Part 2

A terv az volt, hogy mégis csak eladja a Sárkányt és Szélvészt s uj, diszes kiadásban kinyomatja „Elvira keservei“-t az árukon.

– Az ördög hitte volna, hogy a kor izlése ennyire megváltozott négy decennium alatt! Meghaladtam a koromat négy decenniummal, az arkangyalát!… Hiába, a zseni kitör és eget kér! – duhajkodott magában Dobay Alajos, az ötvenes évek félreismert nagysága.

Még soká ábrándozott, mielőtt elaludt volna. S álma édes volt, mint a méz. Angyalok zenéje mellett cigányozott reggelig. Kisbőgős nélkül, az igaz, de a kisbőgőst: a legmolettebb és legnyájasabb angyalkát ölébe ültette, hát azért nem szólt a kisbőgő.

Azonban az álom se tarthat örökké. Éppen ama pillanatban, a melyben a kisbőgős hosszu, szenvedélyes szerelmi ostrom után végre beleegyezését adta, hogy ajkainak mézét tiz forintok ellenében megszedhesse szerelmes szeladonja, – éppen a leggyönyörteljesebb percben, a midőn ajkaik csucsoritva, mint villámossággal telt felhők egy villámszikra tüzével egymásra csapni szándékoztak volna: kellett fölébrednie szegény Dobaynak egy nem annyira villámos, mint türelmetlen és ideges rángatástól, a mely is ő nagysága kegyes kezeitől származott.

– Ejha, asszony! Még öt percig hagyhattál volna; éppen a legjavát szakitottad félbe, – dörmögött az öreg, de nem haragudott, mert előtte a dicsőség és remény, a gazdagság, a fény.

Előbb azonban az árnyat kellett kiállania. Mert sötét és borus felhői felesége arcának harcra keltek az égi világossággal. De hiába, az égi világosság maradt a győztes s a felhők haragosan vonultak odább.

– Ugyan szépen nézett ki tegnap, mondhatom. Nem szégyelli magát: egy nagyleányos apa létére ugy leinni magát?

– („Sirom, sarom, sallalárom, Jobb batáron mint szamáron“…)

– Maga még most is be van rugva…

– („Részeg vagyok, rózsám, mint a csap, Sampanyerrel teleittam magamat“…)

– Jobb, ha azonnal felöltözködik s elmegy a gőzfürdőbe és haza nem jön, a mig teljesen ki nem józanodik.

– (Fürdik a holdvilág az éj tengerében“…

– A leánya előtt csak nem akarja eljátszani a tekintélyét?…

– („Eljátszottam már azt régen. Attól ugyan ihatik kend, ihatik kend“…)

– Maga nemcsak részeg, de bolond is. Ugy énekel, mint a parasztok.

– Se részeg, se bolond nem vagyok. Boldog vagyok, Idám. Jer keblemre… Szeretlek.

És az asszony: a fiatalos, menyecskés asszony, a kit évek óta nem érintett férfi csókja, ölelése, nem ellenkezett, nem tért ki az öreg ember csodálatosan fiatalos, tüzes ostromlása elől, odatapadt a keblére s élvetegen nyujtá csókra ajkait.

*

Reggelire nem pogácsát kapott a Lojzika, hanem teát, sonkát, pástétomot és két tojást. Jóllakva és megelégedetten, az asszonynak egy szót se szólva (meglepetésnek tartogatta a dolgot), indult munkába az „Elvira keservei“ ügyében.

Először is a sürgönyhivatalba ment. Ott föladta a következő sürgönyt:

„Botos István urnak

Lasnak.

A Szélvészt és Sárkányt adja el. Ha nem veszik, adjon el valami olyat, a mit megvesznek. Ha semmi ilyes nincs, adjon el valamit, a mi lesz, például a jövő évi repcét. És küldje az árát expressz postafordultával. Adósságot csinálni, hitelt igénybe venni nem szabad.

Dobay.“

Ezután kikaparászta tárcájából Dobay azt a névjegyet, a melyre Pollitzer antikvárius nevét és lakását följegyezte volt: Pollitzer Mór, Károly-körut 5.

– Nincs ugyan messze, – gondolá Dobay, – de miért ne mehetnék kocsin odáig is. Hisz pénz lesz, mint pelyva. Az „Elvira keservei“ legalább is tizezer forintot fognak jövedelmezni.

