Part 4

Dobayné fölugrott. Alig birta örömét zabolázni. Pedig ugy kivánta most a helyzet s a sikk, hogy komoly legyen. Komolyan is beszélt, de komolyságán áttört ideges jókedve.

– Édes Kertész, nem tagadhatom, hogy szerfölött meglepett ez az elhatározása. Megvallom, hogy szeretem magát… De mégis! Ilyen hirtelen, előkészület nélkül… Mit válaszoljak?…

Kertésznek izzadt az üstöke. Szerencsére más tónusba csapott át a mama:

– Ha anyai szivem ösztönét és sugallatát követem, azt kell mondanom, hogy igen: magának adom szivem bálványát.

– Kövesse, kérem, anyai szive ösztönét, oh, nagyságos asszony! – könyörgött a kérő.

– Ám vannak még más tanácsadók is, édes Kertész, – folytatja Dobayné.

– Ne hallgasson rájuk, kérem! – kiáltott föl kétségbeesve a szegény fiu.

– Az eszemre és tapasztalataimra ne hallgassak?!…

– Pardon, millió bocsánat! Nem ugy értettem, nagyságos asszonyom.

Dobayné elnevette magát az ifju zavarán. De talán amugy is elkacagta volna magát, annyira tele volt az egész asszony csupa kacagással.

– Jól van no, édes kis Kertészkém, magáé lesz Inci. Szerencsés ember, mondhatom. Olyan feleség igen kevés akad.

– Egy sem, instállom, az egész világon… Szeretem is, imádom is.

– Helyes, helyes, Andorkám. És most, hogy el ne rontsuk az egészet, hallgasson reám. Üljön le. – Leányomnak még nem szólt semmit, ugy-e?

– Igenis nem.

– Ne is szóljon. Incivel majd csak én beszélek. De férjem se tudjon meg semmit. Hagyja csak reám. Majd én előkészitem a talajt és holnap az estélyen deklaráljuk magukat.

– Igenis igen.

– És most menjen. Jobb, ha itt nem találják. Este együtt vacsorázunk. Adieu… A dolog nem oly könnyü, Kertészkém. Adieu!

Kertész kezet csókolt és boldogan távozott, bár az utolsó mondat szöget ütött fejébe. Váltig ismételgette, még az utcán is.

– Nem könnyü? Nem olyan könnyü? Miért mondta ezt? Miért nem könnyü?

Százféle kombinációt állitott föl… Egyik se volt valószinü, hát nem is törte tovább a fejét, hanem jól beebédelt inkább. Ugy is azt tartotta váltig, hogy:

A mennyit a gyomor felfoghat magában, Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

*

Dobay mama csönget. Beugrik egy szobapikkoló.

– Vigye ezt a csokrot – ha elbirja – a pincébe, hogy el ne hervadjon.

– Igenis, – szólt a szobapikkoló és a padlásra vitte a csokrot.

VIII. Inci testvére.

Apa és leánya alig pár perc mulva érkeztek meg sétájukról.

Dobayné egy szót se szólt nekik. Dobayné az előkészités: a megdolgozás problémáján törte fejét s annak megoldásával még nem volt készen: azért nem beszélt. Érezte, sejtette legalább, hogy nehéz munka vár reá, de elhatározta, hogy nem tágit. Incinek férjhez kell mennie!

A vacsoránál bolond jó kedve támadt a vőlegényjelöltnek. Engedelmet kért, hogy kivételképpen ő rendelhesse a pezsgőt, – csak ő.

Az engedelmet megkapta és Kalvylt kivéve, derekasan ittanak a hős fiak.

Öreg Dobay teljesen visszazökkent a régi, kedves nyomásába: ismét az a komikus, bolondos öreg ur volt, a kin mulatni szokás.

Egyáltalában különös jellem volt ez a vén Dobay. Igazi magyar tipus, ugy erényeiben, mint hibáiban. Olyan táblabiró-alak, a ki, ha a haza vagy családja dolgára kerül a sor, komoly, bölcs és megfontolt, mint egy Kátó; ezeken tul ellenben, ha kell, képes a sárgaföldig leinni magát és miként egy diák, teljesen levetni a dignitást és virtust…

Kertész a mamát mulattatta. Incire rá se nézett. (Lesz abban elég része, hiszen az övé.)

