Part 3

Az árvából festő lett az idők folyamán. Az ötvenezer forintos hagyatékból meg tizezer forintos hagyaték a gyámok kezén. Ez a tizezer forint pedig Bugyi Andrásnak adatott kölcsön váltóra, mert nála mégis nyolc százalékot hozott. Bugyi Andrást azonban természetesen ellicitálták, a tizezer forinttal együtt…

Igy Kalvyl Jánosnak kezemunkájából kellett megélnie…

Ime, a Kalvyl Jánosok élettörténete.

Kitünik ezekből, hogy derék, becsületes, de „peches“ emberek voltak a Kalvyl Jánosok. És ezt érezte a mi Jánosunk. Ez az érzet: az a babonás hit, hogy szerencsétlenségre született (hiszen már születése is halálthozó volt), kedvét gyászfátyollal boritotta be. Ott ült a gyász fényes, nagy szemében és magas, fehér homloka redőin. Csak az ajka körül (pedig ott a bánat rendes székhelye) nem tudott megtelepedni. Az sima volt, üde, mint egy ártatlan gyermek ajka, oly gyermeké, kit soha keserüség nem ért.

De tényleg sem volt oka Kalvyl Jánosnak bizni szerencséjében eddigi tapasztalatai után. Zárkózott lelkülete miatt nem kedvelték a bohém művészvilágban. A báró gőgjének tulajdonitották hideg magatartását. Pedig ő szerette ezeket az embereket, az ő munkatársait. És szivének egész melegével rajongott a művészetért.

Bár soha semminemü külső sikert nem ért el művészetével. Képeit elrajzolt fantazmagóriáknak csufolta a kritika. („Lelke van a festőnek, de keze nincs.“)

Ez a kritika keseritette el leginkább Jánost. Egész lénye a művészet szeretetében olvadt föl és még se tartották művésznek!

Ő egymaga hitte, tudta, hogy művész. (Miért nem értik hát meg őt az emberek? Nyilván ugy lesz, hogy nem ismeri az életet. De egy oldalát legalább: a bánatot csak ismeri. Hát oly kevés embernek, senkinek sincs bánata; senki se rokon az ő lelkével, hogy nem érti meg senki, – de senki?!)

Igy tépelődött János s e tépelődés habozó, bizonytalan jellegét reányomta egész egyéniségére. Hol szerény volt egész az alázatosságig, hol büszke egész a dölyfig, különösen, ha fölébredt benne a művészi öntudat.

Azért nem is tartozott ő az ugynevezett társaságba való emberek közé. De azért sem, mert semmiről nem tudott semmiségeket összehadarni: a szalonelméncségek bosszantották. De különös ellenszenvvel viseltetett ama szmokingos alakok iránt, a kik halljamagázták a leányokat, leszervuszozták az öreg urakat és kétértelmü viccekkel mulattatták az asszonyokat.

Ezeket gyülölte. Pedig szivében kevés helyet adott ennek az érzelemnek. Általában szerette az embereket és magának, önhibájának tulajdonitotta, hogy azok nem szeretik őt…

Hát ennek az embernek a tekintetétől pirult el Inci. Pedig nem volt szép, még tetszetős sem ez az ember. A szemei nagyok és bánatosak, ajka szelid és szőke haja olyan csudálatos hullámokat vetett, mintha Phidias stilizálta volna Apolló szobrára: ezek voltak szépségei. De arca már sápadt és beesett, homlokán barázdák vonulnak végig, járása ingatag és tétovázó, miként kézhordása is.

Hogy ezeket a defektusokat észre nem vette az Inci!

Bizonyosan csak a szemét nézte ő s azon keresztül látta meg a lelkét. Ugy kellett legyen.

Ugy kellett legyen, hogy addig nézett Inci a János szemébe, mig meglátta és megszerette lelkét, a mit se papa, se mama, sem a többi emberek nem láthattak meg, mert el volt zárva előlük és biztosan csak Inci kedvéért, Inci tekintetére nyilt meg, sejtve, hogy ő meg fogja érteni.

