Part 6

Kertész tudni vélte, hogy miért szomoru Inci (az izgalomtól) és aprókat röhögött örömében.

Csak az a sovány, szerelmes, sápadt fiu: Kalvyl nem szólt semmit, és haragosan vált ki a csoportból, a mely profán módon forgatta Inci nevét. Előtte szent volt Inci és az ő szomoruságán mély bánat szállott lelkére.

A hangulat különben szilárd, noha még a zene se szól. De igazán elemében csak két férfi volt a társaságban: az öreg Dobay és Sipiczky. Amaz leánya szerencséjének és boldogságának örült. S ettől ugy nekiszelesedett, hogy szinte ugy nézett ki, mint egy öreg clown. Antidiluviális bókokat mondott a menyecskéknek és more lasnaciensi per „hékás“ és „pajtikám“ szólitgatta a férfiakat. (Szegény Dobay, hogy te vaknak születtél!)

Sipiczky a harcba készülő bátor férfi önbizalmával szivében s egy kész tervvel agyában sürgött-forgott, intézkedett, rendezgetett. Mindenütt ott volt és figyelt. Azt már megtudta, hogy a deklaráció a vacsora előtt fog megesni.

(Éjfél után eladva a lelked, szegény Inci, – gondolta a jó lengyel fiu és szomoruan, de bizalmas melegséggel szemlélte a bánatos fehér leányt.)

Ez, noha nem volt feléje fordulva, észrevette a rája tapadó tekintetet és hozzá ment, szilárd, határozott léptekkel. Járása veszitett ritmikus bájából, hogy oly energikusan lépett.

– Kedves, jó Inci!

– Édes Alfréd – Sipiczky gróf, kérem…

– Oh, nevezzen csak ugy, kis testvérkém. Nagy kegy az nekem, oly jól esik, mint a bünbocsánat.

– Szivesen, Alfréd, mert nagyon szeretem magát, – táncolja velem az első négyest. Sürgős közleni valóm volna. Ne itéljen el és ne nehezteljen, hogy rontom a mulatságát.

– A sirig hű barátja, Inci. Rendelkezzék velem: méltasson a bizalmára.

A leány hálásan szoritotta meg az ifju kezét, azzal visszaült helyére…

Megzendült a zene.

A keringő ritmikus zenéjén kavarogtak a párok. A muszlin halk zizegését s a selyem suhogását elnyelte a hegedü hurja. Csak egy pár századvégi dandy izetlen toppanása hangzotta azt tul s a leányok ezüstkacaja.

Dobayné is táncolt az eleven gróffal, Csicsinszkyvel, ki jó táncos és dévaj mulattató.

– Ez utolsó! – veti oda kacéran Dobayné.

– S aztán? Száraz ajka eperajkat szedegetni készül? – elménckedik Csicsinszky.

– Nem táncolok ezentul.

– Pedig kár. Jól táncol és felségesen idomul egész lénye a táncosához.

– Ah! Miket beszél! – felelte gőggel a szép érett asszony, – én nem idomulok, én idomitok.

– Hát a férjét, azt jól kiidomitotta, az bizonyos, de már velem nehezebb volna a sora.

– Tegyen le, – kérte báli magyarsággal Dobayné, szinte haragosan, – maga nagyon szorit, azt pedig nem türöm.

A gróf „letette“ őt s azon elmélkedett, hogy mitől olyan meleg ennek az asszonynak a teste. Hisz ő benne is csak vér van! Csalódott: nem vér, láva, foszfor folyt ereiben.

A fehér kis Incit a pirosképü Kertész vonszolta magával. Ugy táncolt a kis bácskai, mintha gyári munkát végezne, a miért jól megfizetik az embert. Inci ugy lebbent mellette, mint fehér hab hullámok fodrain. Egy megtestesült diszharmónia volt az a tánc. Mint mikor a kecskeduda hangja belerí a szférák zenéjébe.

Az első négyes rendezésére Sipiczky ifjabb Mádayt kérte föl, hogy zavartalanul beszélhessen Incivel, a párjával és hogy a figyelmet magukról másfelé összpontositsa.

Fölállottak. Kertész volt a vizavijuk Csicsinszkynéval. Mert Kertész most már csak asszonyokkal táncol (Incit kivéve), semmi köze többé a leányokhoz. Az ő leányát már megtalálta ő.

