Part 7

Az öreg ur fölugrik őrömében. Vállára csap Teörchvárynak és benyomja egy székbe. Aztán nem is tud mibe fogni, pedig de szeretne valami nagyot cselekedni!

– Aha! De hisz maga éhes, kedves barátom! – rivalt rá Árpád urra.

– Kérem, kérem, dehogy.

– No lássa, mindjárt tudtam. Hát miért nem szól, az Istenért? Pincér, hé!

– Kérem szépen, én nem vagyok éhes.

– De bizony csak megeszi maga… (Csöngetés.) De szomjasnak szomjas, mi? Egy kis konyak megteszi!… Mi? – No? (A pincér bejő.) – Pincér, pástétomot, sonkát, tojást két személyre és konyakot, mehet! (Pincér el.) – Hol hát a pénzecske?

– 322 forint, – méltóztassék! Itt az elszámolás.

Az öreg ur mellénye zsebébe gyürte a 322 forintokat, mint a kinek az ilyes csak aprópénzszámba megy, aztán betekint az elszámolásba.

– Pompásan, helyesen, korrektül számolnak az urak. Nagyon jól van. Igen meg vagyok elégedve.

– Nagy örömünkre szolgáland, – válaszolt udvariasan Árpád ur, – és minden időben fölajánljuk nagyságodnak szolgálatainkat annak biztositása mellett, hogy mindenkor pontosan fognak rendelkezései eszközöltetni…

– Ez nem volt ugyan helyes magyarsággal mondva, – tekintélyeskedik az öreg poéta, – de azért köszönöm. Mindenki nem lehet stiliszta.

A bőséges reggeli megérkezett és Teörchváry Árpádnak végig kellett azt élveznie – nollevelle. Csak akkor eresztették el, a mikor szegénynek négyrendbeli kupica konyak után már vörösödni kezdett a szeme.

Igy van az. A magyar ember, ha nagy öröme van, nagyot eszik-iszik rája és tömni szeretné az egész emberiséget. Már pedig lehetett-e nagyobb örömet csak képzelni is a Dobayénál! Ért-e valaha kiáltóbb sikert iró e hazában? Két nap alatt 501 példány!

– Ez egy kész abszurdum, egy kész hazugság volna, ha nem lenne igaz, – magyarázgatja az öreg ur magának, – ha a pénz itt nem volna a zsebemben.

A bankót azután előszedi és szépen kikorrigálja gyürött állapotjukat. Megsimogatja őket. Alulra teszi az egyeseket, aztán jöttek a tizesek, végül a százasok: kettő.

Mire belépett a felesége, már ugy nézett ki a bankórakás, mintha legalább is kétezer forint lett volna.

Dobayné elcsodálkozott.

– Miféle pénz ez?

– Hogy miféle pénz, kérded? Ez a pénz? Hát irói keresmény.

– Ki részére?

– Dobay Alajos ur részére.

– Te irtál?

– Ezelőtt negyven esztendővel irtam, de csak most értettek meg. Negyven esztendő kellett hozzá, hogy megértsenek.

– Lojzikám, mi bajod? – ijedezett az asszony.

– Hát csak az, hogy amaz esetben, ha negyven esztendő előtt értenek meg vala, most gazdagok volnánk. Hja, ez a nagyság átka! Ha az ember a szellemével meghaladja gyarló korát!

„Völgyben ül a gyáva kor s határa Őseink büszke saslakára Tévelyeg, ha néha feltekint.“

De ezután a szavalat után már komolyan megijedt Dobayné. Biztosra vette, hogy megzavarodott az ura. Csak abban reménykedett legföllebb, hogy muló, átmeneti baj.

– Feküdj le, édes öregecském, – kérte a férjét, – egy kis vértolulásod van, lelkem… Kipihened magadat s egy óra mulva semmi baj.

– Ugyan, ugyan, Iducim, egy kis konyakot ittam, az igaz, de semmi bajom tőle.

Most veszi csak észre Dobayné a lunch maradványát.

– Ki volt itt, édes?

– Hát a pudelspringer.

– Miféle pudelspringer?

– A ki az elszámolást hozta, ihol a…

Dobayné idegesen kapja el az ivet és ugyancsak kapkodva olvassa:

„Kivonat. Ngs Dobay Alajos ur részére. 501 drb Elvira keserve à 2 frt = 1002 frt. Százalék szerződés szerint: 680; marad 322…“

– Hát való, – sikoltott föl örömében Dobayné. – Lojzi, Lojzi! Te költő vagy? Te nagy költő vagy? Ezt nem hittem volna soha!

