Part 8

– Azért, fiacskám! Az Incit nem hagyhatod most magában, szegényt. Szüksége van rád, igen nagy szüksége!

– Oly titkozatosan mondod ezt, Alfréd.

– Ej, mindenben titkokat fürkészel! Ne légy gyermek. Hiszen csak természetes, hogy ő olyan lelki állapotban, a milyenben most van, nem nélkülözhet téged. Kétségbeesik, elhervad, meghal – mit tudom én! – de baj lehet belőle. Azért kell ott lenned. Punktum! Az öreg különben szivesen fog látni, a mama nem: ezt előre jelzem, miheztartás végett. De te ne törődj vele. Kötelességeid is vannak s azok előtt szoritsd háttérbe büszkeségedet: nyelj! Punktum!

– Miért nem lát szivesen a mama?

– Nem tudom, de ugy lesz.

– Tudod, Alfréd.

– Ej, a manóba, mert tudja, hogy Inci szeret, ha éppen tudni akarod.

– És Inci mondta meg azt neki?

– Persze, hogy ő, nem is én.

– Megmondta?

– Meg, ha mondom. Hát mit bámulsz? Baj az?

– Nem, Alfréd, de különösnek találom, hogy egy anya, ha már nem is adja gyermekét egy ilyen szegény piktorhoz, mint én vagyok, olyanhoz kényszeritse, a kit nem szeret.

– Haha! – nevetett Sipiczky, – de naiv lélek vagy, hogy ki nem ismerted azt az asszonyt. Hiszen annak az asszonynak nincs szive, nincs lelke. Gőg, dac, önzés, hiuság az egész teremtés, de még rövidlátó és önfejü is: saját lelkületéből itéli meg a leányáét. A szerelem szerinte érzékiség: az ideálizmust nem ismeri. A férfi mindegy neki: vágykielégitő eszköz a szemében. Hát erre jó Kertész is. És mert szerinte jó, azt hiszi, hogy a leányának is az. Aztán ugy véli, hogy a mig egy leányban föl nem támad az érzékiség, addig nem képes a házasságot megitélni, megérteni s hogy arra való az anya, hogy leánya ezen itélőképességének hiányát minden viszonyok között és bármiféle eszközökkel, ha kell, kegyetlenséggel is, de pótolja. Nem puszta passzióból kinozza ő Incit – nem mondom, – de lelki sivárságból meritett ama meggyőződésből, hogy ezzel kötelességét teljesiti. Azt nem állitom, hogy makacssága és gőgje oda nem sodorhatják őt, hogy még leánya biztos boldogsága árán sem enged akaratából. Ilyen asszonyokat, ilyen perverz jellemeket föl lehet ugy bősziteni… Sőt lehet, hogy ez már meg is történt. Ki tudja? Lehet, de nem valószinü, hogy most már meggyőződése ellenére is Kertészhez kényszeritené Incit, csak azért, mert makacs akaratát mindenáron érvényesiteni föltette magában. Akár igy, akár ugy, rosszul van mindenképpen. Annyi bizonyos, hogy természetesen és egyszerüen el nem lehet intézni a ti szerelmetek regényét. Ravaszság, ügyesség, egy jól kieszelt terv merész végrehajtása szükséges ahhoz, hogy dülőre jussunk. Értettél, János?

Igy dült a szó, ha egyszer megeredt, Sipiczkyből. De János nem hallgatta végig. Ugy fájt neki valami. Befogta a fülét.

A jó lengyel megszeppent:

– Ne haragudj, édes fiacskám! Drasztikus voltam, de nem bántottam _őt_, – kérlelte barátját.

– Nem bántottad, de a nevét olyan dolgokkal hoztad kapcsolatba…

– Világosságot kértél tőlem, én többször megtagadtam, de te ujra kértél. Ime! Ugy-e fáj ez a világosság? Ugy-e, nem kérdezel többet és hiven követed tanácsomat? Minek is neked mindent tudnod? Elég, ha én tudom, – mondta Sipiczky s utolsó mondatára fölsóhajtott, mintha az ő lelkiismeretének is sok lenne már az, a mit tud. (Vagy talán azt sokallta, a mit tenni akar?!)