Sipiczky eleinte kissé zavarban volt. Ő szeretett volna először szólani, de nem találta meg egyhamar a formát.

Annál bátrabb volt a leányka, elszánt, mint az Adria vértanuságra kiszemelt menyasszonya. Ő szólalt meg először:

– Alfréd, én menyasszony vagyok: a Kertész menyasszonya.

– Tudom…

– Nem azért mondom ezt magának, mintha segitséget kérnék, mert ezen változtatni már ugy se lehet.

– Ne beszéljen igy, kérem. Lehet, – lehet! Becsületemre, hogy lehet.

Tagadólag rázta fejét a leányka s igy folytatta:

– Azért mondom, hogy megkérjem magát, látogasson meg engem Lasnakon. De hamar, nagyon hamar!

Mielőtt tovább beszélne, közbeszól a férfi:

– És miért menjek én Lasnakra és miért egymagamban? Másodmagammal fogok oda menni.

– Ő nem jön el, – kételkedik Inci lángbaborult arccal, – ő nem jön el szüleim meghivása nélkül.

– Hivassa meg, kérje meg a mamáját.

– Nem hivja meg, mert – mindent tud…

A kis Inci elárult mindent egy férfinak, a ki neki semmije, azaz mindene, mert barátja volt. És egy barát sokszor több, mint egy szerelmes imádó, mert amannak érzelméből még az önzés is hiányzik.

– Akkor eljön hivatlanul, – biztositja Sipiczky.

– Nem jön el. Annyira nem szeret.

– Halálosan szereti, esküszöm!

– Honnan tudja? – kérdi a leány átszellemült arccal.

– Azt nem mondhatom meg. De megesküszöm még egyszer reá: „Esküszöm, hogy imádja.“ Különben figyelje meg arcát, ha majd deklarálják az eljegyzésüket. Azon rajta lesz, hogy mennyire szereti magát.

– És aztán?

– Aztán majd dolgozom én. Ha nem lehet másképp, gyürüt váltanak. Én tovább dolgozom, mindaddig, a mig vissza nem küldi jegygyürüjét – a mamája.

– A mamám?! Soha! Akkor nem ismeri őt.

– Hagyja csak, kérem; az az én gondom. Most még nem szólhatok semmit, de esküszöm, hogy megmentem. _Én_ ismerem a mamáját és nem maga, Inci, – mondotta kis vártatva Sipiczky, de megbánta, hogy mondta; forditott a beszéden:

– Ám segitsen maga is. Beszéljen Jánossal – azonnal a négyes után. És hivja meg őt Lasnakra. Értette, Incike?

– Értettem.

– Megteszi?

– Meg, – válaszolt a leány elszántan és elhalványodott kipirult arcocskája, – bár azt kockáztatom vele (a mi a mindenem pedig), hogy elveszitem becsülését, ha utána járok.

Sipiczky elmosolyodott.

– Oh nem. Maga azt nem tudja, hogy az az ártatlan nyiltság, a mi egész lényét jellemzi, legmegkapóbb, legközvetetlenebb megnyilatkozása a tiszta nőiségnek. Mi férfiak tudunk disztingválni, Inci.

– Igazán? Nem fog félreérteni?

– Ugyan, egy olyan okos, olyan mély kedélyü ember!

– Oh, igen, ő okos és mély a kedélye, Alfréd, édes Alfréd. Köszönöm, – boldoggá tesz arra a kis időre.

– Semmi kis idő! Vagy hatvan esztendőre akarom magukat boldoggá tenni, Inci… És most arra válaszoljon, kérem, hogy miért bánt kegyeddel az édesmamája ilyen könyörtelenül és miért nem folyamodott az édesatyjához?

– Anyámnak Isten parancsából engedelmeskednem kell, – válaszolt a leány keserüen.

A négyes véget ért. Szétváltak és bókoltak a párok. Sipiczky nem várja be Inci egész feleletét, fut, rohan intézkedni, még csak azt sugja a leánynak:

– Jó. Tessék csak engedelmeskedni. Majd ahhoz tartom magamat.

XII. Szerelmi vallomás.

Dobayné a sok férfikar érintésétől fölizgatva, ugy nézett ki, mint egy buja rózsabokor, a mely telisdedteli rakva kinyilt virágokkal. Szélesen ülte meg székét, karjait és lábait elhagyva és felső ajka fölhuzódott, hogy fehér fogai csak ugy villogtak a nedves, piros hus hátterében. (Ah! – gondolá, – ha most menyasszony lehetne ujra! És ma ez az estély volna esküvője! Ha őt várná a fehér csipkés nászágy!) Összeborzongott és Csicsinszkynek egy kérdésére elfelejtett felelni.

