Part 5

Mint a csörgőkigyó villámos szemétől megbüvölten leszegzett nyulacska: ugy feküdt fehér ágyában szegény kis Inci. Meg se moccant. Mereven bámult a sötétbe. Világosság után vágyott. Pedig előbb hogy fájt neki a gyertya fénye! Nem, nem is ilyen világosság után – a nap fénye után epekedett. Ugy hitte, hogy az jót tenne neki. A napsugár talán fölmelegitené szivét és agyát. Mert oly jeges meredtség ült meg egész testén, hogy szinte fázott. S ugy fájt neki, hogy reszketni nem tudott. Azután nyomta is valami mellét. Fohászkodni, sóhajtani szeretett volna és sirni, meg imádkozni. Minderre képtelen volt. Idegei elpetyhüdtek: nem voltak képesek reagálni lelkületének viharos, kinzó nyomásaira. (Csak legalább imádkozni tudna!) Gépiesen mormogta el a Miatyánkot, de nem tudta, mit mond. Azt hitte, illetve tudta csak, hogy szót szóra halmoz: haszontalan, hiábavaló szavakat rak össze, a miknek nincs se értelmük, se értékük.

Egyszerre csak, mint egy fénysugár, mint valami megváltó angyal: a Kalvyl képe jelenik meg a leányka képzeletében, fényözönnel, ragyogással öntve el a sötét szobát.

Erre megoldódtak Inci idegei, fölszabadultak karjai. Imádkozott. Nem ugy, a hogy a könyvekből tanulta. Szive adta ajkára az imádság szövegét. S oly mély, oly fönséges volt a szüz imája!…

… Teljesen visszatért lassacskán az Inci ereje. Visszaidézte azt a kinos jelenetet, mely közötte s anyja között az imént lefolyt és most már képes volt – szellemének teljes birtokában – meggondolni, elbirálni azt a sötét, sivár helyzetet, a melybe ily hirtelen kiméletlenséggel taszitotta a sors.

A sors-e, vagy ő a hibás? – Gondolkozott. Ujra megvillant agyában az a gondolat, hogy hátha az anyja. De ezt a gondolatot elüzte magától. (Most sikerült elüznie.) Már szinte elfelejtette azt a brutalitást, a mit az szüziessége ellen elkövetett. Alig emlékezett arra az ösztönszerü harcra, a mit anyjával szemben megnyert… Az anya képe lebegett már csak a leányka szeme előtt: a bibliai anyáé. Azt az asszonyt, a ki őt ok nélkül sértette, már nem látta az anyjában.

… De azt tudta – arra emlékezett – hogy holnap el akarja őt Kertészszel jegyezni; azt is, hogy ő meg határozottan nem ellenkezett: hogy engedelmességet igért.

… Miért tette ezt? Félelemből, avagy mert a szentirás engedelmességet parancsol a gyermeknek szülői irányában!?

Inci addig ismételgeti a szentirás e parancsát, a mig annak egy másik parancsa is átvillan agyán: „Kövesd a férfit, a kit szeretsz, mindenhová…“ S a Kalvyl sápadt képe erre csak fölragyog képzetében ujra, fényesebben, mint előbb, valóságos intenziv erővel. Hullámos haja, mint egy dicsfény veszi körül komoly és szelid homlokát.

Kiugrott ágyából, mintha egy ellenállhatatlan rejtélyes erő lökte volna ki belőle… Biztos léptekkel – mintha minden butort látott volna a sötétségben – egyenesen anyja ágyának tart, mintha tudta volna, hogy ébren van – mintha az nem is lehetett volna másképp – szilárd, bátor hangon ejté ki e szókat:

– Meggondoltam a dolgot, anyám, nem leszek a Kertész felesége.

Dobayné először is a gyufa után kapott. Gyertyát gyujtott. Látni akarta leányát. Sötétben nem érvényesült egészen az ő ereje: az arcjáték, a szinművészet e meggyőző, eltántoritó eszköze.

– Ülj le.

– Engedd, hogy álljak.

– Miért akarsz állni?

– Mert megmásithatatlan elhatározásomtól ugy se téritesz el, anyám, – nem győzöl meg.

