Part 3

(Édes, édes leányocskám! – suttogá anyám a karzaton, s a mint szorosan mellé voltam lapulva, nehány meleg könycseppet éreztem a kezemre hullani az ő drága szemeiből.)

Zűrzavaros zsongás keletkezett odalent, a tanár urak, úgy látszik, halkan tanácskoztak egymással, csak egyes töredezett szavakat lehetett hallani: „Bolondság az egész.“ „Ezért kár volt a sedest összehíni.“ „No no! ki tudja?“ és a Gábel ur nyers hangját vehettük ki, a mint Mariskának mondta:

– Most már elmehetsz, szép mákvirág. Gyönyörü koszorút kötöttél magadnak.

A lányka elment, a professzor urak is kezdék lassankint fölszedegetni a felső kabátjaikat.

– Az itélet szövegezését a fekete könyvbe, és a végrehajtását Gábel kollegára bízzuk, – jegyzé meg az igazgató.

Ezzel egymásután elszállinkóztak, csak Gábel maradt ott, az ő tollának perczegése hallatszott és a nagy fali óra ketyegett közbe. Olyan csöndesség volt, hogy nem mertünk megmoczczanni. Kis vártatva azzal a kezével, a melyikkel nem irt, megrázta a csengetyűt, „csiling, csiling“!

Vankovics úr belépett:

– Hát maga hol volt, mikor az előbb kerestem? Halálos veszedelemben forog az ember és ön nincs itt!

– A fali táblákat mosogattam, kérem alásan.

– Valde bene. A diák odakünn van, ugy-e?

– Igen is odakünn járkál.

– Hát vigye be és csukja el a kisebbik karczerbe. Ott lesz reggelig. De jól vigyázzon rá és szigorúan bánjon vele, mert értse meg, egy gyilkossal van dolga.

– Igenis.

– Aztán jőjjön vissza, mert egy irást fog vinni a főkapitány úrhoz, addig elkészitem. S ott kapja a további rendelkezést, hogy a diákot kiereszti-e reggel, vagy pedig hatósági közeg jön érte? Úgy, úgy!

Kegyetlen mosoly játszadozott a gyámoltalan emberke ajka körül.

Vankovics eltávozott, ő pedig tovább irt; szerettük volna mi is elhagyni a karzatot, de lehetetlen volt úgy, hogy észre ne vegye, vártuk tehát, mig abba hagyja.

Ez alatt éktelen lárma, zaj keletkezett odakünn az utczán. Zürzavaros kiáltások hangzottak: „Éljen!“ „Hurrah!“ Hihetőleg a diákok kezdenek már gyülekezni a délutáni leczkére s azok zsibongnak olyan nagyon. A szegény Palit most viszik a karczerbe. Arra kiáltozzák a „Hurrah“-t! Az utczai zsivaj nőtt, mint az áradat s hömpölyögve egyre közelebb, közelebb hangzott. Végre beömlött a kapun és az ámbitus csöndjét verte föl. Tomboltak, ujjongtak, az orkánszerű bömböléstől kezdve a hahota, az üvöltözés, visitás minden skáláján. De az egy cseppet sem konfundálta a professzort. Hozzá volt már ő ehhez szokva.

Csak akkor ütötte fel nagy buksi fejét az irásból, mikor az ajtó felnyilt és nagy sebbel-lobbal berohant Vankovics úr.

– No hát elcsukta amiczenko? – kérdé a professzor úr szokott tótos szólásmódjával.

– Nem biz én. Szabadon eresztettem.

Gábel úr nagy szemeket meresztett, a miket hirtelen elfutott a vér.

– De hát megőrült maga, ember?

– Nem biz én, kérem alássan, hanem hát megjött a Török Gyuri.

– Az nem lehet! A professzor úr felugrott és az asztalt verte dühében. – Az teljes lehetetlenség!

– Odakünn van az ambituson. Őt éljenezik a diákok.

– De hiszen az meg van ölve.

