Part 2

Maga az a tény, hogy a _Pléiade_ egy meghatározott iskola volt, közös elvekkel és megállapított poétikai hittételekkel, sajátságos módon elkülönbözteti ez iskola tagjait az előttük járt költőktől. Hivatásuk dicsőségéről való magasztos fogalmakkal dolgoztak és azzal a nemes elszántsággal, hogy csak képességük legjavát ajánlják fel a muzsának, akinek áldoztak. Merészen síkra szállottak – nevezetesen Du Bellay _La Défense et Illustration de la Langue Française_ című csodálatraméltó tanulmányával – a francia nyelv joga mellett, hogy az ókori nyelvek mellett állhasson, mint a költői kifejezés eszköze s életüket tanításuk bebizonyítására szentelték. A saját nyelvük iránti tiszteletük azonban semmikép sem jelentette a klasszikusok elhanyagolását. Ellenkezőleg, teljes mértékben osztoztak kartársaiknak az ókori világ műveltsége és irodalma iránti csodálatában. Ép annyira tudósok voltak, amennyire költők s nagy céljuk volt olyan hagyományt teremteni a francia költészetben, amely összhangba juttassa a halhatatlan görög és római mintaképekkel. A klasszikai irodalmak utánzásának ez a vágya két eredményre vezetett. Első sorban az új poétai formák nagy számának kitalálására és a régi szűkös és bonyolult konvenciók feláldozására, amelyek a középkor költészetében uralkodtak. A klasszikusok bő és szabad formáit látva maguk előtt, Ronsard és iskolája felszabadította a francia verset. Technikai ügyességük igen nagy volt s aligha mondunk túlsokat azzal, hogy erőfeszítéseik eredménye olyasvalaminek a megteremtése lett, ami eladdig hiányzott a francia irodalomból: egy költői hangszer megteremtése, amely erejében, szabadságában, metrikai forrásainak változatosságában és művészi befejezettségében igazán elég erős volt arra, hogy teljesítse a géniusz legmagasabb kivánalmait. Ebben az irányban legfontosabb eredményük az volt, hogy az _alexandrinus_, a nagy tizenkétszótagos rímes verset – felemelték a többi mértékek fölé, vitathatatlan elsőségre, amelyet azóta is megtartott a francia irodalomban.

A _Pléiade_ hódolata a klasszikai minták iránt egy más, sokkal kevésbbé szerencsés eredményre is vezetett. A költők annyira belekeverték műveltségüket költészetükbe, annyira igyekeztek visszhangoztatni az ókori hangokat, hogy nagyon is gyakran nem tudták ettől észrevenni a saját nyelvük és a saját tehetségük hajlamát. Ez különösen Ronsard hosszabb költeményeiben – ódáiban és _Franciade_-jában – nyilvánvaló, ahol a költő minden erőlködése és ügyessége nem birta megóvni a művet az unalmasságtól és a dagálytól. A klasszikusok a dicsőség olyan vakító fényében lobbantak bele ezeknek a korai felfedezőknek a látókörébe, hogy a szemük elkáprázott és a lábuk megbotlott bele. Épen nagy buzgóságuknál fogva, hogy pontosan utánozzák nagyszerű mintaképeiket, nem tudták megérteni a klasszikai művészet igazi belső szellemét.

Rövidebb költeményeikben, mikor a klasszikai utánzás bénitó hatása elfelejtődik az egyéni géniusz felhevülésében, Ronsard és követői önmagukra találtak. Ezekben a szép lirai művekben megvan minden varázsa a tiszta áprilisi reggelnek, gyöngéd virágaival és dalos madaraival. Az ifjúság hangja ez, amely könnyű és változatos dallamokban szólal meg. Szerelemről és természetről, rózsáról, égbe röppenő pacsirtáról és csókokról, kék égről és a természet gyönyöreiről szólnak a dalok. Néha búsabb hang szólal meg bennük s a gyöngéd zene figyelmeztet a gyönyörök végességére és az idő siető lépteire. De mennyire másképen, mint a sötét és nyughatatlan Villon dala! Ezeknek a kedves dalosoknak nincs szavuk ilyen brutalitásokra.