Dobayné azonnal észrevette leánya határozott hangjából, hogy most összes lelki erejére szüksége lesz. Igy még nem beszélt vele Inci soha. Uj eszközökhöz, uj taktikához folyamodott. A szokatlan helyzet erősebb fegyvereket kivánt… Egy pillanat alatt megtelt szeme könynyel. Hangja remegett és tördelte kezét. Majd fejéhez kapkodott és tépte haját.

– Szerencsétlen anya én, mit müveltem?! Eljátszottam a saját édes, kedves gyermekem bizalmát. Kihült irányomban az az ártatlan sziv, melyet forró anyai keblemen melengettem. Oh, én vagyok az anyák legszerencsétlenebbike! Isten, miért nem vettél el, még mielőtt e szörnyü valóságra ébredtem volna?!

A szegény leány lehajlott anyja kezéhez és megcsókolta azt.

– Bocsáss meg. Szeretlek, de ne kivánd halálomat. Ugy szeretnék élni!

– Ah! – Valami belenyilalott az anya agyába: valami sejtelem. Két kézre fogta leánya sápadt arcát. Majd fölsimitotta homlokáról aranyhaját: ugy nézett szemébe – merően. És vizsgálgatta vonásait, mint egy szakértő valami ritka és nehezen meghatározható műtárgyat. Könyeiről már teljesen megfeledkezett. Gyorsan elemezte, boncolgatta leánya gyöngéd, komoly vonásait. Mikor készen volt ezzel, ugy fölkiáltott, mintha tarantella-pók csipte volna meg:

– Ilona, te szerelmes vagy!

– Az vagyok. Szeretek… kimondhatatlanul szeretek, – hagyta helyben Inci átszellemült arccal.

– Ki az az ember? – kérdezte szinte sziszegve az anya.

– Kalvyl János, – felelte Inci egyszerüen, szomoruan, meghajtván fejecskéjét. Majd hozzátette: – Ime, a bizalom, a mit kivántál.

– Kalvyl?! A jött-ment koldus piktor? Megőrültél?

– Ő. A drága, az egyetlen, az egyedüli, – igen, a szegény, halvány festő.

– Inci! – hörgött az anya rekedtes, mély hangon s erősen megfogta leánya karját.

De a leány nyugodt maradt. A sápadt arc ott ragyogott előtte és hálatelt, sötét szeméből imádás sugárzott. Ez adott neki erőt és nyugalmat. Még ismételte is:

– Ő – az egyetlen, senki más, soha, – soha!

Dobayné erre már teljesen elveszti önuralmát. Cserbenhagyta minden művészete. Arca vad kifejezést kap, olyanná lesz, mint egy női torzkép. Keze vonaglik. Ujjai folyton fokozódó erővel kulcsolódnak a leányka karjaira. S hogy az föl se szisszent tőle, vak dühében körmét mélyeszti leánya puha, fehér bőrébe, hogy vér serkedt nyomán, meleg, piros vér. És ekkor, hogy a vértől borzadt-e meg, saját vére vérétől, vagy indulatainak sulya vette-e le lábáról? – megtántorodott s az ágyra roskadt.

Inci megrémült. Egy sikolylyal rávetette magát eszméletlennek látszó anyjára…

De eszméleténél volt Dobayné teljesen. Környékezte az ájulás, de csak az izmait birta legyőzni, az energiáját nem.

Oh, Dobayné nem akarta, hogy leányának elárulja gyöngeségét! És különösen most, a mikor egy gyöngeség elrontotta volna tervét, a mit ő föladni semmi áron nem akart. Ő soha semmit sem adott föl. Meggyőződése volt, hogy a mi az ő agyában egyszer megfogamzott: az csak helyes és okos lehetett.

Egy pillanat alatt legyőzte testét erős akarata. Fölkelt. Agya tisztán müködött. Elfogulatlanul birálta el a helyzetet. És mindjárt tudatára ébredt annak, a mit müvelt. Ám akkor sem a leányt: magát sajnálta. Az volt első gondolata, hogy Inci nem vehet föl holnap kivágott ruhát.

– Feküdj le! – rivalt reá durván.

Inci engedelmeskedett. Az anya meg előszedett toilette-fiókjából holmi flastromokat, szarvas-zsirt, créme-célestet s azzal vizsgálat alá vette leánya sebeit. Először kiáztatta azokat szivacscsal. A nagyobb karcolásokat flastrommal tapasztotta le. Majd bekente az egészet valami zsiradékkal.

