Part 2

A becsületes anyóka lekapcsolta a kosarat, beletette Palit, aztán megint fölemelte a hátára roppant erőlködéssel és szuszogással. (Ejnye, de nehéz vagy, édes fiam!)

A nagy kosár egészen elnyelte terhét, ropogott, csikorgott alatta, a kofaasszony kétszer-háromszor felfohászkodék: – „Gazdag az édes anyád fiacskám? Mert bizony egy forint sem lesz sok. Olyan kolbászok támadnak a vállamon, hogy két hétig sem hordhatok kosarat.“

Pali, ki szerényen kuporodott meg bent, gyöngéden hátba lökte a kosár bordáin keresztűl a kofát.

– Ne beszélgessen, nénike, mert lépteket hallok; szégyelném magamat, ha valami ismerősök rajta kapnának hogy én ülök itt.

Érezte a szagot, hallotta a lábdobogásokat a mint elcsörtettek mellette a hátulról jövő üldözők s azt is megneszelte, hogy nem messze a veres torony tájékán összejöttek az előlről rohanókkal. Képzelem, mekkora szemeket meresztettek egymásra.

Hát a diákok hová lettek?

– Csak nem nyelte el őket a föld? – kiáltá az egyik.

– Soha ennél csodálatosabb esetet! – szólt egy másik.

– Bebujtak valahol a kapu alá.

– Az nem lehet, minden kapualjat megnéztünk.

Káromkodtak és tanakodtak. Pali nagy élvezettel hallgatta a kosárból addig is, míg szemközt hangzott a sopánkodás, alig várta azonban, hogy a háta mögött legyenek.

Az inasok gyanutlanul engedték átmenni a kofaasszonyt. A hátul czammogó leányka – már mint én, sem tüntem fel nekik, mindössze az egyik szurtos kölyök nyujtott rám nyelvet.

Hanem a mint aztán túl volt Pali egy pár lépésnyire az ellenségtől, egyszerre hopp, – kiugrott a kofa kosarából.

– Hahó! hahó! – kiáltá. – Alázszolgája.

Fügét és szamárfüleket mutatott nekik, s ezzel rohant lefelé a dombon, a hogy a két lába birta.

– Utána! – ordított a bőrkötős had.

A kofa, ki először nagyot bámult, hogy bir az a törött lábával ficzkándozni, rettentő átkozódásokban tört ki.

Pedig még hátra volt a fekete leves.

Mert az inasok látván, hogy most már hiába kergetnék a gyors lábu Palit, visszafordultak, és neki estek a kofának, a miért a diákot kicsempészte a kelepczéből.

Elverték, meghajigálták, a kosarát lerántották és összetörték… Így jár a jószívűség ezen a gonosz világon.

Mi aztán szerencsésen haza érkeztünk. Azalatt Gábel úr elbeszélte anyánknak azt a négyszemközti dolgot.

– Féltem vele előhozakodni, – kezdé kedvetlen hangon – mert nagyon elszomorítom magamat is, a tekintetes asszonyt is. De hiába, nem lehet a véka alatt tartani. Az imént mutattam a gyüjteményemet. Tetszik-e tudni, hogy ebből a gyüjteményből a legszebb darab hiányzik? Eltünt. Egy diák, a ki Madridban született, Török Gyuri nevezetű (Gábel bácsi szemei könynyel teltek meg), áldott jó fiucska volt és okos, olyan verseket írt az kérem, hogy Horatius se különbeket abban a korban. Mintegy tiz nap előtt vakácziójuk volt a fiúknak, nekem meg a születésem napja, ők egy albummal ajándékoztak meg, melybe mindnyájan levétették magukat, én meg egy kis bort adattam nekik, igyanak az egészségemre, pedig nem szokásom. Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert az első szőlőtőkét, mielőtt elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom, egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná, vagy majommá, vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember. Én rendesen oroszlánná leszek.

– Térjünk talán a dologra, Gábel úr.

– Hát jól van, egy kis „beneficiumot“ csaptam a gyerekeknek: ittak, mulattak. Gyuri azt mondta, kirándulást tesz ma a hegyekbe, hogy a szél kifujja fejéből a gőzt; vette kampós botját, a tarisznyáját, elment – és sohasem tért többé vissza. Minden jel odamutat, hogy megölte valaki.