– Hja, te sem értettél meg, – jelenti ki az öreg ur harag nélkül, – te is csak a korral haladtál.

XV. Lasnakra.

Természetes, hogy az utazás vigan ment végbe.

Az öreg ur kettős boldogságot élvezett: a leánya boldog menyasszony, maga nagy költő leve.

A mama a győztes hadvezér véres babérjával homlokán, diadalittasan gondol küzdelmére. Elsimult lelkének alapjelleme: a vadság s most már csak büszkeséggel és önérzettel gondol arra a harcra, a mit leányával szemben megnyert. Nem haragudott többé Incire, az igaz, hogy nem is sajnálta őt. Különben mentségéül legyen mondva, nem is hitt leánya boldogtalanságában.

– Kivertem fejéből a regényt, áldani fog érte, – mondogatja magában.

S a látszat, mintha igazat adna neki! Nem nézett ki Inci szerencsétlennek. Ugy tetszett, mintha máris belenyugodott volna sorsába; szinte örülni látszott annak, hogy menyasszony.

Hát mosolygott Inci, bele is nyugodott a sorsába; örült is neki, hogy menyasszony. De hogy a halál menyasszonya. Azért volt nyugodt, azért mosolygott.

A mama mindössze a személyben tévedett. Error in personam. Azaz még egynémely tünetben is: az Inci halványsága fáradtság jele; beesett, lázban égő szemei a szűz misztikus sejtelmeiről beszélnek s a mosoly sápadt ajkai körül, az a gyönyör sejtelmes varázsa: azt hitte ő. Csak az érzékiség szempontjáról tudott ez az asszony látni, birálni, itélni: mindig oda tért vissza. Máskülönben vak volt, szegény. Nem ismerte az ideál honát. Szegény asszony!

A papa az egész uton éhes volt, mint minden magyar származásu papa ilyen alkalommal. Hatvanban kávét ivott, Miskolcon megebédelt. Ujhelyen ismét ebédelt. Csapon sörözött és sonkázott.

Szerencsére, innen már nem volt messze Lasnak; még két állomás, aztán egy félóra kocsin.

Az utolsó állomáson várta őket a kocsi, még pedig a „várkastély“. Igy keresztelt el ugyanis Dobay egy nagy batárt, a melyet csak négy ló tudott meginditani. De sárban még négy ökröt is kellett a négy ló elé ragasztani, hogy meginduljon.

A várkastélyon kivül még egyebek is várták a családot: a várispán, illetve a botos ispán, névleg Botos István, egy öblös lámpással, meg két rendbeli béres még öblösebb lámpásokkal, azután még két rendbeli béres tartalék-ökrökkel.

Mindezek az intézkedések pedig azért kellettek, mert először sötét volt, másodszor nagy sár volt és harmadszor, mert a nagyságos asszony ideges, Botos István terminus tehnikusa szerint „sikitós“ volt rossz utban.

Az öreg ur nem engedte, hogy ispánja a bakon fagyoskodjék, – öreg ember volt már, – beparancsolta a bárkába. Oda különben befértek volna egész kényelemmel hatan is, mert volt olyan alapos, mint egy közepes omnibusz. De meg beszélgetni vágyott az öreg Dobay már egy falubelivel is. Ugy tele volt a szive, hogy okvetetlen kellett rajta beszéddel könnyiteni. Hát beszélt is három helyett. Mert a mama fáradt volt: szundikált, Inci meg ébren álmodott.

– Hogy vannak, hogy, István?

– Köszönöm alázattal, nagyságos uram, az összes marhák jól érzik magukat.

– Hát az ispánné asszony?

– Köszönöm a kegyes kérdését, az is jól, mert megszökött a gróf lovászmesterével.

– Pfhü! Az ebugattát! És nem hozatta vissza?

– Minek, kérem? Ők fiatalok, én meg öreg vagyok. Hadd boldoguljanak.

– Maga nagy filozófus, Istvánkám.

– Nem én, könyörgöm, csak megnyugszom Isten végzésében.

(– Megnyugszom Isten végzésében, – ismétlé Inci halkan s egy mélyet sóhajtott.)

