Part 3

Akárhogy nézzük is végeredményben a francia akadémia hatását, nem lehet kétséges, hogy mindjárt első tényeinek egyike különösképen baljóslatú volt. Richelieu biboros vezetése alatt hasztalan támadást intézett az ellen az egyetlen író ellen, aki egy fejjel kimagaslott összes kortársai közül s akinek művei magukon viselték a géniusz félreismerhetetlen jelét, a nagy _Corneille_ ellen. Corneille tragédiája, a _Cid_ 1636-ban történt előadásával jött létre a francia dráma. Eddigelé két főirány volt megkülönböztethető a francia drámai művészetben: az egyik a középkori misztériumok és mirákulumok hagyományait viselte magán és a tizenhetedik század elején érte tetőpontját Hardy nyers, erőteljes és népies drámájával; a másik a renaissance iróitól eredt, tudós könyvdrámák nagy számát eredményezte, melyek Seneca tragédiáinak pontos utánzásával készültek, ennek Jodelle _Cléopatrá_-ja a tipikus képviselője. Corneille műve mindannak kombinációja volt, ami a két irányban a legjobb. Jodelle műve lényege szerint művészi célzattal készült, de a szinpadon holt maradt, Hardy melodrámái ellenben, bármennyire duzzadtak az elevenségtől, sokkal barbárabbak voltak, semhogy komoly műterméknek lehetne őket tekinteni. Corneille kombinálta a művészetet az elevenséggel s először alkotott olyan szindarabot, amely egyszerre fényes irodalmi mű volt és roppant népszerű szinpadi sikert aratott. Ettől fogva biztos volt, hogy a francia dráma azon az úton fog fejlődni, amelyet a _Cid_ olyan diadalmasan nyitott számára. De mi volt ez az út? Semmi sem mutatja érdekesebben e kor irodalmi közvéleményének szigorúságát, mint az a tény, hogy rá tudott nehezedni még Corneille hatalmas szellemére is. Abban alig lehet kétség, hogy Corneille természeténél fogva romantikus volt. Tüzes energiája, lendületes retorikája, a rendkivüli és a fenséges iránti szeretete legközelebb hozza az összes francia írók között Victor Hugóhoz. De ő nem tehette azt, amit az angol irodalomban megtett Marlowe: nem önthette bele a népies dráma szabad formájába saját géniuszának szenvedélyét és ragyogását. Nem tehette ezt, mert az egész művelt francia társadalom irodalmi felfogása ellene támadt volna és mert ő maga is annyira át volt itatva ezekkel a teoriákkal, hogy észre se vette, merre hajlik szellemének igazi hajlama. Ennek tulajdonítható, hogy annak a drámának a tipusa, melyet ő honosított meg a francia irodalomban, nem a romantikus dráma lett, mint a milyen az Erzsébet királyné korabeli angol dráma, hanem a Seneca-féle klasszikus tragédia, melyet már Jodelle is utánzott és amelyen kívül mást a tizenhetedik század francia kritikusai nem tűrtek volna meg. Ahelyett, hogy Hardy drámáját művészivé tette volna, inkább elevenné tette Jodelle könyvdrámáját. Lehet, szerencsés dolog, hogy ezt tette, mert ezzel utat tört a francia géniusz legjellemzőbb termékének, Racine tragédiájának. Racineben a klasszikai dráma tipusa, mely oly rosszul illett Corneille romantikus szelleméhez, megtalálta tökéletes kifejezőjét, s ezért e tipus természetének részletesebb vizsgálatát el kell halasztanunk addig, amíg eljutunk Racinehez magához, mert az ő műveinek értéke elválaszthatatlanul össze van szövődve formájukkal. Corneille uralkodó jellemvonásait könnyebben értékelhetjük.