És miután a mama zajosan mulatott Kertészszel, a papa pedig Kalvylnak még zajosabban magyarázott egy alföldi betyárhistóriát: Sipiczkynek alkalma nyilt halkan beszélgetni Incivel ugy, hogy a többiek ne hallják.

– Inci kisasszony, kérője voltam, felejtse el és tekintsen testvérének ezentul. Ugy szeretem magát, mint a hugocskámat, vagy mintha csak a leánykám volna.

– Szeretném, ha testvérem volna, – felelte a leány egyszerü, bájos őszinteséggel.

– Köszönöm. Én megoltalmaznám magát.

– Hiszen tudom. Maga jó.

– Rossz vagyok, de jó lettem volna.

– Én nem engedtem volna, hogy rosszat tegyen. De rosszat maga ugy se tehetett.

– Csakhogy elpazaroltam vagyonomat, nemcsak: a szivemet és fiatalságomat is, Inci. De ezt maga nem érti…

– Nem értem.

– Majd meg fogja egyszer érteni: ha férje lesz.

– Nem hiszem, hogy valaha férjhezmenjek.

– Miért, Inci? Miért nem akar férjhezmenni?

Fenséges őszinteséggel és ártatlansággal válaszol a leány:

– Akarok, de csak ahhoz mennék, a kit szeretek. Már pedig, ugy hiszem, hogy én csak egyet tudok egy életben szeretni.

– Nos?!

– Hát nem csodás véletlen lenne, ha éppen az az egy kérné meg kezemet milliók közül?

– És már megtalálta azt az egyet, Inci?

A leányka elpirult. Szomoruan hajtotta le fejecskéjét és nem válaszolt.

– Ne feleljen, Inci, hiszen tudom, hogy még akkor se lenne képes reá, ha igazi édestestvére lennék. Csak arra feleljen, hogy van-e magában annyi ellentálló képesség, hogy kedves szülei akarata ellenére se menne olyanhoz, a kit nem szeret?

– Van bizony, – válaszolt a leányka, büszkén fölvetve kis fejét, – a szivem az enyém és csakis az enyém.

Öröm és gyönyörüség volt Sipiczkynek ezt hallania és látnia azt az öntudatos, büszke fejvetést. Ugy elcsodálkozott rajta, hogy Incin felejtette tekintetét: ugy győnyörködött benne, önfeledten. (Hát nem baba ez a kis leány? Nő már, nő a maga egyszerü, tiszta, szüzies fönségében!) Sipiczky folytatta:

– És ha ezzel nagy szomoruságot okozna szüleinek?

– Sajnálnám, nagyon sajnálnám őket; de arról nem tehetnék, hogy meg kellene halnom. Mert meghalnék, Sipiczky, meg, az esküvő előtt, még mint menyasszony.

– Hát ezt jelentette önérzetes felelete, Inci? Arra büszke, hogy meg tud halni inkább, mintsem eladja magát, nem arra, hogy képes megvédelmezni szive jogait?! – fakadt ki csalódottan Sipiczky, mert fájt a csalódása.

– Igen, Sipiczky. Szüleim akarata ellenében egyedül a halálban lehet menedékem, az ellenállásban nem.

– De ez egy roppant téves, egy szerencsétlen életfölfogás, Inci.

– Miért?

– Miért? Miért? – ismétli a férfi zavartan. – De hiszen erre válasz nincs is, olyan naiv a kérdés.

– Ostobának tart, Sipiczky? Csalódik. Én sokat gondolkozom.

– Az Istenért, Inci kisasszony, kegyed eszes leány, de életfölfogása, ideái egy tulfeszitett, egy rajongó agynak szülöttei! A földön járjon, kérem, ne a felhőkben. Kegyednek jogai is vannak. Ezeket a jogokat: az isteni jogokat kötelessége érvényesiteni – szüleivel szemben is – ha szülei tullépik istenadta jogkörüket.

– Ilyen fölfogásra ne tanitson engem, Sipiczky… Inkább maradok a magaménál, származzanak bár a felhőkből, mint mondja.