– Nincsen annak kutya-baja se.

Gábel úr kékült-zöldült mérgében, egyszer-kétszer fogcsikorogva nyargalt végig a termen.

– Hát hogy merte maga elereszteni a diákot?

– Hiszen ártatlan, kérem alássan, most már a vak is látja.

– Az mindegy, – tombolt a kis kövér emberke. – Be kell azért mégis csukni.

– De mondom, kérem, hogy a Török Gyuri megkerült.

– Azt is azonnal be kell csukni. Az előbbit azért, mert már el van itélve, a másikat azért, mert a pajtását a veszedelemben hagyta. Önt pedig azért kell becsukni, mert nem teljesítette a sedes parancsát. Most én vagyok itt a diktátor, érti-e? Egy, kettő, három… takarodjék rögtön és teljesítse a három parancsomat.

Vankovics bácsi alázatos képet vágott, de azért esze ágában sem volt elkotródni.

– A mit kivánni tetszik, az lehetetlenség. Az első diákot azért nem csukhatom el, mert már eleresztettem; ki tudja, hol szaladgál azóta; a másikat azért nem csukhatom el, mert az megszökött Korponára a színészek közé, úgy hogy most a truppal jött ide és estére ő lesz a Mátyás király; magamat pedig azért nem csukhatom el, mert ha én leszek a rab, ki az ördög lesz a porkoláb?

– Csodálatos konfliktus! – hörgé a professzor úr. – Adja fel hát, amiczenko, legalább a kabátomat. Különös időket élünk. Mit szólnak majd ehhez a kollegák? Én utoljára is nem bánom.

S ezzel nagy hümmögve, morogva ő is eltávozott, indulatosan becsapva az ajtót maga után.

Most már mi is lejöhettünk a karzatról, édes anyám arcza sugárzott a boldogságtól.

– Soha sem hittem volna, édes fiam, hogy ilyen jó az Isten.

Gábel úrhoz érve, már ott találtuk Palit, ki vigan ugrándozva sietett elénk, maga Gábel úr azonban haragos volt s a kis Mariska zokogása kihallatszott szobácskájából.

Anyám bement hozzá és össze-vissza csókolta.

– Ne sirjon, kedves szivem. Magácska a legnemesebb szivű gyermek a világon.

– Hagyja a tekintetes asszony, ne kényeztesse… nagyon megszomorított engemet. Nem is tűröm tovább a háznál.

– Tudja mit, Gábel úr, adja hozzám magyar szóra, cserébe. Hadd legyen ő az én leányom.

– Cserébe? szólt Gábel úr. – Mond a tekintetes asszony valamit.

– Ezért a boglyas gyerekért. (Engemet értett a boglyas név alatt.) Hadd maradjon ez itt és tanuljon meg németül. Ráállasz?

– Ráállok, mamám.

– No akkor én is ráállok, – fejezé be Gábel úr. – Mennyi ruhát csomagoljak be neki?

– Valamennyit – mondá az anyám mosolyogva. – Mert az is meglehet, hogy vissza sem adom többé.

Ugy is történt, én magam ott maradtam Gábel bácsinál német szóra, Mariskát pedig anyám vitte haza magyar szóra. A minek aztán az az eredménye lett, hogy én még mai napig sem tanultam meg németül, Mariska pedig az igaz, hogy megtanúlt magyarúl, de a német szót meg elfelejtette. Ha mostanában néha-néha ellátogat Palival (a férjével) Selmeczre, csak töredezve tud a rokonokkal beszélgetni.

A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE.

Önök nyilván tudják, hogy a Majornoky Ferencz és Gál Katalin házasságából két fiu született. Bizonyosan azt is hallották, miért vált el az öreg a feleségétől. El volt kérem ez a házasság hibázva eleitől. Egy ügyvéd utján kötötték, pedig ugy látszik, mégis csak az égben kell azt kötni és nem az ügyvédi irodában.