És mégsem egészen igy volt. Mert nem sejtett János semmit, nem _mert_ sejteni. Szeretni se mert. Ő csak bámulta s imádta a leányt. Nézte, mint a hogy nézte a „Madonna de la Sediát“, vagy Tizian „La Bella“-ját. Azokat is imádta János. Csakhogy mig a Madonna és a Bella szemlélése inspirációt nem szitott művészi lelkében, addig az Inci kedves kis rózsás képe, két nedves, nagy őzszemével mindig szeme előtt lebegett, valahányszor egy női képet festett. És különösen az őzszemektől nem tudott megszabadulni: ezek mindenütt és mindenkor reá tekintettek. S ő mindenütt és mindenkor lefestette őket. Másként nem tehetett.

De volt neki egy képe, a hol meg egészen az Incit festette meg, nemcsak az őzszemeit és arcocskáját, nemcsak szelid, leányos kebelét és piciny lábacskáit, hanem a mosolyát, gazella-járását, beszédjét – igen, a beszédjét is. A ki nem hallotta, hogy az a leányka a képen éppen ugy beszél, mint Inci – az egyszerüen nem értett a képekhez, vagy süket volt…

Ezt a képet (egy magyar nemest ábrázolt, a mint jegyeséhez jön a harctérről) a tavaszi tárlatra szánta János, de mire elkészült vele, mást határozott: hogy az a tárlatra nem kerül soha. Izetlennek itélte finom érzékével, hogy egy reá nézve idegen urileány – a ki másnak lesz a felesége – képmása annak tudtán kivül, orvmódra kerüljön a nagyközönség szeme elé.

De különben sem akart tőle megválni… Megszerette. Szerelmes volt a képébe. Mert a képét már merte szeretni.

Kicsiny műtermének egy sarkában (de jó világitásban) volt az fölakasztva, nem rámában, hanem egy elzárható tokban. (Ne lássa senki.)

Ő maga azonban, valahányszor csak pihenőt tartott, fölnyitotta a tokot és szembe ülve Incijével, ábrándokba s álmokba merült. S az ábrándok édesek voltak és az álmok merészek. Amazok szelid mosolyt, emezek gunyos kacajt fakasztottak ajakán. A szelid mosoly azt jelentette, hogy ime, a földi élet boldogságából is kijutott neki; hogy meglopta az életet, a mi neki önként semmit sem adott, hogy művészetével maga teremté meg a boldogságát. A gunykacaj pedig azt harsogta, hogy az élet, ha nem ád neki, de el sem is vehet tőle semmit. Az ő művészetét nem rombolja le se kritika, se divat.

Az ő művészete az igazság. A szubjektiv érzés szülte, nem általánositott, tipussá tömöritett közizlés. Majd megértik! És ha nem értik meg, se baj. Nem azért festő, _a mit mondanak_ képeiről, hanem azért az _igazságért_, a mit képein lefestett. Neki az az elég. Az aranyérem semmi.

… Ilyenkor egy fejjel látszott magasabbnak Kalvyl: kiegyenesedett s égnek tartotta homlokát. Igy élvezett, igy mulatott ő. A zsurfixekre unatkozni járt, a kávéházba reggelizni.

Az ifjuság rendes kedvteléseiből nem vette ki részét; nem feleltek meg izlésének. Nem kártyázott, orfeumba nem járt. Kerülte még azokat a francia szinműveket is, a melyeknek nem volt korrekt moráljuk; a festett hölgyeket meg éppen utálta. Nőmodelljeivel ugy bánt, mint hercegnőkkel, ha szólnia kellett hozzájuk; de, ha csak kikerülhette, nem beszélt velük. Ezek el is nevezték őt szüz lovagnak. De azért szerették, mert nem árszabály, hanem belátása szerint és bőkezüen fizette őket. Különösen: járt hozzá egy üde, tizenöt éves, vöröshaju leány a mamájával, a Dóra Frici: egy elsőrendü modell, pszikei termetü. Ennek a mamája, egy kétes jellemü asszonyság, addig jajgatott, hogy nehéz manapság egy szegény leánynak el nem buknia, hogy Kalvyl hónaponkint külön 20 forintot adott a mamának csak azért, hogy Dóra Fricinek ne kellessen elbuknia. Pedig ezen a bajon régen tul esett már a Dóra Frici!

Ilyen volt Kalvyl János: becsületes, naiv, bőkezü, nagyur.

VI. Ébresztő.

Kalvyl János a műtermében ül, összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék és nézi merőn a „Viszontlátás“-t, azt a képet, a melyen Incit festette meg.