A leány türte. Különben ugy se tudott volna mozdulni, nem a testi, hanem a lelki fájdalom miatt.

– Rosszul vagy? – kérdé Dobayné.

– Engedelmeskedem, – felelt a leány remegve, gyönge hangon, öntudatlanul.

– Azt kérdezem, rosszul vagy-e?

– Oh, igen, engedelmeskedem…

– Fáj?

– Nem, nem, engedelmeskedem, – egyre azt hajtogatja Inci.

Dobayné megtapogatja leánya halántékát és homlokát. Nem volt láza. De azért hideg borogatást tett a fejére.

Ugy határozta, hogy leányának holnap nem szabad betegnek lennie. Inkább virraszt egész éjen át. Megtette.

Az egyik széken mosdótálat helyezett el, a másikra maga ült le. És tiz percenkint pontosan változtatta a borogatásokat. Majd gondolkozni kezdett. De nem tudott. Azaz nem volt min gondolkoznia. Az ő akarata, a terve kész volt teljesen.

X. Sipiczkynek megjön az esze.

Az estély napja reggelén, mint a forgószél, ugy rohant be Kertész Sipiczkyhez. Még kalapját is fején felejtette. Különben egy könyvet csóvált a feje fölött.

– Szörnyüség! Az öreg kiadta költeményeit!

– Miféle öreg és miféle költeményeket?

– Lojzi bácsi az „Elvira keserveit“, – válaszolt Kertész és Sipiczky elé vágta a keserveket.

– Ej ha! Ez hiba.

– Hibának nem hiba, – okoskodik a kis bácskai, – de komikusnak komikus. Haha!

– És te azért jöttél hozzám, hogy ezzel a komikummal megnevettess? No hát, én nem nevetek. S egyuttal megmagyarázom neked, hogy hol a hiba…

– Hát te nem élvezed ezt a klasszikus bolondságot?

– Nem. Sőt ellenkezőleg; bánt ez a klasszikus bolondság.

– Hogy lóvá tettük az öreget? Hahaha!

– Igen és hogy azt helyre kell hoznunk.

– Megegyük a könyveket?

– Meg nem esszük, de megvesszük őket.

– Bolondozol?

– Egész komolyan beszélek. Nem gazdag ember az öreg ur és takarékos mellé. Hogy kiadatta költeményeit, az a mi izetlen hizelgésünk következménye. És hogy annak az izetlenségnek ő adja meg az árát és nem mi: az – legenyhébben szólva – nem volna tőlünk gavallér dolog.

– Hát mennyit akarsz velem megvétetni? – képedt el a vőlegényjelölt.

– Annyit veszel, a mennyit én: kétszázötven példányt.

– Á két forint! Hisz ez ötszáz forint lenne.

– Az annyi. Ez a diszkiadás legalább ötszáz forintba került. És vezeklésül egy kis profitot is kell adnunk az öregnek.

– Minek? Nem elég, ha a költsége megtérül?

– Nem elég. Te az ilyenhez nem értesz. Ide az ötszáz forinttal.

– Adok háromszáz forintot.

– Jó, a többi hétszázat majd én fizetem. Osszuk meg a fizetséget vagyonaránylag. Azt se bánom.

Erre az ironikus, de gavalléros ajánlatra elpirult a kis bácskai és kiszurta az öt százast. Azután bácskai tapintattal sajnálgatja barátját.

– Nem sok az neked?

– Nem, nem, mert van még tizenötezer forintom. De neked sok, mert háromszázezer forintod van.

– Hogy érted?

– Visszafelé.

– Ja ugy! Te mindig bolondozol, Alfréd. Mikor komolyodol már meg?

– Hál Istennek, soha se lesz okos ember belőlem.

– Ezt is visszafelé érted?

– Nem; ezt már ugy értem, a hogy mondom, – válaszolt Sipiczky s jóizüen elkacagta magát. És hogy igy nagy kedvre kerekedett, tréfálva kérdi Kertészt:

– Á propos, ifju barátom, hát mi lesz?

– Mivel?

– Hát azzal a bizonyos dologgal.

– Melyikkel?

– Na, fölteszem a kérdést, ugy hogy te, mint kevésbbé müvelt ember is megérthesd: „Hogy állunk a szerelem dolgában?“

– Ne sértegess, kérlek, – méltatlankodik a vőlegényjelölt.