Inci a négyes után várt egy percig. Remélte, hogy Kalvyl közeledni fog hozzája. De Kalvyl csak ült magában, szótlanul és szomoruan. Lopva nézett szerelme után, hogy az maga se vehesse észre. Elhatározta hát a leányka, hogy – dacolva minden formasággal – melléje ül.

Sipiczky – mintha eltalálta volna gondolatát – hirtelen elfoglalja a Kalvyl mellett éppen megüresedett széket és kérve tekint a leányra.

Az áttör a táncolók során, egy pár szót szól Sipiczkyhez s elfoglalja a fölajánlott helyet.

Kalvyl zavarba jött.

De zavarban volt a leány is. Tulbecsülte erejét. A helyett, hogy beszélt volna, az járt az eszében, hogy ő most egy illetlenséget lesz elkövetendő, a melylyel nagyot vét a nőiség ellen. Azért csak ott maradt Kalvyl mellett és kosarat adott a táncolóknak:

– Fáradt vagyok. Köszönöm szépen.

Végre is Kalvyl szólalt meg először. A szivéből beszélt, hát ostobán kezdte.

– Miért is táncol egyáltalán ma, a mikor beteg?

Inci még zavartabb lett, de nem merte letagadni, hogy beteg.

– Kell – az estélyen. És maga nem táncol, Kalvyl báró?

– Én? Soha! Velem senki se szeret táncolni.

– Oh, de igen; én örömmel táncolnék magával.

Kalvyl fölkelt és meghajolt Inci előtt. A leány fölugrik s átadja magát táncosának. De ugy! Egész testével, egész szüzies lényével odatapadt keblére. Az gyöngéden ölelte át karcsu derekát, belemélyeszté sötét, értelmes tekintetét a leány láztól nedves szemeibe – és vitte, himbálta, mint zefir a szomorufűzágat. Minden mozdulatuk egy-egy harmónia, minden lépésük egy szerelmi dal.

– A Kalvyl táncol – és tud táncolni! – csudálkoztak az asszonyok. De már a másik pillanatban azon bámultak, hogy hogy táncol, milyen fölségesen a Kalvyl. Ha tudták volna ezek az asszonyok, hogy az ő tánca nem tánc volt, de szerelmi vallomás Terpsichore nyelvén!

És hosszu volt az a szerelmi vallomás! Már négyszer keringőzték körül a termet, de sem az ifjunak, sem a leánynak nem jutott eszébe, hogy feltünést kelthet ez a hosszu keringő.

A mama rajtuk legeltette buja tekintetét. Szinte elfelejtette leányát figyelmeztetni. Ő most más régiókban dőzsölt: Bacchusékkal itta a nektárt…

És tovább keringőztek a szerelmesek – a mig csak állotta lélegzetük. Kezük öntudatlanul görcsösen kulcsolódott össze. S a midőn végre megállt az ifju, a leánynak hajkoszoruzott büszke fejecskéje – ha csak egy pillanatra is – mintha ráhanyatlott volna az ifju vállára. És mintha összeforrtak volna kezeik: nem birtak megválni egymástól. Ugy ültek le és csak akkor eresztették el egészen egymás kezét.

Urak és asszonyok összemosolyogtak. (Ezek szeretik egymást! Beh kár, hogy szegény a piktor, – hogy egy pár nem lehet belőlük!)

Kalvyl kipirult. Elsimultak homlokán redői. Inci meg ugy ült mellette, – féloldalt fordulva feléje, – mintha azt mondaná: „Vigy magaddal, hiszen látod, hogy a tied vagyok. Mindenhová követlek, mert szeretlek.“

És az ifju most már tudta és érezte is, hogy viszontszereti őt az ő bálványa. Azért nem is tudott beszélni, csak az arca ragyogott, meg a szeme.

Incinek ellenben beszélnie kellett. Elsőbben meg akarta gyónni, hogy menyasszony. De nem merte. Félt, hogy nevetségessé válik az ifju szemében. (Hátha majd azt mondja, akár keserüségében is, szárazon, komoly arccal, hogy: „Sok szerencsét kivánok“ s ezzel vége, mindennek vége! Inkább csak meghivja. De hogyan kezdje és milyen szavakkal?)