– Szent Isten!

– Eleinte föl sem vettem. Természetesen a többi diákok is csavargással töltötték a délutánt, este hazajöttek, természetesen sárosan, czafatosan, mint rendesen, csak Gyuri nem jött. Kérdem a többiektől, ha nem látták-e valahol? Nem. No semmi, bizonyosan valamelyik pajtásánál hál. De Gyuri másnap se jött. Most már megijedtem s legott bejelentém a tanároknak és a hatóságnál. Az eltünt diáknak híre ment a városban, persze, mert ki is dobolták. Egy hevér-asszony jelentkezett, hogy ő látta a Gyurit künn a hegyek közt a Korpona felé vezető úton egy pajtásával, de ő bizony meg se nézte jól, nem tudja leirni a kinézését, hanem azt mondja (különös történet ez, tekintetes asszonyom) hogy az én lányom adhatna felvilágosítást a „másikról“, mert Mariska éppen azon az úton jött haza egy szekéren Korponáról, a hol a nagyanyjánál töltött egy hetet, tehát látnia kellett a diákokat.

– Tovább, tovább! – sürgeté a mama, gonosz sejtelmektől elborúlt arczczal.

– A hatóság nyomban embereket küldött Gyurit nyomozni, de nem találták meg, a mi nem is könnyü dolog, mert annyi ott a hófuvás, hegyszakadék, hogy ha egy ilyenbe találta Pali belökni…

– Pali? Az én fiam? – kiálta anyánk szívszakgató hangon és zokogva rogyott a divánra. Majd fölemelte fejét és felugrott. – Nem igaz, nem igaz! Hazugság, rágalom! Az én fiam nem nem tett ilyet. Én ösmerem, én hordtam a szivem alatt.

– No no no, – csillapítá Gábel úr, – elszóltam magamat. Bocsánatot kérek, én csak a gyanút jeleztem. A gyanu még semmi, még az nem ugy van. De hát az ember azért nyitja ki a száját, hogy őszintén elmondja a dolgokat, úgy a mint vannak, vagy a minőknek látszanak.

– Mindent meg akarok tudni, – sohajtá anyám, egész testében remegve, – mindent, mindent.

– Ott hagytam el, hogy a hatóság nem talált semmi nyomot, csak egy cserép-pipát, melyet a nebulóim a Gyuriénak ösmertek fel. Tehát csakugyan ott járt Gyuri és most már csak az a kérdés maradt fenn, ki volt a másik diák? És ha eddig olyanról volt szó, a mi a tekintetes asszonyt keserítette el, mint anyát, most már olyanról lesz szó, a mi engemet keserít el, mint apát. De azért nem hallgatok el semmit, mert ez nem tréfa dolog.

– Köszönöm, Gábel úr.

– A Mariska lányomat, a ki valóban Korponáról jött azon a délután, kivallatám, de ő makacsúl tagadta, hogy látta volna a két diákot. Szurina András, a főkapitány azonban, a ki – mellesleg legyen mondva – keresztapja a Mariskának és igen furfangos, okos ember, meg nem elégedett ezzel; eljött egy este s szép tapintatosan kérdőre vette leányomat. Az a mellett maradt állhatatosan, hogy senkit sem látott. Hát most már vége, ott vagyunk, a hol voltunk; de Szurina András, nem hiába keresztkomám, az az ember, a ki az almafa virágjából is ki tudja nyomkodni a cseresznyeszemet, ott vacsorált nálunk, szétnézett a butorok és a csecsebecsék közt, mígnem keze ügyébe akadt az album a diákok arczképeivel. Nosza nyomban jegyzékbe vette a benne levő képeket. Az első lapon van Szabó Laczi, a másodikon Daróczy Misi, a harmadikon Török Gyuri, és így tovább mind a huszonhárom diákomat. Hogy mire való lesz, el sem képzelhettem, de feldiktáltam készséggel. Mit gondol a tekintetes asszony, mi sül ki ebből?

– Nem is képzelem.