Valaki kopogott. Nem hallotta. Kinyilt az ajtó. Észre se vette, ugy el volt merülve a képben s gondolataiban.

A jövevény – Sipiczky – szembe találta magát a képpel és mintha gyökeret vertek volna lábai, ugy állott meg az ajtóküszöbön meglepetésében és bámulatában.

Sipiczkynek volt műérzéke és emberismerete, de e kvalitások nélkül is megérthette a helyzetet, nagyon átlátszó volt: a kép remekmű, a festője szerelmes!…

Fölocsudott a lengyel. A festő tovább álmodott.

Arisztokratikus, finom tapintata azt sugta Sipiczkynek, hogy távoznia kell, mert egy embernek: barátjának belső érzelmeit meglesni nem korrekt dolog. A finom érzék és gyöngédség egyike volt a léha ember öntudatlan, vérbeli nemes tulajdonságainak. Óvatosan megfordult és kezét a kilincsre tevé. Késő volt. Egy erősebb, határozottabb nyomás kivülről és föltárul az ajtó. – Kornya volt, a festő.

Sipiczky önkénytelenül, szinte ösztönszerüleg visszatartotta a látogatót.

– Egy pillanatra, kérem! Egy perc mulva készen lesz a báró, – mondta Kornyának és bezárta előtte az ajtót. Azután megfordult.

János vérpiros arccal és kérdő tekintettel áll szembe vele.

Sipiczky csak annyit válaszol e kérdő tekintetre:

– Zárd le a képedet, ha nem akarod, hogy lássák.

Csak most eszmélt föl egészen János. Odarohant a képhez és lezárta idegesen.

– Isten veled, János, – bucsuzék Sipiczky.

De János nem eresztette.

– Maradj itt, kérlek. Kornya csak egy percre jött; várd be, mig elmegy, beszélni szeretnék veled négyszemközt, – mondta, aztán bebocsátotta és üdvözölte Kornyát.

Ez egy vig, jóképü fiu volt, ugyszólván az egyedüli kollégái közül, ki tudni, vagy legalább is sejteni vélte, hogy Kalvylban nagy tehetség rejlik. Képei érdekelték és sokszor jött föl János műtermébe egy kis komolyságot kölcsönözni, mint mondani szokta.

– Végem van, Jánoskám, elhagyott a muzsám.

– Hogy-hogy?

– Egy bus szeladont kellene lefestenem, de nem tudom. Már megpingáltam képem összes alakjait, csak a bus szeladon hiányzik róla, de éppen ez a pointja a képnek. Próbáltam. Husz tanulmányt, vázlatot festettem, a legszomorubb balparti hordár s egy éhes verklis ültek modellt, de mindhiába! – Festettem epés szeladont, festettem dühös szeladont, káromkodót, nagyképüt, elégedetlent, de busat, – óh, de a busat: azt meg nem festem soha!

– Talán én üljek modellt neked? – kérdi fájó mosolylyal Kalvyl.

– Oh nem, nem, Jánoskám; ne érts félre, kérlek. Csak a tanácsodat jöttem kérni.

– Kérj föl egy jó mimikust.

– Nem lehet, nekem az igazi bánat kell.

Kalvyl előkeres valahonnan egy képet és egy festőállványra helyezi, ügyelve, hogy jól meg legyen világitva.

– Ilyen?

– Ez az! Ez az igazi finom, elsőrendü bánat! Ilyen kell nekem.

– A bánat hordozója Köncs Jónás dijnok, Akácfa-utca 7. Jó modell.

– S ez a kép?

– Boccacció szőrcsuhában.

– Remek! Nem tud sirni, olyan szomoru, nem tud dühöngeni, olyan levert. Köszönöm. Szervusz. Akácfa-utca 7. Gróf ur, Alleszolgája! – hadart Kornya s aztán ugy kirohant, hogy még az ajtót is nyitva felejtette.

Kalvyl betette és bezárta az ajtót. Aztán gondolkodott egy pillanatig, kezébe temetve homlokát. Majd egy kis kulcsot vett ki zsebéből, meg visszatette. Végre is gyors elhatározással a bezárt képhez sietett és – fölnyitotta.

