Part 4

Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a skarlát-posztó, apró szürke szemei kidülledtek és kékes lángokat löveltek, mint a kigyóé.

– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva – mert mindjárt keresztül megyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!

Egyszerre levált róla minden máz, a mit a nevelőben ráaggattak, a mit a fényes kastély, a selyem kelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a szappanos-leány.

Ökleit fölemelte s neki rohant sziszegve körmeivel Balics uramnak, ugy, hogy az vad futásban keresett menedéket.

És e rettenetes furiában összeszakgatott magán minden ruhát, a földhöz vagdalta a porczellánokat, a vaskályhához paskolta az üvegeket, végig futott a folyosókon, fölrugott dézsát, virágcserepet, a mit előtalált, beszaladgálta a cselédszobákat s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a szolgálókat.

Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyörészve lépegetett a gyaloguton a kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szürt tej. Balról az erdő zugott rejtélyesen, elálmositón.

– Csukjátok be a kapukat! – rikácsolá a bőszült asszony.

A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.

– Ej no, hát mi ez? – boszankodott Gyuri s zörgetni kezdett. – Nyissátok ki!

Semmi nesz. Hallgatódzott s ugy rémlett előtte, mintha belül halkan beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:

– Hej emberek! Én vagyok itt!

Fojtott, visszatartott kaczaj volt a felelet.

– No megálljatok, gazemberek.

Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ és azzal kezdte döngetni a vaspántokat.

Egy ablak nyilt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.

– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de még sem ismerős.

– Én vagyok, mama.

– Kicsoda?

– Hát rám nem ismersz? – kaczagott föl Gyuri. – Persze, a méreg megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.

– Én parancsoltam.

– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted? Hogyan kell azt magyaráznom?

(Most kezdte csak észre venni, hogy ez aligha puszta tréfa.)

– Ugy, hogy föl is ut, alá is ut. Itt nincsen többé kereseted.

– Anyám! – kiáltá remegő hangon. – Hát mi történt?

– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet, kijátszottad jóhiszemüségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs jellemed, kitagadlak.

Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor becsapódott. Vége volt mindennek.

Gyuri odatámasztotta zugó fejét a kapuoszlophoz s hosszan, megüvegesedett szemekkel nézte a felhőtelen eget, a hol éppen most gyuladozott egy virgoncz csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem szólitotta.

Azután kitörülte szemeiből a könyeket és elindult a gyaloguton. Most már jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólitotta: „Neked nincs jellemed“ – zugta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy mogyorófabokor szólt hozzá: „Vágj le rólam vándorbotot!“ Sokáig keresgélt a hajtások közt, mig végre letörte a leghajlékonyabb ágat.

Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a rövidebbet huzta, mig a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert mindig a jóléthez huzódott.

A mit én elmondtam, hajszálig igy történt, de azért, a mit Balics uram fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy például nem valószinü.

EGY FIUNAK A FELE.

(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele.)

I. A BEVEZETÉS.

Mikor e nagytekintélyü kör[1] részéről azt a megtisztelő felszólitást kaptam, hogy felolvasást irjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:

– Én, megvallom, soha sem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát nem is tudom elképzelni, hogy más valaki is mulathasson.

Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért mégis megappellálom mondásomat a plenum elé.

Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas téli estét mégis csak agyonütik.

Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria nélkül. El is mondhatom, ha parancsolják – mióta Bismarck nyomán az őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.

Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.

Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?

– Nem igen.

No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.

– Hát tarokkozni szoktak-e?

– Nagyon ritkán – felelték a forrásaim.

No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyülési koulissatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka, azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok játéka.

– De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?

– A dominót!

Hohó a dominót? No már most tudom, mihez tartsam magamat. A domino csendes családos emberek kultusza. Most már megvan az utbaigazitó, mit kell ott elbeszélnem.

Mert, ne is nevessenek kérem, nagy taktika kell ahhoz.

Egy husvét napján az történt meg Deák Ferenczczel, hogy nagy beszédet tartott a belvárosi választóknak, a mely roppant hatást tett. Deák Ferenczczel sokszor megtörtént az ilyesmi.

Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszem közt vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy betanulta szóról-szóra, váltott hozzá egy vasuti menetjegyet, hazautazott a saját választóihoz és elmondta azon melegében eleitől végig, magyarul is, tótul is.

A beszéd nem csinált semmi hatást.

Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon és boszankodva dörmögte:

– No, én czudarul megjártam a Deák eszével.

Ha most itt átvehetném a meseiró szerepét és az igazság magvát bele akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi választók előtt, és a mint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!

Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky beszéde is hatott.

És most már bevallottam kiszámitott ravaszságomat, miért nem olvasom én magam ezt a kis történetet,[2] melyet a dominójáték alapján békés családos emberek számára hoztam. Mert ugy vagyok én azzal, hogy ha valamit irni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul már a szegény pára, valami nagyon messzire soha sem visz, de azért haza a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik ismerősömet és elhozom.

Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostoha anyát. Annak a történetét mondom el.

Egy jó mostoha anya, – fogják ellenvetni, – ugyan, ugyan, hisz az lehetetlenség!

Már pedig én mégis tudok egy jó mostoha anyát.

Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.

II. MAGA A TÖRTÉNET.

Hát az történt kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszeszornak, névszerint Gáthy Lőrincznek, meghalt a szép fiatal felesége gyermekágyban.

A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép egészséges fiucska, megmaradt.

Gáthy Lőrincznek volt egy öregebb nő rokona, a ki a temetés után fölvette karjára a kisdedet és a mi könyje megmaradt a temetésről, azt sirta el a bölcső felett.

– Szegény kis árvácskám, mi lesz te belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai kéz nélkül.

(Nyilván oda akart jönni a néni gazdasszonykodni – mert ma már senki sem diskurál ok nélkül még egy három napos gyerekkel sem.)

– Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen – mondá az apa, s fölkapta a csecsemőt és megcsókolta a gyenge piros képét – ne félj semmit fiam, a mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.

– Csakhogy az nem édes anya lesz, Lőrincz öcsém.

– Én az édeset adom neki vissza.

– Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az már örökkön-örökké. Az, a kit te hozol, mostoha lesz, Lőrincz, ha arany pántlikával fonja is a haját.

A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kis fiut és ott hagyta. Hideg, zárkozott jellemü ember volt, se ő nem mondta, se nem kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:

– Od’adta valakihez gondviselésbe.

Két hét mulva jött vissza és rá három hétre elvette az uradalmi joszágigazgató hugát, Zehernyey Borbálát. Az volt akkoriban a legcsinosabb özvegyasszony nálunk.

Az emberek erre is vállat vontak:

– Lám, eltette a porontyot az utból… Mégis csak rossz ember ez a Gáthy.

Nem nagyon sokára és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy kalendárium?) az uj asszony szintén egy fiucskával ajándékozta meg Lőrincz urat.

Még fel sem kelt Gáthyné a gyerekágyból, mikor az ura megint elutazott Pestre és megint elvitte a gyereket, ugy hogy vissza se hozta többé. Az emberek nagy szemeket meresztettek:

– Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.

Rejtélyes sugás-bugás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel? Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis ártatlanokat, hanem Buda-Keszire. (T. i. ott laknak a mennyország udvari szállitói.)

És mig a Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is nagy sirás-rivás verte fel a kis barátságos kastély ódon szobáit. A fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte a gyermekét; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kuszott előtte és átkozta a feszület előtt:

– Add elő a gyermekemet, hova tetted?

De a különcz ember hajthatatlan maradt.

– A gyermek jó helyen van, – mondá – megkapod majd egyszer. Ne firtasd, mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom. Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom megszegni.

Igy mult el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai sziv kínja. Minden utat bejárt, minden módot megkisérelt, de egyik sem vezette sikerhez, a „kegyetlen apa“ olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő. Gyakran járt fel Pestre „a gyerekeket megnézni“, de az asszonynak alig mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.

Az ötödik évben aztán igy szólt Lőrincz egy héttel Borbála napja előtt:

– No asszony, süss, főzz az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek Pestre és haza hozom a gyermekeket.

Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfujt mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.

Pedig az az öt év lett volna a legédesebb méz a gyermekkel.

Nekem magamnak is van egy kis fiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak az első gügyögéstől az első veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekből. Ott lenni az eszmélkedésnél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti össze a fogalmakat s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; először csak az egyik rugó mozdul, aztán az egyik kerék, ha végül valamennyi jár, az már akkor csak zakatolás.

Az első ismerőse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Őt szólitotta meg kedves selypitő hangján a legelőbb: „csicsa, csicsa“! Micsoda esemény volt az a háznál! (A czicza is kávét kapott az nap.)

Mikor aztán mosdatták a teknőben a szivacscsal, mert az is olyan szőrmés volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta „csicsa“. Az első kanál levesben, melyet belekényszeritettek, egy laska uszott, mint a hogy a szivacs uszott a teknőbeli vizben, a parányi laskát is megösmerte, hogy az „csicsa“.

Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon s a finom pelyhek ott szálldogáltak az ürben, éppen mint a laskák. „Csicsa! Csicsa!“ – kiáltozta a hópelyhekre.

Minden csicsa volt előtte, de mégis bizonyos rendszer szerint.

Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, a minőket mi öreg emberek nem birunk kigondolni.

– Hogy hivnak? Kérdeztem egy napon.

– Csicsa Pálmán – felelte váratlanul.

(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az ő neve közt, hát a jobbik nevet vette magának a gazember.)

Egyszer a ruháját piszkolta be és igy szólt: „Mama más ruhát!“ Mikor leesett és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: „Mama más fület!“ (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban, levelekben megirtuk, élőszóval eldicsekedtük – sőt ime még a felolvasásomba is bejutott.)

Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verőfény süt be az ablakon. Hátha még kaczag! Muzsika szól, cseng-bong a levegő, talán ezer czigány is huzza. Apró bárányok ugrándoznak a mezőkön, madarak csicseregnek a falombokon…

Ez az én kis fiam – de valamennyinek van ilyen édes története, szinekben gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörüség, ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörüség.

És éppen ezt az első öt évet vette el Gáthy a feleségétől és magától.

Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor berobogott a cséza az udvarra s két piros, élettől pezsgő gyereket hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.

Az asszony szivdobogva, örömrepesve rohant ki eléjök és kitárta a karjait.

Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiuk alakján, arczvonásain.

– Mamám! kiáltá az egyik és a nyakába ugrott.

– Mamám! – kiáltá a másik és megölelte.

Melyiknek a csókja volt édesebb? Gáthyné megdöbbent. Nem tudta eltalálni.

A férj Laczinak szólitotta az egyik fiut, a másikat Palinak. Arczban is hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen csak hónapok voltak köztük.

Az asszony félrehitta Gáthyt s mohón kérdé:

– Melyik az én fiam, mondd meg.

Gáthy elnevette magát kedélyesen.

– Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy egyformán szeresd mindakettőt, hogy meg ne tudd, melyik a te fiad közülök.

– Ember, gondold meg, mit cselekszel!

– Meggondoltam. Légy türelemmel. Husz éves korukban, mikor anya nélkül is megállnak, megmutatom a fiadat s átadom a bizonyitékokat.

Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a fiukat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és fegyverkezik.

Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, oda állitotta hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is oda állt és összehasonlitásokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utána kapott: „Ez az enyém“… Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer a Lacziban találta meg, máskor a Pali gyerekben.

Hát az anyai sziv, az a delejes érző hus, a melyről annyit zengtek a poéták, nem sugta meg neki, melyik az ő fia?

Nem biz az! Csak a poéták csináltak abból vagy ezer esztendeig olyan nagy bölcset. Lejárta az már magát!

A gyermekek ezalatt szépen nőttek és tanultak. Derék, kedves fiu volt mind a kettő. Ők is tudták már, hogy egyiküknek mostoha anyja az édes anyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.

Egészen jól megvoltak igy. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a lélek is. Macska hizelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok rimánkodást vele megunatta.

– Mutasd meg a fiamat… légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az élő istenre, a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a mostoha fiam soha sem. Egyformán fogom én azokat szeretni.

– Jól van, asszony. Hiszem, ha megesküdtél.

(Éppen ebben a perczben lépett be a szobába Pali.)

– Ez a fiad – sugta.

Az anya oda szaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette, selyem szőke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.

Délben már a szebbik alma a Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.

Estefelé a kerti házban, a hol a fiuk labdával hajigálkoztak, egy ablaktábla kitört, a fiuk azt mondták magától – de a mama rögtön kitalálta, hogy az alkalmasint a Laczi dolga lesz, pedig a Palié volt.

És ez igy ment napról napra. Gáthy észrevette.

– Ej ej, asszony, asszony!

– Mit parancsolsz, Lőrincz?

– Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam meg a szivedben s mindjárt kiszaladt belőle a mostoha anya. A próba nem sikerült.

– Milyen próba?

– A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, a melyik legelőbb lép be az ajtón.

– Te szörnyeteg! kiáltá a nő vadul. – Megcsaltál.

– Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod őket szeretni. Laczit hanyagolod azóta, Palinak tulságosan kedvezel. Gonosz vagy.

Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És azóta soha sem merte többé előhozni a férjének: melyik az ő édes fia. Hasztalan is lenne az már.

Hanem iszen ott volt a biztató jövő – a huszadik esztendő. Akkor aztán megtudja a bizonyosat.