Sipiczky teljesen összezavarodott. A női sziv rejtelmeiben járatos rouét ez az ártatlan, szüzies gyermek teljesen kihozta konceptusából. Nem értett semmit, csak azt, hogy rajongó ideálizmusa áldozatává lehet a leányka, ha a véletlen vagy valaki megmentésére nem siet. Föltette magában, hogy ő lesz az a valaki. Gondviselésszerü hivatást érzett erre magában. De azt is érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. S emez ösztönének engedve, minden bevezetés nélkül, szinte kiméletlen hirtelenséggel sugja a leánynak:

– Inci, magát nagyon szereti valaki…

Szomoruan válaszolt a leány:

– Engem nagyon senki se szeret, csak apa.

– Valaki, a kiről nem is képzelné: egy hallgatag, sápadt ember imádja.

A leány vérvörös lett.

– Sápadt, hallgatag?

– Valaki, a ki kegyednek nem meri bevallani, a ki kegyeddel alig vált naponta két szót, azt is habozva és félénken. Nem sejti, ki az?

De sejtette már Inci, hogy kit ért a lengyel. Csak hinni nem merte azt, a mit mond. Ajkai megnyiltak, mint egy virágkehely, – nem szóra, de hogy könnyebben vehessen lélegzetet. Mert elszorult a torka s a keble.

Az anyja észrevette.

– Rosszul vagy, Inci?

– Nem, mamácskám, igen jól érzem magamat.

– Akkor miért sóhajtasz olyan nagyokat?

– Sipiczky beszélt el egy szomoru történetet.

– No, beszéljen el még egy vigat, Sipiczky, – mondta Dobayné. – Egy szomoru történettel csak nem végezhetjük a napot!

Tovább folyt a társalgás az előbbi mederben.

– Hát igazán szomoru volt az a történet, Inci? – kérdi Sipiczky mosolyogva. Mosolygott, mert most már biztosan tudta, a mit tudni vélt és tudni akart, hogy Inci csakugyan szeretett és pedig nagyon szeretett.

A leány is mosolygott: szomoruan és kétkedően. Mosolygott és tekintetét a szemben ülő Kalvyl Jánosra vetette, nem lopva, de nyiltan, ártatlan őszinteséggel. (Csak ő tudott ugy nézni.) És mintha csak azt mondaná tekintete: „Köszönöm, Sipiczky, de téved. Ez az ember engem nem szeret.“ És mintha e tekintetnek felelt volna meg Sipiczky:

– Igen, ő az. – És nem tévedek. Esküszöm, hogy nagyon szereti…

A mama fölkelt. Föloszlott a társaság. Inci igy bucsuzott el Sipiczkytől:

– De jó volna, ha mi igazi testvérek lehetnénk! – mondta s mindkét kezét odanyujtotta „nem igazi“ testvérének.

Ilyen volt Inci.

Sipiczky pedig olyan volt már, hogy a mint hazaérkezett, imádságos könyvet vett elő. Ebben a könyvben volt az anyja arcképe is. A könyvből imádkozott, a képet csókolgatta: az édesanyja hideg, megfakult mását. Aztán sirt, sokáig, – zokogva.

Furcsa az, hogy igy megváltozott Sipiczky, a mióta föltámadt lelkében lelkiismerete s a szere – – s a nemes ember.

IX. Anya és leánya.

Inci szivét csordultig megtöltötték édes-fájdalmas érzései. Oh, beh szeretett volna rajta könnyiteni! Ugy epedt az egyedüllét után, hogy szabadon átadhassa magát gyönyörteljes benyomásainak! Csak egy pici kis kamrácskára vágyott, a hol jól kisirhatná magát. De nem teljesülhetett ez a vágya. Anyjával osztozott egy szobán.

S az anyja nem értené meg az ő könyeit, sőt ha megtudná, hogy kiért hullanak: gunynyal, szigorral apasztaná el.

Azért vissza kellett fojtania érzelmeit. Titkolóznia kellett. Természetes, finom érzése, lelki nemessége tiltakoztak minden tettetés ellen. Az ő nyilt lelke fájt, ha be kellett zárkóznia; a szeme égett, ha le kellett sütnie. És kellett… Haragudott magára, hogy ezzel a kényszerrel szembeszállani nincs elég ereje. De némi neheztelés ébredt föl benne anyja ellen is, a ki őt érzelmi közönyével, zárkózott természetével ebbe a kényszerült helyzetbe hozta. Először történt meg vele életében, hogy birálat alá vette anyjának iránta való magatartását s ez bántotta. Vádolta magát, hogy rossz leány. Üzte is szemrehányó gondolatait, de csak visszatértek megint. Nem tudott tőlük szabadulni. És hogy ezért furdalta lelkiismerete: kerülte anyja tekintetét és szórakozottan válaszolt kérdéseire.