Corneille mindenekfölött retorikus volt, ösztönszerű mestere a szavak ama tulajdonságainak, melyek a szenvedélyes hév, az erőteljes szabatosság és a megfeszített erő hatásait idézik elő. Hatalmas tirádái magukkal ragadják az olvasót vagy a hallgatót (mert Corneille versei elvesztik hatásuk felét, ha csak olvassuk s nem halljuk őket) a nyelv hullámzó áradásával, melyben a versek hullámai egyre fokozódó erő gyors egymásutánjával következve egymásra, a végén szinte bömbölve rohannak ki. Különös költészet ez; nem az elképzelő látás, a plasztikai szépség, a gyöngéd érzés költészete, hanem az intellektuális izgalomé és a spirituális erőé. Malherbe költészete ez, ezerszer megsokszorozva erőteljesség és géniusz dolgában és a számára legalkalmasabb formában kifejezve: a drámai alexandrinus versben. Az anyag, amelyből szőve van, nem érzéki képekből készült, hanem gondolati folyamatokból és tulajdonkép nem egyéb, mint merő argumentum. Azt könnyű megérteni, hogy az ilyen anyagból készült vers erőteljes és méltóságos lehet, de hogy szenvedélyes is lehet, azt nehéz elképzelni, amíg az ember nem olvasta Corneillet. Ekkor látja az ember a géniusz hajtó erejét. Corneille tragikai személyei misztérium, atmoszfére, lokális szinezet nélkül állanak, merőben csak az ész tiszta, fehér világításában és mégis magukhoz szögezik figyelmünket s a végén szinte a lelkünket is megragadják. Egyensúlyozott, súlyos és görgő mondásaik a végzet borzalmait nyilvánítják ki, a szerelem fúriáit, a büszkeség bőszületeit, az intellektuális biztosság olyan erejével, amely gyújt és elkápráztat. Mennél jobban elmerülnek ezek a különös lények kínjaikba, annál kiméletlenebbek lesznek az argumentumaik. Szörnyű szillogizmusokkal bizonyítják borzalmaikat, minden következtetés mélyebben elmeríti őket az örvénybe és elméjük a legmagasabb fokra lobban fel, mikor a hullámok elborították őket.

Ilyen az a sajátságos szenvedély, amely eltölti Corneille tragédiáit. Az alakok, akik megszólaltatják ezt a szenvedélyt, alig tekinthetők emberi lényeknek; inkább megtestesülései az akaratnak, erőnek, észnek és büszkeségnek. A helyzetek, melyekbe a költő juttatja őket, arra vannak kiszámítva, hogy a végsőkig kifejtsék ezeket a tulajdonságokat. Corneille mesterművei mind, egyetlen tárgy körül forognak: a fékezhetetlen önzés és a végzet hatalmai közti harc körül. A _Cid_-ben Chimène szerelme Rodrigó iránt halálos vergődésben küzködik a sors ellen, a mely Rodrigót atyja gyilkosává teszi. A _Polyeucte_-ben ugyanez a szenvedély küzd a vallás parancsaival. A _Horatiusok_ tragédiájában a hazafiság, családi szeretet és a személyes szenvedély áll szembe a sorssal, _Cinna_ tragédiájában az összeütközés Augustus lelkében zajlik le, a nemes nagylelkűség ösztökélése és a bosszú vágya között. Mindezekben a darabokban a főszereplők emberfölötti bátorságot, állhatatosságot és önuralmat tanúsítanak. Eszményített alakok, a mindennapi életben soha elő nem forduló erővel és emelkedettséggel szólnak; soha nem rettennek vissza, nem ingadoznak, hanem tántorithatlan szilárdsággal haladnak végzetük felé. Mindenkor kijelentik egyéniségük erejét.

Je suis maître de moi comme de l’univers. Je le suis, je veux l’être –

mondja Augustus; Medea pedig balsorsa tetőpontján ugyanily hangon szól:

Dans un si grand revers que vous restet-il? «Moi! Moi, dis-je, et c’est assez!»

