Part 21

Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire őszinte a legtitkosabb dolgában.

– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember, itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer koronát.

A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott, tetszett neki az idea.

– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja nekem.

Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük.

– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, – mondta.

A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hüvös lett és tartózkodó.

– Nagyon derék ember, igen becsületes ember.

A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy ez gyanakszik.

– No, isten áldja – mondta, – mert le kellett térnie az erdő felé.

– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja felé, oda se nézett rá, tovább haladt.

Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek.

– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből: nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta…

Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki, hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az ő javukon törik a fejüket?…

Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.

Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét elárulta!

Szót sem szólott róla.

Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek minden szükségéről gondoskodni kell…

Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis, most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának.

A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.

– Miklós, Miklós, Miklóskám! – hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál, Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben himbálózva, tudja isten mit suttogott.

Ő egy fa mögül kilépett csaknem melléjük.

– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta – kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás, alig birt utána szaladni barátnőjének.

Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó, csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a kislányok vigsága közt.

– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán semmit se, komolyan semmit se hallottam.

– Tapirfülü – mutatott neki orrot a szép lány.

De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról, amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.

Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni.

Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz. Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a szennyes áradat fölött.

IV.

Nagy léptekkel járkált a szobájában, a predikációján gondolkozott. Annyi dolga, terve, tünődése volt tegnap óta, hogy most a predikációra volt a legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától leszoritva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is tanult beszélni az utóbbi időben s amennyire elszokott attól, hogy társaságban s emberek között közvetetlen és csevegő és pláne szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyügözött lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a maga tiszta stilusát, nagyon uralkodott rajta az abszolut szinek debreceni stilusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg minden nyers hang felett. De már régen tul volt azon, hogy az árvák gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogrammokat dobjon a levegőbe, átgondolás nélkül fráziszuhatagban. Egy év alatt minden vasárnap beszélni: száz-százötven beszédet mondani egy esztendőben: egész korszakok voltak már is. Mint ásatag multra gondolt vissza arra az időre, mikor még tiszta régi taposásu témákon tépelődött, mikor még a beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre rejtettebben és egyre müvésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga.

Ma nem tudott sokat gondolkozni, tulságosan is kiélte magát az utolsó huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét.

Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyülésen kivinni az akaratát.

Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot, nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta, inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket.

– Szerencsés jóreggelt kivánok tiszteletes urnak, – köszönt tulzóan alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról, kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyitvány miatt. Nagy mesét mondott el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszu utról amit meg tett s ami még előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis irást rögtön megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni.

Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is nem is, más gondolattal volt tele.

– Mikor született? – kérdezte, – év nap…

Az ember megmondta.

Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megirta az egész kis bizonyitványt.

Az ember a kezébe vette a papirt, forgatta, nézte, nagy szemeket meresztett.

– Mi a fizettség? – kérdezte aztán.

– Egy forint nyolcvan krajcár, – mondta Miklós.

Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe került, mint a bizonyitvány megirása, mig előguberálta a pénzt s leolvasta az ablakpárkányra.

Mikor letette s a papirt berakta a tarisznyába, igy szólt:

– No, hajja az ur, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az irásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, ugy hogy a verejték csak ugy szakad rullam, mig a kapával vágom a fődet. Az ur meg itt áll az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán mögfizetteti magát istenesen. Tuggya!

Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen igy szólt:

– Adja csak azt az ivet, még a pecsétje nincs rendben.

Az ember gyanutlan odaadta.

Ő pedig fogta és ketté hasitotta.

Az ember nagy szemet meresztett.

– Hallja, – szólt keményen neki, – most vasárnap délelőtt van, nekem most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyitványt. Menjen be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Igy lenézi maga az én tudományomat. Ha megcsinálja, nem kell fizetnie semmit. Én fizetek magának tiz pengőt.

Ezzel bezárta az ablakot s otthagyta az embert.

Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye ez kuruc egy pap, aztán elbusulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra. Bunak eresztett fejjel s mind csak azon tünődött, milyen nagy szamár volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, igy meg az isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, mig megjuhászitja ezt a bolond papot.

Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd harapni is fogok.

Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az egyház ládája ott állott az irószobában az ablak alatt s az egyik kulcs a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában.

Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át.

A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott kellett maradnia, várni, mig a pap meg mozdul. Egy darabig csak türte, aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja a pap, hogy szükség van rá. Kinosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt mozdulatlanul állott, ugy gondolta, a pap a prédikációra készül, látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve.