S az az esztendő egyre közeledett. A hársak lehányták a leveleiket az udvaron, a fiukat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a hársfák nemcsak ujra neki lombosodtak, hanem a bokrétáikat is kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az igy.

Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyiltak a hársak az udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, a hol a rózsák nyiltak… piros vérrózsák zöld fűre festve.

A professzoruk egy nap belépett az iskolába ugy mint máskor, de szokatlanul ünnepélyes arczczal, a pedellus azonban, a ki a könyveket czipelte máskor a nagytiszteletü ur után, most egy nagy nyaláb puskát hozott, roppant szuszogva a teher alatt.

– Fiuk, – szólt a nagytiszteletü ur a kathedrába lépve, – tegyétek le azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk csak, melyitek birná el a puskát.

Nehéz napokban könnyü a puska. Mindnyájan megbirták.

Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiuk is. A professzor vezette őket.

A háboruban elesett az egyik. Csak László tért haza az ősi kuriába.

Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették. Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restelte az illető és mentegetőzött.

Megörültek otthon a hazatért hősnek. Csakhogy legalább ő megvan. Isten adta, isten vette el a másikat. Az anya is megnyugodott lassan. Hátha éppen ez az ő fia… De jaj, hátha nem az!

Gáthy most sem árult el semmit. Pedig a huszadik esztendő volt ez már.

Végre egy nap belépett a neje szobájába, ünnepélyes arczczal:

– Borbála – mondá – ma nevezetes nap van.

– Miféle nap? – kérdé az közömbösen. Éppen valami szőnyeget himzett.

– Ma van a második fiunk huszadik évfordulója.

Gáthyné szive megdobbant. Arcza lángba borult, majd elhalaványodék.

– Mit akarsz? – kérdé tompa, fojtott hangon, mintegy megmerevedve.

Gáthy egy csomag okmányt vett ki zsebéből.

– Igéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Ime, tudd meg végre, melyik a fiad.

Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá s tenyerét ajkára tapasztá.

– Csitt! kiáltá. Egy szót se! Nem akarom… soha sem akarom megtudni.

Kezével mélabusan simitá végig a homlokát…

– Igy legalább enyém a fiunak a fele.

Gáthy elgondolkozott.

– Igazad van… talán igazad van Borbála. De most már mit csináljak ezekkel az okmányokkal?

– Dobd a tűzbe, kérlek!

Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta a papirokat, a lángok összesziszszentek és fölfalták.

A fellobbanó tüz megaranyozta az anya arczát, mintha a glória ömlene el rajta.

– Most már irás többé el nem árulja – szólt halkan, bágyadtan egy sohajjal – most már csak te tudod a titkot.

… Azaz, hogy én is tudom – de ha az asszony nem akarja, hát isten neki, én sem mondom el önöknek.

SZONTÁGH PÁLNÉ.

E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a „Magyar kisvárosi élet“ czímű könyvéből vettem.

Ő emliti ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, a ki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset és milyen port verhetett fel! Hogy ne! Mikor még most, kétszázötven év mulva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan persona-e ifjú Gothard János, a kivel paczkázni lehessen? A gazdag idősb Gothard János főbiró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbirói tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a főbirói pálcza. De mindegy. Ha olyan ember volna is ifjú Gothard János, a kivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, a mivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a főpiaczon, a csetneki és a jólészi-utczán valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből vajjon? No ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öreg asszonyok e hírhez titokzatos arczczal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlókép hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és perczben, mikor a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állitotta meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath-Gothard ügyben.

Pedig erre az órára épp oly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hirére. Most egyszerre oda van mindakettő. Lehettek is büszkék kivált ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgy hogy a hires Albertus Turibius egyenesen azért jött a mult esztendőben Helvétiából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozza.

A városi magistratus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre senator uram fel nem szólal:

– Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgy sem fér az a fejébe.

A minthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton is annyit tudott, a mennyivel hétfőn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, a ki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák mesélik, hogy a városi magistratus vágatta volna ki nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem ő kegyelmeikről.)

Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világra szóló az óra, mert csak _egy_ volt. Az egykoru országos okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, a hol bizonyos kisebb idő-részletek is fontossággal birnak, a _rozsnyói óra szerint vétessék az idő_.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát biztak rá, hogy vigye el és igazitsa hozzá a rozsnyóihoz.

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor, kétfelé nyilt a külső lapja és egy kakas jött ki belőle, a mikoron is a kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kiáltaná szerte a csöndes házfödelek fölött a Pozsáló hegy alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: „Lutheránusok vigyázzatok“!

Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná: „Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam viradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.“

Hát érdemes ezt egy fehér személy végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Mért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.