Különben is az öreg Majornoky teljes életében szeles, makranczos bolond volt, hiszen éppen azért házasitották is meg, ekképen okoskodván a rokonai:

– Ferinek asszony kell. Az asszony rendesen elferditi a férje eszét. Okos emberből bolondot csinál. Miért ne csinálhatna hát bolond emberből okosat? Egy fáradsággal megy a kettő!

A mi Gál Katát illeti, csinos leány lett volna, ha termetben nem olyan nagyon apró, s valószinüleg jó asszony válik belőle jó férj mellett, ha apja, a gazdag szappanos, alaposan el nem rontja a nevelését. Fölébreszté benne a rangkórságot, mely kivált a polgári osztályból bőven szedi az áldozatokat.

Szerencsét csinálni! Erről álmodnak azok a szegény polgár-leányok… Nemesi koronát a zsebkendőik csücskébe. Szerencsét csinálni? Hát ugyan szerencse: átmenni idegen földbe, idegen levegőbe?

Ha a venyige mondaná: „Ültess át engem le a virágos völgybe“, azt felelné a vinczellér: „Elment az eszed, kis venyige, hisz ott nem sütne rád a nap, a kövér föld kiégetne…“ Vagy ha a füzfa vágyakoznék: „Ássátok ki gyökereimet, ott fönt akarok élni a hegyormon“ – hogy dugnák össze fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének, kicsúfolnák: „Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak elhervadni…“

Hja, Gál Katalinnak senki sem szólt semmit!

Ferencz úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi kifogásokat az apró termete miatt, de arra állitólag azt felelte volna vissza a leendő anyósa:

– Ne busuljon, Majornoky ur semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a pénzes ládájára ültetjük. (Hát persze, hogy az elég magasság!)

El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen számitanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem is érdemes beszélni róla, a régi chablon: katonatiszt… párbaj… elválás. (Ismeretes három állomás a házasság országában.)

Ferencz rosszul bánt a nejével, az asszony ennélfogva tulságosan jól bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben csak az a bizonyos „engesztelhetetlen gyülölség“ volt fölhozva. Két szó, olyan széles és mély, mint két nagy zsák, a mibe két ember szennyese bele fér.

Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem ugy is csak a fiukkal van dolgom, a kik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni. (Nem is tudom, miért nevezik szalmának, a mi voltaképen tövis?) A szappanosék még ugy is büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy a nagyasszony ne ugy emlitse: „leányom Majornokyné.“ Hát még a két kis kölyköt hogy kényeztették, beczézgették. Egész nevetség volt, mikor a vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára és rigmusokban köszönté föl „Majornok urait.“

A fiuk valóságos ellentétei voltak egymásnak. Gyuri barna, Pali szőke; Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetü; Pali korán elárulta, hogy urnak született, fintoritotta is az orrát a szappanszagra, hanem a szelid lelkü Gyuri hévvel ragaszkodott a nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne e miatt a nemzetes uramnak.

– Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág. Pali, meglássátok, reánk nem ismer, ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbizom, az ide hajlik.

Mikor aztán a nyolczadik évben átvette a fiukat az apjuk, hogy a városi iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeserité az öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy busulásba belehalt. Utána ment az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már? Átkozott agyvelők kitalálták a milly-gyertyát. A szappanért pedig tulajdonképen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a jövedelmet.

Hiszen, ha a milly-gyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy vagyont hagyott volna a leányára és én most meg sem irhatnám ezt a történetet, de mivel a milly-gyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram ennek ellensulyozásául mindenféle vállalatokba belekapott és mire szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hirhedt vagyon, hogy maradt is, nem is valami a szalmaözvegynek.

Pedig el kellett volna a sok is, kivált aztán, a hogy a két haragvó szülő közt, a kik soha sem találkoztak, sohasem látták egymást azóta, megindult az elkeseredett verseny – a két fiu szeretetéért.

Sajátságos harcz volt az! Olyat még nem jegyeztek fel annálék.