– Nem haragszom, Alfréd. Isten után benned bizom legjobban. Vezess, én megyek utánad. Vezess ki bennünket egy más világosságra. Ha nem sikerül, majd együtt halunk…

– Helyes, de egyelőre csak éljetek. Legalább addig, a mig ki nem sül, hogy erőlködésem hiábavaló, – humorizált Sipiczky.

– Te ugy bizol benne? Én nem tudok ugy bizni.

– Van Isten!

– A ki majd magához szólit bennünket, ha itt a földön nem boldogulunk. Ez is megváltás.

– Jó, jó, de ha valami itt is elintézhető: a földön, nem kell mindjárt az egekbe vágyni, – tréfált (részben, hogy megindultságát palástolja) Sipiczky. – Vannak barátaink is, a kik részt követelnek maguknak boldogságunkból. Azokat csak nem illik mir nix, dir nix itt hagyni a sárga földön? Micsoda önzés ez, te fiu?

– Nemes, jó lélek!…

– Persze, még mi nem!? – protestál a lengyel. – Elég nekem, ha tisztességes embernek tartasz. Én többre nem reflektálok, mert az se voltam eddig. Ugy éltem, mint egy állat.

– Ne vádold magadat, Alfréd. Te csak magadnak vétettél, másoknak soha.

– Na, jól van; ha tőled függne, még beatus-szá avatnál, te elfogult barát, te! És most, Isten veled! Holnap indulsz, – fejezé be szavait Alfréd és hosszan, melegen megszoritotta barátja kezét. Majd a képre vetett még egy futólagos tekintetet, azzal távozott.

(– Ki tudja, hátha nem látom többé őket? – monologizált a lépcsőházban. – Intézkednem kell, hogy az esetben hogy operáljanak… Hah, a manóba, csak nem lőnek hasba? Mert mégis csak jobb lenne, ha magam vezetném a dolgok rendjét. A gyerekek még képesek lennének mindent elrontani! Igen gyámoltalanok a gyerekek. Mindakettő erővel csak az egeket kéri… Hm! Képesek azok együtt halni, a milyen szerények a sorssal szemben! Ej! El veletek, sötét gondolatok! Csak fussatok, szaladjatok! Magam is szaladok, mert hideg van, brr! És még sok az irni valóm – brr! Csak irni ne kellene! Sohase szerettem irni s e tekintetben nem változott az izlésem máig se.)

Ezt a hosszu monológot részint gondolta, részint motyogta Sipiczky. Mint minden humorkedvelő embernek, neki is szokása volt agya termékeit fönhangon is elmondani: vajjon hogy fest a dolog élőszóban.

XVII. Egy végrendelet.

Mihelyest hazaérkezett Sipiczky, azonnal hozzáfogott az iráshoz. Azaz hozzálátott volna, ha lett volna tintája és ivpapirosa. No meg, szamárvezetőre is szüksége volt, mert csak levélpapiroson tudott egyenes sorokat ejteni. Maga röstelt már kimenni, hát gondolta, hogy majd elküldi a takaritónőjét. Lement a házmesterhez, de csak a szép házmesterné volt otthon és Zolát olvasott.

– Jó napot, Irmácska!

– Jézus Mária! Be ne jöjjön gróf ur, mert agyonver az öregem.

– Ej-ej. Hát miért?

– Mert féltékeny, mint egy sárkány.

– De hisz’ én nem vagyok veszedelmes, – tréfált Sipiczky és megcsipte a csinos asszony állát.

– Hogy is ne, mikor gróf is, fiatal is, meg kopasz is… azután meg csinos is. No!

A lengyel nevetett az okok e sokaságán.

– Tetszem magának, Irmuci?

– Érdekes…

– Köszönöm; de papirosra és tintára lenne szükségem, hogy kegyeit méltányolni tudhassam.

– Hásze, csak egy órája hozott a leány papirost és tintát két ur számára, a kik a lakásán voltak. Éppen, hogy tiz perce mentek el, de már akkor négyen. Hát, ha csak nem vitték el a zsebükben…

– Jőjjön, Irmácska, keressük meg.

Az asszony elpirult.

– Félek. Minden percben megjöhet az uram.

– Sohse féljen. Mi van abban?

Az asszony most már rákvörös lett és habozva bár, de követte a férfit. A lakás ajtajánál azonban megállt; nem akart bemenni.