De Dobaynénak ez föl se tünt. Vagy legalább nem vetett reá sulyt. A mint fésülte leányát, agya nyugodtan fogalmazta azt, a mit ma estére föladott magának: kiméletesen tudatni Incivel, hogy holnap deklarálni fogja Kertészszel való eljegyzését.

Mert azt tudta, hogy Inci nem szereti Kertészt; azt is, hogy egészen simán nem fog menni a dolog, – „mert a leányban sok a hóbort… érzelgős természetü…“ Ám abban egy pillanatig se hitt, hogy komoly ellentállásra találjon. Egy kis pityergés lesz mindössze, – gondolta – az a fő, hogy mennél kisebb legyen. Majd meggyőzi őt szeretettel s az ész szavával. Hiszen engedelmes, jó gyermek a leánya, mindig hallgatott reá… Elszámitotta magát.

… Dobayné mindig maga fésülte leányát. Kedvteléssel s anyai büszkeséggel tette, mert szép volt Inci haja: puha, mint a bársony és fényes, mint az arany.

– Szép hajad van, Inci; még szebb, mint az enyém volt, – szólt az anya s egy csókot lehelt leánya nyakára.

Incinek – talán mert ugy hozta magával a kedve – nem tetszett ez a dicséret.

– Mindegy az, mama.

– Az nem mindegy. Ne kicsinyeld, fiam, szépségeidet: az a mi erőnk.

– Oh!…

– Igen – igen: erőnk! Mert a becsértékünk. A férfiak már egyszer olyanok, hogy többre tartják testi, mint lelki értékeinket. S ezzel számolnunk kell… Azt kell értékesitenünk, a miért kapunk valamit és nem azt, a mit forgalmon kivül helyezett a – _divat_.

– Nem értelek. Mit kell, hogy kapjak az én szépségeimért?

Dobayné elkacagta magát. Csengőn, leányosan hangzott el a kacaja:

– Férjet, cica, – férjet!

– Olyan furcsán fejezed ki magad… Ez a szó: értékesiteni!…

– De mi van benne? – kiált föl az anya haraggal, leányának szokatlanul hideg, sőt visszautasitó szavai miatt, – csak nem gondolod, hogy erényeidért fognak elvenni? Ugyan légy józan és ne becsüld tul sem a férfiakat, se magadat. A szépséged s a hozományod…

Nem folytathatta tovább Dobayné, mert Inci fölugrott. Oly hirtelen, hogy anyja kezéből kirepült a fésü. S Inci nem emelte föl a fésüt… elfelejtette.

Dobayné megdöbbent. Nem értette leánya magaviseletét: ezt a „lázadást“. Ilyennek még sohasem látta őt.

Inci ugy állott a sarokban, mint egy eleven vád: szigoru, komoly tekintettel, méltóságosan.

– Mit jelentsen ez, Inci?

A leány nem válaszolt.

Dobaynénak meg nem sugta meg az érzése, hogy mit jelentett leánya fölháborodása. Neki nem volt érzéke a női lélek szubtilitásai iránt. Mert benne nem volt semmi ilyen szubtilitás. Nem is sejtette, hogy kiméletlen, durva kezekkel tépte leányának az _ideál_ finom szálaiból szőtt fenséges önérzetét; – hogy szavaira a szüz szemérme, – az a dicső ösztön, a mi költészete és egyszersmind védőpajzsa a női méltóságnak – lázadt föl Inciben… Ő csak azt érezte, hogy az a méltóságos büszkeség, a mi vele szemben álló leánya egész lényéből kiáradt, nehéz, nyomasztó sulylyal nehezedik lelkére: fájó, bántó érzést kelt föl benne.