– És mi történt még? – vevé föl az öreg ur a beszéd fonalát.

– Hát egyéb semmi, minthogy az Izsák megpukkant mérgiben: a szél ütötte.

– Mi miatt?

– Hogy nem telt ki a licitáción a Bekecsen való követelése.

– Szegény!

– Bizony nem kell azt sajnálni, nagyságos uram, engedelemmel szólván. Nem volt az igaz ember; csak igaz embert kell sajnálni.

– Ne legyen kegyetlen, István.

– Nem én, csak igazságos vagyok…

– Ninini! Hiszen ez a Sárkány meg a Szélvész! – ösmergeti a lovait Dobay. – Hol szerezte hát a pénzt? A repcét adta el?

– De még egy szemet se.

– Csak nem kért kölcsön?

– De még egy vasat se.

– Hát miből küldte a nyolcszáz forintokat?

– Semmiből, mert nem küldtem.

– Igaz a’, – erősiti a szórakozott öreg ur, – és miért nem küldött?

– Azért, mert igy okoskodtam: „Ha nagyon kell, akkor csak rám parancsol a nagyságos ur másodszor is, ha pedig nem nagyon kell, akkor jobb, ha megmarad.

– Maga arany ember, Istvánkám! Hát csakugyan nem kellett nagyon… De nini! El is felejtettem; nézze csak, menyasszony lett ez a kis patkány.

A hű öreges ispán illemtudással levette csucsos süvegét, kihalászta a muffból Inci kis kezét és megcsókolta kétszer is, szólván:

– A jó Isten adjon áldást, boldogságot az én lelkem kisasszonykámnak; olyképp igazitsa el drága életét, hogy érdeme szerint becsülje a férje: szivemből kivánom!

– Köszönöm, István, – válaszolt halkan a leányka és lecsókolta kezéről azt a könyet, a mit az öreg ispán reá talált hullatni.

Az ilyenfajta cselédek már kihaltak. Kipusztitotta őket a kőszénfüst és a – diploma.

Az utazás különben pompásan ment; lépést ugyan, de ökörre nem volt szükség. Ha dülős volt az ut, nekivetette vállát a hintónak a négy kemény béres, hát mindjárt egyenes lett a járása. Mert ilyenkor csak a két tulsó kerék járt a maga lábán, az innensők, a dülős felén, a levegőbe emeltettek: ott kalimpáltak hivatás nélkül.

Otthon nagy öröm várt a hazatérőkre.

A falu valamennyi asszonya ott várta őket az udvaron és ékes tót nyelven jajgattak és sipitottak örömükben. Erővel a kisasszonykát akarta látni valamennyi, hogy megvan-e még? (Mert hiszen az lehetetlen, hogy el ne vitték volna mindjárt az első nap azt a gyönyörü szépséget azok az aranyos ruhában járó pesti gavallérok.)

De hát megvolt az Inci. Utoljára szedték ki a hintóból. Nosza, körül is fogták, csókolták kezét és ruháját a jó asszonyok. (Hogy nem akarta őket otthagyni az ő aranyos tündérjük!)

A kis Incinek melege lett, ugy megtelt a szive. Ráborult az öreg Marcsuska fonnyadt keblére és összecsókolta annak barázdás, durva arcát.

Lett is erre sirás! olyan általános, mintha Jerikó romjain állnának valamennyien. (Jaj és nem halt meg örömében Marcsuska – a szivtelen!)…

Öreg Dobay ugy rendelkezett, hogy nagy trakta legyen a viszontlátás örömére. Bab, füstölt hussal és csusza adassék minden léleknek, a ki megjelent az ő üdvözlésükre, azonkivül fejenként egy meszely pálinka, de berugni nem szabad.

Botos István átvette a rendeletet és a nagy konyha csakhamar megtelt a mosóházzal együtt, pattogónyelvü, nagyhangu asszonyokkal, – a kik közül egynek sem állott be soha egy pillanatra sem a szája. Mert nem is azért beszél a tót asszony, hogy meghallgassák, hanem pusztán csak azért, mert először beszélni joga van, másodszor meg a szó tudvalevőleg jó étvágyat csinál. Egyszóval fennhangon gondolkodni és mennél fennebb hangon: jó dolog.