A fiukról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is. Minden héten ment a sok fris kalács Selmeczre, a hol tanúltak. Erre megharagudott Majornoky Ferencz és kontraktust csinált az ottani czukrászszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, a mennyi a bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba; fogta magát az asszony és a husvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No ez már olyan tromf volt, hogy a tekintetes ur nem tehetett mást, mint pony-fogatot szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán tulliczitálni.

Bizony az anyai leleményesség nem pihent… S a mit az elméje kigondolt, azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky Ferencz váltig erősködött: „Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!“

Igy folyt ez hosszú tiz éven keresztül; ha az asszony instruktort fogadott a fiukhoz, Majornoky mindjárt egy praefektust szerződtetett hozzájok. Mikor képeskönyveket, ifjusági olvasmányokat kezdett küldözgetni, ő megvett a liczitáczión egy egész bibliothékát s béresszekéren vitette föl Selmeczre.

A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélykedés mellett. Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem birták elhajigálni.

De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama engedni kezdett. A mama már csak himzéseket, kézimunkákat küldözgetett.

Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a „hajlékonyabb ág“ szépen elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte, a mikor megkapta, meg is csókolgatta: „Szegény édes anyám, hány ezer öltést tett, míg ezeket varrta!“

Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi „fáradságot“. Hja, a mult őszszel állott ki egy követválasztást. Sok vérvesztéssel jár az!

De mindegy, hisz már ugy is be van a fiuk neveltetése fejezve. Most teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy Majornokynak.

Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt föltünt neki, hogy a Gyuri igen kopottasan néz ki az idén.

– Neked nincs különb ruhád?

– Nincs, édes apám.

– Hát hová teszed azt a sok pénzt, a mit küldözgetünk?

– Elköltöm – felelt könnyed vidámsággal.

Az apa kedvetlenül simogatta szakállát.

– Hogy változtál át ugy egyszerre? Tavaly még megtakaritott pénzed is volt és a mellett ugy néztél ki, mint egy herczeg. Mi történt veled, te fiu? Nini, hát az órád, ékszereid, gyürüid?

– Nincsenek meg.

– Szépen vagyunk. Neked van valakid, te gazember.

– Igen, van valakim.

– No ez bizony elég korán van, te tejfelszáju – dörmögte az öreg, összeránczolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra gördült titokban. – Ej, kópé, hát nem mondanád meg, ki?

– Nem mondom meg, apám.

– Jól van, jól; most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is utánatok megyek későbben.

A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki. Talán csak lesz a fiuknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis mahagonifa-szekrényeket s kezébe akadt egy csomó postai vevény… ötven… hatvan… negyven forintról szóltak.

– Aha! – dünnyögte – megvan a valaki!

Nosza hol a pápaszemem? Föltette hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt ott a vevényeken: „Gál Katalinnak“.

Hát már ennyire jutott az asszony.

Ugy kell! Ugy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készté mint diadalmast. A káröröm demonai körültánczolták s delejes ujjaikkal csiklandozták, mig nem egyszerre jött egy fagyos kéz s rácsapott a szivére, hogy megremegett és hátratántorodék.

– Hozzá szít, engem pusztit, őt szereti! – és fölemelte ökleit dühösen. No megállj, kigyó-kölyök!

Erőt vett magán, elment és végig hallgatta a vizsgát látszólag nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.

Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott, Gyuri kitünő sikerrel ment át.

Az apa oda lépett ahhoz a fiához, a melyik megbukott s gyöngéden csókolta meg homlokát:

– Ne félj semmit, azért te mégis ur leszel.

A másik lehajolt hozzá, hogy kezét csókolja meg; visszavonta s szemeiből haragos villám lövelt feléje.

– Eredj a szemem elől… Megátkozlak!

– Atyám! – kiáltá Gyuri elhalványodva – hát mit cselekedtem?

– Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már hova lett órád, hol vannak ékszereid. Meglopsz engem ő miatta…

– Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van – rebegte Gyuri és előtörtek szemeiből a könyek.