Az «én» szó az uralkodó ezekben a tragédiákban; hőseik pedig eltelve ettől a rendkivüli egoizmustól, még magasabbra tornyosuló arányokat öltenek önlemondásukban mint büszkeségükben. Ilyenkor dacuk harsogó kürtszava a komor fenségnek és stoikus lemondásnak enged tért. A gigantikus szellem önmagába rogy vissza, összezúzza önmagát és ezzel éri el végső diadalát.

Az ilyen dráma nyilvánvalóan híjával kell, hogy legyen azoknak a tulajdonságoknak, melyeket rendszerint kapcsolatba szoktak hozni, a drámai művészettel. Nincs benne hely, a jellemrajz változatossága, az érzés gyöngédsége, vagy az élettapasztalatok realisztikus megjelenítése számára. Corneille nem is törekedett az ilyen hatásokra és pályája első szakában szenvedélyének és retorikájának ereje, könnyen ki is pótolta ezt a hiányt. Amint azonban megöregedett, inspirációja meggyöngült, az anyag fölötti uralkodás elhagyta és többé nem volt képes képzeletének alkotásait az egykori intellektuális fenséggel eltölteni. Hősei és hősnői fecsegő táborrá lettek, akik a mesterkélt, dagályos szólamok végtelen folyamát árasztották az okoskodó verseknek bonyodalmas körmondataival. Későkori darabjai szánalomraméltó eltévelyedések. Nemcsak, hogy kimutatják Corneille drámai módszerének veleszületett gyöngeségeit, hanem ezenfelül még tele vannak a kor jellemző rossz izlésével és affektálásával.

Mindazáltal Corneille, minden hibája mellett is, húsz évig uralkodott a francia irodalomban. Ragyogó, szerencsétlen, törekvésében nemes, eredményeiben egyenlőtlen géniusza jellemzi a kor kettős irányzatát. Mert a _précieux_ irodalom áradata még mindig ömlött a sajtókból, unalmas, kifacsart époszok, fellengző epigrammák az imádott hölgy szemöldökéről és csillogó cifraságokkal telehimzett tudákos értekezések és végeérhetetlen hosszadalmas regények. Ekkor hirtelen egy napon megjelent egy levélformában írt röpirat Páris könyvesboltjaiban és ennek megjelenésével a zavaros ideálok és kifacsart erőlködések hosszú unalma örökre véget ért. _Pascal Lettres Provinciales_-jainak elseje volt ez a röpirat, az a mű, amely bejelentette a nagy klasszikai korszakot, XIV. Lajos nagy századát.