– Nem megyek be, gróf ur – mégse. Lássa, mint asszony becsületes voltam mindig, sohase csaltam meg az uramat. Nem csalom hát meg magával sem, – mondta Irma és futva menekült.

Sipiczky utána nézett, de nem hítta vissza. Elgondolta, hogy milyen furcsa a világ. Ha egy asszonyt lakására hí egy férfi papirost keresni, annak az asszonynak eszébe se jut mást képzelni, minthogy a papiros csak ürügye a hivásnak, igazi oka a csábitás. És ezt oly természetesnek találja az asszony, hogy mindjárt a képzelt igazi ok ellen védekezik és nem is reflektál a vélt ürügyre, ha egyáltalában vonakodik.

– A szemét már a fölszinre került itt nálunk e hazában, – bölcselkedik Sipiczky, – másutt még alján a seprő.

Az igaz, hogy nincs az országban csinos házmesteri menyecske – ha szolid – a ki legénylakásba elmenne papirost keresni. Mert nincs házmesteri alak, a ki elhinné menyecskéjének, hogy papirost keresni volt oda, nem másért. Az Irmácskának tehát igaza van.

– Megkeresem hát magam azt a papirost, – monologizált Sipiczky és meg is találta. Ott volt, a hová való: az iróasztalán. Leült és irt. Irta pedig a következőket:

„Kedves Jánosom!

Rég elpatkolandottam, mire ezt a levelet megkapod. Kertészszel összevesztem valami csekélységen: párbajt vivtunk. Temettess el, de kikötöm, hogy száz forintnál többet ne költs utolsó utamra. A tulvilágon szolid akarok lenni, mert megutáltam a földön a fényt. Hamis ott majdnem minden fény.

Iróasztalom fiókjában levő takarékpénztári könyvemben fekvő vagyonomat és összes ingóságaimat reád hagyom. Fogadd, kérlek, jó szivvel tőlem, – a ki téged igazán és önzetlenül szerettelek.

Édesanyám imádságos könyvét s a mellette lévő medaillont Incinek testálom: a kis testvérkémnek. Kérd meg őt, hogy halálom évfordulóján ebből a könyvből imádkozzék lelki üdvösségemért. Az ő imáját jobban meghallgatja az Ur, mint a papokét, de azért könyörögjenek azok is érettem: bőven ráfér bünös lelkemre…

A medaillonban egy kis hervadt virág van. Könyeimmel öntöztem, de csókjaimtól hervadt el. Ez a kis virág volt az én talizmánom. Mióta birom, lettem igaz ember, a mi sok gyönyörüséget okozott kiélt, kifáradt lelkemnek.

Bizalommal lépek az Ur szine elé és végtelen könyörületességébe ajánlom bünös lelkemet…

És most halld utolsó kivánságomat: Incit el ne hagyd soha. Ha ő Isten rendelése szerint nem követhet téged, te kövesd őt mindenüvé.

Atyját föl fogod világositani a helyzet felől. Megmondod neki, hogy Inci anyja kényszerének engedve, gyermeki engedelmességből egyezett bele Kertészszel való házasságába, de hogy ez a házasság halála lesz. Igy mondd neki: a halála lesz! Inci ezt nem fogja merni megerősiteni anyjától való félelmében és tartva attól, hogy ezzel szülei között visszavonást támaszt, a mi által atyja öreg napjait elkeseritené.

Hogy mindamellett is szólanod kell, annak az az oka és célja, hogy az apa teljesen vak szemeiről némileg levedd a hályogot, – hogy kétségében lehetőleg elodázza a jegyváltást.

Ennek a kivánságomnak teljesitése nehezedre fog esni, de teljesitened kell büszkeséged, önérzeted árán is. Nemcsak rólad van szó!

A boldogságtok kérdését neked magadnak elintézned nem lehet, Inci nagylelkü, rajongó jelleme, az öreg ur rövidlátása s a mama szivtelen makacssága miatt. Azt majd én intézem el a tulvilágról. Barátom, Dezső lesz a médiumom.

Te csak bizzál és ne csüggedj utolsó lehelletedig. Isten veled. Találkozunk.

Sipiczky.“

– Igy! – szólt Sipiczky, bevégezvén a levelet. – Tervem egyik alternativája: a halálom esetén eszközlendő eljárás be van vezetve; most még a doktorkámmal kell beszélnem, hogy betetézzem.