És megdöbbent rajta. Szokatlan volt neki ez a támadás nagyon. Mert támadást látott benne: aktiv, sértő szándékot. Nem azt, a mi volt: egy ártatlan, tiszta lélek önkénytelen reflexmozdulatát, a miről leány nem is tehetett, mint a miképpen nem tehet róla az ideg, hogy össze ne rezzenjen fájdalmat okozó külső behatás nyomán. Ő mindent az _én_ nézőpontjából birált el. A körülményeket és tetteket azokból a hatásokból itélte meg, a miket azok _reá_ gyakoroltak és nem ama rugókból, a melyekből kipattantak. Azokat ő sohase vette figyelembe. Vérmérséklete szabta tetteit, irányitotta életét: hirtelen föllobbanó szenvedélyessége, a mi ellen _okokat_ szembeállitani soha eszébe nem jutott… S ennek már nevelése volt az oka.

… Ha gondos, okos szülők fölébresztik és szitják vala benne az önismerte és belátás utáni vágyat, a mi az emberi léleknek épp oly nemesen edző tornája, mint a friss levegőn való szabad mozgás a testnek: bizonyára kifejlődtek, vagy jobban mondva, helyes mederbe terelődtek volna a különben lelkes, eszes nő szellemi értékei is, melyeket veleszületett önzése és akaratossága maguk alá temettek, – szabad folyást engedve a kártékony indulatoknak.

De hát nem voltak Dobaynénak sem okos, se gondos szülei. És nem álltak erkölcsi alapon. Hiuság s a származás gőgje diktálták az ő etikájuk törvényeit. Már pedig tudnivaló, hogy a hiuság csak alaki törvényeket diktál, – már mint olyanokat, a mikben nincs erkölcsi tartalom.

Somorjayéknál tetszetős volt minden, a mi forma. S a formáért föl kellett áldozniok a lényeget, – ugy vélték ők, – mert szegények voltak. Tették minden skrupulus nélkül… A látszat a fő! A család tekintélye, a név fénye követeli a látszatot, a külsőségeket. Ez alá a takaró alá el lehet rejteni még a szennyet is!

Olyan volt a Somorjayék erkölcsi világa, mint az anyagi életük: selyemruha és – lyukas harisnya; fényes, antik butor és – a butor alatt piszok; libériás inas és – vacsorára krumpli és tea.

Ilyen levegőn nem fejlődik ki a lélek: nincs ideje. A külsőségeknek olyan nyomasztó az adója! Rabszolgájukká teszik az embert; szellemi értékeinek nem hagynak tért a müködésre. Minden emberi tevékenységet, minden munkaerőt és értéket magukba nyelnek. Már ez igy van… A külsőség pénzt követel, ha nincs pénz, hazugságot és ámitást; – mert akkor ezeknek kell takarniok a hiányt; ha ez sem elég takarónak, jön az intrika, a gyöngébbek behálózása, kihasználása, orvtámadások a mások erszényére, nemtelen kihasználása Istenadta és ősökszerezte természeti és társadalmi előnyöknek… És az emberek kitanulnak a pirulásból. Megkérgesedik a szivburok. Nem szökik vér a szivből az arcba s nem bocsát a szivbe erkölcsi törvényeket.

Pénz!… Értékesiteni mindent, a mi értékesithető: szerelmet, szépséget, – mindent, a mivel a külsőségek megmenthetők!

És bámulatraméltó, kacagásra késztető komikum és szivfacsaró bánat, hogy mennyi rejtelmes utat járnak be, mily sötét zugokat kutatnak föl, mennyi leleményességet tudnak kifejteni a pénz keresésében ezek a Somorjayak. Nincs a világnak olyan iparlovagja, a ki ugy tudjon semmiből élni, és „mutatni“, mint egy elzüllött magyar ur. Annyi szellem, annyi kitartás és találékonyság, reális uton érvényesitve, aranybányákat törne föl és kincseket gyüjtene garmadába… Csakhogy ez a reális ut! Izzadni kell rajta – s az izzadságnak savanyu a szaga…

… Hát ezért nem értette Incit az anyja. Nem igen tehetett róla… Mert, hiába, az válik az emberben vérré, a mivel táplálkozik.

És Dobaynénak olyan asztalnál táplálkozott a vére, a mely mellett frivol cinizmussal számitgatták a szülők, vagy legalább is az „erbtantik“ és „onklik“ elhalálozásának esélyeit, és megmosolyogták az apa elménc türelmetlen kifakadását: „Mehetne már a vén csoroszlya, még megvénülünk, mire pénzéhez jutunk!…“ Olyan asztalnál, a mely mellett szemérmetlenül gunyolták ki az érzelmeket, az eszményt, – azok szuperlativusát: a szerelmet ostoba gyöngeségnek deklarálván; de dicsőitették azokat, a kik jó vásárt csaptak szépségükön, eladván azt, testükkel-lelkükkel együtt akárki vásárosnak, a ki helyette kényelmet és fényt adott cserébe – álfényt az igazi fényen!