– Az sült ki, hogy másnap a Szurina komám leánykája, a kinek meg én vagyok a keresztapja, meghítta a Mariskámat uzsonnára. Szurina uram is otthon volt. Egyszer csak, a mint ott fecsegnek, beállít Szurinához a hevér-asszony, a ki már akkor be volt tanítva, mit mondjon. Szurina ott a lányok előtt kérdezi ki az esetet és hozzá teszi: „Megösmerné-e kend azt a másik diákot, ha látná?“ – „Igen is, megösmerném“ – mondá a hevérnő. – „De úgy gondolja meg kend szegény asszony, hogy ezzel a vesztőhelyre juttatja azt, a kire az ujjával rámutat.“ – „Hadd lakoljon a bűnös, tekintetes főkapitány úr.“ – A főkapitány gondolkozva járkált egy darabig a szobában, azután így szólt a lányomhoz: „Ejnye, Mariska, egy jó gondolatom támadt. Apád említette, hogy egy albumot kapott a születésnapjára a diákjaitok arczképeivel, ugyan kérlek fiacskám, ne restelj haza szaladni érte, hadd mutassa meg ez a derék asszony, ki a bűnös.“ A lányka megrezzent (legalább a koma azt mondja), de aztán szó nélkül haza ment az albumért s halotthalavány volt, a mikor elhozta. A főkapitány hirtelen átfutotta a lapokat s legott észrevette, hogy egy diák innen is _eltünt_. Hopp, megvan, a kit keresünk. Megnézte a jegyzéket s kitünt, hogy az a Pali gyerek. Az a béka kicsempészte. Meg akarta menteni s éppen ezzel vitte be a hinárba.

Édes anyánk szemei megüvegesedtek, ajkai szederjes színt vettek fel, majd szakgatott jajkiáltásokban tört ki, „a szivgörcs!“ hörgé.

– Hamar a morphium-csöppeket, – futott ki lihegve Gábel úr a szakácsnéhoz.

Összerohantak a cselédek, kifűzték és lefektették, mire mi odaértünk, bágyadtan, halaványan feküdt a Pali ágyában. Én még künn az utczán vettem le a kendőt fejemről, hámoztam ki magamat a szoknyából és a hónom alatt vittem be. Jó szerencse, mert az új kaland rossz hatással lett volna most. Igy is keserves fuldokló sirásra fakadt, a mint megpillantá Palit. Gábel úr legott figyelmeztette, menjen ki. „Megölöd anyádat, ha itt maradsz.“

Egy óra mulva azonban jobban lett és Palit kivánta.

– Félek, – vélte Gábel úr, – kártékony lészen a jelenléte.

– Nem, nem, ki akarom vallatni.

Ünnepélyes, idegbántó csend támadt, mikor Pali belépett. Gábel ur félénken huzódott a kályha mögé. Én nem tudtam miről van szó, de éreztem, hogy az valami rettenetes dolog lehet.

– Jer közelebb! – suttogá az az örökké szelid hang, melynek édes zenéje még most, sok-sok év mulva is a fülemben cseng.

Pali megriadva, bizonytalan léptekkel támolygott az ágyhoz. Anyánk félkönyökére emelkedett.

– Irtózatos gyanu alatt vagy, – kezdé, – nagy bűnnel vádolnak, melyet nem akarok megnevezni.

– Mamám! Mamám!

– Egy szót se felelj, mert egy szót sem kérdek, hanem emeld fel a fejedet és _nézz a szemembe!_

Pali fölemelte a szemeit. A szép fehérszegélyes kék karikák őszintén, bizalommal tapadtak az anyai arczra. Az anya tudott azokban olvasni.

– Elég, – szólt láthatólag megkönnyebbülve. Fölkelek. Kitisztázlak. Mikor lesz az a sedes?

– Holnap, – felelte Gábel ur.

Valóban másnap összeűlt a sedes. Szigoru arczczal gyülekeztek fel a professzor urak a kis auditoriumba, a hol a zöld posztóval bevont nagy asztal állott. Az asztalon ott volt a rettegett „fekete könyv“, melybe az itéleteket irják be és a lélekharang, a kis csöngetyü, mely a pedellusnak szól, a ki az itéleteket végrehajtja.

Az iskolának nincsenek valami különös kiváltságai, de az éber protestáns szellem mégis kiszoritott hosszu időkön át bizonyos usust, a hatóság külön statusnak tekinti a lyceumot és nem igen üti be az orrát mindenbe. Szurina uram ezuttal is fölment a direktor urhoz és jelentést tett az általa felállitott album-csapda sajátos eredményéről, mondván:

– Végezzenek előbb a gyerekkel a tekintetes urak. Az nekünk nem árt. Mi, polgári hatóság, várhatunk. Van rá időnk. Elég fiatal a gonosztevő.