Mint deus ex machina toppant be a doktor.

– Jó napot, édes grófom!

– Isten hozott, kedves doktorkám, – üdvözli őt örömmel Sipiczky, – foglalj helyet. Mindjárt kész vagyok, még csak a cimzés: igy la… És most fogd ezt a levelet és tedd el tárcád legmélyebb rejtekébe.

– Hiszen ez Kalvyl János bárónak szól Lasnakra – csudálkozik a doktor, olvasván a levél cimét.

– Neki fogod küldeni. Tedd csak el előbb, aztán beszélhetünk bővebben a dologról… Eltetted? Jó. Hát először is holnap párbajt vivok Kertészszel. Igen kérlek, légy az orvosom. Marcziházinak már szóltam, hogy téged kérjen föl és ne mást. Ha el találnék esni, akkor azonnal küldöd – vagy föladod magad – ezt a levelet exgrófom!

– Mily sötét gondolataid vannak, édes grófom.

– Dehogy is! Azonban minden megtörténhetik s az embernek csak intézkedni kell az uradalmai irányában. Nem ugy van az nálam, mint szegény háznál.

Az orvos szomoruan mosolygott. A hála és szeretet füzte őt barátjához, – gyermekkora óta. Atyja gazdatiszt volt Sipiczky atyjánál és midőn árván maradt, az öreg gróf fölkarolta és fölnevelte őt: hü tisztje fiát. Igy lett orvossá s a Sipiczky-családnak lekötelezett, hű barátjává. Azért mosolygott szomoruan a doktor. Fájt neki, hogy azok a persziflált uradalmak csak voltak egykor és hogy most idegen ül jótevői ősi várában.

– Ha elestem, eltemettek: te meg Kalvyl, miután az elhalálozást temetés követi rendszerint – folytatja a lengyel.

– Ugyan ne emlegess halált és temetést! Ki látott valakit párbajban elesni? – tréfálkozik, bár aggódik a doktor. – Még ha a lomnici csucsot készülnél megmászni, érteném komoly sejtelmeidet.

– Igazad van, de az ördög nem alszik, – veté ellen Sipiczky, – hát csak arra az esetre szóltam, ha nem alszik az ördög, hanem elvisz. De e nem remélt esetben már egy igen fontos, nagy dolgot bizok reád, kedves barátom. Igérd meg, hogy – bármily drasztikus és bármily nevetséges is – megteszed a kedvemért.

– A kedvedért és nagylelkü családod érdekében mindenre kész vagyok, – mondta a doktor elérzékenyülve.

– Köszönöm. Ide figyelj hát. Te mindig nemes ember voltál, nemcsak a kutyabőrön, de szivre, lélekre is. Ezért választottalak téged halálom utáni akaratom végrehajtására. Mert olyan ember kell ahhoz, a ki szent titkokkal vissza nem él. Egy szent titokba kell ugyanis, hogy beavassalak…

– A szivembe zárom…

– Kalvyl János báró és Dobay Ilona szeretik egymást.

– Ah! És mégis Kertész vőlegénye lett!

– Ne keresd kulcsát ennek a rejtélynek, elég az, hogy ugy van. És éppen azt kell megakadályoznunk, hogy ez a házasság ne jöjjön létre. Ha életben maradok, nincs szükségem segitségedre. Abban az esetben nem akarlak egy olyan megbizással terhelni, a mit magam is elvégezhetek s a mely alapjában nem méltó hozzád. Annyival kevésbbé, mert más uton-módon a dolog általam jobban és könnyebben lesz elintézhető. Ez a mód se valami lélekemelő, de az én hátam elbirja még ezt az utolsó stiklimet. Hiszen annyi van rajta…

– Kiváncsivá teszel.

– A vőlegényt kell kiüldöznöd a menyasszony szülői házából. Az lesz a te föladatod.

– Én? Hogyan? – csodálkozik a doktor.

– Ide figyelj! Esetleges temetésem után lementek Lasnakra: Kalvyl és te s ott természetesen sajnálkoztok fölöttem.

– Milyen ürügy alatt menjek én Lasnakra?

– A nagynénéd ott lakik a közelben – tegyük föl – és te utazóban meglátogatod Dobayékat, az éppen Lasnakra tartó barátod, Kalvyl kiséretében. Hiszen járatos voltál a házukhoz!