Sipiczky egy szót se szólt. Komoly és hideg volt: maga a megtestesült diskréció. Azt nem állhatta meg, hogy a képet ne nézze, de ugy nézte, mintha nem látná rajta az Incit. Azt gondolta, hogy ez a magatartása legillőbb a helyzethez.

Egymás mellett állott a két férfi, szemben a képpel s a mikor beszéltek, nem egymásra néztek: a képhez tapadt tekintetük.

A festő törte meg a csöndet, mint a de profundis a bünös ajkán, ugy hangzott ez a két szava:

– Bocsáss meg!

Sipiczky nem értette.

– Miért?

– Oh, hagyd kérlek a formákat, hiszen nem vagyok vak. Mindent tudok. Hibáztam és engedelmet kérek.

De már erre szemébe nézett Sipiczky a festőnek. (Hátha arcából megfejti a talányt.)

– De hiszen én hibáztam! Rajtam a bocsánatkérés sora.

Kalvyl nyelt egyet… és szinte rekedt hangon folytatta:

– Jóvá teszem hibámat. Soha szine elé se lépek többé, kerülni fogom, itt a kezem.

– De miért? – csodálkozik Sipiczky.

– Mert az a kötelességem veled és vele szemben; mert igy parancsolja a becsület.

A lengyel tágra nyitotta szemét. A festő merőn nézi a képét, ugy beszél:

– De a képet, azt hagyd meg nekem. Ne kivánd, hogy megsemmisitsem. Kérlek, könyörgöm! Ez a kép mindenem nekem, Isten után ezt a képet szeretem legjobban. Jobban, mint az egész emberiséget. Hagyd meg, oh, hagyd meg a boldogságomat, kérlek, könyörgöm.

– De hiszen nincs jogom… Valami félreértés van itt közöttünk…

– Nem, nem kivánok én tőled indiskréciót: ne válaszolj. Majd beszélek én. Annyira bárdolatlan nem vagyok, tudom, nem illő beszélned az eljegyzés előtt.

Egyszerre világosság támadt Sipiczky agyában.

– Hát te azt hiszed, hogy a titkos jegyese vagyok? Haha! Nem, János, tévedsz. Egy ilyen semmiházi, mint én, nem lesz férje annak a leánynak. Gondom lesz reá: arra esküszöm.

Erre már Jánoson volt a csodálkozás sora.

– Akkor miért zárattad le a képet?

– Ugy gondoltam, magadnak festetted, – mondta bátortalanul mosolyogva Sipiczky, – ugy gondoltam, nem akarod, hogy meglessék mások belső érzelmeidet. Éreztem – olyan volt itt e teremben a légkör – hogy szentély előtt állsz, melyet profán szemnek nem szabad meglátnia. És ismerlek. Tudom, hogy egy olyan ember, mint te, szerelmét piacra nem viszi soha: olyan szerelmet, a mely olyan szivekben ég.

A festő elsápadt. Dadogott, mint a bünön tettenért.

– Én nem szeretem őt – ugy – én – én csak bámulom…

– Nem szereted, de imádod!

– Nem szeretem, de imádom, – ismételte gépiesen János és zokogva hanyatlott egy karosszékbe.

A lengyel cirógatta, mint egy gyermeket. De tudta is, hogy gyermekkel, egy nagy gyermekkel van dolga. Alig birta lecsöndesiteni.

– Nem árulom el szived titkát. Bizzál bennem.

– Oh, csak ne nevess ki!

– Ugyan-ugyan, miért nevetnélek ki! Léha létemre cinikus nem voltam soha. Szent érzelmeket nem szoktam kinevetni. Addig még nem jutottunk.

– De hát nem nevetséges az, hogy én szeretem őt? Mi van a világon, a mi ennél nevetségesebb? Cinizmus se kell hozzá, hogy kigunyoljanak.

A lengyel elmosolyodott. Volt mosolyában valami gyöngéd, önzetlen, kimondhatatlanul kedves vonás! Két kézre fogta és szelid erőszakkal maga felé forditotta János lehajtott fejét, oktatva őt, mint apa fiát:

– Te kishitü vagy, Jánoskám, nézz csak a szemem közé: mondok valamit, olyas valamit, a mit te nem is sejtesz, vagy ha sejtenéd, se mernéd magadnak bevallani: Ő szeret téged…

Kalvyl fölugrott. Szinte durván lökte el magától Sipiczky kezét.