– Semmi közöm hozzá – szólt a szivtelen Majornoky. – Hozzád se többé. Mehetsz a hová akarsz.

– Bocsáss meg – esengett a fiu szivszakgató hangon – én csak a természet törvényeit követtem.

Az öreg gunyosan kaczagott föl.

– A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.

Igy tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, a ki elhagyatva, gyalogszerrel indult a városka felé, a hol az anyja lakott, mig Palit négy lovas hintó vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky bemutatta fiát az alispánnak.

– Ajánlom Palit a szivességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.

Az alispán nyájasan fogadta őket.

– És mire volna leginkább alkalmas a Pali öcsém?

– Arra, a mi legelőbb megüresedik – felelte természetes hangon idősb Majornoky ur.

Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy Lázár János ur, a megyei számvevő, költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky Pálból néhány hónap mulva számvevő a megyénél; mig a hajlékonyabb ág, a becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be irnoknak, hogy anyja nyomorát keresményével is enyhithesse.

Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; a mi kis pénze volt, elfogyott, a nagy kőházából kiliczitálták, értékes ingóságai elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha ugy megindulnak!)

Hónapos szobába huzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de hát a tű! Az még tekintetes urnak szólithatja a tollat is…

Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt még a férje, gyülölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt, szerethette. Sőt szerethette a másikat is, habár az csak hébe-hóba irt egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott, adósságot csinált.

Sokszor is ülte meg e miatt a szegény anya homlokát a boru s megrezgette hangját a keserüség.

– Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink ezen a világon.

Igaz, ugy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegitse őket. Egy nap néhai Gál Mátyás, budai csizmadia végrendeletét bontották föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter, Katalin nevü leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát varrhatott az meg életében!)

Bezzeg fölviradt megint a Majornoky fiuknak! Gyuri ott hagyta a princzipálist, Pál urfi is legott ráért édesanyját látogatni. De a mikor itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát. Majornoky Ferenczet tönkre tette a képviselőség. Hja a népbizalomnak nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt szolgabiróságot vállalni s mindig alább-alább merült az uzsora hullámaiban. A Majornoky-kastély és birtok árverésre kerűlt.

Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta legott a parancsot:

– Ülj kocsiba Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül is.

Majornoky Ferencznek már nem volt semmije, de még ur volt, és pedig mekkora ur! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre s a hol éjszakára megszállt, egy falusi korcsmában, valami enni valót kért.

A korcsmáros gondolkozóba esett, hogy mit adhatna.

– Csináltasson egy kis rántottát – szólt a vendég.

– Rántottát? – kiáltott az föl csodálkozva. – Jó helyen beszél az ur. Az egész környéken nincsen tojás.

– Hát hova lettek a tyukjaik, azaz mivel foglalkoznak?

– Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő öldöklés van itt egy év óta, a hogy Majornoky ur a szolgabiró.

– Nem értem.

– A nagyságos ur ideges, nem tud aludni s a melyik faluban megszáll a járásban, ott az előljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.

Ilyen volt a szolgabirói nymbus valamikor. Hanem a kétszer-kettő már akkor is örökké négy volt. A ki nem tudott számolni, biz az arra jutott, hogy aztán nem, tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni, de a hitelezők éltek és ébren voltak.

– Hanem iszen – fecsegett tovább a korcsmáros – nem sokáig lesz már ő szolgabiró. Nagyon a végét járja már.

– Hogy-hogy?

– Éppen holnap árverezik Majornokot.

– Tudom. De szolgabiró azért megmaradhat.

A korcsmáros szemeivel hunyorgatott.

– Hát tetszik tudni, a hogy veszszük. Sok mindenféle tarka macskája van Majornokynak. Egy pár nem tiszta természetü adósság, hiszen tetszik engem érteni… a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert a fiam az irnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi ur volt.