Délután egy órára volt kitüzve a sedes, a mikor a nagy iskola-épület néptelen. Kisértetiesen kongnak a léptek a hosszu folyosókon. Vankovics Mátyás, a pedellus, ott jár fel s alá, vészjóslón csörgetve a karczer-kulcsokat. A szél gunyosan kaczagva süvitett be az ablakokon s szilajan lógatta ott künn a tornászó köteleket és hintákat.

Mi anyámmal, miután Palit egy-egy csókkal beeresztettük az auditoriumba, szivdobogva huzódtunk meg egy fülkében, onnan lestük a jámbor Vankovicsot (ki ugy tünt fel nekem, mint a hóhér, csak éppen az a skarlát-piros köpeny hiányzott róla) és az érkező tanárokat. Legelőbb jött a direktor, Guzmiczky és Csacsatka professzor urakkal. Azután Koós Gábor professzor ur érkezett meg nagy bozontos szőrű kutyájával, melyet künn hagyott az ambituson, mig maga eltünt a nagy sárga ajtóban, mely mögött a mi Palink fölött ülik a törvényt. Majd előcsoszogott nagy köhögve Kapler, a mathezis professzora, a ki azt szokta mondogatni a diákoknak: „Minden tudomány csak a sirig tart, fiuk… latin nyelv, magyar nyelv csak a sirig való… mert ki tudja, milyen nyelven beszélnek oda át az angyalok; de a kétszer kettő, édes gyermekeim, még a siron tul is csak négy lehet.“ Kevés vártatva erős „kip-kop“ hangzott a lépcsőkön. Két famankóján érkezett Suhajda, a Petőfi poesis-professzora. Kiaszott, sovány madárképü emberke, sötétkék Goethe-kabátban. Minden harmadik lépcsőn megáll és szippant egyet a burnót-szelenczéjéből. Nyomában lépkedett, vattával bedugott fülekkel, aranyfoglalatu pápaszemmel Kecskéssy tanár ur, a történelem magyarázója, a ki egy napon azzal lépett be a klasszisba, a hol Ausztria térképe függött a falon: „No fiuk, ez a mappa is összezsugorodott egy kicsit.“ Vette a vastag kék czeruzát, keresztbe törülte vele Lombard-Velenczét és örvendezve mondá: „Ez sem a miénk már“. (A napfény besütött az ablakon s nevetve tánczolt a megkrikszkrákszozott országrészen.)

Mind együtt voltak már az itélőurak, csak még Gábel ur hiányzott, a mi Gábelunk bátyja, a természettudományok professzora.

Lihegve jött, sebesen aprózva lépteit kurta, husos lábszáraival, mint olyan ember, a ki siet. De a küszöbnél ijedten állott meg.

A Koós Gábor tanár ur fehér bundás kutyája keresztbe feküdt az auditorium küszöbén. Egy fenevad, a ki rávicsoritja a fogait.

– No Tisza, mi ez? – fenyegeté meg Gábel ur fenhéjázó hangon. – Mars innen! Takarodj kutya! S megpiszkálta a csontfogantyus botjával, a mire a Tisza dühösen mordult fel, de eszeágában sem volt elmozdulni.

Gábel ur hátrált vagy két lépést s könyörgésre fogta a dolgot.

– Kedves Tisza, ne okoskodjon. (Már nem merte tegezni.) Ereszszen be kérem, No no no, kedves Tisza, ne izéljen. Lássa, be kell mennem.

Az alázatos modor sem segitett, gyámoltalanul állt ott egy darabig mint egy fél éves gyermek, aztán elindult Vankovicsot keresni, nagy kiáltozással verve fel a folyosó csendjét.

– Hej, Vankovics! Vankovics! Hol van ön, gazkópé? Jőjjön, jöjjön! A Tisza nem akar beereszteni a sedesre. Jőjjön, kergesse el innen.

(A pedellus épen akkor szaladt le egy perczre, egyet huzni a pálinkás butykosából, mely a földszinten, a könyvtárszoba kályhájában volt eldugva.)

Addig nyargalt föl s alá tombolva mérgében és félelmében Gábel ur, hogy végre ránk akadt.