– Ne, ne! Ne tégy bolonddá! Csak azt ne!

A lengyel ismételte:

– János, ő szeret téged. Én láttam. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle…

Elkeseredéssel tört ki szegény János:

– Csalódol, ha azt hiszed, hogy bárgyu vagyok. – Majd fájdalmasan hozzáteszi: – Hiszen a tükör nem csal.

– De csal a tükör, János, – bizonyozik Sipiczky, – vagy legalább is nem mindent mutat meg. S az a leány azt nézi benned, a mi _benned_ van. A mi rajtad van, a mi rajtad nem szép, azt nem látja meg. A tükör pedig éppen azt mutatja – és csakis azt… Téged nem ismernek az emberek, azért nem szeretnek. Szeretnének, ha ismernék belső világodat. Ezt te elzárva tartod… Előttem kinyitottad, nem akarva, önkénytelenül s ime, legott megszerettelek. Önzetlen, hű barátod leszek… Mit gondolsz, – hátha az a leány szintén belátott oda, a hová más ember látása el nem ér. Látta, női, szubtilisan finom ösztönével megérezte a te lelkednek szépségeit!… Ugy gondolod, hogy az a nő olyan, a ki ezeket a szépségeket figyelemre se méltatva, a külső előnyökre fekteti a sulyt? Olyan nő, a ki a felületes és mulandó testi tulajdonságokat fölébe helyezi a lélek ideáljának? Ha olyan az a nő, akkor miért szereted?… Ha olyan volna az a nő, János, akkor te nem szeretnéd őt…

– Akkor nem szeretném, – válaszolt gépiesen János.

– De szereted. S azért szereted, mert nem olyan, – nem olyan, a ki a lelket és nem a testet nézi. S a te lelked szebb, mint a másé. Azért szeret ő téged s azért szereted te őt, mert lelke rokon a tieddel. Ne légy hát kishitü és nyilatkozz meg neki. Váltsd meg őt önző, hiu anyja légköréből és befolyásától. Az öreg ur becsületes, de vak. Nyilatkozz, János, mert ha férjhez talál Kertészhez menni – ahhoz a jól táplált bácskai gavallérhoz – csupa gyermeki engedelmességből, – a te kishitüséged és alázatos szerénységed lesz boldogtalanságának okozója.

Valami csodálatos melegség járta át Kalvylt e szavak hallatára. Mintha egy uj, eddig ismeretlen tüz futott volna erein át, – tüz, a mit uj Prometheuszként lengyel barátja az ő számára lopott le az egekből. Ugy dobogott, hogy majd kitört a szive. Viharosan zilált mellkasa, megremegett egész testében. A lelki transz-szubsztanciáció, – egy hirtelen metamorfózis megrázkódtató folyamatán ment át a festő, mintha csak uj lelkének születésétől vajudnék a teste…

Édes volt a pihenése. Elfelejtette fájdalmait, mindama gyötrelmeket, a miket egész életén át végigszenvedett. (A menyország nyilt meg számára. Minek tekintsen vissza, a mikor odavárják őt!?) Először is annak az embernek borult a keblére, a ki neki az ösvényt oda megmutatta: megölelte és megcsókolta Sipiczkyt.

– Köszönöm, hogy szeretsz.

– Igen, szeretlek. És őt is szeretem – testvérileg… Azért akarom, hogy boldogok legyetek.

– De méltó vagyok-e reá?

– Az…

A habozó, tétovázó jellemü emberek szokása szerint János, a milyen zárkózott volt előbb, olyan nyilt, gyermekes bizalommal csüngött most barátján. Föltétlenül hitt már szavában. (Ő méltó rá! Mily boldogság, hogy méltó rá!…)

Sipiczky pedig, a mint szalad a lépcsőn lefelé, – ruganyosan, mint egy jogász, – megdörzsöli kezeit és hunyorit egyet a szemével. Örült, hogy tisztességesen, szépen cselekedett, hogy képes derék ember is lenni, ha akar.

– Brav gethan, Sipiczky! – dicsérte meg önmagát magának és kaviár helyett rizslevessel kezdte meg ebédjét.

