Part 18

Az első szók alatt Miklós neveletlen daccal hetykélkedett, de ebben a végső kis hangban volt valami kimondhatatlan drága s édes méz, ettől a szive megcsiklott, végig futott gerincén a boldog kéj… s egyszerre föloldva elvesztette keményke kitartását s egész szivvel, kitárt szemmel bukott előbbre…

– Nem tudok táncolni… – mondta nyafogva és rimánkodóan, mint egy kisfiu.

– Mit beszél, – kacagott fel a lány oly idegesen s riadtan, hogy ez nem a leleplezés furcsa titkának szólt, hanem a hangban elömlő megadás ingerlő örömének…

Miklós beharapta az ajkát s lenézett, Margit soha el nem felejtette többet, olyan jó kisfiu volt, olyan édes drága jó kis fiu…

Csaknem könny szökött a szemébe, kacagnia kellett, hogy elfojtsa a pillanatnyi meglepetést s meghatottságot.

– Ha sose tanultam… – dünnyögte Miklós ugyanugy.

– Mit nyögdécsel! – kacagott fel ujra a lány. Nem, ez kibirhatatlan, el kellett futnia, ha nem akart sirva fakadni valami megérthetetlen bübájtól, sirva kacagni s vége. Ez a komoly, ez az idegesitően komor pap hogy burrog, mint a galamb.

Ugy elszaladt, azt se tudta hova, Miklós utána nézett, ugy, lehajtott fejjel, ugy utána nézett, sejtelme sem volt róla, hogy nézik. S ő sem tudta, hogy nézi, hogy annyira odanéz, hogy egész lénye egy nézésbe szökött, hogy sugárzik egy lény felé, mint a reflektor.

Nemsokára látta táncolni. Margit minden fordulónál ránézett s ránevetett, egyre tisztában s egyre virágzóban, ugy nevetett, mint a cseresznyefa a napban, a szélben… a milliárd virágba borult fehér és zöld fehér cseresznyefa…

– Én megtanithatom, – szólt oda tánc közben egy fordulón s Miklós is nevetett, szegény sovány fiu, igy nem nevetett még soha, ilyen halkan, ilyen könnyesen, ilyen boldogan.

Ah, az a szép éjjel… az alacsony és fülledt és idegenekkel tele tömött kis iskolaszobában, a görcsös padlóju, kiüritett teremben… visszagondolni rá… A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak… Milyen csunya lányok voltak istenem… A segédjegyző jó fiu volt, kevés szavu, száraz, hosszu fiu, jó fiu: ugy megérzik egymást az összevaló jó emberek, ugy odasündörgött a Miklós árnyékába, ugy kezére játszott, barátja lett, segitett evezni a csónakon… hüen huzta a ladiklapátot… Az öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek; a kismama… szegény, himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt fiatal özvegy hogy dolgozott, milyen ambicióval csinálta, hogy össze akarta őket keriteni, de mindenáron… Milyen fals és terhes volt ez nekik s mi mindent vett le véle róluk… Mint a rossz szellem, fonta ugy körül a két szivet, mintha be akarta volna hálózni egymással őket s arany hidat rakott minden pillanatban nekik… A fiuk is mind, mind kedvesek…

Mintha bizony megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek… Senki sem akarta elhóditani ő előle!… Néha meg is ütődött: ime itt a teremtés legangyalibb kincse s nem nyujtja ki más reá a kezét: neki marad… Verseny nélkül, küzdelem nélkül, csak fel kell emelni. Mi történt?… Annyi sok esztendei, egy egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ kereke?… Jóra? boldogra? soká depresszió volt s most napfényt mutat?…

De elfogadta, ugy elfogadta: óh csak becézzetek, mondta magában, ha tudnátok, milyen jól esik…

S nem volna semmi fogalma róla, hogyan, mikép: a közepében volt, ő, a rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak középpontja s annak minden tagjával testi-lelki hiv barát… Még pár óra előtt senkit sem ismert: most szivek szerelmében egybefonódva… Mindenki ugy nézett rá, mint aki hazajött… megérkezett végre, itt van már, mennyire vártuk… És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes boldogság tele hulláma.

– Most mire gondol? – s ezt ő kérdezte, már virradt akkor.

Margit fölrezzent, valami kis komolyságból. Ránézett, elmosolyodott.

– Jó volna tudni?

– Jó.

– Pedig azt nem lehet.

– Nem?

– Nem.

– Senkinek?

– Senkinek.

– Nekem sem?

A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s nagyot lélekzett.

Miklós szemét nem kerülte el a fáradt, fanyar suhanás, ami átfutott az arcán s bágyadt, tüz nélküli szomorusággal gondolt a lányka multjára.

Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavitani a magánpolgáristák dolgozatait s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a pirostintázáshoz… De odaadott volna nagy darab kincset az életéből, mintsem most ezt elárulja s Miklós arra gondolt: mi van a multjában… mi jött elő e fáradó hajnalon, mint kisértet az éjből…

Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek… Miklós egy pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes szint ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és gyöngéd drága ivét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszu s erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban eltünt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó, az elefántcsontszerü, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vizió hatott reá s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján.