A Szervita-téren fiakkerbe vágta hát magát s a Pollitzer boltja elé robogott.

Pollitzerhez – mióta megvan a boltja – fiakkeren még élő nem hajtatott. Nem csoda hát, hogy ifjabb Pollitzer megbámulta a fiakkert és grófnak nézte a fiakkerezőt.

– Jó napot, Pollitzer ur, maga az?

– Szolgálatjára, méltóságos gróf ur.

– Csak hagyja, hagyja, – intett Dobay Alajos.

Hogy miért intett és miért mondta, hogy: „hagyja – hagyja“, azt nem tudni, mert Pollitzernek eszeágában se volt kezet csókolni. Nyilván azt gondolta az öreg ur, hogy ha már grófnak nézik, megtehetik vele azt a csufot is.

– Én egy raritást keresek, Pollitzer ur.

– A Dobayt?

– A Dobayt! Hát honnan tudja?

– Ez most a legnagyobb raritás a világon. Az egész földtekén csak egyetlenegy eladó Dobay létez: az én birtokomban, – igy szavalt ifjabb Pollitzer s ezzel kecsesen a középső és mutató ujja közé fogva egy könyvet, kétszer-háromszor meghimbálta a levegőben, majd megcirógatta szépen, mint egy pejcsikót, csak éppen, hogy meg nem kinálta cukorral.

– Hát keresik a Dobayt? – kérdi ragyogó arccal az öreg.

– Hogy keresik? Micsoda kérdés? Szeretem hinni, hogy keresik… Csak volna belőle vagy ezer, mindjárt becsuknám a gseftet.

– És miért csukná be a gseftet, kedves barátom?

– Hát, mert házat vennék a Dobayn.

– Házat venne a Dobayn?

– Természetes, hogy persze. Nem szabad nekem Hausherr lenni?

– Dehogy nem, édes fiacskám, hanem ezer Dobay árán nem lehet házat kapni.

– Hát a Haas annyiért nem adja oda a házát, de a Hanser kevesebbért is odaadja a hauzát: a Dohány-utca 16. számot. Igen jó objekt, tiz percentet hoz.

– És mennyibe kerül?

– Ötvenezer forintba.

Az öreg nem válaszolt, mert előbb komputust kellett csinálnia. Fölállitá a hármas szabályt: Ha ezer Dobay árán 50.000 forintos házat lehet venni – akkor egy Dobayn x forintos házat lehet venni? Szorzott, osztott és kijött, hogy 50 forintosat. Ilyen ház ugyan alig van, de legalább kisült (s ez is valami), hogy egy Dobaynak az ára ötven forint.

Méreg, hogy az ember saját költeményeinek egy hatvan krajcáros példányát ötven forintért kénytelen megvásárolni. De hát mit tegyen? Az utolsóról keletlen kalácsot evett, az utolsóelőttiek pedig idegen kézen, idegen könyvtárban őriztettek. Kölcsön csak nem kérheti saját költeményeit és pláne leánya udvarlóitól.

Alkudni szintén nem mert az öreg, először, mert grófnak nézték, másodszor, mert belátta, hogy a földtekének utolsó Dobayjára ugyis hiába alkudnék.

Savanyu arccal bár, kivette tárcájából az utiköltségre félretett ötvenesét és hanyag elegánciával odadobta Pollitzer ur elé.

Pollitzer ur megfricskázta a ropogós bankót, aztán a világosság elé tartotta. Ismét megfricskázta és meggyőződvén róla, hogy nem hamis, megcsalatkozott ábrázattal ejtette a pudlira.

– Méltóságos gróf ur – ez nem sok!

– Nem sok? De hisz inkább méreg sok, – ijedezett Dobay, kinek zsebében már összesen csak 3 frt 75 krajcár honolt.

– Hát kérem, tekintve, hogy a méltóságos ur első kundsaft és hogy ily magas összeköttetést föltartani akarok: pénzbe nem kivánok többet, de engedje meg gróf ur, ilyen ritkaság eladásakor szokásba van nálam egy kis ajándék-ráadás, hogy vigasztalva legyek a…

– Jó, küldök tizenkét nyulat az uradalomból, – sóhajtott föl az öreg Lojzi.