Quand vous serez bien vieille, au soir, à la chandelle –

így szólítja meg Ronsard a hölgyét, s a kép a nyugodt és finom öregkor elragadó képe, félig mosolygó emlékezéseivel a régi szerelmekre. Ami Villon kezében komor tréfák és borzalmas leírások tárgya volt, ugyanaz Ronsardnak egyszerűen alkalmat adott a megbánás gyöngéd páthoszára. Aztán megint változik a hangnem és fülünkbe cseng _Louise Labé_ tiszta, feszes szenvedélye:

Oh! si j’étais en ce bean sein ravie De celni-là pour lequel vais mourant.

Majd _Du Bellay_ nagy szonett-sorozatában – a _Les Antiquités de Rome_-ban – egy eladdig ismeretlen ragyogó hangot hallunk a francia költészetben: a büszke és pompázó vers hangzatos zengését.

A _Pléiade_ költészetével egyidejűleg a renaissance szellemének hatása még figyelemreméltóbb erővel jelent meg _Rabelais_ prózájában. A _Pléiade_ nagy vívmánya annak a tanításnak megállapítása volt, egyszer s mindenkorra, hogy az irodalom lényege szerint művészi. Rabelais megmutatta, hogy még egy másik tulajdonsága is van: hogy hatalmas hangszere a gondolatnak. A középkor szellemi erőfeszítései nagyon ritkán öltöztek művészi irodalmi formába. Az emberek saját nyelvük költészetével vagy prózájával nevettek vagy sírtak, de skolasztikus latinsággal gondolkoztak. Jean de Meung műve kivétel volt, de a költői forma nála is darabos és gyönge, a művészi és gondolati elemek nem olvadtak össze. Egyesülésüket Rabelais hajtotta végre. Messze túlhaladta Jean de Meung-t gondolatainak lendületével és erejével s emellett végtelenül fölötte áll mint művész is. Első látásra nagy könyve alig teszi ezt a benyomást, a felületes olvasóra szinte úgy hat, mint egy bohóc vagy egy bolond műve. Ilyetén felfogása azonban teljesen elhibázott volna. Mennél közelebbről vizsgáljuk, annál erősebben hat ránk roppant elmebéli ereje és befejezett irodalmi ügyessége. A renaissance egész hatalmas szelleme össze van gyüjtve lapjain: hallatlan vitalitása, roppant műveltsége, elámító optimizmusa, bátorsága, leleményessége, humanitása ennek a rendkívüli kornak. Mindezt pedig nem valami lelkiismeretes pedáns vagy valami együgyü enthuziaszta közli velünk, hanem egy született író, – olyan ember, akinek egész lénye a szavak fölötti bámulatos uralkodásban koncentrálódik. Rabelais szellemének termékenysége szavainak sokaságában mutatkozik meg legnyilvánvalóbban. Könyve a szavak valóságos orgiája, nyakra-főre, vadul ömlenek örvénylő mondatokba és óriási felsorolásokba, melyek zsúfolt oszlopokban áradnak el a lapokon. Nem egészen vadul mégsem, mert mind e zuhogás és kavargás alatt van valami hatalmas művészet. Ennek a bámulatraméltó prózának ritmusai hosszúk és bonyolultak, – de vannak ritmusai és egy mester föltétlen ügyességével tartja össze őket.