– Ha nem érted a tréfát, akkor bocsánatot kérek.

– Nono, hiszen tudom én, Alfrédkám, hogy jóbarátom vagy, de tulságba viszed az iróniát.

– Lőjj vissza!

– De kérlek, én nem tudok. Különben, hagyjuk a vitatkozást, Alfréd. Válaszolok neked – par discretion. Neked, legjobb barátomnak – bár nem helyes – már most megvallom, hogy boldog vőlegénye vagyok Incinek. Ma este deklarálnak. Bocsáss meg…

Sipiczky elsápadt. Mert nem várta, hogy Inci boldogságát már ily közelről fenyegeti a sors. (Most már egy pillanatot se szabad mulasztania!)

A bácskai barátja elsápadását lelki fájdalomnok vélte. Vastag tapintatlansággal mentegeti magát:

– Ne neheztelj, Alfréd. Nem tehetek róla, hogy engem választott.

De most már az igazi guny kifejezése szökött a lengyel arcára, a mint a kis emberen végignézve, patetikus hangon szavalja:

– Megbocsátok, vetélytárs. Az Isten igy rendelé!…

A kis bácskai, kinek értelmisége ki nem érezte e szavakból a gunyt, meghatottan kapta el Sipiczky kinyujtott kezét és mint nagylelkü, győztes ellenfél, kétszer-háromszor ugy megrázta, mintha ki akarná rántani vállából. Aztán távozott, hosszukat lépve, mint Egressy, de nem a nagy, hanem a kisebbik. Az utolsó lépés azonban rövidre sült, mert még az ajtóban elkapta a kabátja egyik szárnyát Sipiczky.

– Más legjobb barátodnak el ne mondd valahogy a dolgod. Légy türelemmel, ha ugy is kisül estére.

– Hová gondolsz, Alfréd! – szólt Kertész neheztelve s azzal kifordult az ajtón.

Sipiczky gondolatokba merült. Eltökélt szándéka, hogy megmenti a leányt, az ő kedves, kis Incijét és megoltalmazza bárki ellen is: nem ingott meg. Sőt most kezdte csak magát igazán boldognak érezni, a mióta ez a nemes, önzetlen terv agyában – nem: szivében – megfogamzott. Vagy egy félóráig ült gondolkozva, arcát kezébe temetve, aztán fölugrott és derült arccal hozzáfogott a teafőzéshez. Mert elkészült a tervével. De meg is éhezett.

Egy ujságot teritett szalonja plüssös asztalára, hogy kárt ne tegyen benne, aztán fölgyujtotta a szeszt a teafőző alatt. Majd az edényeket, cukrot, rumot készitette ki, és végül egy darab szalonnát a hozzávaló cipóval.

Azért végezte pedig mindezeket sajátkezüleg, mert inasát elcsapta – már egy hete annak – azzal az indokolással, hogy megdézsmálta a rumos palackot. Hiába magyarázgatta Péter, hogy hiszen az nem ok, mert már három éve dézsmálja a rumos flaskókat; hiába hányta gazdája szemére, hogy miért nem szólt ezelőtt három évvel, akkor a sok rum is, meg ő is megmaradhatott volna: Sipiczky könyörtelen maradt, kijelentette, hogy a rumlopás kisebb hiba ugyan, mint a lólopás, de azért mégis csak hiba s ok az elcsapásra.

Megcsókolta hát Péter – mit tehetett volna mást – gazdája „kegyes kezeit“ és 50 forintnyi ajándékkal zsebében, nyakába vette a világot…

Hogy miért csapta el Sipiczky az inasát, annak tulajdonképpeni oka itt következik:

Egy napon ugyanis eszébe jutott a lengyelnek, hogy jó volna megtanulni az egyszeregyet.