A vendég szomoruan sohajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra; majd élénken kérdé:

– Hogy hivják önt?

– Engem Balics Gábornak.

– Akar-e egy szivességet tenni s a mellett egy jó cselekedetet?

– A dolog minemüsége válogatja – felelte ékesen Balics Gábor.

– Én Majornoky György vagyok, a Majornoky Ferencz fia.

Az öreg korcsmáros agyaráról ijedten fordult le az ezüst kupakos pipa.

– Ejnye, ejnye! – dadogta kétségbeesve. – Inkább a nyelvemet vágtam volna ki… Itt állok, kötözzenek meg.

– Semmi baja sem lesz, Balics bácsi, biztatta Gyuri nyájasan – sőt inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem…

– Életemet! – kiáltá a csacsogó öreg éledezve.

– Nem kell az élete, Balics bácsi – hanem beszéljen fiával és valahányszor olyan dolog talál fölmerülni, a mi árthatna atyámnak, jöjjön hozzám, én rendbe hozom azt ugy, hogy ő észre se vegye, önnek is megfizetem a fáradságát. Megigéri?

– Itt a kezem rá. És hol keressem az urfit?

– A Majornoky-kastélyban.

– A Majornoky-kastélyban? De hisz azt holnap eladják.

– Éppen azért – felelte mosolyogva Gyuri. – Csak keressen föl ott; vagy ön, vagy a fia.

Másnap a Majornoky kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem kellett megmozditani semmit. A czimer (a kard élére szurt török fő) ott maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.

Nemsokára beköltözködött a szappanos leány azokba a termekbe, hova annyi édes reménynyel lépett egykor fiatalon s hol annyit szenvedett azután. Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény galagonya innen kiveszett. Pedig abba hasitottad fel egyszer homlokodat, Gyuri fiam. Óh, óh, a kis körtevessző, hogy megnőtt, hogy elaggott… Az volna ez? Nézd csak Pali, abban az évben ültették, mikor te születtél. Hát a patak a kert végében megvan-e még? csörög-e még?

Biz’ az ott csörgött, csacsogott és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte az elszáradt faleveleket a tengerbe.

Mikor aztán kigyönyörködte magát az uri birtokban, fölosztotta a szerepeket fiai közt.

– Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni és élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is ur leszel, édes fiam, neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast tarthatsz, pezsgőt ihatol.

Gyuri otthon cseppent s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát, csak néha komorodott el napokra.

Akkor aztán hiába simogatta forró fejét lágy ujjaival édes anyja.

– Neked valami rejtett bajod van. Mi bánt, kis „ágacskám“?

– Csak ugy elgondolkoztam egyről-másról.

No ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem ismert senkit. Ő hozzá sem jártak. Csak egy öreg ember fordult meg nála egy idő óta sürűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba és tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla levertség.

Az édes anyja kiérezte:

„Ez az ember szállitja valahonnan azt a sok bánatot, de megtudom, rájövök, ha máskép nem, fortélylyal.“

A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő volt, beállitott.

– Jöjjön be hozzám – hivta nyájasan az úrnő.

– A fiatal urhoz jöttem – huzódozott Balics uram.

– Tudom, – ravaszkodék ez – mondta a fiam és megbizott, intézkedjem helyette. Hát mi baj van?

– Hja bizony, megint pénz kell.

– Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? kérdé a szalmaözvegy találomra.

– Hja, hja, – vakarta fejét az öreg – a vármegye nagy kemencze…

– Hozott-e valami irást?

– Hogy ne! Itt a levél magától az öreg nagyságos urtól. Tegnap függesztették föl szegényt. Hja, a vármegye nagy kemencze… Mennyi pénzt hordtam el és mégis fölfüggesztették!

Mig az öreg fecsegett, csacsogott, addig az asszony reszkető kezekkel tartotta azt a levelet és olvasta villámló szemekkel:

„Kedves Gyuri fiam! Küldj a becsületes Balicscsal száz forintot.

Majornoky.“