Rabelais művének tartalmát nem lehet csak úgy egy mondatban összefoglalni. Azt lehet mondani, hogy egy bizonyos szempont ábrázolása, de micsoda szemponté? Ebben áll a kérdés nehézsége és számtalan kritikus vitázott megoldásán. Az igazság az, hogy ennek a szempontnak egyedüli teljes meghatározása magában a könyvben rejlik; sokkal bővebb és többágú, semhogy bárhol másutt elférne. Mégis, ha hiábavaló dolog volna megkisérteni Rabelais filozófiájának pontos és kimerítő meghatározását, ennek a filozófiának a fővonalai mégis eléggé szembeötlők. Az óriás-hősben, Pantagruelben, apjában, Gargantuában, kísérőjében és cimborájában, Panurgeben fel lehet ismerni a renaissance szellemét, ezt az expanziv, humoros, erővel teljes és mindenekfelett eleven szellemet. Rabelais könyve kora reakciójának megtestesülése a középkor babonás homálya és rideg aszketizmusa ellen. Gazdag, visszhangzó hangján egy új világfelfogást hirdet; tagadja, hogy e világ siralom völgye s azt hirdeti, hogy dicsőséges energiától duzzad, ragyogó reménytől és hogy természeténél fogva jó. Az ostobaság iránti gyűlöletével teljes lendülettel repül el a kolostorok pedáns nevelése felett és felállítja a tudomány és humanitás legfőbb ideáljait. Undorodik az aszketizmustól, kigúnyolja magukat a szerzeteseket és a thelemei apátság leírásában ízzó vizióját rajzolja meg az utópiai szerzetesrendnek. Gondolkodása merész volt, de olyan időben élt, mikor a legszelidebb spekuláció is veszedelemmel terhes volt s mondanivalóját az élc és allegória bujkáló és kétértelmű formáiban mondja el. De egyáltalán nem csupán rejtőzködés céljából tette művét azzá a sajátságos keverékké, ami: a terjengős elbeszélés, lazán összekapcsolt események, szeszélyes okoskodás és nyers humor keverékévé. Minden bizonnyal ez volt a mód, amely szerint a szelleme dolgozott és lényének lényeges eleme épen ebben a vaktában való és változatos lazaságban rejlik. Rendkívüli vaskossága maga is szelleme leginkább alapvető tulajdonságai egyikének kifejeződése: annak a jovialitásnak, amellyel az élet fizikai tényeit fogadja. Ugyanennek a jellemvonásnak másik oldala az evés-ivás glorifikálása; az ilyen dolgok az ember természetes alkatának részei, tehát hadd élvezze az ember fenékig. Ki tudja? Talán a világegyetem rejtvényeit az _isteni butykos_ orákuluma oldja meg.

Rabelais könyve óriások története és maga is gigantikus mű, olyan széles, mint maga Gargantua. Mintha a világ hajnalához tartoznék, a jókedv és várakozás idejében, mikor a föld csodás gazdagsággal volt viselős és az istenek az emberek között jártak.

_Montaigne_ essayiben, melyek mintegy egy nemzedékkel később irattak, a renaissance szelleme, mely oly túláradó energiával töltötte el Rabelais művének lapjait, nyugodtabb és kultiváltabb formában nyilvánul. Az első elragadtatás elmult és a teremtő gondolat impulziv hevét a kritika és elmélkedés nyugodt derültsége helyettesítette. Montaigneben nincs meg Rabelaisnek sem vaskossága, sem dévaj vígsága, sem szertelen optimizmusa, ő egy finom gentleman, aki inkább elbájolni akar, mint felvillanyozni, aki a meghitt beszélgetés nyugodt, könnyű hangján beszél, aki mosolyog, töprenkedik és aki kételkedik. Az essaynek a formája, melyet ő használt először, igen jól illett gondolkodásmódjához. Ebben a laza alakban, amely lehetővé teszi a leghatározatlanabb szerkezetet és a terjedelem minden változatát három oldalastól kezdve a háromszáz oldalasig, elmondhatott mindent, ami mondanivalója volt, az ő kalandozó, következetesség nélküli és keresetlen modorában. Könyve úgy ömlik, mint valami csobogó patak, mely szelid fűzfák között kanyarog. Mindenütt nyilvánvalók a széleskörű olvasottság nyomai és megszámlálhatatlan latin idézet szövi át lapjait. Érinti az élet minden oldalát, az irodalom vagy az illem legfelületesebb dolgaitól az emberiséget foglalkoztató legmélyebb kérdésekig és mindig ugyanazzal a tapintattal és szerencsével, a tudós példáknak ugyanazzal a gazdagságával és ugyanazzal a megnyerő bájjal.