Elővette hát takarékpénztári könyvecskéjét, vagyonának utolsó maradványát és konstatálta, hogy egy 17.930 forint értékü uradalma még megmaradt, bár aprópénzre váltva az „Első Hazai“ valamelyik Wertheim-kasszájában. Aztán azt konstatálta, hogy ha valaki két évi jogot végzett, még két évet kell végeznie, hogy államvizsgát tehessen, miután négyből, ha kettőt levonsz, kettő marad. Ehhez a kettőhöz hozzáadott még hármat. Három évig szokott ugyanis ingyen dolgozni a magyar tizenhat évi tanulás után, a mig segédfogalmazó lesz belőle. Akkor már fizetést is adnak neki, de csak annyit, a mennyi nem elég. Ujabb három év mulva azonban már annyit adnak, a mennyi elég, ha jól vesszük föl a dolgot. Mert a fogalmazói fizetésből már jól is lehet lakni, sőt siklón is megmászhatja az ember a várat, ha éppen meg találna sántulni.

Tehát 2 + 3 + 3 = 8.

Ergo nyolc évig kell még az uradalomnak fönnállania. 17.930: 8 = 2241 forint kerekszámban s a kamatok. Ennyi jut egy évre.

Ez szép összeg egy évre becsületes ember kezében, gondolá Sipiczky és elégedetten dörzsölé kezeit. A 2000 forintot elkölti – tervezgeti tovább – a 240 forintokat s a kamatokat pedig bespárkasszázza és tőkésiti. Ebből aztán nyolc év multán egy uj uradalom keletkezik, nem oly tekintélyes ugyan, mint az előbbi, de olyanra már akkor nem is lesz szüksége, mert akkoron már, mint az ország egyik méltósága, tekintélyes javadalmazásban részesülend.

Ez a számvetés volt a Péter megölő betüje, mert ebből eredményképpen az is kijött, hogy 2000 forintból nem telik egy Péterre.

Egészen jól mondta hát Péter (mert volt neki magához való esze), hogy a rumfogyasztási hajlam nem ok egy tisztességes inas elcsapatására…

Ezért szolgálta hát ki önmagát Sipiczky, nem pedig azért, a mit mindig hajtogatott magában: „If you will be will served, serve yourself“. (Ha azt akarod, hogy jól légy kiszolgálva, szolgáld ki magad.)

Abban azonban igaza volt a közmondásnak, hogy legjobb az öninas. Sipiczky legalább nagyon meg volt magával elégedve, ugyis mint inassal, ugyis mint urral. Mint inas hüségesen szolgálta az urát, mint ur pedig sohase panaszkodott inasára.

– Tisztességes, becsületes ember kezd lenni az uram, – humorizálta ki önmagát, – a csizmatisztitást se praetendálja meg tőlem, a szobatakaritást sem. Azokat a házmesterné szolgálója szeretőjének a mostohafia végzi, a házmesterné számára kiutalandó havi öt forintnyi javadalmazás ellenében…

A házmesterné, mellesleg legyen emlitve, azért nem végzi vala e dolgokat önmaga, mert fiatal volt, a házmester pedig öreg. De különben is takaritás idején zongora- és énekleckéket vesz ő nagysága Klapsz Artur művésztől, hogy ha férje esetleg még idejekorán meg találna halni, kóristáné lehessen belőle az operánál (az első sorban); ha pedig soká találna élni: guvernántnak szegődhessen Schwarz, Weiss, Braun, vagy akármilyen szinü urasághoz.

A házmesterék is okos emberek voltak ám. Ők is csináltak komputust a spergeldek irányában, a mely komputusból kiderült, hogy spergeldekből nem lehet házat venni, bármennyi lump legyen is a világon. Különben is mindig kevesebb a lump és mindig több a házmester. Ezért tanult hát a házmesterné zongorázni. Számitásból. Hiába, minden csak számitáson mulik ezen a világon.

*

De hát ne hagyjuk Sipiczkyt egymagában a teájával. Mert érdekes ember Sipiczky, mint minden elromlott világfi, a ki a följavulásra adja magát. De nemcsak érdekesek az ilyen emberek, hanem vigak is, tele vannak friss humorral. Az elégedettség, a lelki egyensuly derültté teszi kedvüket és megjavitja gyomrukat. Az ilyen ember jól néz ki kivülről és jószivü is egyszersmind.

A jószivüségét még a lumpidőkből hozta magával Sipiczky – ezt csak meg kellett tartania. A jó kinézést azonban ujonan akvirálta, mert az a jó gyomorral jár együtt, a mi pedig csak följavult embereknél tapasztalható.