– Hm, kérem szépen, a nyul nem kóser – a liba kóser.

– A liba kóser? Nem bánom, küldök hat libát.

– Tizenkettőt tetszett mondani…

– A milliomát, legyen hát tizenkettő. Ide azzal a könyvvel.

– És mikor kapom a libákat, kérem alásan?

– Sürgönyözök, hogy küldjék azonnal.

– Talán föltennénk a sürgönyt.

– Föl? Az áldóját! Hagy irom:

„Botos István ispán urnak

Lasnak.

Pollitzer Mór, Károly-körut 5. cimre 12 hizott libát küldjön azonnal.

Dobay.“

– Itt a korona, küldje el.

– Kisztihand, gróf ur! Annyit mondhatok, hogy jó vásárt méltóztatott csinálni. Tessék: itt a Dobay! Kisztihand!

– Csak hagyja – hagyja, kedves barátom.

Saját költeményeinek véres verejtékkel, azaz drága pénzen és naturáliákon megszerzett birtokában foglalt ujra helyet Dobay Alajos kocsijában, s egyenest Singer és Wolfner könyvkiadó urakhoz hajtatott.

Ott félóráig tárgyalt, mig megegyezett velük olyképpen, hogy a kiadás szerző tulajdona marad; a nyomtatási költség 478 forintot fog kitenni; az elárusitásért 45 százalék jár stb.

Dehogy engedte volna a szerzői tulajdonjogot! (No, nem is kérték tőle.)

– (Csak nem vagyok bolond fix összegért eladni a kiadás jogát, hogy a kiadó hizzon verseimen s ő vegye meg a Dohány-utca 16. számu házat. Olyan nincs.) Dohány-utca 16., – szólt oda a fiakkernek. – Már csak megnézem a házamat.

Nem volt rossz ház. Mindössze, hogy az egyik boltjában sajtos volt, a másikban meg libahentes, – vagy hogy hivják azt a mesterembert, a ki libazsirt, libaszalámit és libaszafaládét árul. Ezektől támadt egy kis rossz szag a házban, no de azon lehet segiteni.

– Majd fölmondok nekik s a sajtos helyébe virágkereskedést, a libahentes helyébe meg illatszer-raktárt telepitek. Csak ész kell mindenhez! – hencegett magában Dobay. – Hajts a Nemzetibe. Nem a szinházba, mert oda még korán van.

– A hajós-egyesületbe, nagysága?

– Nem szoktam hajókázni, még nyáron sem. A hotelbe, tulok!

– Igenis! – vigyorgott a fiakkeres ama biztos tapasztalata folytán, hogy a ki goromba, az jól szokott fizetni.

Jól is fizetett Dobay. Az összes folyótőkéjének kilenctized részét: 3 forintot adott a fiakkernek. Hogy az összetulkozott kocsis ezt appreciálni nem tudta, és hogy megvetőleg csörgette meg markában a három ezüstforintot, az az összetulkozott kocsis bornirtságára vall és nem a Dobay generozitását dönti meg.

Ugyan csupán huszonöt vassal a zsebében, de azért vigan mérte a lépcsőt Lojzi papa, annak tudatában, hogy gyorsan, okosan és erélylyel intézte el folyó ügyeit és hogy egy-két hét multán 25 krajcár helyett legalább 2500 forint fog bugyellárisában dagadozni.

IV. Sipiczky fordulása.

… Benyitott a szobájába. Az első dolog, a mit ott meglátott, egy nagy malomkerék volt, vegyes virágokból. Ez az asztalon hevert. Jól körülszagolta s aztán tovább vizsgálódott. Az egyik sarokban ott ült a felesége meghatott édesanyai ábrázattal, a másikban az Inci lehajtott, sápadt fejecskéjét a szék támlájára eresztve, végre a harmadik sarokban Sipiczky hajlongott, mint a Gottschlig porcellán-kinaija, azzal a különbséggel, hogy Sipiczky nem ült, mint a kinai, de állott.

Egyikük se vallott egy kukkot sem. Ez Dobayt idegessé tette.

– Hát mi lelt benneteket, megnémultatok?

Egy hang sem. Azaz, hogy mégis. Inci halk zokogása – mint egy sebzett kis galamb nyögdécselése – töri meg a csöndet.

Az öreg dühbe gurult.

