Part 20

Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga, sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiut, aki nem hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen ok miatt is, de reménytelen…

– És most lefogta a félhónapot.

Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér.

Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó s most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.

– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész hónapot.

– Mennyit fizet egy hónapra?

Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni minden igazságot.

– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit.

– 18 koronát!

– Igen.

– Egy hónapra!

– Igen. A polgáristákért.

– A gazemberek!

A lány ránézett.

– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul.

– Mennyi a rendes fizetés.

– Az elemi iskolánál 25 korona.

– 25 korona.

– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.

– Gazemberek.

A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta, komolyan vette.

– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt, kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el mennyi baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket, hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két osztályban.

– 18 korona, – morogta Miklós.

– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg van rajtam ijedve, aki ismer.

Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik. Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy szemet huny… S az ő ideálja, a szent, drága kis angyal, ez a filigrán, ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz, legalább is száz koronát kap minden növendék után…

Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan ártatlanságában jár a parázson…

– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén?

– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki… – hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás… Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a kegyességét…

S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.

– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós.

Margit csodálkozva nézett rá.

– Mit?

– A tiz koronát.

– Miért?

Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a májszin selyem ruhájában.

Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…

– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – mondta Margit, mikor a kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…

Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba: papnénak…

A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a feje a gondoktól.

Meg is állott.

– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a társaság közé…

– Mért? – mondta ijedten Margit.

– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem.

Margit komolyan nézett rá.

– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik, – s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.

Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy ennyire nem lát bele a lány.

– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta meggyőzni.

De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán nyakában volt.

Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult gyorsan a falu felé.

– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán kiabálását.

Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza kellett fordulnia.

– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány, a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.

– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel.

– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta, szinte szerelmes öleléssel.

Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!

– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját.

Miklós igent intett s elrohant.

– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal, tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp, neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…

Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de ezt Miklós nem látta.

III.

Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását.

Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon kéri…

Már most sem tudta, mit kér számon.

Hogy? mi cimen állitson be? Mért és hogyan pofozza fel?

Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz, kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani…

Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen megkinozza.

Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus? Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet fizettessek? Az nem volna panama?…

Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz.

Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment.

– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják egyszer csak a hamut.

Miklós megfogta az odanyujtott kicsi száraz kezet.

– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan, elpirulva.

– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet mutatott.

Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését.

– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A nagytiszteletü ur itthon van?

– Nincs. A mezőn van.

Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora.

Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most itt ül, ahelyett hogy…

Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét, Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.

– Hogy jött át?

– Gyalog.

Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy feláll.

– A nagytiszteletü urral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon…

Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis gunnyal.

– Nincs itthon.

Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt. Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.

– Mért nem jött el az édes anyja?

– Fáradt, – mondta Miklós.

– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles guny s lenézés volna.

– Mindig egyedül van s belefáradt az életbe!

– Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról.

Miklós hallgatott.

– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal csöndesen.

– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné.

– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt.

– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el, beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.

Miklós hallgatott.

– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált.

– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt. Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni már a társasághoz…

– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen.

– Ez nagyon finom társaság neki.

Az asszony még mindig harcolt.

– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon…

– Isten őrizzen, – mondta Miklós.

Az asszony ránézett, nagyon komoly lett.

– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság…

Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült, hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.

Sokáig ültek kinos csöndben.

– Jön az uram, – szólalt meg egyszer a papné.

Miklós iszonyu ideges lett és rémült. Felállott.

A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és kucsirozz.

– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. – No, mi ujság?

– Csak egy pillanatra zavarlak kérlek alázattal… – motyogta Miklós.

– Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen?

Miklós fellélekzett.

– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!

– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a zöld üveget a pincelépcsőről.

Miklós komoran nézett maga elé.

– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s kötelességemnek tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit.

– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.

– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi kétszáznyolcvan korona.

– No és most mit akarsz tenni?

Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra.

– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi állapotot.

A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött, „tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az inyének jól esett a hideg savanyu ital.

– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg, hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van, neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés, amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat! Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát?

– Hat koronát.

– Hat koronát egy holdért?

– Igen.

– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért. Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven holdért!

– Igen.

– És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?…

Miklós összehuzta a szemöldökét!

– Azzal én nem törődöm, – morogta.

– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte. Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod?

Miklós lesütötte a szemét.

– Már be van jelentve a holnapi gyülésre és…

– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s ki fizeti az adót?

– Nem tudom.

– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé… Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz.

– Köszönöm szépen, – mondta Miklós dünnyögve s felállott.

– No, hova mégy?

– Ki kell mennem a kiserdőre, – mondta, – várnak a lányok.

– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni. Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.

Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a kapun.

A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold földért.

– Tisztelem az édes anyját, – mondta a papné s Miklós meghajlott.

Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta volna a dolgát.

– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs?

Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre.

– Özvegyasszony földje, – mondta.

– Az özvegy papnéé? – kérdezte Miklós.

– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé. Hát e csak ugy dógozódik.

– Bérbe van?

– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is aratják neki.

– Szivességből? rokonok?

– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája, nincs trágya, hát a főd sovány.

– Mért nem adja bérbe?

– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.

Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?

– Hát mennyi földje van annak az asszonynak, – kérdezte.

– Nincsen nekie több, csak ez.

– Ez egy hold?

– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom én is, hogy több egy vékásnál.

– Hát hány vékás egy hold.

– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy meg négy.

– A katasztrális hold, – mondta Miklós.

– Az igen.

– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot? Husz-harminc holdat.

– A papunk béreli a Sándorfi-fődeket, az nyolcvan hold.

– És mennyit fizet érte.

– Tizenkét koronát.

– Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, igy bérben, a földnek?

– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát, az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni.

– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból.

– Ezt meg kell hagyni neki. Érti.

– Beletanult.

– Igen.

– Rengeteg, amennyi marhája van.

– A van neki. Elég sok van.

Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit.

– Maga hova megy?

– Én most bemegyek a városba.

– Mér, vásárra?

– Nem, hanem az ügyvédhe megyek.

– Mér?

– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat, ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán azt se bánom.

Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok inkább, de Dékánynak nem adja.