– No mi ez? ki ez? Illetőleg pluralisban szólva: kik önök?

– Én a fiamat várom itt, – szólt anyám.

– Ugy? Hm… És?

De szigoruan összevont szemölde egyszerre elsimult, a mint látta, hogy odaszaladok a kutyához és egy rugással elkergetem onnan.

– Bravo, bravissimo, kis fiu… Belőled generális lesz. Hogy hivnak vakmerő gyermek?

Mondtam, hogy Pali testvére vagyok.

– Abból a gyilkos vérből! Persze, persze. Értem már. Ti semmitől se féltek, imposztorok.

Valami nevetésféle nyöszörgést hallatott és kinyitván az ajtót begurult rajta.

Egyedül maradtunk ketten. Édes anyám roppant izgatottságban volt, egész teste reszketett s tanácstalanul tördelte a kezeit. „Jaj istenem, mi lesz ebből, mi lesz?“ A milyen bátor volt, mikor idejöttünk, épen oly csüggedt lett egyszerre, és nőttön-nőtt a kétségbeesése. „Becsukják, pandurok fogják vinni szuronyok közt, penészes tömlöczben fog rothadni, az én fiam… Belehalok megőrülök.“ Kezét a fejemre tette s végtelen szomorusággal mondá: „Ne légy pajkos soha!“ Majd előtörtek a könyei s görcsösen a szivéhez szoritott: „Látod, látod, mi lett belőlünk“.

Azt hittem, a szivem hasad meg. Szinte megörültem, mikor Vankovics megint eljött a kulcsokkal. „Ez a pedellus! – figyelmeztettem anyámat. – Ez szokta becsukni a diákokat.“

– Beszéljünk vele, – szólt hirtelen elhatározással hozzá lépve. – Kedves uram, bocsássa meg, hogy megszólitom, de én vagyok annak a fiunak az édes anyja, a ki fölött most sedest tartanak.

Vankovics egyszerre tekintélytől duzzadó ábrázatot vágott.

– Hja, bizony sok a szomoruság a gyerekekből… Sulyos eset! Valóban sulyos. Régen nem volt már ilyen sulyos eset. Valóban sajnálom az asszonyságot.

– Olyan sulyosnak tartja ön az esetet? – kérdé anyám félénken.

– Természetesen. Hogyne. Az ördögbe is. Egy diák eltünéséről van szó. Egy élet. S annyi terhelő körülmény.

– És mit gondol ön, mi lesz ebből?

– Hát az lesz kérem, hogy én becsukom a karczerbe, a mennyire a professzor urak itélik, tőlem meg aztán átveszi a drabant és elcsukja a nagy szürke tömlöczbe, a hogy az ő világi törvényeik rendelik. A katonaságnál is ugy van: legelőször a kardbojtot tépik le az emberről, s azután adják át az igazságszolgáltatásnak. Ez a rendes ut. Kicsapják a lyceumból, s mikor már megszünik diák lenni, átadják az államnak, csináljon vele a mit akar.

– Nagyon sötét a karczer?

– Olyanform biz az, például augusztusban délben, mintha deczemberben lennénk estefelé.

– Fütenek ott?

– Füt az isten. De az is csak egy kicsit a kánikulában.

– De enni, inni adnak…

– Vizet és „bochnyát“ (Az alumneumbeli rossz czipó-kenyeret hivják bochnyának.)

Anyám belenyult a zsebébe és egy kemény tallért csusztatott a Vankovics ur markába. (Édes apám huszonöt darabot adott volt át neki otthon, hogy ha valami nagy baj lenne, azok beszéljenek a fiu mellett.)

– Legyen elnéző a szegény szerencsétlen fiam iránt.

Vankovics arcza csupa mosoly lett egyszerre.

– Hiszen tréfa dolog, kérem, az egész. Legfölebb tizenkét órára csukják be. Az iskolai szabályzat nem tür többet. Aztán be is gyujthatok neki egy kicsit, mert olyan kályha van, hogy ökröt lehetne benne megsütni. De meg arra való ez a két nagy zseb, hogy befér egy kis kalács, egy kis pecsenye. Ne tessék félni, kutya-baja sem lesz.

– De hát a többi?