– Ki bántotta ezt a leányt?

A leány fölugrik és atyja nyaka köré fonja reszkető karjait, ugy int némán, hogy senki.

– Hát akkor miért rísz, kis cselédem? Na, majd lecsókolom a könyeidet. Ne félj, mig az apádat látod.

A mama idejét látta a szerepváltoztatásnak. Meghatott édesanyai ábrázatát részben örömkönyektől áztatott édesanyai, részben lágy, boldog hitvesi ábrázattá változtatta és férje vállára hajtván frufrus fejét, macskaszerü mimikával sugta fülébe:

– A bimbó hasadása… örömkönyek… Megkérték a kezét.

Most eszmélt föl Dobay. (Tehát a szüz szemérme! A szüzé, ki előtt misztérium a szerelem, félisten a férfi; ki után vágyik, de a kitől fél… Ez az!… A malomkerék meg a megkérési cerimónia garniturája; a mama meghatottsága a boldogitó részleges beleegyezés; a Sipiczky hajlongása meg bevezetése a totális beleegyezés kieszközlése és elnyerésének… Ez most rajta áll!) Ekként egybefüzvén logikai láncszemeit, elkomolyodott Dobay Alajos. Mert érezte, hogy leányának sorsa és boldogsága az ő kezeibe van letéve.

Felesége hiusága és gőgje rég megvesztegették annak itélőtehetségét. A leányka engedelmes, jó gyermek: az ugy cselekszik, a hogy szülei parancsolják. Tehát egyedül ő rajta a felelősség gyermeke boldogságáért.

Föltette magában, hogy Isten rendelése szerint, tiszta szivvel, minden önzés nélkül teljesiti kötelességét, az óvatos és szerető atya gondosságával: hogy nem anyagi érdek fogja vezérelni, hanem első sorban is a kérő jelleme és megbizhatósága.

Megsimogatta leánya szöghaját és valamit sugott a fülébe.

A leányka erre a szomszéd szobába távozott…

… Sipiczky tegnap esti sikerén fölbuzdulva, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megkérje Incit. Hát most itt van. Föláll és elmondja mondókáját Dobaynak:

… Hogy szereti Incit és tenyerén fogja hordani, ha sorsát hajlandó az övével egybefüzni; ha nem, – széles a világ, elrejtőzik majd valamely zugába stb. stb.

Az öreg végighallgatja ünnepies, komoly arccal. Komiko-humorisztikus allürjei elsimulnak szépen; egyszerü méltóság ül az arcára. A magyar nemes ember marad meg belőle csupán, a ki fehér oszlopos kurián tanulta meg vérét és hazáját szeretni s imádni egy selyemfőkötős, jóságos mosolygásu édesanyától. Bajuszát se sodoritja, mint szokta, ha széles a kedve, fejét se vakarja, mint szokta, ha mérges; vonásai és mozdulatai nyugodtak és szelidek.

A parthie-hajhász lengyel parvenüt láthatólag zavarba hozza ez a magatartás. Ő csak külsőségeiből ismerte a gentlemant, (a ki mókáival imponál az éretlen tömegnek). A szivben és lélekben fogantatott grandseigneur-t: azt nem ismerte ő. Ilyet látott most maga előtt. És dicséretére legyen mondva, fölismerte.

Mondókájának utolsó szavait már szinte zavartan hebegi el a rutinozott világfi – és lesüti tekintetét a nagyur előtt.

Dobay hozzálépett és két karját szeliden megfogva, leülteti leánya kérőjét. Ő maga állva marad s elkezd beszélni halkan, de nyomatékkal, nyájasan, de őszintén.

… Olyan a beszéde, mint a hegyi patak: gyorsan folyik a szó ajkáról, üdén és tisztán…

… Olyan a beszéde, mint egy attikai szónoklat: kenetesség nélküli, de vallásosan mély.

A fiatalember meghatva hallgatja, mint a bünös, ki megtér a szentirás igéjén. Lelkülete egy gyors átváltozáson megy keresztül. Már mélyen bánja, hogy cinikus, frivol életfölfogásával e szentélybe betolakodni merészkedett.