– Jó, s aztán?

– No, hát sajnálkozzatok fölöttem és végtére is belefáradván a sok sajnálkozásba, te alkalomszerüleg elkezdesz a tulvilági életről beszélni és pozitivitással állitod, hogy a halottak szellemei lejárnak a földre. Egyszóval spiritiszta vagy és prelekciót tartasz a spiritizmusról.

– Egy szót se fognak nekem hinni, legkevésbbé Kertész.

– Te megmosolygod a hitetleneket, nem szólsz egy szót se, hanem kézzelfoghatólag, illetve szemmelláthatólag bebizonyitod Kertésznek tantételeidet.

– Nem értelek.

– Nem? Mindjárt megértesz. Az én szellemem egy szép éjjelen egyszerre csak megjelenik Kertésznek és mindenféle átkokat dörög reá – ha le nem mond Inci kezéről, – igér neki olyan poklokat, a hol az emberekből naponta gulyást apritanak, de másnapra csak föltámadnak, hogy ujra gulyássá legyenek aprithatók. S ez a szellem te leszel. Egy lepedő kell hozzá mindössze és sötétség. A hangomat utánozni tudod.

A doktor kétkedőleg rázta a fejét.

– S te azt hiszed, hogy ettől a játéktól megijed majd Kertész?

– Attól nem fáj a fejem. Gyáva a kölyök és paraszt, talpig paraszt. Már pedig nem volt még olyan bunyevác paraszt a világon, a ki ne félt volna a kisértetektől és tulvilági szellemektől. Garantirozom a sikert, ha ügyes vagy s el nem árulod magadat… Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz, mert két nagy nemes léleknek a boldogsága fog rajtad függni. Ez a tudat szolgáljon igazolásodul a komédiáért. A cél oly nemes, hogy föltétlenül szentesiti az eszközöket. Ugy-e megteszed? – fejezte be szavait kérő hangon Sipiczky.

– Meg. Annál könnyebben igérem, mert nem kerül reá a sor.

– Adja Isten! De ha rákerül?

– Itt a kezem és becsületszavam.

– Köszönöm, doktorkám: az nekem elég… Ugy megfut a vitéz, de ugy, hogy meg sem áll Sztapárig, – mondta kacagva Sipiczky…

Ekkor nagy szelesen beront a kapitánysegéd.

– Hát rendben a dolog! Itt a doktor is? Bravo, legalább nem kell futkosnom utána! Sok rongyot, gyapotot hozzon magával, doktor, meg egész tüsző műszert. Féltizenegykor majd magáért megy Lóskay: az a másik segédünk, – hadarja a kapitány, majd Sipiczkyhez fordul:

– Tudsz-e lőni, kamarás? Hogy mondod? Tudsz? Jó. Hát vivni? Nem tudsz? Ugy is jó. Nem is szükséges olyannak, a ki nem fél. Statisztikám van róla, az csalhatatlan… De most szaladok urak, magamat ajánlom! Be kell szereznem a pisztolyokat. Jól töltünk! A viszontlátásra! – szólt és mint a forgószél kirohant a kapitány, be se várva a viszontüdvözletet.

Készülődött a doktor is, de Sipiczky visszatartotta.

– Megállj csak, doktorkám; még végrendelkeznem kell, különben nem kapja meg János az uradalmamat. Várj egy kissé, mindjárt jövök, csak a házmesteréktől hivok föl valakit.

Messze se kellett mennie Sipiczkynek. Az ajtaja előtt találta a házmesternét, vágytól kipirulva és reszketve a félelemtől vagy lelkiismeretétől.

– Mégis feljöttem, gróf ur.

– Szép magától, Irmácska.

– Az uram alszik. Sokat ivott.

– Kedves egészségére! Tessék besétálni. Éppen magáért voltam indulóban.

– Nem ver meg az Isten? – küzködött lelkiismeretével a menyecske és még habozott belépni.

Sipiczky megértette. Nevetett és sajnálta is ezt a szegény férget. Ő is olyan volt, hát – inkább sajnálta.

– Nem azért hivom, Irmácska.

A házmesterné nagyot csodálkozott.

– Hát csakugyan papirost akar velem kerestetni?