– A többi? Hát a többi is. Hiszen végre is tegyük föl, hogy megtörtént az _eset_, nincs ellene komoly bizonyiték. És ha nem történt meg, kisülhet az ártatlansága igen könnyen, mert a direktor roppant okos ember s az elnököl bent.

Édes anyám némileg megvigasztalódott.

– Oh bárcsak bent lehetnék, bárcsak hallhatnán mit beszélnek.

– Hm! Az nem épen lehetetlenség, – szólt Vankovics ur ravasz arczfintoritással, a kezeit dörzsölve.

Anyám még egy tallért vett ki a zsebéből s átadta az öregnek.

– Van az auditorium-teremben egy karzat, a mit nem használnak, tele van rakva székekkel, mindenféle szerszámokkal. Innen a kis csigalépcsőről van a feljárás. Ha meghuzódnak ott és megigérik, hogy nem köhögnek, mindent láthatnak és hallhatnak.

Egy pillanat mulva már ott guggoltunk összekuporodva a földön a tömérdek por és penész közt, pedig anyámon az ünneplő fekete selyem-ruha volt, de bánta is ő most a selyem-ruhát!

A professzor urak körbe ültek a zöld asztalnál, Pali a középen állott, mint a hogy a vádlottak szoktak. Bátran, nyugodtan viselte magát, mint egy férfi.

Ugy látszik, egy csomó kérdésen már tul voltak.

– Igaz-e, – kérdék, – hogy Gábel tanár urnak te irtad a névtelen levelet, mely szerint ebben és ebben az órában rablók szándékoznak törni a lakására?

– Igaz!

– És miért irtad a levelet?

– Mert fogadtam Szeniczey Laczival, hogy másnap nem lesz növénytani óra és meg akartam nyerni a fogadásomat.

Mibe fogadtatok?

– Egy ezüst huszasba.

– Szeniczey László állj elö. Igaz ez?

– Igaz, – hagyta rá Szeniczey, ki tanunak volt a sedes elé idézve.

– És megkaptad az ezüst huszast?

– Megkaptam, – felelé Pali.

– Mire költötted?

– Nem emlékszem.

– Én tudom, – vágott közbe Szeniczey Laczi, – egy koldus asszonynak adta oda, a ki a beteg leánykájának orvosságra gyüjtegetett a lyceum kapujában.

– Nagy könnyelmüség – jegyzé meg Gábel professzor ur. – A koldus asszony, hihetőleg csaló volt.

A direktor kedvezőtlenül jegyzé meg:

– Ne tessék fölösleges észrevételekkel neheziteni a feladatunkat. Ez inkább dicsérni való dolog. Hanem térjünk át a gombára. Te gyurtad azt a gombát?

Gábel ur elvörösödött, mint a pipacs. A tanárok mind ő rá néztek mosolyogva.

– Igen, én gyurtam, tréfából, – vallotta be Pali, – s mikor egy idő mulva láttam, hogy ugy néz ki mint a kövület, kiváncsi voltam kipróbálni, ha a tudomány igazán csalhatatlan-e, ugy adtam át a tanár urnak, mintha a Szitnya-hegyen találtam volna.

– Átkozott kölyke! – szisszent föl Gábel professzor ur.

– Ezek mind apró csinyek édes fiam, – kezdé most az elnöklő direktor ünnepélyesebben, – a mik feddést érdemelnek, de most szállj magadba s arra, a mit kérdezni fogok, felelj töredelmesen. Ugy nézz bennünket, mintha szülőid előtt állnál, a kik védeni fognak bajodban, a kik előtt kiöntve szivedet, ha az indulatok gonosz szellemei roszra is ragadtak, enyhülni fog lelkiismereted s majdan biráid szigora. Mondd meg, hova lett Török György?

– Nem tudom.

– Te voltál vele azon a délután?

– Nem voltam.

– Hol voltál hát?

– Künn csuszkáltam egy jégtáblán az Ó-Várnál.

– Kivel bizonyíthatod ezt?

– Nem tudom bizonyítani, mert sok embert láttam arra elmenni, de egyre sem emlékszem.

– Látod fiam, ez gyanús. Az is ellened bizonyít, hogy Török Györgygyel gyakorta czivódtatok, ellenséges lábon álltatok.

– Hisz éppen azért nem jártam az ő társaságában, – vágott közbe Pali zavartalanúl.