Bánja. Pedig az öreg Dobay nem mond semmi olyast, a mi őt bánthatná. Nem is ad tagadó választ. Csak azt magyarázta eddig, hogy mi a családi élet szentsége, – hogy mije a férj szerető, hű hitvesének, – hogy egy szubtilis női sziv érzékenységét miként kell a férfinak – a ki erős – respektálnia.

Csak ilyeneket beszélt eddig. A részletek azután következtek. A legnehezebb, a legkényesebb pont a vagyoni kérdés megoldása volt.

Az öreg ur finom tapintattal először is a maga viszonyait tárja föl, – nyiltszivüen, nem kötelező őszinteséggel.

Dobayné föl-fölszisszen néha – mint a kinek a tyukszemére hágtak, – de nem mert szólani. Érezte, hogy itt most csak egy embernek van joga beszélni, s az a férje. Ő volt most az ur itt: föltétlen ur az összes lelkek fölött. Nem szólt hát, bár az elfojtott, meggyült haragtól s az álszégyen érzetétől lángbaborult arca férje szavain:

– Mi szegények vagyunk, de becsületesek. Háromezer holdunk van, az igaz, de abból kétezer hold kipusztitott erdő, a többi harmadrendü sovány szántóföld, a melynek jövedelme 6000 forintra megy. Ezt kapja majd a leányom, ha mi, Isten akaratából pihenni térünk. Addig csak annyit, a mennyit éppen adni képesek leszünk: évenkint legföllebb kétezer forintot. Nos: ebből természetesen nem lehet megélni… A másik dolog, a miről föl kell, hogy világositsalak: a származásom… Én nem származom olyan ősrégi családból, mint te vagy a feleségem. Őseim egyszerü bányászok valának, de becsületesek. A bánya-büntetésre összeirottak listáján soha elő nem fordult a Dobák név. Mert igy hivtak bennünket még ezelőtt száztiz esztendővel, a mikor szépatyám a nemességet kapta József császár kegyelméből… Erre vagyok én büszke: erre a becsületünkre!

Dobayné ajkába harapott, hogy szinte vér serkedt a fogai nyomán.

– Őrült! – sziszegte, de csak nem mert szólni…

A lengyel gróf ellenben sápadtan és komoly méltósággal hallgatta az öreget, s azt gondolta magában: mily vétek, hogy ő nem tud ilyen becsületes lenni!… Megfogadta, elhatározta, hogy ma legalább igaz lesz és becsületes.

Beszélnie kellett. Eleinte akadozott, később fölmelegedve az öreg ur bizalmat gerjesztő figyelmes arcától, tüzbe jött és tudott beszélni ő is egyenes, becsületes nyiltszivüséggel, – ma talán először életében.

Elmondta, hogy ő régi nemes és igazi gróf, de a királyi atyafiságról hallgatott.

De itt már közbeszólt az asszony:

– Miért hallgatja el összeköttetéseit: azt, hogy ükanyja Ponjatovszky-leány volt és hogy a Sanguskókkal és Sapieha hercegekkel közeli rokonságban áll?

– Azért, nagyságos asszonyom, mert akkor nem mondanék igazat.

Általános mély csönd. Dobayné töri meg:

– Eddig ugy mondta.

Lángbaborult sápadt arca a szegény lengyelnek; alig fért ki torkán a szó, de azért kinyomta: „Hazudtam!“

Tágra nyilt két szeme öreg Dobaynak. Nem a nagy rokonsági kilátások eltünte fölötti bánatában, hanem afölötti bámulatában, hogy hazudott Sipiczky. (Egy szakállas ember!)

Észrevette ezt a lengyel és beszédét eképpen folytatá:

– Hagyományos rossz szokásunk, bününk, vétkünk nekünk lengyeleknek, hogy családi összeköttetés és vagyoni viszonyaink tekintetében sohase, vagy csak ritkán mondunk igazat… Ezentul nem teszem.

– Ez nem is szép dolog és nem férfihez illő, – mondta egyszerüen az öreg Dobay.

Dobayné ellenben megvetéssel méregette végig a paraszt igazmondással saját rangját lefokozó „ostoba lengyel fickót.“

– Hát akkor a majorátus sem igaz, édes gróf Sipiczky?

– Az van a családban s én vagyok a várományosa, ha Boleslaw fia…

– A tizenhatodik?

– Nem, csak a hatodik Boleslaw fia el találna halni.