A szive ugy dobogott, hogy szinte fájt s az agyát is nyomta valami. (– Végre is meg kell lennie, – határozta el magát.) Nem bánta már, akármit mond és akárhogyan mondja.

– Kalvyl, eljön hozzánk Lasnakra?

– El, nagysád, ha kegyesek lesznek meghivni.

– És ha szüleim nem hivják meg, csak én, akkor is eljön?

Kalvyl kérdőleg nézett a leányra. Az már olyan sápadt volt, mint a halott.

– Az nehéz, – dadogta a festő.

– Ugy hát nem akar, Kalvyl?

– De akarok, Ilona kisasszony; csak tolakodni nem szeretnék.

– Oh, a maga büszkesége mindenekfölött, azt föl nem áldozza semminek, ugy-e?! – kiált föl Inci és majd hogy sirva nem fakadt.

Hirtelen lendülettel válaszolt az ifju:

– A földig hajtom le homlokomat, ha…

Nem mert többet mondani. Nagyon gyáva az igazi szerelem.

– Akkor alázza meg magát egyszer életében az én kedvemért is, Kalvyl báró, – hangzott föl a leány ajkáról most már elszánt határozottsággal a kérelem. – Jőjjön el, kérem, Sipiczkyvel együtt. Ő se lesz meghiva.

– És miért akarja ezt, Ilona?

– Azt kivánja, – szólt a leány, sötét szemeit reámeresztve, – hogy megmondjam?

– Kérem.

– Ha kivánja, megmondom. Csak arra kérem, Kalvyl, hogy félre ne értsen. (– Különben igaz, – villant meg a leány agyában, – hiszen a félreértés ugyis eloszlik majd magától is és pedig nemsokára.)

A halálra gondolt Inci és szomoruan mosolygott. S ez a gondolat döntött. (Most már nem tartja vissza semmi. Bevallja szerelmét…)

– Ilona, szóljon kérem, miért hí? – ismétli kérdését Kalvyl.

– Mert szeretem, – felelt a leány, büszkén fölvetve kis fejét. – Mert azt akarom, hogy mielőtt elmennék, elbucsuznék innen, – folytatta átszellemült arccal, – egy kis ideig még boldog legyek.

– Inci! Egyetlen szerelmem! Édes gyönyörüségem! Mindenem! – kiáltott föl Kalvyl és csaknem összeroskadt váratlan boldogsága sulya alatt.

– Félre nem értett, János? – kérdezte Inci, a helyzethez nem illő sötét komolysággal. – Nem utál meg?… Ám maga akarta.

Kalvyl nem tudta, hova legyen. Ebben az izzó, frivol légkörben, száz szem láttára szeretett volna szerelme lábai elé borulni, hogy megcsókolja azokat a fehér kis cipőket s a ruhája szegélyét: azt szerette volna. De csak annyit mondott, szót se talált többet: – „Nagyon szeretem“.

A leány csak mosolygott. Ugy érezte magát, mint a ki nem a földön jár. Fölkelt és megkérte Kalvylt, hogy vezesse őt az öltözőbe: „Odáig lehet“.

Az ifju engedelmeskedett.

Az öltöző melletti buffetben éppen senki se volt.

Inci megállott ott, mint a kinek valami nagy, fönséges gondolata támadt. Kivonta karját a Jánoséból s egyenesen a szeme közé nézett. Hangja se reszketett, a mikor ezeket a szavakat ejtette el ajkáról:

– Csókoljon meg, János… az ajkamat!

Az ifju reszketve tett egy lépést a leány felé, két kezére fogta kis fejét s az ajkára lehelt egy szüzies, tiszta csókot.

És a leány erre két lépést hátrálva, szivére tette jobbját, szemeit ég felé emelte, ugy esküdött:

– Isten! Mindenható atyám! Esküszöm szent nevedre, hogy soha más férfi csókja nem fogja illetni ajkamat!

Kalvyl ész nélkül rohant a leány felé, most már tárt karokkal, hogy keblére zárja.

De a szegény Inci elháritotta őt.

– A magáé nem lehetek soha, – mondta s egy könycsepp gördült le arcán.

Mint lebüvölten állt ott az ifju. Olyan megfejthetetlen, olyan titokzatos volt előtte minden, mintha nem is a földön, a mesék országában lenne.