*

Dobaynét ugy meglepte leánya magatartása, hogy teljesen kijött sodrából. És hogy elvesztette lelki egyensulyát, mérgében fogát csikorgatja… De nem bántja a leányt. Mert eszébe jut, hogy még az éjjel kell vele elintéznie eljegyzése sorát. S ez visszatartotta attól, hogy megfenyitse Incit. Mert máskor megtette volna okvetetlenül. (Semmit sem elnézni: ez volt az elve.) Most azonban célszerübbnek találta azt, hogy kétségbeesést mutasson. Azzal akarta belopni leánya szivét.

– Egy leányom volt, egyetlenegy s az is mostoha… Oh!… Nem szeret! – jajdul föl, mint egy tragika.

Azt várta, hogy erre a nyakába ugrik Inci és kérlelni, becézni fogja szokása szerint.

De meg se mozdult a leány. Még mindig a sarokban állott; onnan nézett merően maga elé. És sürü hajával – valami rejtelmes okból – betakarta mezitelen keblét.

Dobayné most már egészen tanácstalanul áll leánya előtt és gondolkozik. Csodálkozásában elült a szenvedélyessége. Mit tegyen?… Sokáig nem bir elhatározásra vergődni. Végre is abban állapodik meg, hogy közönynyel üti el a nehézségeket: ugy tesz, mintha mi se történt volna közöttük, a mi szóra érdemes.

– Ülj le, Inci, végezzük be a fésülést.

De csak nem mozdult a leány.

– Majd megfésülködöm magam, – mondta szárazon.

– Incikém, fiam, engedelmeskedjél anyádnak, – szól Dobayné és lágyan, kérőleg hangzanak el szavai.

– Kérem, könyörgöm, engedje meg…

– A mint akarod, lelkem; fésülködjél hát magad, – hagyja reá az anya, gondolván, hogy ez a nála teljesen szokatlan engedékenység majd kibékiti leányát.

Mialatt Inci fésülködött, azalatt levetkőzött Dobayné. Idegesen hányta le magáról a ruhát. S ugy maradt egy könnyü, nappali ingben. Elfelejtett éjjeli mezt magára venni. Ugy ült le ágya szélére és várta, hogy elkészüljön Inci. Nem sokáig kellett várakoznia.

Inci fölkelt – miután rendbeszedte haját. – De a helyett, hogy szokása szerint anyjához ment volna, hogy megölelje és megcsókolja, mielőtt lefeküdnék, – most egyenesen ágyának tartott. Rá se nézett félmeztelen anyjára. Elfujta a gyertyát és lefeküdt…

Erre már mégis ösztökélte valami belső hang Dobaynét, hogy okát és értelmét keresse leánya magaviseletének. (Hát annyira megbántotta volna!… És mivel?… Hát mégis van olyan őrült szemérem, a mit egy szóval, de még egy lehelettel se szabad illetni, különben föllázad még az anyai tekintély – még a vallás parancsa ellen is?! Föltétlen engedelmességre és szülei tiszteletére fegyelmezve nevelte föl Incit és ime! egyik támasztéka (a mire ma oly nagy szüksége lenne), a tisztelet összeroskadt. Saját maga rombolta le azt, a mit tizenhét év alatt fölépitett – és egy szóval!… De ha nem tudta!…)

Most már érezte Dobayné, hogy nem lesz könnyü a munkája. De azért nem csüggedett. Ezt az asszonyt csak sarkalták az akadályok; energiája nőtt a nehézségektől…

Odaszól leányának, félig kérve, félig parancsolva:

– Inci, gyujts gyertyát.

A leányka fölkel s engedelmeskedik. (Tehát engedelmeskedik, – gondolta Dobayné, – minden jól van.)

– Miért nem jöttél kezet csókolni, Inci?

Inci hallgat.

– Feküdj le. Beszélni fogok veled.

A leány visszafordult ágyába. Anyja a vékony, szinte átlátszó ingben ágya szélére ült, onnan vizsgálta az arcát. Az sápadt volt, de nyugodt.