Sipiczky kacagott most már:

– Nem. Tanunak kérem egy bizonyos ügyben.

A fiatal, élvvágyó menyecske csalódottan, hiuságában megsértve, epésen veti oda:

– Arra jó lesz a szolgálóm is!…

És csakugyan felküldte szolgálóját maga helyett…

A doktor és a szolgáló előtt aztán ünnepiesen kijelentette Sipiczky, hogy összes vagyonát Kalvyl Jánosra hagyja elhalálozása esetén.

– Megértettetek?

– Meg.

– Meg.

– Na, – mondta megkönnyebbülten a gróf, – megspóroltam egy iv papirost és egy kínszenvedést.

A tanuk eltávoztak. Sipiczky magában maradt. Elővette édesanyja imádságos könyvét és sokáig buzgón imádkozott. És a világfi szarkasztikus arca teljesen átidomult e közben szelid, mély lelke valóságos, igazi tükrévé… A szobában csak a lengyel főnemes maradt egyedül… A másik énje ima közben ott hagyta őt.

XVII. Az élő halott.

A ki párbajt látott, az tudja, hogy megy. A ki nem látott párbajt, hanem regényt olvasott, az meg még jobban tudja. Már pedig az emberiséget három részre lehet osztani: a párbajt látottak, a regényt olvasottak s az analfabéták osztályába. És miután csak a két első helyen emlitettek részére iratnak regények: maradjon itt el a Sipiczky-Kertész-párbaj leirása – (minek pályázzék minden iró olvasói idegzetére) – legyen elég szenzációnak a szomoru eredmény maga.

Sipiczky a második golyóváltásnál elesett. Tompán zuhant a földre, mint egy fatörzs.

Az orvosok föltépték ruháit. A szive táján kapott lövést. Dezső, a jó barát konstatálta elsőbben, hogy legföllebb egy-két óráig élhet. A másik orvos rámondta: „Addig is bajosan.“ De azért telefonoztak a mentőkért és bekötözvén sebeit, bevitték gyalogágyon az Erzsébet-kórházba. Gyalog követték barátai. A kapitány sirt: a mordályos kapitány, a rettenthetetlen párbajsegéd.

Kertész, – ki az egész párbaj alatt sápadt volt, sőt reszketett, – visszakapta szinét és bátorságát: adta a hőst, a nagylelküt; követte a gyászos menetet és fönhangon sopánkodott.

– Ugy fáj!… A legjobb barátom volt! Inkább magam estem volna el!

Marcziházi legjobban szerette volna oldalbarugni a hipokritát, de csak ennyit szólt neki:

– Nem szokás ilyenkor vénasszony módjára sápitozni! – De maga azért tovább hullatta könyeit.

Dezső utközben megszólitott egy hordárt:

– Vigye ezt a levelet a postára. Itt a forint. Ajánlva, expresz! A vevényt hozza az Erzsébet-kórházba. Dezső dr.-t kérdezze.

A kórházban széles ágyra fektették a sebesültet, hogy ujból és alaposan megvizsgálják sebét s esetleg az ideiglenes kötést mással cseréljék föl.

Feltünt, hogy a seb nem igen vérzett.

– Száján fog a vér kiömleni; a golyó utját állja a vérömlésnek, – vélte Dezső, – egy tükröt tartván a sebesült szája elé.

A tükör elhomályosult.

– Még él, de már elhaló a lélegzetvétele. Egy-két perc és elköltözött, – mondta a hű barát és most már ő is könyezett.

Könyein keresztül nem látta, hogy mint mozdul meg a már-már hullának hitt test, mint nyilnak egyszerre – kínos erőlködéssel bár – szóra ajkai:

– Nem igaz. Élni fogok!…

Az orvosok elképedtek.

– Hogyan lehetséges az? Átlőtt szivvel nem lehet beszélni, – szólt Dezső.

– Nincs átlőve a szive eszerint! – erősitette a katonaorvos. – Forditsuk meg, hogy kihányhassa az összegyült vért.

Megforditották, de nem jött vér a sebesült száján.

– Érthetetlen! – bámultak az orvosok.

– Szondirozni kell a sebet azonnal. Az majd ad némi támasztékot, – javasolja Dezső.

Elővették a kutaszt és belemélyesztették a sebbe. A kutasz azonnal ellentállásra talált.