A leány folytatta:

– Eljön? Majd meglátja, hogy szeretem én magát! De hamar jőjjön, hogy késő ne legyen. Mert tudja, én beteg leszek, János, nagyon beteg – és meg fogok halni. Hát siessen… Ott legyen akkor… Igérje meg!… Nem hiszi, hogy kacér vagyok? Majd meglátja, hogy mennyire nem vagyok kacér… Eljön?

– El! – kiált föl az ifju s elképedve folytatja: – Inci, Inci! Miket beszél! Ne marcangolja szivemet… Én nem értem. Adja magyarázatát.

– Majd megért, János! Szeretem, nagyon szeretem, – mondta s azzal az öltözőbe fordult a leány.

János térdre vetette magát az öltöző ajtaja előtt és mint egy őrült, tördelte kezeit. Arra se gondolt, hogy meglepik, hogy nevetségessé teszi magát, – semmire se gondolt; nem tudta, hogy mit csinál…

A mint igy térdel, ziháló mellel, fuldokló hangon érthetetlen szavakat rebegve, valaki csak nekimegy hátulról és meglehetős kiméletlenséggel huzza föl a gallérjánál fogva.

Sipiczky volt.

XIII. Az eljegyzés.

– Mit művelsz, szerencsétlen?! Magadat nevetségessé teszed, a leányt meg kompromittálod! No, szerencse, hogy a nyomotokban voltam, mondhatom. Eszmélj, beszélj! Mi történt? Meghítt?

– Meg.

– Eljösz?

– El.

– Egyéb nem történt?

– De igen.

– Mi? Tudnom kell. Vallomás?

– Az, – felelt engedelmesen, mint egy automata, Kalvyl.

– Na! Hál’ a papnak!

– De én nem értek semmit! – A szemével könyörgött már fölvilágositásért a szegény Kalvyl.

– Az most nem is szükséges, – hurrogta le Sipiczky s önkéntelenül elmosolyodott barátja szerencsétlen arckifejezésén.

– Hol az Inci? Hol van az a leány? – ezzel rontott be Dobayné nagyhirtelen, majd meglátva a két barátot, odaveti nekik:

– Képzeljék csak! A férjem nem állta meg. Elrontotta a meglepetést, mit a maguk számára későbbre tartogattam. Menjenek csak a táncterembe, ott megtudnak mindent… És a mamát elnyelte az öltöző…

– Jer, fiam János. Te majd ugy állsz, hogy meglásson Inci, ha bejő… Érted?

– Értem, – de miért?

– Azaz nincs is szükség erre, ha megvolt a vallomás. – De mégis jobb, – majd fölállitalak – jer! – intézkedett Sipiczky, anélkül, hogy felelt volna Kalvylnak.

És Kalvyl ment, mert vitték. Nem is kérdezett már, csak engedelmeskedett. Először is nem a táncterembe vezette őt Sipiczky, hanem a buffetbe.

– Igyál egy porció snapszot, – kinálta barátját.

– Nem szoktam soha.

– Muszáj, no!

Kalvyl ivott. Hiszen ugyis részeg volt a kételyektől.

A mikor a mama keresztülment leányával a buffet-szobán: karonfogta a lengyel a festőt és szinte vonszolta, ugy sietett vele a táncterembe. Ott egy helyet jelölt ki neki.

– Ide állj és az Incire nézz.

János megállt, mint egy álomkóros, ugy kereste szemével Incit. Megtalálta. Kertész mellett állott. És az a Kertész oly otrombán vigyorgott, hogy szerette volna főlpofozni… Inci meg olyan sápadt volt, mint a fal, ugy nézett Kalvylra. Szemök találkozott.

Kalvyl eleinte észre se vette, hogy a vendégek mind egyfelé tolulnak és kezet fognak Kertészszel és Incivel. Hát Inci mindig reá nézett, ő meg Incire, hogy vette volna észre, a mikor egymásnál nem néztek egyebet.

Sipiczky végre figyelmeztette a könyökével:

– Gratulálj hát te is a jegyeseknek, János.

– Kiknek?!

– Inci és Kertész jegyesek.

– Mi – mi–csoda?!

– Nézd – hát nem látod?

– E–e – én nem látok semmit – te kegyetlen! – Te kinzó! – Mit csináltál velem? – dadogta a szerencsétlen ember. – Miért hoztál ide?

– Kellett.