A _Lettres Provinciales_-ban _Pascal_ megteremtette a francia prózát, azt a francia prózát, amelyet ma ismerünk s amely elevenségével, elegánciájával és szabatosságával páratlan jelensége a világ irodalmának. A korábbi prózaírók, Joinville, Froissart, Rabelais, Montaigne, hol elbájolók voltak, hol festőiek, hol gyöngédek, hol élettől duzzadók, de egyik sem ütötte meg az igazán jellemzően francia hangot. Hiányzott náluk a forma, s az erőnek és világosságnak azok a finom tulajdonságai, melyeket egyedül a forma tud megadni. Mondataik határozatlanok voltak, hosszúk, bonyolultak, zsúfoltak és csak kötőszavakkal voltak lazán összekapcsolva. _Précieux_ írók homályosan sejtették a forma fontosságát, de fogalmuk sem volt az egyszerűség fontosságáról. Ez volt Pascal nagy fölfedezése. Az ő mondatai világosak, céltudatosak és határozottak; szabatosan artikulált szakaszok sorozatába vannak összekapcsolva s nem a merőben véletlen egymásra következés szerint vannak konstruálva, hanem a gondolat logikai kifejlődésének megfelelően. Eszerint Pascal prózája ép úgy, mint Malherbe és Corneille verse az értelemre van alapítva, első sorban intellektuális. Pascalnál azonban még szabatosabban fejeződik ki az intellektus. A középkori kétértelműségek utolsó nyomai is el vannak hárítva; a stílus tökéletesen modern. Pascal oly csodálatraméltóan tudott bánni annak a nagy hangszernek a lehetőségeivel, amelyet ő hozott létre, hogy bizvást azt lehet mondani, hogy aki egyszer s mindenkorra tisztán akarja látni a francia próza nagyszerű tulajdonságait, nem tehet okosabbat, mintha egyenesen a _Lettres Provinciales_-hoz nyul. Itt meg fogja találni azt a világosságot és erőt, azt a pompás csiszoltságot és elragadó elmésséget, azt a szikrázó iróniát és hullámzó mozgalmasságot, amelyet semmiféle más emberi nyelv ily teljes mértékben nem tudott produkálni. A levelek tulajdonképen vitairatok, aktuális tartalmuk a Pascal korabeli jezsuita etikai rendszer, távol áll a modern ember érdeklődésétől, de Pascal művészete oly ragyogó, hogy a mű minden oldala még ma is lebilincseli az olvasót. Az első levelek életteljessége ámulatot keltő, a hang a nagyvilági ember derült, könnyed hangja. Amint a könyv tovább halad, fokonkint gyarapodnak a fokozódó komolyság jelei; mind komolyabb szándékot érzünk és a jezsuita morál szűkkörű kérdése körül csoportosítva látjuk a jó és gonosz minden hatalmas erejét. A végén az elmésség és vidámság fátyola teljesen el van távolítva és Pascal a harag teljes indulatában tör ki. A düh szelepei kinyílnak, félelmes vád dörög mennydörgő zuhatagban és a mű végén alig van a nyelv egész hangsorában, a legkönnyedebb csevegéstől a legsötétebb átkozódásig olyan hang, amelyet meg ne ütött volna.

Ami a géniusz tisztaságát illeti, Pascal a legnagyobb írók közé sorakozik, akik valaha a földön éltek. Géniusza nem volt merőben művészi, ép úgy nyilvánult jellemében és gondolkodásának minőségében. Lényének ezek az oldalai nyilvánulnak rendkivüli fénnyel _Gondolatai_-ban, abban a gyüjteményében a megjegyzéseknek, amely arra volt szánva, hogy alapja legyen egy a kereszténység védelméről szóló értekezésnek, amelyet azonban Pascal korai halála miatt már nem bírt befejezni. Ezeknek a gondolatoknak a stílusa ragyogás és erő dolgában felülmulja még a _Lettres Provinciales_-t is. Itt hallja az ember Pascal benső hangját is, amint a lét legmélyebb kérdéseiről szól, a legnagyszerübb tárgyakról, amelyek az ember elméjét mozgathatják. Gondolatmenete két nagy témából alakul: az egyik mindannak nyomorúságos jelentéktelensége, ami emberi, az emberi észé, az emberi tudásé, az emberi becsvágyé; a másik, Isten felfoghatatlan dicsősége. Soha még az emberi nem nyomorúságát nem rajzolták szenvedélyesebb erővel. A fizikai világegyetem egész végtelensége felidéződik Pascal mondataiban, hogy lesújtsa az ember fennhéjázását.

«Milyen chimera – mondja – az ember! Micsoda szörny, micsoda káosz, micsoda tárgya az ellenmondásoknak, micsoda szörnyszülött! Minden dolgoknak bírája, hitvány férge a földnek, letéteményese az igazságnak, klóákája a bizonytalanságnak és tévelygésnek, dicsősége és förtelme a világegyetemnek!» Hallhatatlan intenzitású szavakkal szól a halál mindenhatóságáról. «Örömünk telik benne, ha megpihenhetünk a hozzánk hasonlók társaságában. Nyomorultak ők is, mint mi, tehetetlenek, mint mi, nem lehetnek segítségünkre, egyedül halunk meg.»