Ime, a szalonnát ugy eszi most Sipiczky, mintha tengeri rák volna (à la Americaine), pedig csak disznóból van, még pedig valószinüleg kőbányaiból. A teát ellenben csak ugy iszsza, a hogy régen szokta. Az akkor is meleg viz volt, most is az. Csakhogy akkor fekete volt, most meg sárga. A szin nem sokat határoz. De az már határoz, hogy a kenyér puha legyen és jóizü. Azért veszi a kenyeret Sipiczky sajátkezüleg Schachnernél, mert ő nála mindig puha és mindig jóizü a kenyér.

Ilyen gourmand lett Sipiczkyből. Ő ugyan meg nem evett mindenféle kenyeret! De a jó aztán jól esett neki.

A reggelije kvalitása fölötti teljes megelégedésének kinyilvánitása után ezer forinttal a zsebében elindult Sipiczky könyvet vásárolni.

Kevés olyan ember akadhatott Budapesten eddig, a ki egyszerre ezer forintot öl vala könyvekbe, de olyan meg biztosan egy sem akadt, a ki pláne egyfajtába ölje be az ezer forintját.

Legalább csak igy magyarázható meg Singer és Wolfner uraknak korreális és szolidáris elcsudálkozása, a midőn Sipiczky 500 példány Elvira-féle keserveket rendelt meg náluk és kifizetvén az értük járó ezer forintot, még külön öt forintot utalványozott egy társzekér céljából, a mely társzekéren e homogén könyvtár lenne elszállitandó a lakására.

Elementáris volt az ő elcsodálkozásuk. De midőn Sipiczky ama szivességre kérte őket, hogy a dologról senkinek, különösen a szerzőnek, egy szót se szóljanak s erre becsületszavukat is kérte: már megszüntek csodálkozni, mert tisztában véltek lenni azzal, hogy bolonddal van dolguk.

De a könyveket és a becsületbeli igéretüket pontosan szállitották Singerék és az utóbbit meg is tartották pontosan. (Fogadni lehetne, hogy még most is letagadnák az esetet, ha valaki megkérdezné őket. Pedig már annak három éve. Ennyi ideig pedig ritka becsületszó szokott eltartani. Többnyire elévül az egy pár nap alatt.)

Sipiczky ekképpen elvégezvén egyik teendőjét, a Nemzeti Szállóba hajtatott (azaz per pedes apostolorum nyargalt oda), utközben beleütődve egypár emberbe, mert még nem szokta meg egészen a gyalogszert. Ám végre is szerencsésen eljutott odáig, – de nem tovább, mert be már nem eresztették Dobayékhoz. Azt mondta a portás, hogy beteg a kisasszony és csak estefelé kel föl, de a soirée azért meglesz, már el is küldte a kölcsönezüstöt a Mittermeyer.

– Jó, – gondolta Sipiczky, – este sem késő, de még holnap se. Legalább tovább tart Kertész dicsősége. Azt nem irigylem tőle.

Hanem a szegény Kalvylt: azt sajnálta Sipiczky nagyon.

Elutazott hát Kalvyl lakására, vigaszt szítandó. A par discretion fölszedett ujsággal: Inci mátkaságával nem hozakodhatik elő, – gondolta, – de legalább sejtetni fogja a szegény festővel, hogy nincs baj, nagyobb baj nincs legalább. És el is határozta, hogy erre, ha kételkednék Kalvyl az állitásában, becsületszavát adja, kétszer is, sőt meg is esküszik rája, akár háromszor is.

Nem találta otthon Kalvylt. Az a Műcsarnokban volt, ugy mondták neki.

Elrobogott hát a Műcsarnokba. Meg nem foghatta, hogy ember – egy gyarló földi lény, – hogy lehet képes az övéihez hasonló mértföldes utazásokat tenni a saját lábán, anélkül, hogy elkopnának ezek a lábak. Nemhogy elkoptak volna, de ki se fáradt.

– Ezt a szalonna tevé s a lágy kenyér! – dudálta vigan és befordult a Műcsarnokba. Ott azt mondta neki a kapus, hogy a báró ur itt volt ugyan, de most már valószinüleg nincs itt, mert elment.

– Hová ment?

– Hát valószinüleg vagy haza, vagy a városba.

Ezt Sipiczky is valószinünek tartotta, hát megforditotta a rudat.

Kalvyl megint csak nem volt otthon. Tehát a városban kellett, hogy legyen.