De megszólalt.

– Tiszteletes uram, a kulcsot.

Miklós megfordult s keményen nézett rá.

– Magában legalább lehetne annyi emberség – szólott rá olyan keményen, ahogy még soha, – mért zavar ki a gondolataimból… Itt a kulcs.

Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s visszaadta a kulcsot, igy szólt, de igen hosszu belső tünődés után.

– Hát engedelmet, tiszteletes ur, nem gondótam, hogy…

Miklós ránézett.

– Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen meglepve, miért hivtam össze ma délutánra a presbiteri gyülést. Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel felmondom s a presbiteriumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérités is jár.

A kurátor felemelte a fejét s szinte fává lett.

– Senkire sem kötelező, – folytatta Miklós paposan s nagy hanggal – hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok nem szentesitik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt semminemü nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult első fokon az egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az egyházkerület.

– Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is irja oda a nevit, – mondta a kurátor.

Miklós gorombán villogó szemmel nézett rá.

– Ezt megmondhatja majd a gyülésen, most pedig hagyjon magamra, mert készülnöm kell a prédikációra.

Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a dolog, majd mondott volna valamit. De igy mégis azt hitte szüksége van a pap jóakaratára, szóval nem mert kihivó lenni. Komor képpel, sötét nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel.

Miklós hosszu léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, ugy érezte, mintha most kihivta volna harcra maga ellen a világot, csak azon csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla, mekkora hatalom van a kezében. A szive hizott, valami kevélység dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság.

– Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édes anyja.

– Fiam, elhuzták a harmadikat is.

Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár, aztán igy szólt.

– Hadd várjanak. Tanulják meg, hogy nekik várniok kell.

Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy uj kifejezés jelent meg, amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg, ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a sorsát a kezében tartja. S az anyja maga ugy nézett a fiára, ahogy csak anyák, türő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiokat, a hatalmasat.

A prédikáció ugy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól, szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi kevés gonddal nem beszélt. Valahogy ugy utólag vette észre, hogy ma mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben.

Mikor bent volt ujra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma éhes volt, ma olyan könnyü ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyü fajsulyu ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet kapjon.

Mikor a kurátor jött, leült a diványra, keresztbe vetette a lábát s kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb perselyeket a fanyar, kedvetlen ember.

– Mi lesz avval a gyüjtőivvel tiszteletes ur? – kérdezte aztán a kurátor.

– Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos dolog, hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes gyereket válasszon ki.

Lelkészárvák számára alapitandó intézet céljára szólt a gyüjtőiv s a templomban hirdette ki.

A kurátor szórakozottan nézte az ivet. A kezében tartotta, Miklós mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében.

– Nézze tiszteletes ur, – mondta a kurátor, – hát a tiszteletes ur, eccóval kevesli az árendát.

A pap nem szólt, csak nézte az embert.

– Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve, – mondta ez, mintha erőszakkal tépné ki magából a szót. – Három forint. Ez a fődbér nálunk. Három forint az ára. Annak ugy meg van az ára, mint a zsemlyének.

Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem beszél.

– Hát lehet, hogy vóna aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én azt komendálom, inkább adja tiszteletes ur a fődet becsületes, tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja a trágyát, mer az a fő… Én felőlem ráigérhetnek, énnekem szerződésem van, irásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit igér rá.

Elhallgatott mámoros szemmel, mintha részeg volna.

– Hét koronát igérnek? nyóc koronát? mán ezér a tiszteletes ur el akarja venni? Nem ugy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda… Fizessék akkor vissza nekem… Amit én befektettem… Még ha kilenc koronát adnak is a tiszteletes urnak… De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy megszakitottam magamat abba a kegyetlen fődekbe… Ekém szakadt, boronám törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árviz van, most az egerek nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem ugy megy a tiszteletes uram, mint a predikálás, mert a tiszteletes ur minden esztendőben beprédikálja a rendes fizetését, azt nem veri el a jég… De a szegény szántóvető ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kinlódni az egész teremtett világgal!…

S hogy a pap még mindig egy szót se szólt, ujra elkezdte.

– Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem annak nagy foga van, annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni tiszteletes ur. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok.

Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön indulatba, ha ilyen jól megy.

– No jól van kurátor ur, hát majd ezt mind adja elő a gyülésen.

A paraszt megindult, ujra megállt.

– Nézze tiszteletes ur. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga aztat nem is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is megadom. Nyóc korona?…

Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört ki az arcán.

