény, melyek bámulatos erővel ragadják meg a nézőt és pompásan vannak elrendezve, hogy a leghatásosabb módon következzenek, egymásra. Az események változatlanul egy szempont szerint vannak megválogatva: aszerint a világosság szerint, amelyet a jellemekre vetnek. Maguk a jellemek csak kevés számú gondosan megválogatott szempontból tünnek elénk. Molière jellem-ábrázolásának összeszűkített és választékos természete megvilágosító ellentétben áll az olyan romantikus stílusú mester részletező módszerével, mint Shakespeare. Az angol drámaíró minden oldalukról megmutatja alakjait, megszámlálhatatlan faszetta csillantja fel az egyik jellemvonást a másik után, jelezve vannak a temperamentum legfinomabb és legnehezebben megfogható árnyalatai, míg végül az egész alak kiformálódik előttünk, ellátva mindazzal, ami magának az életnek komplexitásakép és rejtelmességekép hat ránk. Tökéletesen más a nagy francia költő eljárásmódja. Ahelyett, hogy kiterjesztené látását, szándékosan összeszűkíti, két-három lényeges vonást ragad ki egy jellemből s aztán minden művészetét arra használja, hogy ezeket kitörülhetetlenül belénk sugallja. Harpagonja zsugori és öreg, – mindössze ennyit tudunk meg róla. Milyen sajátságosan korlátozott ábrázolás, ha összehasonlítjuk Shakespeare keserű, büszke, kapzsi, bosszúálló, érzékeny és csaknem patetikus Shylockjával! Tartufe, Molièrenek talán legnagyobb alakja, kevésbbé komplex alakot mutat, akár Shakespearenek olyan könnyedén odavetett vázlata, mint Malvolio. Három jellemvonást árul el és nem többet: vallási képmutatást, bujaságot és hatalomszeretetet s nincs egy szava, amely ezek egyikének vagy valamennyinek bélyegét ne viselné magán. Egy Falstaff hatalmas kidolgozása mellett úgy tünik fel első látásra, alig valamivel szilárdabbul, mint valami csodálatraméltó silhouette-kép és mégis – ilyen hatalma és intenzitása van Molière művészetének – mennél jobban nézzük, annál kevésbbé vagyunk biztosak abban, hogy Tartufe kevésbbé hatalmas alkotás-e, mint maga Falstaff.
Valóban, Molière jellemeiben diadalmaskodik leginkább. Módszere szűkkörű, de mély. Az emberi való lényegébe markol bele s onnan ragadja ki élet-szerveit és néhány ismételt mesterdöféssel átdöfi a leplezetlen lelket. Lobbanó fénye sohasem téved: az affektált piperkőc, a tudatlan orvos, az együgyü kereskedő, a szívtelen divathölgy, mindre és még száz másra rávetíti kérlelhetetlen mosollyal, épen a kompromittáló pillanatban; aztán megint elfordítja s otthagy minket, olyan látvánnyal, amelyet sohasem felejtünk el. S arcképező művészete nem is csak elevenségével tünik ki. Legjava műveiben fölemelkedik a fenség légióiba, új látványait nyújtja a nagyságnak, melyet az emberi szellem el tud érni. Azt szokták néha mondani, hogy Molière lényege józanságában rejlik, hogy alapvető tanítása a mérséklet értéke, az okos világi ember – _l’honnéte homme_ – átlagos felfogása a világról. S ezt a tanítást tagadhatatlanul meg is találni mindenütt műveiben, amelyek azokkal az excentricitásokkal és túlzásokkal foglalkoznak, melyek az emberiséget megszállják. De ha nem lett volna semmi több, mint az arany középszer józan propagálója, akkor sohasem emelkedett volna való nagyságáig. Senki sem érezte át tisztábban a józan ész fontosságát, de ő ennél tovább is látott: beletekintett a lélek mélységeibe és megmérte azokat a titokzatos erőket, melyek mint a pelyhet tolják félre az emberi bölcseség gyönge szabályait és épen kompromisszum-nélküliségüknél fogva méltóságot és csaknem mondhatni, nemességet adnak a bolondságnak, sőt magának a bűnnek is. A hitvány, nyomorúságos Harpagont bizonyos piszkos fénnyel vonja be és a gazember Don Juant az értelmi erő és büszkeség ijesztő képévé emeli. A tudós nőkről szóló szatirájában – a _Les Femmes Savantes_-ben – a nevetségesség szüntelen és könyörtelen; az abszurd, pedáns, öntelt nők belülről kifelé vannak fordítva előttünk a kacagás kataraktái közben és ha Molière épen csak az a jól egyensúlyozott moralista lett volna, amilyennek némely kritikusai feltüntetik, akkor kétségkívül beérte volna ennyivel. De az igazi Molière nem érte be ennyivel. A benyomás, melyet a végén ránk tesz a darab, nemcsak épen az oktalan tudákosság nevetséges volta; Philaminteben, a darab fő női alakjában lerajzolta az emelkedettséget, amely megvan abban, ha valaki még oly félszegen és visszásan szereti azt, ami kitünő s mikor Philaminte a végén eltünik szemünk elől, nevetségesen, csuffá téve, de törhetetlenül a nyelvtan és asztronómia iránti áhitatában, majesztétikus abszurdításával szemben szinte tiszteletet érzünk Még szembeötlőbb Molière rajza az emberi szellem kiválóságáról Tartufe esetében. Itt a bűn a maga legalacsonyabb és legvisszataszitóbb formáiban magasztalódik fel borzalmas nagyságra. Tartufe, a képmutató, a csaló, jótevője feleségének elcsábítója, olyasforma borzalmas nagyságban mutatkozik előttünk, mint Milton Sátánja, ha véletlenül a tizenhetedik századi Franciaország egy polgári családjában élt volna.