Öreg Dobay – mintha az ég ma egyedül csak az ő kedvét leste volna, megfeledkezvén minden más halandóról, – krumplis lángost, kalbászt és véres hurkát, mondd: véres hurkát! kapott vacsorára, nyers káposztával és még külön egy pohár káposztalével. (Az egész télen nem evett krumplis lángost, az egész Pesten nem volt kapható egy szál sem belőle…)

– Mert sok olyan dolog van ám azért itt nálunk Lasnakon, István, a mit Pesten hiába keresne kegyelmed, azt elhiheti nekem. Igyék csak, István…

*

Inci, bár mélyen aludt, – mert fáradt volt szegényke, – de álmodott is szépeket. Azt álmodta, hogy János érte jött a felhőkből aranyos hintón és a hintóba fehér hattyuk voltak befogva. A mint kiszállt János a hintajából, egyenesen annak a kis fehér szobának vette utját, a melyben ő hált. (Tudta az utat, bár senki sem vezette.) Aztán lehajolt hozzája és egy forró csókkal fölébresztette őt, mondván, hogy kövesse… És Inci engedelmeskedett, odahajolt az ifju vállára. – Az körülkarolta karcsu derekát és az ölében vitte aranykocsijához… Nem volt Incin csak egy vékony ing, – az is fedetlen hagyta mellét és karjait – és csodálatos! Inci nem pironkodott, a mint az ifju hótestét ámulattal csodálta… (Miért pironkodott volna, hiszen az övé volt az a lelkével együtt.) Az ifju aztán jobbjára ültette Incit és füttyentett a hattyuknak. Ezek, hatan, elkezdtek uszni a kék levegőégben és egy gyönyörüséges nászdalt énekeltek. A merre jártak, előbukkantanak a ragyogó csillagok és üdvöt kiáltoztak feléjük… Az Ur küldöttei voltak a kis csillagok, – angyalkák voltak: az Ur fényes kis cselédei. A szerelmesek pedig átkarolták egymást: ugy mentek az Ur szine elé…

XVI. Sipiczky dolgozik.

Sipiczky ezalatt hozzálátott terve kiviteléhez.

– Hozzá kell fogni az operációhoz, – mondá, – egy percet sem szabad elmulasztanom.

Ugy fogott hozzá Sipiczky az operációhoz, hogy elsősorban is fölkereste Kertészt.

Még ágyban találta a kis embert. Nagyokat hortyogott; kifáradt a tegnapi táncban. Mert olyan köpcös, jól táplált emberkék nagyon el szoktak ám fáradni a táncban. Nem nekik való munka az.

Sipiczky megvetőleg szemlélte ezt a gyomraszerető prózai szerelmest – az ő kötélidegeivel. Ő is – mint minden sovány és ideges ember általában, – megvetette kövér és flegmatikus embertársait. De Kertészt különösen nem állhatta ki: arra külön oka is volt.

– A mi Incinket akarja elvenni ez az üres hordó? – mormogta és jól megrázta Kertészt.

De az nem kelt föl a rázástól, csak dörmögött. Ujra megrázta hát, de ujra csak dörmögött.

– Hagyjanak engem aludni!

– Dehogy hagyunk, fiacskám, – válaszolt a dörmögésre Sipiczky, – szükségünk van becses személyedre. – Ezzel elővett egy kancsó vizet s végigöntötte a becses személyt.

Az ugy fölugrott erre, mintha az égből pottyant volna alá, de még akkor is dörgölte szemeit – még nem eszmélt egészen.

– A manóba fiu! – nevetett Sipiczky, – rosszabb vagy egy tót szolgálónál. Hogy nem szégyelled ezt a paraszt egészséget!

– Tudtam, hogy te vagy, Alfréd. Csak te lehetsz képes ilyen kiméletlenségre. Pedig ugy szerettem volna még aludni, – nyafogott Kertész.

– Hát menyasszonyodat nem kiséred a vasuthoz?

– Nem. Megkértek, hogy ne tegyem.

– Okosan. Akkor hát beszélhetünk. De először mosd ki a szemedet, mert még most sem eszmélsz.

– Dehogy is nem eszmélek. Mit parancsolsz? Segédre van szükséged?

– Még nincs.

– Még nincs? Hát még csak ezután akarsz valakivel összeveszni?

– Nem akarok, csak ha muszáj. Mikor mészsz Lasnakra?

– Szombaton.