– És beteg az az ur? – kérdi Dobayné. – Csakugyan nem élhet három évnél tovább?

– Nem beteg, nagyságos asszonyom és fiatalabb, mint én.

– Hát akkor mi marad magából, édes Sipicsky, a leányom számára? – selypitett Dobayné.

(Dobayné mindig selypitett s a c-t cs-nek mondta, ha erőt vett rajta a méreg.)

E brutális megjegyzésen föllázadt az öreg ur.

– Nem engedhetem, hogy a vendéget megillető tiszteletet megsértse, – fedte nejét.

Ő nagysága nem szólt. Mutatóujja köré csavarta hajának egy pamacsát és kétszer-háromszor megrántva azt dühében, mint egy tragika, a szomszéd szobába rohant.

A két férfi egyedül maradt. Egy ideig hallgattak. A lengyel törte meg a csöndet:

– Nem érdemlem meg a leányod kezét. Nem vagyok én abból a becsületes fajtából való, a miből ti. Egy léha, büzös légkörben nőttem nagygyá. (Csönd.) Most kezdem csak igazán érezni, hogy sokkal jobban szeretem őt, mint hogysem e házasság által boldogtalanná tegyem életét. Én egy sivár ember vagyok…

Az öreg Dobayt meghatotta ez az önvád.

– Nem ugy, fiam, jó ember vagy és helyén van a szived. Csak nem volt, a ki vezessen. A házamat ezentul se kerüld és légy bizalommal hozzám, – tekints apádnak.

A lengyel, felejtve formaságot, arisztokratikus önfegyelmét teljesen elvesztve borult az öreg keblére és görcsösen megszoritva kezeit, e szavakkal távozott:

– Köszönöm a kegyet, eljövök. A testvérje leszek ezentul… Engedd meg.

*

– Válassz ki egy virágot ebből a csokorból s tedd el emlékül. Oly ember adta, a ki léha volt, de jó és téged igazán szeret: mert lemondott a kezedről, – igy szólt Dobay leányához és nagyon meg volt hatva.

Földerült Inci sápadt arca, Dobay meglepődött.

– Hát te örülsz ennek, kis báránykám? Nem éreztél vonzalmat iránta?

– Oh nem, nem, itt maradok veletek, – válaszolt a kis Inci örömmel és határozottan.

– És te ezt nem tudtad, Ida? Ida! Vagy nem vetted számitásba gyermeked érzelmeit?

– De igen. Azonban mire való házasságban a szerelem? Lám én szerettelek és most…

Elsápadt az öreg ur, de összeszedte minden erejét. A kiméletlen durvaságra szeliden válaszolt:

– És most is szeretsz, habár öntudatlanul is. Ha meghalnék, szivedből megsiratnál és virágot ültetnél sirhalmomra. A szerelmet: az elsőt, egy nő se felejti el soha.

Az asszony, a 35 éves, érett, szép asszony elpirult s egy könycsepp szivárgott a pillájára. S a férfi, a hetven éves délceg aggastyán, lecsókolta azt a könyet.

Az Inci könyeit lecsókolni már nehezebb lett volna. Megeredt azoknak árja s folyt, mint a patak, hogy csuromviz lett tőlük pici zsebkendője… Örömkönyek voltak azok.

V. A Kalvyl-ok esete.

Kalvyl Farkas János báró Sziléziában született. Atyja halála után testvérével, Frigyessel osztozott annak birtokán. Egynek-egynek ezer német hold jutott, a mi ott szép vagyon, különösen, ha megbecsülik. Farkas János meg is becsülte, de Frigyes elverte a magáét.

Erre fogja magát a bolondos jószivü Farkas János és ujra megosztozik testvérével, most már az ő ezer holdján. (Ötszáz holdból is meg lehet élni.)

Azonban Frigyes, a kinek ezer hold is kevés volt, természetes, elverte az ötszáz holdat is. Nemhogy, hanem csinált a hegyibe még nyolcvanezer forint ára becsületbeli adósságot is.

Mit volt mit tennie Farkas Jánosnak! Eladta a saját ötszáz holdját és kifizette a Frigyes adósságát, hogy megmentse a család és név becsületét. A még fönmaradó huszonötezer forintjával zsebében pedig nekiment Sziléziának bérletet keresni.