Máskor egyetlen kisérteties mondatban foglalja össze a kikerülhetetlen vég látományát: «Az utolsó jelenet véres, bármily szép volt máskülönben a komédia. Végre is port hintünk fejünkre és vége mindörökre.»

Amilyen modern Pascal írásának stílusa, a gondolkodása ép oly mélyen át van itatva a középkor szellemével. Csaknem egyaránt a jövőhöz és a multhoz tartozott. Kiváló természettudós volt, hírneves matematikus, de visszariadt Kopernikus rendszerének megfontolásától; fontosabb ennél, ugymond, a halhatatlan lélekre gondolni. Rövid élete utolsó éveiben a babona kábulatába sülyedt, aszketikusan, önkinzón és sajátságos ekzaltációktól elragadtatva élt, mint valami középkori szerzetes. Jellemében van valami tragikai ellenmondás, egy feloldatlan disszonancia, amely újra meg újra feltünik _Gondolatai_-ban. «Az ember állapota, mondja egy helyen, állhatatlanság, unottság, nyughatatlanság.» Mélységes nyughatatlanság emésztette. Kétségbeesetten menekül elméje gőgjétől a vallás vigasztalásához. De ott is? Akár ült asztalánál, akár járt, mintha egy nagy szakadék tátongott volna előtte, amely áthatolhatlan örvénybe nyilt. Fölnézett az égre és onnan is az örökös rémület nézett vele szembe. «Ezeknek a végtelen tereknek a csöndje borzalommal tölt el.»

IV. FEJEZET. XIV. Lajos kora.

Mikor XIV. Lajos kezébe vette az uralkodás gyeplőjét, Franciaország hirtelen és csodálatraméltóan éretté vált, mintha az egész nemzet hirtelen felvirágzott volna. Az emberi tevékenység minden ágában, a háborúban, az államigazgatásban, társadalmi művészetben, életben és irodalomban egyforma energia nyilvánult s egyforma dicsőséges siker. Franciaország egy csapásra Európa élére ugrott s mikor aztán leveretve a harcban és politikailag megrendülve kénytelen volt lemondani a világi hatalom álmairól, a béke műveiben való első rangja akkor is rendíthetetlen maradt. Több mint egy századon át uralkodott irodalmával és műveltségével az egész civilizált világon.