S ezen szolidsági rohamának ugy megörült, hogy ebéd után – folytatta, a hol elhagyta – nem fiakkeren, hanem földalatti vasuton robogott el, nem a Gerbaudhoz, hanem az állatkertbe majmokat etetni. Este pedig, a mikor – gyerekidőben – tiz órakor lakására tért, leakasztotta az ágya fölött lógó Potifárnét, a ki Józseffel enyelgett és helyébe szent Ceciliát akasztotta föl egymagába…

– Sei mer solid! – szólt és rögtön elaludt.

VII. Kertész és a lépvessző.

A „kedves Sipiczky gróf“ az emlékezetes gyónási jelenet után egyszerüen „Sipiczky gróffá“ degradáltatott, mig a „kedves Kertész“ „kedves jó Kertész“-szé nőtt meg a mama kegyeiben.

– Nem gróf, – gondolá Dobayné, – de gazdag; nem előkelő megjelenés, de azért helyes gyerek. Jó lesz Incinek. Mert két hét alatt menyasszony kell legyen az Inci.

… Két hét alatt megpuhittatik a kis Kertész, hogy olyan olvadós legyen, mint a vaj, két hét multával pedig, hogy el ne olvadjon végképp, megfogatik, mint a pinty a lépvesszőn: ez volt a Dobayné terve.

De hogy a pinty megfogassék, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy kitegyék a lépvesszőt. Kitétetett.

Ő nagysága megkérte Kertészt, hogy rendezze az ő házibáljukat.

– Édes, jó Kertész, engedje meg, hogy egy kis – egy igen nagy – kéréssel terheljem. De olyan bizalommal vagyok irányában, mintha csak a fiam volna. (Pirulás, kézcsók.) Egy thé dansan-t, egy bucsu-soirée-t szeretnék adni a jövő szombaton. Támogasson, kérem, ezen szándékomban, – rendezze az estélyt. Az előkészületeket, a zenét, a termet magára biznám, hiszen ugyis… (pauza, műpirulás a mama részéről – kézcsók és hebegős bizalomköszönet Kertész részéről). Ugy-e, megteszi?

– A legnagyobb megtiszteltetés, a mi valaha ért. Boldoggá tesz, nagyságos asszonyom.

– Ugy gondolom, hogy a szobám melletti két szalont nyittatnánk ki… Ezüstöm van. Annak idején majd rendelkezésére bocsátom. Ápropos, Gerbaudnál és Dobosnál már intézkedtem. A zene – nini, a zenével se bajlódjék, kérem! Most jut eszembe, hogy már szóltam Berkesnek… A meghivandók listáját ime, átadom. Már szét is vannak küldve a meghivók. Táncrend talán nem szükséges – s a táncokat legjobb, ha Sipiczky rendezi… Ugy-e, beleegyezik? (Oh, kérem!) Neki olyan nagy rutinja van a táncrendezésben. Na, bár más tekintetben is… no, de nem szólok…

– Ej, – gondolkozott Kertész a hosszulélegzetü javaslaton, – mi olyas lehet egy bálban, a mi el ne intéztetett volna még. Mi a manó van még benne, a mit a rendezőnek kell elrendeznie? Mert ha egyszer kinevezték rendezőnek, akkor csak kell rendeznie valamit. – Soká nem találta ki, de rájött végre.

(– Az eljegyzési jelenetet kell rendeznem, – a cimet kell adnom. A cim: Kertész Bandi eljegyzése. – Ez alatt a titulus alatt rendeznek, mulatnak, táncolnak. Csak mulassatok, gyerekek!… Na, ne lógasd az orrodat, kedves barátom Sipiczky!… Sebaj! Kapsz te mást, tisztelt Kalvyl pajtás, ne busulj!… Lesz még leányvásár a faluban… Hejo hopp! Landlehihu!) – Ilyeténképpen elmélkedett széles jókedvében a kis bácskai.

Azaz a két utolsó indulatszót már nem csak elmélkedte, hanem ki is mondta, a min – a Váci-utcán esvén meg – nagyon elcsodálkozának az emberek, valamint azon is, hogy öblös kengurus keztyüjét cilindere karimájába szoritva viselte, akár az árvaleányhajat. Akkor vette csak észre magát Kertész, mikor már vagy harmincan a szeme közé nevettek volt, köztük menyecskék is. Ezekre visszakacsintott ugyan, de miután öreg urak és hordárok is voltak a kalapjára nevetők között, lekapta végre fejfödőjét és mérgesen rántotta ki keztyüjét a karimájából.