Mire megtalálta a bérletet, sürgönyt kap, hogy meghalt a fiatal felesége gyermekágyban, de a gyermek, az egészséges.

Szegény Farkas János e hirre, mint egy rongy, ugy esett össze fájdalmában. De addig locsolták, mig csak föl nem kelt s el nem indulhatott haza, a sors által oly kiméletlenül megtépett kis fészkébe. Ott eltemette a szép feleségét. A temetés után azonban bevánszorgott az ágyába s benne maradt egy hónapig – nagy betegen. Hagymázba esett. Ebből is csak fölépült, atyjának hű barátja, Leipzig Vilmos gróf önfeláldozó ápolása mellett.

Ez a Leipzig Vilmos azt az ajánlatot tette neki akkor, hogy hagyjon föl a bérlet eszméjével és vegye át az ő magyarországi huszezer holdas uradalmát (a mire ráfizet) olyképpen, hogy a rajta levő adósságok kamatjait fizesse a jövedelemből s ha futná, törleszszen tőkét is vele. Számadással nem tartozik. (Egy olyan ember, a ki a becsületért a sajátját is eldobja magától, a másét biztosan nem fogja bántani.) Ezért a fáradságáért évi hatezer forintot kapna Kalvyl János.

Az ajánlat elfogadtatott. Kalvyl János pakkolt. Utazóbőröndje legaljára tette bárói nemeslevelét (erre most egyelőre nem volt szükség), azután még egy csomó gazdasági könyvet, egy magyar grammatikát, ingeket és ruhákat dobott belé és ezzel az egy bőrönddel, a kéthónapos ifjabb Kalvyl Jánossal s egy kövér dajkával nekiindult Cseszneknek.

Ott szép volt a vidék: regényes és balzsamos levegőjü. Még az emberek is magyarok voltak, de többnyire beszéltek tótul is. Farkas János meg tudta volna magát velük értetni, de azért megtanult magyarul is. Volt becsülete. Két hónap alatt bevágta a grammatikát, egy esztendeig a helybeli kálomista paptól társalgási órákat vett és három év mulva már ilyképpen üdvözlé vendégeit:

– Szervusz, te pocsétakerülő; hát hol csavarogsz erre, a merre a madár se jár?

Különben gazdálkodott Kalvyl János. Még pedig ugy, hogy hajnalban kelt s éjfélkor feküdt le. Este ugyanis számolt és kalkulált. Mert sok volt a számolni valója a gyárak miatt. A saját vesződségére ugyanis gyárakat épittetett: egy keményitőgyárat, egy cementgyárat, egy butorgyárat és három szeszgyárat.

Az igaz, hogy ezek azután ugy jövedelmeztek, hogy az uradalmon levő hatszázezer forintnyi adósság hat év alatt ugy eltünt, mintha sohasem is lett volna s a hetedik év végén öreg barátjának már kerek száztizezer forintot vitt föl Leitmeritzbe egy zacskóban, a mely viszont a mellénye bélésébe volt bevarrva. (Ezt az óvatossági rendszabályt már itthon tanulta nálunk.)

Az öreg Leipzig Vilmosnak e csuda fölötti bámulatában lepotyogott félszeméről a monoklija, a mi miatt aztán beszélni se tudott, csak a pénzes zsákot tologatta magától, mint valami bünös szerzeményt. Később azonban némi magyarázatok után mégis elfogadta a pénzt, de először fölemelte a Farkas János fizetését tizenkétezer forintra s azonkivül még százezer forintot biztositott neki végkielégités cimén. Midőn pedig ezt Farkas János sokallotta volna, kereken kijelentette, hogy ő se nem disznó, se nem gazember, hát ne okoskodjék.

Nem is okoskodott soká Farkas János, hiszen gyermeke volt: őseinek utódja, a ki bár pitykés dolmányban járt s egy szót se vallott se csehül, se németül, de mégis csak Kalvyl volt, a sléziai Kalvylok nemzetségéből és leendő őse a Kalvylok magyar ágának. Illik, hogy a magyar Kalvylok őséről ne mondhassák el majdan utódjai, hogy dédapácskájuk éhenkórász vala.

Isten azonban ugy akarta, hogy vagyongyüjtési tervét ne valósithassa meg Farkas János. Meghalt fiatalon, negyven éves korában, egyedül hagyván tizenkét éves árváját.