Semmi más korban nem voltak a társadalom állapotai mélyebb hatással a nagy írók műveire. Lajos trónraléptével a nemesség hatalma végleg lehanyatlott ugyan, de Franciaország egész társadalmi szervezetében tökéletesen arisztokratikus maradt. Lajos tudatos politikával kiélesítette az osztálykülönbségek eddig is megvolt merevségét azzal, hogy ragyogó versaillesi palotája körül központosította a társadalmat. Versailles XIV. Lajos korának csúcspontja. A hatalmas, csaknem végtelen épület, amely oly méltóságos és oly dicsőséges, terjedelmes mesterkélt kertjeivel, messze erdőkből kapott nagy fáival, bámulatos szökőkutaival, melyek milliós költséggel készültek a sivatag talajban, kisebb mellék-parkjaival és palotáival, a kincsek, a nagyszerűség és hatalom egész felhalmozott tömegével, mindez sokkal többet jelentett, mint csak az uralkodó falusi tartózkodó helyét: az volt az összesség, a korona, látható kifejezője egy nagy kor ideáljainak. És mik voltak ezek az ideálok? Az a tény, hogy az a társadalmi szerkezet, amely Versaillest lehetségessé tette, szűkkeblű és igazságtalan volt, nem tehet vakká az iránt az igazi nemesség és igazi dicsőség iránt, amelyet létrehozott. Igaz, hogy Lajos és udvara ragyogása mögött ott sötétedett az elszegényedő Franciaország, a tönkrement parasztság sötét szakadéka, a türelmetlenség, a kiváltságok, a rossz közigazgatás egész rendszere, de ép úgy igaz az is, hogy az a ragyogás eredeti ragyogás volt, nem hamis és gyönge csillogás, hanem meleg, fénylő, erős fény, melyet egy nemzet életének tüze árasztott. Ez az élet s mindaz, amit azoknak jelentett, akik élték, azóta rég eltünt a föld szinéről, csak költőinek lapjain maradt fenn ránk. Hogy olyan tökéletesen eltünt, az egészben véve kétségkivül örvendetes, de ha visszatekintünk rá, még mindig érzünk valamit régi varázsából s talán annál erősebben, mennél idegenebb tőlünk, mennél jobban különbözik a mi napjaink tapasztalataitól. Pillantást nyerünk a pompa és ragyogás, a szertartások és a dekoráció világába, egy kicsiny, szenvedélyesen élő világba, mely rendszerezett szépségbe öltözött, tudta a könnyen, csillogón élés finom módját és bűbája alá kerülünk valaminek, ami ma minekünk nem egyéb, mint fellengző képzelődések roppant fantomja, egy király istenítésének. Mikor a nap hajnalban felkelt és a kürtök megszólaltak a hosszú avenueken, ki ne kivánt volna, ha csak képzeletben is, belevegyülni a csillogó lovasmenetbe, melyben a fiatal Lajos vezette a vadásztársaságot kezdődő dicsősége napjaiban? Később szeretnénk ott időzni a végtelen terraszon, figyelni a nagy uralkodót, piros cipő-sarkaival és arany tubákos szelencéjével és tornyos parókájával, amint kijön udvari emberei között vagy valami mesterséges grottában tapsol Molière egy balletjének? Mikor az est leszáll, tánc van és muzsika az ezer tükörtől fénylő galériában vagy álarcos ünnepély van a kertekben, ahol a fáklyák különös árnyékokat vetnek a mesterkélt figurákba nyírt fák közé és vidám főurak és büszke hölgyek csevegnek a csillagok alatt…

Ilyen volt az a környezet, amelyben a francia klasszikai költészet létrejött és amely sokféle úton-módon volt rá mély hatással. Ez az irodalom formájában és lényegében arisztokratikus irodalom volt, ámbár irói csaknem kivétel nélkül a középosztályból való emberek voltak, akiket a királyi kegy juttatott felszinre. A nagy drámaírók, költők és prózaírók ebben a korban afféle különleges engedély alapján egy válogatott közönség gyönyörködtetésére dolgozó művészek voltak, amelyhez tartozni nekik maguknak semmi igényük nem volt. Benne voltak az előkelő származás és ragyogó viselkedés világában, de nem tartoztak hozzá s ennek tulajdonítható, hogy alkotásaik visszatükrözték azt, ami legszebb volt a kor társadalmi ideáljaiban, de kikerülték a főrangú személyek irodalmi produkciójának legrosszabb hibáit, a felületességet és az amateurködést. Ennek a kornak az irodalma valóban épen az ellenkező tulajdonságaival tünik ki rendkivüli módon: pszichológiai alapvetésének szolidságával és mesterségbeli fölényes kiválóságával. Mély és finom művészek munkája volt, akik kicsiny, ráérő, előkelő és kritikus hallgatóság számára dolgoztak, de megőrizték azt a szélesebb látókört és azt az arányosság-érzéket, melyet saját élettapasztalataikból szereztek.