Halkan, szinte suttogva kérdezte:

– Holnap mit csinál?

– Alszom.

– S álmában mit csinál?

A lány titokkal mosolygott.

– Álmomban? csak alszom.

– Mindig alszik?

– Igen.

– Ébren is alszik?

– Ébren?… nem, ébren nem alszom, – s nevetett.

– Én ébren alszom.

– S álmában van ébren?

– Igen.

A lányka nevetett, ő is nevetett.

Egész éjszaka igy beszéltek, mig csak meg nem virradt.

Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhuzták a függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a kiéheztetett vadak s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt maradt illuzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémitő változást, a fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és izetlen semmiségét. Mohón menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában, belehuzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt bolyhos kelme s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett… tudta ezt, de a lányt, azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és nevetve s szikrázva s szegényke, fehér báli ruhája gyürötten lógott ki a kis kabát alatt s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt, komolyra lehangolt.

– Rossz szinben van, – mondta neki fájdalmas gyöngéden.

A lány arca elváltozott. Guny, keménység, sőt önguny és ellenségesség jött ki rajta.

– Rut vagyok? – mondta.

Miklósban leszállt a vér. Soká nem birt magához térni, mintha mélységbe zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve:

– A szépség, a gyönyörüség, maga a legszebb.

A lányka elvonta a száját, megvetően s elfordult.

– Mondja csak hogy rut.

Miklós könyörögve, csaknem sirva nézett rá. Nem tudott szólani. Hullámzott a szive, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki! ilyen kegyetlennek lenni.

Észrevette, hogy mig hüségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a lány egy villanásnyira visszanéz s végig pillant rajta. S abban a pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult: megfájdult a kopott ruhája… Ő beszél! a rongyos… Nem: imádni lehet a szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?… Elébb meg kell csinálni a… elébb pénzt kell… meg kell előbb teremteni magát…

A földet nézte, lesütött szemmel s szótlan ment a lány mellett… Egy fagyos göröngy volt az utjában, elrugta, mikor utolérte, ujra tovább rugta. Margit figyelte s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis zárkózott mosolyával.

– Maga mit csinál?

Miklós röstelkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami megértő meleg sugár villant rá s ettől ujra kigyult benne minden bizalom, reménység és életerő.

– Kissé megszökött, – mondta Dékányné és kezet nyujtott.

Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron. Elvörösödött, ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint valami mély szomoruság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis keztyüs kezet, a vékony s száraz ujjakat s nagy zavarral kezet csókolt.

Az asszony megszoritotta a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a kis szoritás, mint a bucsuzás fájó rándulása.

VI.

Kábult volt s édes érzésekkel tele, zürzavaros álmok idegeskedtek benne s mikor felébredt semmire sem emlékezett.

– No álomszuszék, kialudtad már magad? – kérdezte az anyja szeliden s odaült az ágya szélére. Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be az ablakon.

Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát s hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem.

S mosolygott.

– Beszélj valamit, na, jó volt? Jól mulattál? – s gyöngéden megsimogatta a homlokát, félresimitotta a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyult az anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az idegeiben.

Miklós picit bólintott, hogy jó volt.

– Én nem szerettem soha mulatságba járni, – mondta az anya kissé maga elé, – óh azok a közönséges népek. Ugy utáltam azt a bolondságot, mit ugrálnak hiába… Különben, akinek jó kedve van, mért ne… A fiatalok… Én sose voltam fiatal… Tizennyolc éves koromban puskával kényszeritettek egy öreg emberhez… Mit csinálhattam… Aztán megutáltam az embereket, kivált az asszonyokat: üresfejüek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek, értéktelenek…

Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd. Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatal ember fázósan huzta magára a takarót s összekuporodott. Az anya szomoruan, csüggedt ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre sápadt volt, petyhüdt, Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu létezés: a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal, sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket, a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni, pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak, falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben…

De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj, immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje: bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott melenget, ott éleget valami boldog titkot, ami melegit és forral s vigasztal… A szive rekeszei fölött…

– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… – mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján, amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam magamhoz illőt! Soha…

A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki, valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?…

Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva, mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és martirnak nem…

De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:

– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy édes anyának megérdemelje a tiszteletét.

S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával. Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett. A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt.

Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot.

Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg, fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden.

Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál…

Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé… akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek…

Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához, akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia… Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában, mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót, huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn látná… S vér tolul az agyába:

– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit… akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!

Ezzel kirohant s behuzta maga után az ajtót.

Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült meg a lélegzete.

Felállott s becsukta az ajtót.

Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban… Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján, amint megvillant a táncban…

Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan és kéjes érzéseket érzett.

Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet, hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… Most jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám, kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát…

S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott, mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy irral megkenve és tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a pokol…

Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s felhördült.

Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után.

Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly földultan mégis, oly kielégitetlenül…

Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé.

ÖTÖDIK KÖNYV.

I.

Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok, bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.

Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb, egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s metélő.

A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakitani megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret. Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban. Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.