A kurátor annál jobban elködlött szemmel mondta.

– Kilenc korona?

– Nézze barátom, – mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott életében először s fontoskodva hangsulyozta a szókat, – nézze kurátor uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, mig a szerződés meg nincsen semmisitve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Ugy adom, ahogy nekem tetszik.

A kurátor véreres szemmel, mint az üzött vad, nézett a szemébe.

– Tiszteletes uram: mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy én magamat megcsufolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiáról: megadom a tiz koronát, kvitt a tapló…

Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon furcsán állt neki.

– Semmit, a gyülés előtt semmit sem mondhatok.

A kurátor ujra kezdte:

– Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes ur, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszivü ember vótam mindig, tiszteletes uram, ami a szivemen, az a számon… Azt is tudom, ki biztatta fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket, tiszteletes ur. Amit én mondok, a nem szélfuvás: ugy-e, Debrecenbe is megmondtam… Na lássa!… Mer azér mondom, tiszteletes ur… Mit tartozik ez a presbiteriumra… Magáé az a föd… azt csinál vele, amit akar… mit kell ezt a presbitereknek az orrára kötni… Tiszteletes ur: én magának most nagy szót mondok. Irjunk egy uj szerződést: én magának megfizetem a dufláját… annak, amit most fizetek… maga meg arra kötelezi magát, hogy mig itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van.

Miklós elnevette magát.

– Hátha nyolcvankét éves koromig leszek itt.

– Maga?… Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes ur!… Nem született maga falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!… Na, egy esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga hónap elmegy is. Gilt?…

Miklósnak megvillant a szeme.

– Nézze, kurátor ur: még egy igen fontos pontja van a délutáni gyülésnek: az elődőm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést átengedte a községnek…

A kurátor intett. Jóakarattal figyelmeztetett.

– Arrul jedzőkönyv van! Az a traktuson vót, tiszteletes uram.

Miklós higgadt volt.

– Igen. Most aztán elmegy az egyházkerületre. A püspök elé.

– Hm. Tiszteletes ur, maga nagyon beletanult a mesterségbe.

Miklós elnevette magát.

– No most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes vagyok.

– Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek… – mondta a kurátor avval a vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most máris megbánta s szeliditve nézett a papra. – Tiszteletes ur, nem akarom az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit… Sok lesz ez a két istória egy gyülésre… Haggyuk el az egyiket…

Sokatjelentően nézett a Miklós szemébe.

– Melyiket, kurátor uram?

– Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet… akkor én nem bánom, ha ezt a másikat elő is veszi…

Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét felhasználni… Jó, csak legyen meg ez a másik… Majd amazt ősszel elővesszük… Ravasz ember lett s hogy bele ne lássanak, elforditotta a szemét… Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, és talán jövedelmesebb is, mint a földbérletet…

A kurátor várt.

– Kezet ad rá?

Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól megragadta, megszoritotta. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére szállott le, most a kurátor kapzsisága miatt elveszti ezt az eredményt. És ez mért ne tegye?… Az ember mindig szivesebben enged a máséból, mint a magáéból…

Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés-levelét, s hozzáfogott kiszámitani, melyik ér hát neki többet: a község adójának a régire való visszaállitása, vagy pedig a földbérlet felemelése… Ugy látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plus, de a másik legalább hat-hétszázat jelent.

Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szájaszélén, amint eszébe jutott, hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyülésen egyszerüen, minden szó nélkül bejelenti, hogy a földbérleti szerződést is meg akarja semmisiteni… Hogy fog az toporzékolni, orditani, dühöngeni… Az lesz csak a felfordulás… Már előre drukkolt tőle… Érezte, hogy erre ő nem lesz elég erős magában… Segitség után nézett. Ki fog akkor az oldala mellett állani s ki veszi le róla a szószegés terhét… Előbb a falubeli gazdákra gondolt, a kurátor haragosaira, melyiket kellene megválasztatni e helyett a télen kurátornak… Aztán hirtelen, mint egy szerencsés villanás jutott eszébe Arday.

Hát persze, Arday! Ez a legjobb s az egyetlen alapja a jövőnek…

Váratlan találékonysággal már tudta is mit kell csinálnia.

Az iskolaépitésre rendezik a bált. A régi iskola vizenyős telken épült, náddal fedett alacsony, ősi zsellérház. A feje kihagyásokkal dolgozott. Ugrált, elfelejtette.

– Édes kicsi leányom, – mondta s körül-körül futott a szobában; kézzel a butorokat koppantgatta.