Az a tény, hogy ez az arisztokratikus hallgatóság már nem volt érdekelve a politikai hatalomban, egy további hatással volt a kor íróira. Az arisztokrácia régi érdeklődésének tárgyai, a cselekvés romantikája, a lovagiasság és a harc ekzaltált szenvedélyei a háttérbe szorultak: helyüket elfoglalták a béke és civilizáció raffinált és gyöngédebb törekvései. _Madame de Sévigne_ asszony pompás levelei a modern szervezetű társadalmat mutatják, amelyben a nők válnak az ízlés és divat bíráivá és a szalónok az élet központjaivá. Ezek a tendenciák tükröződnek az irodalomban és Corneille hatalomtragédiáinak helyét Racine szív-tragédiái foglalták el. S nemcsak a nagy körvonalakban volt a változás nyilvánvaló, a z élet egész temperaturája minden részletében fölvette a jólneveltség szelid, illedelmes, előkelő tónusát; lehetetlen volt, hogy ettől az írók inficiálatlanok maradjanak. Műveik kiválók lettek világosság és elegancia, kecses egyszerűség, könnyed erő dolgában, a tökéletes jó modor finom anyagából voltak mintázva, méltóságosak voltak igényteljesség nélkül, kifejezők dagály nélkül, egyszerűek gondatlanság nélkül és gyöngédek affektálás nélkül. Ezek az uralkodó tulajdonságok abban az irodalomban, amelyet igen találóan neveztek el a francia _klasszikai_ irodalomnak.

Mindazonáltal volt az éremnek másik oldala is, mert az ilyen tulajdonságok szükségszerűen hiányokat hoztak magukkal, melyek alig észrevehetőek és kevés fontosságuak voltak a klasszikai iskola korai mestereinél, de feltünőbbekké váltak a kisebb emberek kezén, s utóbb az egész tradiciót rossz hírbe hozták. Elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos szűkkörűség ne legyen az olyan irodalomban, amely lényege szerint megfontolt, raffinált és válogatós volt. A világosság, egyszerűség és könnyedség szépségeire törekedett ez az irodalom s ezek elérése magával hozta bizonyos más szépségek mellőzését, melyek bármi vonzók is, amazokkal összeférhetetlenek. A homályos célzás, a gondolkodás sokrétűsége, a képzelet rendkivülisége – a mi számunkra a költészet megszokott ornamentumai – olyan tulajdonságok voltak, melyektől írtóztak XIV. Lajos korának mesterei. Lemondtak a különösség és a misztérium nagy hatásairól, mert ezek félrevezették volna őket törekvésük magas útjáról: a kijelölt határokon belül makulátlan művészi munkák alkotásától. S épen az, hogy ez oly tökéletesen sikerült nekik, teszi nehézzé a másféle hagyományban nevelt modern olvasónak, hogy teljes mértékben élvezze műveiket. A mi szélesebb látókörünk, bonyolultabb érdekeink, szeszélyesebb hangulataink számára az ő kicsiny, fényes világuk szinte érdektelennek és elavultnak tünik fel, ha nem szánunk egy kis rokonszenvező türelmet valódi varázsa és valódi szépsége felfedezésére. Ez nem is csupán a mi hibánk: a klasszikai hagyomány, mint minden más hagyomány degenerálódott, erényei modorossággá merevedtek, gyöngeségei dogmákká dagadtak és néha nehéz különbséget tennünk a művész között, aki uralkodott a konvención, amelyben dolgozik és a mesterember között, aki rabja e konvenciónak. A konvenció maga, ha nekünk szokatlan, elfoglalja figyelmünket, úgy hogy elfelejtünk a mögötte lélekző szellemre figyelni. S valóban a későbbkori klasszicisták munkáiban nagyon is gyakran nem volt szellem, amelyre figyeljünk. A hüvely megmaradt, a finomkodó, pretenciózus keret, rég elviselt ideálok rongyaival teletömködve. Minden nagy tradiciónak van valami módja, ahogy meghal és a klasszikai tradició félénkségben halt meg. Félt az élet húsától és vérétől, túlságos udvarias lett, hogysem szembenézzen a realitásokkal, sokkal emelkedettebb akart lenni, semhogy rálépjen a tények és részletek hétköznapi talajára, nem akart máshoz hozzányulni, csak az általánosságokhoz, mert csak ezek biztosak, ártalmatlanok és tiszteletreméltók s ki tehet róla, ha egyúttal üresek is? Kimerülten roskadt magába, régi szólamokat dadogva s dadogta ezeket automatikusan tovább, még miután kimult is.