– De hisz itt csont nincs, a golyó meg nem lehet, – csodálkozik a katonaorvos, – de már némi gyönge reménység érzetétől földerült az arca. – Tükröt ide! – kiáltotta s a mig a tükröt hozták, tovább kutaszolt. Arca folyton derültebb lett, aztán mosolygott, a végin meg már kacagott, hogy csak ugy rengett az egész ember.

– A golyó, uraim! Kutyabaj! A nemes részek nincsenek megsértve. Mindössze egy kis idegmerevség az egész – egy hirtelen nyomástól a szivburokra… Négy nap, – no, hat nap alatt rendben a dolog.

De már erre Dezső is körülnéz s a mig a katonaorvos sztentori hangon magyarázza a laikus hivőknek, hogy a fáradt golyónak milyen idegre gyakorolt spontán nyomása okozta azt a merevgörcsöt, mely őket félrevezette: azalatt már ki is szurkálta a sebből a golyót, mely mindössze egy hüvelyknyi mélyen volt.

Erre kimosták és szépen bekötözték Sipiczky sebét, aztán hozzáfogtak a fölélesztéséhez.

A betegnek lassankint föloldódtak megmeredt tagjai. Idegei visszanyerték müködő képességüket. Szemét is fölnyitotta már, de olyan fáradt volt, hogy beszélni még nem volt képes. Ezen az előtte megfejthetetlen fáradtságon kivül azonban nem érzett fájdalmat.

A katonaorvos különben rárivallt:

– Ne beszéljen, ne erőlködjék! Három óra mulva, nem bánom, akár előadást is tarthat a ballerinák bájairól, addig azonban majd csak a magunk eszivel elmélkedünk róluk.

Sipiczky mosolygott. (Ugy se lett volna képes beszélni.) De látni látott. Hálás megindulással vette észre a mord kapitánynak és orvos barátjának kisirt szemét, meghatott arcát.

(– Jó fiuk! Van hát, a ki szeret még engem, – gondolá és behunyta szemeit. Elaludt…)

Mikor fölébredt, a jótékony álom erősitő hatásától teljesen felüdült testtel, szinte megfeledkezve a történtekről, hirtelen mozdulattal emelkedett föl ágyában a lengyel. Ettől belenyilallott sebébe az éles fájdalom, hogy elkiáltotta magát. Oly váratlan volt az neki s – oly szokatlan a hely is.

Megmagyarázott neki a doktor mindent. Ez egy karosszéken szunditott mellette, nem engedvén magát ápolónővel helyettesiteni. Most ébredt föl, hogy Sipiczky följajdult.

– Sebaj, csak ne hánykolódjál!

– Mi baj volna?! Ja, ugy, – eszmélt Sipiczky, – golyó van bennem.

– Már nincs.

– Hát csakugyan engem lőttek hasba? – tréfálkozott a sebesült. – Mondd csak, a hasam volt kemény, vagy a golyó volt puha, hogy keresztül nem ment rajtam az ólom?

– A puskapor volt kevés, kedves grófom. A jó kapitány le van leplezve. Bár váltig azt állitja, hogy torkig töltötte a pisztolyokat, biz azokban nem volt egy gyüszünyi por sem.

– Ejha, a svihák! No, de jól van igy is. Tegyetek ugy, mintha elhinnétek neki, különben boldogtalan lesz, hogy kisült a lágy szive. Maradjon csak a régi kegyetlen tigris, ha ugy akarja.

– Nem is disputálunk vele, mert már megevéssel fenyegetett.

– Holnapután fölkelhetek, ugy-e?

– Csak egy hét mulva, grófom.

– Az lehetetlen. A katonaorvos azt mondta, hogy négy nap mulva kutyabajom.

– Hallottad?

– Mindent hallottam; azt is, hogy egy-két percre becsülted életemet. (No megállj!) A teringésit! Szörnyen megijedtem. Még kitelt volna tőletek, hogy elevenen raktároztok el a föld alá, ha össze nem szedem minden akaratomat és nem protestálok a szándékotok ellen.

– Bámulatos energiád van. Nem tudok, nem olvastam arra esetet, hogy merevgörcsöt, ha csak pillanatra is, képes lett volna valaki legyőzni.

– És ha le nem győzöm, eltemettetek volna elevenen? – ijedezett Sipiczky.