– Egy fontos hirt kell veled közölnöm, édes Incim, – veté föl Dobayné a szót, – egy olyat, a mi egész életedre elhatározó. (Csönd.) Menyasszony vagy…

Össze se rezzent, arcizma se mozdult a leánynak. Mindössze, hogy egy kissé anyja felé forditotta arcát, szólván:

– Elfelejtettél felöltözködni, anyám. Öltözködj föl, kérlek szépen.

– Miféle affektálás ez, Inci? Mi lelt ma téged? – No légy okos és ide hallgass. Tudod, ki a vőlegényed?

– Sejtem, hogy kit akarsz. De öltözködj föl…

– Inci!!… (Ez már fenyegetőleg hangzott.)

– Nem nézhetek igy reád.

Dobayné engedett, de most már a düh felülkerekedett benne. De elfojtotta. Hálókabátot vett magára, ugy ült vissza előbbi helyére.

– Kertész jó fiu – és gazdag. Boldog leszel vele.

– Nem lehetek vele boldog, mert nem szeretem.

– Édes leányom, te ahhoz nem értesz. Egy életet, egy létet tisztán szeretetre nem lehet fölépiteni. A boldogságnak nem is az a főtényezője…

– De az.

– Hanem a jólét, egymásnak megbecsülése. A szerelem nem soká tart. Hallottál már valamit a mézeshetekről? Hat hét. Azután vége a szerelemnek. Jön a barátság.

– Nem, nem. A szerelem örök.

– Miket beszélsz ma össze-vissza? Mit értesz te ahhoz, te, a ki még sohase szerettél? Ugy határoztam, hogy holnap az estélyen deklarálunk. Jó?

– Oh, ne! Nem szeretem őt.

– Majd megszereted, majd megbecsülöd. Hallgass anyádra, kis leányom. A ki csak javadat, boldogságodat akarhatja, az nem adhat rossz tanácsot.

– Anyám, én se nagyravágyó, se hiu nem vagyok. Én a boldogságot másutt keresem, nem ott, hol te, a fényben és gazdagságban.

– Mert nem ismered az életet, Inci. A jólét a boldogság alapja, Inci.

– Nem hiszem.

– És miért nem hiszed?

– A te fölfogásodnak se vallásos, sem erkölcsi alapja nincsen.

– Ki adta ajkadra ezt a zagyva beszédet?

– A szivem.

– A sziveddel ne gondolkozz, leányom. Az eszed való arra.

– Az eszem is azt mondja, a mit szivem sugall. Nem vagyok én az a felületes, szeles leány, a minek látszom. Sokat gondolkozom én.

– Gondolkozol? Miért tüntetted föl akkor magadat hamis szinben édesanyád előtt? Miért nem voltál hozzám bizalommal?

– Mert féltem tőled. Engedelmes leányod voltam és szerettelek, de bizalommal nem mertem a szined elé lépni.

– Őszinte leszel ezentul?

– Most az vagyok.

Dobayné egy Judás-csókot lehel leánya ajkára és észre nem veszi, hogy az összerezzen ettől a csóktól.

– Bizzál hát bennem, mint a kősziklában és légy hozzám ezentul bizalommal. Hogy meg nem értettél eddig, kis leányom, sebaj. Majd megismersz ezután. Fogod te még tapasztalni, hogy mid vagyok én neked. Hallgatsz, Inci?… Egy csokrot kaptál a vőlegényedtől.

– Nem a vőlegényem; nem szeretem.

– De holnap már az lesz, Inci. A te boldogságod érdekében _akarom_.

– Nem leszek boldog, meghalok.

– Ez gyerekes, ostoba beszéd. Istenkisértés ilyet mondani, – fakadt ki Dobayné.

– Biztosan tudom, hogy meghalok, – erősiti halkan Inci.

– Megtiltom…

– Azt meg nem tilthatod.

– Megtiltom, hogy gonosz beszédeddel reám nyomást gyakorolni próbálj, – tört ki most már dühvel az anya, – az ilyes alávaló, csunya jellemre vall!

A szegény kis Inci följajdult fájdalmában.

– Holnap jól viseld magadat, szép és kedves légy, ugy parancsolom – megértettél? – folytatá az anya.

– Megértettem.

– És most aludj szépen és nyugodtan. Jó éjt.

– Jó éjt…