Az essayk alapjában véve csak két tárggyal foglalkoznak. Először a legváltozatosabb módokon illusztrálják Montaigne életfilozófiáját. Ez a filozófia tökéletesen szkeptikus. Az ellenmondó vélemények tömege, a dühös hitbeli ellentétek, a hangosan erősítgetett dogmák ellenmondásai közben Montaigne megtartotta a nyugodt semlegesség középútját. _Que sçais-je?_ – ez az állandó mottója és essayi ennek az egy uralkodó témának megszámlálhatatlan variációi. A legnagyobb és legjobban kidolgozott közülük, az _Apologie de Raimond Sebond_ roppant szemle az emberiség tévedései, következetlenségei és tudatlanságai fölött, amelyekből Montaigne levonja az egyetemes kétség elkerülhetetlen konkluzióját. Bármilyen ennek a tanításnak a filozófiai értéke, fontossága a praktikus életre való hatás szempontjából igen nagy volt. Ha semmiféle véleménynek nincs semminemű bizonyossága, akkor ebből az következik, hogy a véleményért való üldözés eszeveszett bolondság. Montaigne igy mint a fanatizmus első ellenfeleinek és a türelem első apostolainak egyike emelkedik ki az európai gondolkodás történetében.

A másik tárgy, melyről az essayk szólnak, hasonló behatóan és a magyarázat hasonló gazdagságával, maga Montaigne. A legkevésbbé zárkózott író, felvilágosítja olvasóit saját történetének minden részletéről, jelleméről, külsejéről, egészségéről, szokásairól és ízléséről. Ebben van könyvének különös varázsa: vallomásainak végtelen csevegésében, mely humorral és nyájassággal egyenesen meghitt, bizalmas együttlétbe juttatja az olvasót egy igéző emberrel.

Ezért bizonyára nincs író, akiről annyit áradoztak volna, mint Montaigneről és nincs író, aki annyira megrémült volna ettől a bánásmódtól, mint ő. Bámulóinak hizelgése bizonyos tekintetben elhomályosította azt a tényleges helyzetet, melyet az irodalomban elfoglal. Nem lehet tagadni, hogy mint írónak és mint gondolkodónak egyaránt megvannak a hibái és pedig súlyos hibái. Stilje minden elragadó bősége, utánozhatatlan könnyedsége és kedves régies zamata mellett is híjával van a formának; nem volt meg benne a nyelv fölötti legfőbb uralom, amely egyedül vezethet az irodalmi művészet nagy műveire. Szkepticizmusa nem fontos mint a filozófiai gondolkodás gazdagodása, mert szellemében nem volt meg sem a rendszeresség, sem az erő, amely igazán jelentékeny intellektuális igazságokhoz vezet. Ha ilyen kiválóságokat tulajdonítunk neki, azzal túllövünk a célon és elvonjuk a figyelmet attól, amiben igazán kitünik. Montaigne nem volt sem nagy művész, sem nagy gondolkodó, egyáltalán nem volt _nagy_. Elragadó volt, csodálatraméltó emberi lény, a legvonzóbb adományával a nyomtatott lapok útján való végeérhetetlen bizalmas társalgásnak, amivel csak ember bírt akár előtte, akár utána. Még önmaga kinyilatkoztatásaiban sem mély. Milyen felületes, milyen jelentéktelen az ő eredeti szókimondása Rousseau megdöbbentő önvallomásai mellett! Lehet, hogy jobb ember volt, mint Rousseau, bizonyosan bájosabb ember volt, de sokkal kevésbbé érdekes. Az ő természete az élet szelid, személyes, mindennapi dolgaiban diadalmaskodott. Ez az egyszerű jóság essayiben itt-ott tisztán és világosan hullámzik fel és a barátságról szóló csodálatos lapokon egész varázsában és édességében láthatni azt a szép humanitást, amely Montaigne belső lényege volt.