Molière géniusza sokszerű; nemcsak a mosolynak volt a mestere, hanem a kacagásnak is. Ő a legvidámabb író és farce-ai kicsapongó jókedvükben, ragályos képtelenségükkel, tökéletes mintái annak, hogy milyennek kell egy farcenak lenni. Ezeket a könnyed, frivol, derült dolgokat ép oly örökkévalókká alkotta, mint az ember legszigorúbb és legsúlyosabb dolgait. Csodálatraméltó bölcseséggel töltötte el őket, egész generációk nevetséges dolgait foglalva össze egy-egy mondatba. Humorával úgy se tudta balzsamozni a maga korának egészen időhöz kötött félszegségeit, hogy olyan frissen jutottak ránk, mint mikor először jelentek meg és a _Précieuses Ridicules_ – az 1650 körüli idők piperkőceinek affektált modorára és beszédbeli divatjára irott gúnyirat – még ma is ellenállhatatlanul kacagást kelt.
Szellemének legrejtettebb tulajdonsága, töprengő melancholiája, mely át van szőve keserűséggel és kétséggel, kerüli el leghamarabb első látásra az olvasó figyelmét s ez kárpótol a legmélyebb figyelemért. Legnagyobb művei közel érnek a tragédiához. _Le Tartufe_, dacára mondvacsinált szerencsés befejezésének, a borzalom benyomását hagyja lelkünkben. _Don Juan_ mintegy a fatalisztikus szkepticizmus leckéjét oltja belénk. Ebben a sajátságos darabban, mely Molière összes darabjai közül a legmesszebbre esik a klasszikai ideáltól, a vallás és erkölcs konvencionális szabályai vannak keserű gúny tárgyává téve; Don Juan, az elme arroganciájának valóságos megtestesülése és szolgája, Sganarelle, az illem és törvény fecsegő és babonás képviselője, mint az egyedüli két lehetőség lépnek elénk; az ellentét nem oldódik meg és bár a végén a cinikus egy coup de théâtre segitségével elpusztul, a bolond a maga egész bolondságában áll előttünk, mikor a függöny legördül.
_Don Juan_, – amilyen enigmatikus a jelentése és laza a szerkezete – lehetne akár a tizenkilencedik század vége valamelyik írójának műve is, de a _Le Misanthrope_ csakis XIV. Lajos korában jöhetett létre. Minden valószinűség szerint ebben jutott Molière géniusza tetőpontra. A darab a férfiak és nők kicsiny csoportját állítja elénk, kik közt egy ember – Alceste, – válik ki érzésének intenzitásával és gondolkodásának becsületességével. Szerelmes Célimènebe, egy ragyogó és igéző nagyvilági nőbe s a darabnak a tárgya a férfi kiábrándulása. A cselekvény a legegyszerübbek egyike, az esemény nagyon kevés. Molière csodás művészettel juttatja végre az elkerülhetetlen katasztrófát. Célimène nem akar lemondani a világról Alceste kedvéért, ő neki pedig nem kell, csak e feltétel alatt. Ez minden. Mégis, mire a darab véget ér, mennyi mindenféle revelálódott előttünk! Alceste alakját nem egyszer fogták fel mint önarcképet és valóban nehéz nem gondolni arra, hogy Molière nem szőtte bele legalább némely jellemvonásait ennek a finom és rokonszenves alaknak a szövetébe. Alceste lényege nem mizantrópiája, (ebben a darab címe bizonyos mértékig félrevezet), hanem érzékenysége. A darab összes szereplői között csak neki vannak intenziv érzései. Csak ő szeret, szenved és csak ő ért meg, Melancholiája a mélységes kiábrándulás melancholiája. Azt gondolja az ember, Molière is épen így nézhetett a világra, «de ce petit coin sombre, avec mon noir chagrin». A világ! Alcestenek mindenesetre a világ a nagy ellenség, a hiú ideálok, hideg szívek és haszontalan vigasztalások világa. Ellene rugaszkodott és belebukott. A világ könyörtelenül robogott tovább és ott hagyta őt egyedül egy zúgban. Ez az ő tragédiája. Vajjon a Molière tragédiája is? Nem királyok és birodalmak, hatalmas katasztrófák és nagyszerű elképzelések tragédiája, hanem valami nem kevésbbé megható és nem kevésbbé fenséges: egy mindennapi élet tragédiája.
A Shakespeare hatásán nevelkedett ízlés csak nehezen tudja beleélni magát abba a csodálatba, mellyel a franciák _Racine_-t illetik. Racine darabjai még ma is élnek a szinpadon és foglalkoztatják a legnagyobb szinészek tehetségét s kétségkívül Racine neve jönne a művelt francia ember ajkára, ha ki kellene keresnie a tökéletes művészt fajának összes írói közül. Franciaország itélete szerint Racine nemcsak a legnagyobb drámaírók egyike, hanem a legnagyobb költők egyike is. Hogy Franciaországon kívül nem tudott annyira népszerüvé válni, annak oka elsősorban az, hogy a dráma Shakespeare szellemében fejlődött tovább, amely lényegesen különbözik, sőt a legfontosabb pontokon homlokegyenest ellenkezik Racine szellemével és drámai módszerével.