– Elesem. Fejembe szökött a vérem, – nem látok, – vezess ki.

Sipiczky maga is megdöbbent ettől a hatástól. (No, most már csak nem kételkedik Inci!)

Nem. Inci látta a jelenetet. Mint vezeti és támogatja Sipiczky az ő szerelmét; látta, hogy esett le az ifju álla, mint a hulláé. És tudta, hogy mindez miért, csak azt nem tudta, hogy fájdalma nagyobb-e efölött, avagy a gyönyörüsége. De azt igen, hogy nagyon szeretik. S ez minden fájdalma dacára végtelen boldoggá és nyugodtá tette őt…

Még idejében jutott ki Sipiczky barátjával a folyosóra, de ott már eszméletét vesztette a festő. Sipiczky megrázta erősen, szinte durván.

– Embereld meg magad, légy férfi!

A hideg levegő s ez a rázás visszaadták Kalvylnak eszméletét. Gyülölettel löki el magától a lengyelt.

– Nevetségessé tettél, – megkinoztál, – eredj!

– Csak légy higgadt, János, és ne itélj idő előtt. Erre a jelenetre neked is, neki is szükségetek volt. Nem hitte, hogy nagyon szereted, most már tudja. És kellett, hogy tudja, mert…

– Hiszen tudta már, hiszen tudhatta régen, – zokogta Kalvyl.

– Nem tudta, csak sejtette; de hogy mennyire és hogyan szereted, azt nem is sejtette. Még én se, – tevé hozzá meghatva Sipiczky.

– Megmondtam neki…

– A szerelem kétkedő, János, a mig kétségtelen bizonyitékai nincsenek, – oktatja a jóbarát. – Szükség volt egy ilyen bizonyitékra, hogy egykor boldogok lehessetek egymással: a föltétlen, kölcsönös bizalomra, a mi összetartson benneteket. Nos, megvan a bizonyiték.

– De azt mondta, hogy soha nem lehet az enyém. És hogy a másé se lesz – igaz? De hogy meghal… – hebegte össze-vissza, zavartan Kalvyl.

– Dehogy hal meg, – protestál a helyzethez nem illő humorral Sipiczky, – azért vagyok én, hogy ezt a szerencsétlenséget megakadályozzam és meg is akadályozom, ha bizol bennem és utasitásaim szerint cselekszel.

– Hiszen már késő.

– Micsoda késő? Még a jegyváltás után se késő. Nem küldtek még vissza jegygyürüt soha?

– Értelek, Alfréd. Azaz nem értelek, de azért csak légy mellettem, el ne hagyj.

– No, még az volna szép… Hiszen betörnéd a fejedet… Dehogy hagylak, fiacskám. De most jerünk vissza. Még feltünik távollétünk.

– Te csak menj magad, Alfréd, én még itt maradok. Nagyon jót tesz a friss levegő, mindjárt követlek.

És Kalvylnak csakugyan jót tett a hideg levegő. Fölfrissitette izzó agyát s a mint sétált a folyosón, rendeződtek gondolatai. Lassankint világosság támadt lelkében: érteni kezdte a leány miszteriózus magaviseletét.

– (Hát azért vallotta meg szerelmét, hogy meg ne riaszszon, szerencsétlenné ne tegyen az eljegyzés hire!… Azért csókolt meg s azért esküdött hüséget: tudjam, hogy ő csak az enyém, és soha nem lesz azé a másiké – eljegyzés, házasság dacára sem! Azért mondta, hogy meghal: a halálba menekül esküvője elől… S azért hitt meg, hogy még boldog lehessen egy ideig… Oh, női sziv! Fönségesek a te érzelmeid!)

Tovább füzte gondolatait:

… (De hát micsoda pokoli kényszer az, a mi ezt az ártatlan teremtést e lépésre birta? Miféle leküzdhetetlen erő lökte őt szerencsétlenségbe? Miért nem állott ellent szülői akaratának? És miféle szülők azok, a kik mártirságba taszitják leányukat? Azután miért nem szólt a leány az eljegyzésről neki – négyszemközt?)

Sok kérdésre nem talált magyarázatot.

Sipiczky visszajött, hogy barátja után nézzen.

– Meghülsz, fiu – jer!

Kalvyl visszatartotta. Hirtelen egy gondolata támadt:

– Alfréd, én azt az embert, azt a hóhért még a jegyváltás előtt kényszeriteni fogom a visszavonulásra.