III. FEJEZET. Az átmenet kora.

Az alatt a hetven év alatt, amely Montaigne halála (1592) és XIV. Lajos hatalomra lépte közt eltelt, a francia irodalom iránya ide-oda hajló és bizonytalan volt. A változás, a habozás, sőt a visszafejlődés kora volt ez és mégis, ezek alatt a kétséges, egymással összeütköző mozgalmak alatt egy nagy új fejlődés csirázott lassan, biztosan és csaknem észrevétlenül. Egy bizonyos szempontból ez a kor tekinthető legfontosabbnak az irodalom egész történetében: ez készítette elő az útját a próza és költészet legfényesebb és legjellemzőbb felvirágzásának, amelyet Franciaország valaha ismert; nélküle nem lehetett volna a _grand siècle_. Valóban ebben a korban fejlődött ki fokozatosan az a nagy koncepció, amely meghatározta azokat az alapokat, amelyekből a jövő francia irodalma kiindult. Alig lehet kételkedni, hogyha a termékeny és változatos renaissance-mozgalom, amely a _Pléiadet, Rabelaist és Montaignet_ szülte, megszakadás és akadály nélkül fejlődött volna tovább, a jövő francia irodalma szorosan hasonlított volna az egykorú spanyol vagy angol irodalomhoz, továbbra is a tizenhatodik századi mesterek kisérletező merészsége és laza áradozása jellemezte volna. Franciaországban azonban ez a fejlődés akadályokra talált s az eredmény nemcsak a legnagyobb értékű, hanem az európai irodalmakban egymagában álló jellemű irodalom lett.

A renaissance-mozgalmak megszakadása nagyjában politikai okok eredménye volt. Az állandóság és béke, mely olyan szilárdan megállapítottnak látszott I. Ferencz ragyogó monarchiája alatt, eltünt a vallásháborúk rettentő kitörésekor. Mintegy hatvan évig a nemzet rövid szüneteket leszámítva zsákmánya lett a polgárharc minden szőrnyűségének. És mikor végül Richelieu biboros hatalmas uralma valahára helyreállította a rendet és az írás művészetét kezdték megint buzgón művelni, a renaissance szellem fiatal, dús dicsősége már visszahozhatatlanul oda volt. Már a tizenhetedik század elején _Malherbe_ költészete új elméleteket és új ideálokat fejezett ki. Mint erőteljes, bár szűkkörű intelligenciájú férfiú, szenvedélyes theoretizáló és buzgó szakembere a nyelvtannak és a szavak használatának, Malherbe egyaránt visszariadt a _Pléiade_ mesterkélt finomkodásától és lírai költészetének közvetlen kitöréseitől. Célja volt megtisztítani a francia nyelvet, még azon az áron is, hogy csökkenti zamatát és megszorítja kifejező képességét, erőteljessé, hajlékonnyá, szabatossá tenni, olyan nyelvet teremteni, amely talán képtelen kifejezni az egyéni szenvedély hevét és az álmodozók légies képzeleteit, de tökéletes eszköze a nemes igazságok és finom képzelődések kinyilvánításának s formákban egyszerre egyszerű, ragyogó és őszinte. Malherbe fontossága inkább hatásában rejlik, mint tulajdonképeni munkájában. Ódái közül néhány – köztük a legmagasabb helyet a XIII. Lajoshoz intézett felszólamlás érdemli meg, La Rochelle lázadása dolgában – csodálatraméltó példái az egyensúlyozott, mértéket tartó és súlyos retorikának, mely nem az egyéni felindulás zenéje, hanem a magasztos gondolatok szépsége és nagysága iránti általánosított érzés felé hajlik. Malherbe lényege szerint szónoki költő volt, de szerencsétlenségére egyedül csak a lírai formák estek keze ügyébe, úgy hogy szelleme sohasem talált képességeinek teljesen megfelelő teret. Így hát tanítása fontosabb, mint példája. Poétikai elméletei csak nálánál nagyobb és szerencsésebb utódainak műveiben nyertek teljes igazolást és XIV. Lajos korának mesterei úgy tekintettek vissza Malherbere, mint fajtájuk intellektuális atyjára.