– Hiába tagadsz mindent, – folytatá az igazgató szigorral, – mert az az ártatlan gyermekleány, a kinek akkor az uton látnia kellett benneteket, a Gábel Mariska, reád vallott.

– A Mariska! – dadogta Pali elhalványulva, és megtántorodott, szemei kidülledtek, keze remegett. – Mariska reám vallott…

– Igen, meg akart téged menteni és elárult. Most már veszve vagy. Vallj be mindent.

– Az nem lehet… Az teljes lehetetlenség, – nyöszörgé.

A professzor urak egymáshoz hajoltak, tompa moraj hömpölygött végig a termen: „Ő volt, a gyilkos.“

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó és berohant lihegve egy gyermekleány.

– A hugom, – hüledezék Gábel professzor úr.

Arcza piros volt, mint a bíbor. Egy könnyű batisztkendő tarkállott a nyakába vetve, az is kioldózott, a nyaka fehér volt mint az alabástrom. Az egyik czipellőjén a zsinórok is kibomlottak, kurta szoknyácskája lefelé csúszott az egyik oldalon, – de az mind jól illett neki.

A professzor urak elámulva néztek rá.

– Mit kiván, kis kisasszony? – kérdé a direktor, ki meglepetve ment eléje. – Itt most tanácskozás van.

– Éppen azért jöttem, mert meg akarom mondani, – hadarta gyorsan.

– Mit akar megmondani?

– Hogy nem láttam azt a két diákot, a kikről a hevér-asszony szólt. Azt akarom megmondani, hogy igazságtalanúl akarják elitélni Palit, és azt én nem engedem.

– Hogy mersz így beszélni itt, te tacskó? – pattant fel Gábel úr fölpaprikázva. – Takarodsz haza mindjárt? No nézze meg az ember.

A tacskó azonban nem ijedt meg erre, hanem daczosan toppantott a lábával. „Igen is, nem engedem!“ – kiálta s ezalatt a hajából, a mint szép fejét megrázta, kiesett egy fehér rózsabimbó. Pali lehajolt és megdicsőült arczczal vette fel.

– Jól van, jól, hugocskám, – vette fel a fonalat a direktor úr, – szeretem a bátor kis leányokat; de miként fogja azt nekünk megmagyarázni, ha nem Pali a bűnös, hogy a fölismerhetés veszélye elől kegyed az ő arczképét csempészte ki az albumból?

A leány megakadt, zavartan sütötte le a szemeit, és babrálta a piros fogakra szegett kötényét egy darabig. Azután fölemelte a fejét, mint egy hősnő, s bátor, csengő hangon kérdé:

– Hát megmondjam?

– Igen, ezt kell mindenekelőtt tudnunk.

– Jó. Megmondom.

De mintha egyszerre elvesztette volna bátorságát, habozva eresztette el a két kezét, mint két letört virágágat.

– Hanem, hanem, – rebegte, piros ajkát harapdálva.

– No csak semmi habozás, – bátorítá a direktor, – az igazság fegyver!

– Küldjék ki… – mond Mariska egy sohajjal, – küldjék őt ki a szobából.

– Kit?

(A leány Palira mutatott az ujjával.)

Palit kiküldték az ámbitusra és síri csönd lett a teremben. A mama ott fönn a karzaton hallotta a saját szive dobbanását, a professzor urak még a lélekzetüket is elfojtották.

A gyermek kaczkiásan csipőjére tette kezét. Abban a hitben volt, hogy az bátorságot ad az asszonyfélének, s egyet lépett előre.

– Hát megmondom. Azért vettem ki az albumból a Pali képét, mert…

Hirtelen behúnyta a szemeit.

– Mert szeretem a Palit. Szerelmes vagyok bele.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott. Gábel úr eltakarta szemeit a tenyerével és közbekiáltott:

– Óh gonosz, gonosz! Ily fiatalon.

A leány arcza olyan lett, mint a láng. A szemei tündöklő fényben csillogtak.

– Azt gondoltam magamban, mikor keresztapám az albumot kérte, ha a többi diákjaink közül volt valamelyik a Török Gyurival, hadd ösmerjen rájuk a hevér-asszony, de ha Pali lett volna ott, azt megmentem. Én csak Palit féltettem, tehát csak az ő arczképét vettem ki.