– Hát nem mészsz szombaton. Csak mához egy hétre mehetsz.

– És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert irántam való barátságból akkor utazol. Időt kell nyernem és jelen esetben csak tőled nyerhetek időt.

– De már csak kivánj inkább egyebet barátságból, engem szombatra vár az Incim. Különben nem értelek.

Sipiczky összeszoritotta fogait.

– Nem a tiéd még, hé! Lassan az agarakkal!

– Furcsa vagy te, Sipiczky, hogy haragszol reám. Nem tehetek róla, hogy nem téged választott. Te is a vásáron voltál. Miért nem ügyeskedtél jobban?

Sipiczky idegesen ugrott föl.

– Jegyezd meg magadnak, kis fiam, hogy téged nem ő választott, hanem a mamája. Nézz a tükörbe, az majd megmondja neked, hogy az olyan embereket, mint te, nem a leányok, hanem a mamák szokták választani.

– Ne stenkerkedj, kérlek, – indignálódik a hiuságában megsértett kis ember.

– Eszembe sincs, sőt ünnepélyes bocsánatot fogok tőled kérni még azért is, a mit te vétettél ellenem, de egy föltétel alatt…

– S mi az?

– Inciről le kell mondanod.

– Megbolondultál?

– Én nem, de te, hogy egy olyan leányt akarsz elvenni, a ki nem szeret.

– Micsoda beszéd ez! Kikérem…

– Becsületemre mondom, hogy nem szeret. Hát nem látsz – te rövidlátó és hígvelejü ember? Nincsenek érzékeid? Nem látod, hogy fél tőled az a leány? Nem vetted észre, hogy mást szeret?

De bizony észrevette azt maga Kertész is, csakhogy nem sokat törődött vele. (Neki tetszik a leány, az a fő; idővel majd csak hozzá szokik.)

– És ha ugy volna is, mi közöd hozzá?

Sipiczkyt – az alapjában véve gavallérjellemü arisztokratát – teljesen kihozta béketüréséből ez a pórias lelkületre valló válasz. Az elbizakodott, önző parasztot látta Kertészben, a ki éppen hogy finom ruhában jár, mert van módja benne, de kinek azért teste-lelke paraszt maradt. Végigméregette a vőlegényt, – mert hamarjában szó sem jött ajkára, – nézte kicsiny, üres szemeit, gömbölyü, kacéran kipomádézott hájas fejét, vastag orrát és nagy kezeit. Aztán rárivallt, mint egy grandseigneur az inasára:

– Hát nem tudod, mi a becsület?!

– Tőled nem fogom megtanulni.

– De megtanulod, fráter, arra fogadok. Megtanulod, hogy egy leánynak tiszta szivét, lelkét megvásárolni birkabőrön nem lehet, s hogy a ki teszi, disznó, gazember! Értetted? – orditotta a lengyel fékeveszetten.

– Értettem és tudni fogom kötelességemet. Négy órára várja segédeimet.

A kis ember sápadt volt és hebegett. Sipiczky is sápadt volt, de nem a félelemtől, – az előtte ismeretlen fogalom, – hanem a dühtől.

– Nem cicázunk ám, fickó! A dolog komoly! – fenyegetődzött még a lengyel, aztán távozott.

A szabad levegőn egy perc alatt visszanyerte önuralmát a lengyel. Meg volt magával elégedve. Nem várhatta józan észszel, hogy lemondjon a vőlegény menyasszonyáról: ez esetre pedig tervébe vágott a párbaj. Igaz, hogy szándéka volt előbb szivére beszélni Kertésznek, inkább önmegnyugtatására azt határozta volt, hogy ethikai prelekciókat tart neki: ugy próbálja meg előbb rábirni őt a szakitásra és csak ha az nem használna, folyamodik erőszakhoz: de aztán elgondolva, hogy ez ugysem vitte volna céljához (az az ember sokkal önzőbb és butább), nem volt oka nagyon bánni, hogy idő előtt fakadt ki. Sőt csodálkozott rajta, hogy már előbb be nem látta ezt s hogy nem kezdte mindjárt az erőszakon.