– Az áldóját, hol felejtettem!

És akkor veszi csak észre, hogy pedig tulajdonképpen fázik is a keze. Fölhuzza hát a keztyüt és komolyságba öltözteti arcát… Igy már gondolkodni is tudott. Csalhatatlan logikával konstatálta, hogy egy deklarálás csak ugy történhetik meg, ha megkérés előzi meg. (Még eddig minden deklarálásnak megkérés volt az előzménye, – legalább Pesten.)

… Tehát meg kell kérnie az Inci kezét. De hogyan? Jogcime volt reá, mert nőtlen volt és férfi volt, de támpontja semmi. Egy kukkot se beszélt még Incivel szerelemről. No, sebaj, majd tanácsot kér a nagybátyjától, a ki okos ember kell legyen, mert királyi tanácsos volt.

A nagybácsitól ellenben, – a ki pedig nyilván királyoknak szokott tanácsot adni, – azt a feletet kapta, hogy a megkérés nem okvetetlen szükséges cerimónia. Majd csinálódik a dolog magától. S akkor legalább még a bokréta is megspórolódik.

Kertész Andor szépen meghallgatta a tanácsot, meg is köszönte, de nem találván egészen jónak, nem követte azt. – Magától semmi se csinálódik, – gondolá, – és megrendelt Kühne-nél egy óriás bokrétát, olyat, a minek tetejében kitömött galamb repdesett, csőrében nyillal átlőtt szivet cipelvén. (Ezt az ő eszméjét rendkivül apartnak találta Kertész. A mint hogy az is volt a szó legszorosabb értelmében.)

Ezzel a nagyobbméretü csokorral fölfegyverkezve aztán, pénteken délután a Nemzeti-be hajtatott Kertész, talpig feketében. Dobogó szivvel kért meg egy pincért, hogy jelentse be. Az előszobában még igazitott egyet a nyakravalóján, kihuzogatta nyakizmait, aztán belépett – Isten nevében.

A mamát egyedül találta.

Ez kellemes dolog volt. Egy mama a legrosszabb esetben se teheti meg, hogy kidobja vagy leszidja merészségeért. Jó is, mert a virtusból vajmi kevés jutott ki szegény Kertésznek…

Ám miként üres hordóba tölcséren a mustot: ugy eregette Dobay mama a bátorságot a kérő szivébe. Mosolylyal biztatta, gesztusokkal nógatta, elannyira, hogy egy perc mulva szinvitézség lett az egész gyerek. Szinte deklamált a végén:

– Az én családomban szentség a nő. Évszázadoknak tradicióit, elődeimnek háziszokásait tiszteletben tartandom: arra ünnepies fogadást teszek…

– Kedves, jó Kertész, – kérdé a mama meghatott, dallamos hangon, – hát vannak magának ősei?

– Vannak, – felelé egész bátran és pozitivitással Kertész.

Szerencsére nem kérdezte a mama, hogy kik és mik voltak azok az ősök. Mert már erre nem tudott volna megfelelni Kertész, a mennyiben ősei közül csak apját s anyját ismeré vala, no meg a nagyapját, a ki egy öreg strimflis bunyó volt Ó-Sztapáron.

A mamának az is elég volt, hogy megvoltak az ősők. Nohát azok csakugyan megvoltak, ismeretlen ősök bár, ad normam névtelen hősök, de megvoltak.

Az ősök kérdése ekképpen elintéztetvén, a vagyonjogi állapotokat kezdte bolygatni a mama. Ez pompásan ment. Kitünően hangzott, csak ugy csengett-bongott a szobában:

– Ezer lánc földem van, anyai hagyaték… Három hónap mulva leszek nagykoru, akkor birtokomba lépek… Vagyonom értéke háromszázezer forint. Az apámnak is lesz ugyanannyi.

Ezer lánc háromszázezer forint értékben, az apámnak is lesz annyi! – visszhangzott a szobában. Egyik fal fölvette, a másik visszaütötte a hangot, becsapódott a bokrétába, a galamb szájába, az is azt kezdte búgni:

„Ezer lánc, háromszázezer forint értékben…“ Aztán elkezdett a mama füle csilingelni; az is csak azt csilingelte egyszer, tizszer, százszor:

„Ezer lánc – háromszázezer…“