A város azonban nagy és sok benne a fóka. Nehéz benne valakinek a saját fókáját megtalálni. Ezt belátta Sipiczky, hát inkább ebédelni ment a Kispipába.

Ott igen jól evett. És miután töltött káposztát is kapott, még két deci bort is hozatott magának egy stucnyiba, hogy bora tetejibe még két krajcár ára szódát is fröcscsentethessen. Ekként megvolt a teljes fröcscse és megmaradt két krajcárja Sipiczkynek. Mert a fröcscsnek tiz krajcár a rendes ára, ha készen tálalják, de igy elemeiben nyolc krajcáron is megszerezhető. Éppen megforditva, mint a kávénál. A kávé ugyanis akkor drágább, ha a feketéje nincs összevegyitve a tejjel.

Sipiczky azon elmélkedett, hogy miért van az igy és miért nem megforditva. (Mert hisz éppen ugy lehetne megforditva is. A mélange-nak is joga van drágábbnak lenni az ibrikes kávénál, ha a fröcscs is drágább, mint együttvéve alkatrészei.)

Nem tudta a kérdést megfejteni Sipiczky, semminemü szempontból, hát belenyugodott az állapotba és betért a „Koronába“. Ott rossz levegőt élvezett és valamivel jobb feketekávét. De legalább elolvasta a politikai lapokat, a mikből azután megtudta, hogy nem Wekerle már a miniszterelnök, hanem Bánffy.

Elszégyelte magát e tudatlanságon. (Miféle léha ember az, a ki évekig nem olvas ujságot s olyan társaságba jár, a hol politikáról nem beszélnek! – Magyarországon! Hát mindig csak a festett hölgyek között éltem? – tevé föl a kérdést önmagának és mindjárt meg is felelt reá, hogy bizony mindig; mert ebben a szép országban csak a „kis dámák“ nem politizálnak s egyedül csak ezek nem.)

Megfogadta Sipiczky, hogy ezentul művelni fogja magát.

XI. A bál.

– Berkes nem jöhetett, – jelentette ki ő nagysága, – de Piripacsi Bandi igen. Ez fölmondott inkább egy sugáruti bankárnak, csakhogy idejöhessen.

Valójában pedig ugy állott a dolog, hogy Berkes igen drágás ember, Piripacsi pedig mélyen leszállitott áron muzsikál. Ezért választotta az utóbbit a nagyságos asszony. Különben az estély céljaira nem is két, hanem három szalont nyittattak föl. Egyik táncterem lett, ennélfogva üres volt. A másik ebédlőnek rendeztetett be. Itt egy rögtönzött állványon büszkén meredeztek az égnek magas kristályüvegekkel kombinált ezüst gyümölcs- és csemegetartók és laposan, de méltóságos sulylyal terpeszkedtek antikstilü ezüst tálak, mindenféle hideg ételeket, rákot, pástétomot hordván hátukon. A keret zöld volt. Fikuszok és pálmák gurnyasztottak minden sarokban és mindenek tetején.

Mindjárt meglátszott, hogy a parádézásban járatos volt a háziasszony. Még a vendégei is parádésak voltak: özvegy Csapek grófné, elvált Máday grófné s a férjével valósággal együtt élő Csicsinszky grófné, ez férjestül, a többi leányostul jelent meg a bálon. De ott voltak még Kenézék, Baltayék, Hangossyék is és – a többi grófok…

Dobayné ideges, mint egy ángolna, de arcán a fagyos nyugalom erőltetett kifejezése ül: az ugynevezett arisztokratikus nyugalom.

Dobay Inci – fehér, elől V alakban, keskenyen kivágott, fehér muszlin ruhájában, – halovány, de nyugodt arccal üdvözli a vendégeket. Sürü, fényes haja koszoruba fonva, három vastag fonadékban vevé körül fenséges homlokát. Szemei lázban égtek, mert fájtak a sebei. De azért büszkén, emelt fővel – mint egy királyleány – állotta helyét. Legyőzte testi fájdalmait, még mosolyogni is tudott. Csakhogy olyan volt a mosolygása, olyan szomoru, mint a téli napsugár, a mely csak fénylik, de nem melegit.

A fiatalemberek összesugtak fölötte.

– Nézzétek az Incit, milyen szomoru!