– Na, – gondolta Sipiczky, – most már az a fő, hogy én lőjjem őt hasba, ne ő engem. Mert én vagyok az, a kire jelen esetben nagyobb szükség van…

Éppen azon gondolkozott, hogy kiket válaszszon segédekül, a mikor eszébe jutott, hogy a párbaj igazi okának nem szabad nyilvánosságra jutni. Befordult hát egy kávéházba és levelet irt Kertésznek. Igy szólt a levél:

„Ilyen esetekben gavallér-ember az összeveszés okát nem közli a tanukkal sem; mindössze csak annyit mond nekik, hogy mindkét részről sulyos sértés követtetett el. Szokatlan bár, de közölnöm kellett ezt önnel, mert nem vagyok biztos benne, hogy ezen egyedüli korrekt közfelfogásról és uzusról tudomása van-e?

Sipiczky.“

Sipiczky boritékba zárta a levelet, aztán hordárra bizta. Maga pedig elindult segédeket keresni. Olyanokra gondolt, a kik nem szeretnek komoly ügyből tréfát üzni, sőt a kik tetszelegnek maguknak azzal, hogy mennél szigorubb föltételeket csikarjanak ki az ellenfél segédeitől.

Ilyen volt (?) egyik barátja, Marcziházi kapitány. Ez a rangja mellé bátran odairhatta volna látogatójegyére, hogy „és párbajsegéd“, mert több dolga volt – különösen télen – a párbajsegédséggel, mint a kapitánysággal. Akkor is éppen tárgyalt, a mikor Sipiczky bekopogtatott hozzá.

– Dolgom van, pajtás, megbocsáss…

– Megvárom, mig elvégzed, vagy jövök egy félóra mulva, – válaszolta Sipiczky.

– Sürgős? Talán te is…?! – kérdezte a kapitány érdeket kifejező mimikával.

– Én is.

– Bravó, pajtás! örömmel állok rendelkezésedre egy óra mulva. Addig sétálj, mert csak egy szobám van… Szegény vagyok, mint a templombéli egerek, – tette hozzá kómikusan savanyu arccal.

– Helyes, – mondta Sipiczky, ki is szabad óráját azzal töltötte, hogy a lovardába ment, – a hol pisztolyokat tartott – és gyakorolta magát a céllövésben. A világitás rossz volt, de azért jól lőtt. Tiz lövés közül nyolcszor találta el a félalakot.

– Stimmt, – mondá, – félalakba nyolcszor találtam. Kertészt bátran lehet dupla alaknak számitani, a mi pedig négyszerese a félalaknak, ergo, biztosan lepuffantom a madaramat. Majd fölülkerekedvén benne a jóérzés, bosszankodni kezd cinizmusán és elhatározta, hogy csak a lábát lövi el a madarának. (Elvégre is, mit vétett nekem a gyámoltalan fráter?)

Mire Marcziházit ujra fölkereste Sipiczky, az már bevégezte volt a tárgyalást. Egy finom havannával kinálta meg vendégét.

– A manóba, Kriegskamerad (együtt szolgáltak, mig a lengyel ki nem lépett a hadseregből), ha szegény vagy, mint a templombéli egerek, minek tartasz ilyen drága vendégszivart?! – okvetetlenkedik Sipiczky.

– Hja, barátom, a reprezentáció!

– Ki a manó kiván egy kapitánytól reprezentációt?

– Kapitánytól nem is, de párbajsegédtől! Menykő sokba kerülnek nekem a mások vesződségei, azt mondhatom neked.

Sipiczky mosolygott és rágyujtott.

– Hát az én dolgom egyszerü, – kezdi meg a beszédet, – délután négy órakor fölmentek: te meg egy általad kiválasztandó második a lakásomra és ott vártok, a mig két alak nem jelentkezik a határon. Ezek Kertész Andor segédei lesznek. Megkináljátok őket székkel és cigarettával. Azok e helyett elégtételt fognak kérni tőlem a felük nevében. Ti nem spóroltok az elégtétellel sem, adtok, illetve fölajánltok nekik a nevemben annyit, a mennyi csak kell. Sőt az esetben, ha keveset kérnének, azt mondjátok nekik, hogy nem smucig a magyar! és még egy adagot reájuk tukmáltok.

– S mennyi legyen az összadag?

– Háromszori golyóváltás – 20 minus 5 – aztán kard körömszakadásig. Ennyi legalább!

– Pompás! És az ok?

– Sulyos sértés mindkét részről. Különben diszkréció.

– Ahá! Ok nincs. Értem. És ha nem egyeznek bele a sulyos föltételekbe?