Malherbe közvetlen hatása azonban korlátolt volt. Arra a nemzedékére az íróknak, akik rá következtek, az ő tanításai a józanságról és egyszerűségről nem tettek semmiféle hatást. Az ő ízlésük tökéletesen eltérő irányú volt. Ekkor a tizenhetedik század második negyedében szélsőséges és hirtelen erővel ütött ki az irodalmi csürés-csavarás, az affektálás és ügyeskedés. A költő értékét aszerint mérték, hogy mennyire tud bukfencet vetni versében, mennyire tud túlzott érzelmeket kifejező elmés szórejtvényeket faricskálni, és nem tartották elolvasásra méltónak azt a próza-írót, aki nem tudott legalább féltucat oldalon végighúzni egy bonyodalmas, sokfelé ágazó hasonlatot. Ezekben a mesterkedésekben nem volt meg a renaissance íróinak bájossága, bőséges erejük és leleményes ügyességük. Hidegvérű mesterkedések voltak, vesződséggel kidolgozva, merőben az önmaguk céljául. Az új iskola kifacsart észjárásával és finomkodó választékosságával akart hatni s a _précieux_ iskola néven vált ismeretessé. Ez alatt a név alatt tette a rákövetkező kor íróinak szatirája az utókor nevetségének tárgyává. Az átható szem azonban még ezekben az izetlen és képtelen munkákban is megláthatja a fejlődés jeleit: legalább is az igazi előrehaladás lehetőségét. A _précieux_ írók csürés-csavarása nem annyira jól írni nem tudásuk eredménye, mint kétségbeesett erőlködésüké, hogy jól írjanak. Megpróbálták, ahogy tudták, beledolgozni magukat a szép prózába és elég természetes, hogy siker nélkül. Szóval túlságosan tudatosak voltak, de épen ebben a tudatosságban rejlett a jövő valódi reménye. Malherbe tanítása, ha nem volt is hatással munkájuk valóságos formájára, legalább rávitte őket a tudatos erőfeszítésre _valami_ forma felé, nem tudták többé beérni az alaktalansággal és a véletlennel. Ez az új tudatosság különösen két irányban mutatkozott meg. Egyfelől az irodalmi _szalónok_ alakulásában, melyek közül a legnevezetesebb a Hôtel de Rambouillet híres kék fogadóterme volt. Ezekben a szalónokban az ízlés és művészet minden elképzelhető kérdését szenvedélyes buzgalommal vitatták meg. Másfelől még inkább abban mutatkozott meg a tudatosság, hogy Richelieu hatása alatt megalakult az irodalmi szakértők hivatalos testülete, a francia akadémia.

Hogy az akadémia létezése mennyiben volt hatással akár jó, akár rossz irányban a francia irodalomra, ez nagyon kétséges dolog. Arra a célra alakult, hogy állandóságot és szabatosságot adjon a nyelvnek, fentartsa az irodalmi ízlés magas szinvonalát és autoritativ központot teremtsen, amelyből a kor legtehetségesebb írói sugároztathassák hatásukat az ország felé. Ezeket a célokat nagy részben el is érte, de ezzel megfelelő hátrányok is jártak. Az ilyen intézmény természeténél fogva csak konzervativ lehet és nem bizonyos, hogy az akadémiának, mint a tisztaság és ízlés centrumának az értékét legalább is nem ellensúlyozta-e az a végletekig menő ellenszenv, amelyet a merészség és újítás minden formájával szemben tanusított, holott ezek nélkül pedig semmiféle irodalom nem menekül meg a megkövesedés veszedelmétől. Az akadémia egész történetén át félénk és ósdi volt. Az eredménye ennek az lett, hogy épen a legnagyobb francia írók közül számosan, köztük Molière, Diderot és Flaubert, kívül maradtak s a francia irodalmi elmélet leggyümölcsözőbb vívmányai csak az akadémia keserű és kétségbeesett ellenállásának leküzdésével érvényesülhettek. Egészben véve az akadémiának talán a legfontosabb funkciója közvetett volt. Maga az a tény, hogy volt az íróknak egy – állami tekintély által elismert – testülete, kétségkívül különös tekintélyt szerzett az irodalmi foglalkozásnak Franciaországban. Nyomatékot adott az írásművészet komolyan vevésére való törekvésnek, amely annyira jellemzi a francia írókat; előmozdította azt, hogy az irodalmat úgy tekintsék, mint a leglelkiismeretesebb, hivatásszerű munka és a megfontolt műgond tárgyát. Ezért oly ritkaság a francia irodalomban az amateuríró.