Part 19

Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre, méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.

– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És engem senki sem tür…

De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… Hát ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is…

Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet…

Ah s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni, de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal, olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig odaadó, de teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?

Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.

Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek. Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok, az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok, az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus, szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma: a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok… vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet…

Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én… Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus…

A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott…

Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia, Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… És idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban, gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült…

A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok, felhők: gyertek, haljunk meg…

Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a beteljesedés: jön a halál!…

II.

– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt, aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.

Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára, az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…

– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy nem szolgálhat vele.

Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel, mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban: halj meg…

– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével a szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el, párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja, fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg: legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…

A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:

– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.

– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi.

Az asszonyka felkacagott, később azt mondta:

– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást se tud megkavarni ez a lány…

– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.

– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.

Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.

A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.

Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni, csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben van velük, már menekült s iszonyodott… S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni, mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el Szendrey Julia naplóját.“

Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…

És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette, hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.

– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…

Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle… Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…

– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban fordult feléje…

Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…

De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti… Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…

Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…

– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd, ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.

Miklós bámulva s ijedten nézett rá.

– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra!

– Igen, – dünnyögte Miklós.

– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre minden udvariasság nélkül elment.

Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint… Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak uj iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő szombatra…

Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban látták meg egymást.

Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte, mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“ mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést, minden szurást, ami az önérzetét érinthette.

Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás, porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul, ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.

Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte, rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen rabszolgasággá.

Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott, előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.

Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál. Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:

– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi történt az istenért, kedves…

S hogy a leány nem szólt:

– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és nem méltatott bizalmára…

Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:

– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét.

Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.

Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége mindennek.

Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej magához rántja a vas porát.

– Ahogy én szeretem magát… – morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám… Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes kicsim, mért sir, kedves kis cicám…

Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban elszaladt.

– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…

Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának az az ismert finom kis mosolya.

– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! – morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen felkacagott.

Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett, hogy a kiserdő felé mennek.

– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós.

– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.

Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.

– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.