– Annyit csikarsz ki belőlük, a mennyit csak birsz. Ehhez te ugyis jól értesz.

– Hogy a manóba ne, csak bizd rám!… Megállj!… Holnap délelőtt tizenegy óra; – jó lesz?

– Jó.

– Tehát, ha semmi közbe nem jön, akkor lesz a csata. Háromnegyed tizkor érted megyek lakásodra. De most ebédre föl!

– Gyerünk együtt a Kispipába, – ajánlkozik Sipiczky.

– A Kispipába? – szörnyülködött a kapitány. – Te oda jársz? Mióta?

– A mióta magam is olyan szegény vagyok, mint azok a bizonyos egerek.

– Na, pajtás, én azt nem tehetem, – bocsáss meg, – mentegetődzik a derék hadfi.

– De hiszen multkor egy ezredessel ebédeltem ott: Nikházyval.

– Ja, ezredes! De egy ilyen notórius párbajsegéd, mint én! Mit gondolsz? A reprezentáció!…

– Jól van hát, – engedett és mosolygott a hóbortos kapitányon Sipiczky, – reprezentálok az egyszer veled, ha ugyan elég jó firmának találsz.

– Pompás! – válaszolt szelesen Marcziházi. És elmentek a kaszinóba ebédelni.

Ebéd után Kalvylt kereste föl Sipiczky.

A festő műtermének ajtaja be volt zárva, de csakhamar megnyilt a villámos csengettyü szavára.

– Te vagy az, édes jó barátom? Isten hozott! – üdvözli barátját Kalvyl. – Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak! Kerestelek is, de nem voltál otthon. – Ezzel egyenesen Inci képéhez siet Kalvyl és fölnyitja a rámáját.

Sipiczkynek jól esett ez a gyöngédség. Mert akárcsak azt mondta volna ezzel a festő: „Ime, előtted nincs titkom, jer, osztozz érzelmeimben.“

A képtől sokáig nem jutottak szóhoz a jóbarátok. Nézték mindketten, vegyes érzelmekkel. Sipiczky eldobta cigarettáját, ugy nézte. Kalvyl észrevette ezt és hálásan megszoritotta érte barátja kezét.

A művelt arisztokrata lelkek gyöngéd tapintatában van valami kimondhatatlanul nemes. Kár, hogy olyan sokan vannak, a kik irigylik és irigységből affektálásnak tartják ezt a finom vonást. Pedig, ha egyebet nem is, ezt jó lenne tőlük elsajátitani. Az élet sokkal szebb volna ugy.

– Hát holnap megyünk? – töri meg végre Kalvyl a csöndet.

– Megyünk, János. Azaz én csak akkor mehetek, ha valami dolgom nem akad.

– Miféle dolgod? – kérdi ijedten a festő. – Halaszd el, Alfréd, a kedvemért. Ne tedd azt: ne ereszsz magamba.

– De elmennél, ha halaszthatatlan dolgom akadna, egyedül is? – puhatolódzik Sipiczky.

– El, de…

– Bravo, fiacskám, ezt szeretem! De hogy még biztosabb legyek benne, add becsületszavadat, hogy nélkülem is elutazol.

– Szivesen. Becsületszavamra! De nem értelek. Te valamit titkolsz előttem, Alfréd. Már látom, hogy nem jösz el, – gyanakszik a festő.

– Azt pedig rosszul látod, mert még magam se tudhatom, hogy elmehetek-e vagy sem. Ha megyek, a vasutnál találkozunk. Félegykor is indul vonat, ugy-e? Ezzel menjünk. Addig eldől az én ügyem.

Kalvyl szomoruan, de vizsgán nézett barátja szeme közé, mintha olvasni akarna belőle.

– Miért titkolódzol előttem, Alfréd? Olyan rossz előérzetem van…

– Tyhü, a teringésit! Az pedig ne legyen, – protestál nevetve Sipiczky.

– Beszélj hát világosan.

– Nem lehet, édes fiacskám, igazán nem szabad szólanom, – erősitgeti a lengyel. – Te csak légy nyugodt, – folytatja, – majd utánad megyek, ha már együtt nem indulhatunk. De több, mint valószinü, hogy nem leszek akadályozva. A fő, hogy te mindenesetre menj, nélkülem is. Kezet rá!

– Itt a kezem. Minden körülmények között! Mindenesetre!