– Helyes! Ez már beszéd – ezt szeretem. De hogyan?

– Ha kell, hát megölöm.

Sipiczky fölkacagott. (A szelid Kalvyl, ki soha a légynek sem ártott, ölni akar! No, de legalább benne az energia s az ellentállási ösztön!)

– Hogy akarsz hozzáfogni?

– Hát párbaj.

– Ja persze, hogy esetleg téged lőjjön hasba! Mi lesz akkor az Incivel? És ha te lövöd meg, mi lesz veled – a te gyönge sziveddel, meg a boldogságtokkal? Az az árnyék: a vér mindig ott lesz közöttetek. Nem, nem párbajozunk, Jánoskám. Majd csak ravaszkodunk és taktikázunk, de miután te nem értesz ezekhez, majd egymagam lépek a cselekvés terére.

– Mi a terved?

– Először is: kedden indulunk Lasnakra. A többit később. Most még magam se vagyok mindennel tisztában. Ne kérdezz. Értesz, János?

– Értelek. Kedden Lasnakra…

– Hivatlanul és vakmerően! – tréfált a lengyel.

– Megyek utána a pokolba is!

– Helyes a beszéd! De most már gyere be, mert náthásan nem viszlek Lasnakra, – szólt és bevonszolta barátját a lengyel.

Inci éppen az ajtó mellett állott, mintha várta volna őket. Aggódva nézett szerelmesére s örömét alig birta visszatartani, a mint meglátta önérzetes, mosolygó arcát. Leolvasta róla, hogy mindent megértett. Hiszen Sipiczky is ott volt, hogy segitsen neki a talányt megfejteni. Mély hálaérzettel nézett Sipiczkyre. Aztán Jánosra mosolygott.

– Megértett mindent, János? – sugta neki.

– Meg, édes kedves, nagyon boldog vagyok, – felelt halkan Kalvyl a leánynak, – és ha másképp nem lehet, Incim, szerelmem, ha Sipiczky nem tud bennünket egymás számára megmenteni – akkor együtt halunk meg! Jó lesz, édes szerelmem?

– Oh, beh jó lesz – édes! – s a leányka behunyta szemét, ugy kacagott a gyönyörtől.

*

Oh ifjuság, oh szerelem! – Oh szent szerelmi őrület!

XIV. Felvirradt a dicsőség hajnala.

Hétfőn szándékoztak Dobayék hazautazni.

– Minek is maradnánk, – mondta az asszony, – célunkat elértük, s pénzünk jóformán kifogyott, mire hazaérünk.

Inci is hazavágyott. Mindössze az öreg ur szeretett volna még egy pár napig maradni, ha egyébért nem is, azért, hogy megtudja, vajjon fogy-e a könyve?

– Két napja jelent meg, – kombinálja az öreg, – két nap alatt meg sem ismerhette a közönség. A kritika se foglalkozott még vele. Azonban egy hét: az már idő. Jövő péntekig bizony itt maradhatnánk, – gondolta, de nem mert nyilatkozni.

Mialatt az öreg igy kombinálgat magában, beviharzik a szobapikkoló s egy névjegyet nyujt át neki:

Teörchváry Árpád – volt a névjegyen.

Ez valami előkelőség lehet, – gondolta a vén Dobay s megigazitván nyakkendőjét és bajuszát, odaszól a pikkolónak:

– Sziveskedjék besétálni az az ur.

És besétált egy elegáns ur, hódprémes kacagányban – akarom mondani – városi bundában.

– Dobay ur ő nagyságához van szerencsém, kérem? Én Teörchváry Árpád vagyok, a Singer és Wolfner urak megbizottja.

Az öreg ur elképedt és megharagudott. (Hát csak pudelspringer! Pláne számlával! No megállj!)

– Hát ki hítta? Nem tudják, hogy csak március elsején tartozom fizetni? Nem nézik a szerződést? – gorombáskodott a táblabiró poéta.

– Oh kérem, kérem, nagyságos uram, – udvariaskodik Árpád ur, – én nem a számlát hozom – az ki van egyenlitve – hanem az elszámolást.

– Ki a menydörgős menykő egyenlitette volna ki! – riadt föl az öreg, most már sans façon, mert hát pudelspringer előtt minek alakoskodjék.

– A könyv maga, instálom. 501 példány elkelt. Itt az elszámolás és a pénz.