Part 21

A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a holt tenger, mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani, mint az élő tengert, ez még a zivatar korbácsa alatt is halott marad, csupán éles barázdák huzódnak rajta végig, a mik phosphorfényben világítanak fel a lomha alant járó felhők szegélyeire. A széltől megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik, egy habgerinczről a másikra, érczhangú csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan világító arczczal, dæmonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.

De jó a viharral utazni a holt tengeren keresztül. Ennek a haragja sokkal jobb, mint azé a másik fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol, összezuzással fenyeget, de röpít, nem lankaszt. A mely utat a sziklavárig egész naphosszant jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a holt tenger a sósbuczkák között, a miket ilyenkor messzire eláraszt a medréből kitolt tenger.

Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem biró Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász gunyhójában mindnyájan menedéket találtak.

Mária gondos ápolása mellett lassankint erőhöz tért ismét Lebée László. Hetekig tartott, a míg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a használatát.

Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak: hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen és maga egy szót sem mondott abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, a míg a férjét feltalálta? Ne busítsa vele!

Az alatt míg Lebée László a halászgunyhóban erőhöz jött, Horus maga is ott volt a közelében; az ifju fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó Karmelita lovagokhoz azzal az izenettel: hogy egy keresztyén lovag itt fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek érette fegyveres kiséretet.

Hetek multak bele, a míg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor Lebée László annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.

Itt azután Mária búcsut vett a dái áldoáttól.

– Én semmit sem tettem: mondá Horus; csupán csak az én uramnak, a Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom néked Lebée László, ird fel ezt magadnak a szived hártyájára; hogy mind azon szent nevek között, a kik talik irással vannak a ti almanachotokban sorba feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veled.

S azzal saját újjai hegyét megcsókolva, áhitatteljesen érinté azokat Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.

A Karmelhegyi zárdában kiheverve viszontagságait, mihelyt útra képes lett, hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a késlekedés is javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba visszasiető friesekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, a kiknek a pápa átka fejükre zúdítá a zivatart, a mért a harczot a hitetlenek ellen a damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée László velenczei hajóval tért vissza Spalatoba; semmi baja sem történt az úton. Onnan azután Dalmátián és a Szerémségen keresztűl szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.

A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az öreg Bálint szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol rajtuk az ember, századnak is beválik egy.

Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép apraja-nagyja sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is ütközött meg rajta, hogy még az Anna öcscse is egész elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába s nem bánik fukaron a csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen már férje: nincs, a kit csókoljon.

Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki: «lásd, keresztül törtem minden poklokon ő érte: vissza is szereztem! Most már itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit beszéltél, hogy még egy pokol vár azután reám; de hogy hol és mikor? már azt nem mondtad meg.»

Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg.

De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, a ki egyszer Máriának mondott igazságot. Az a tükör.

Régi ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú idő multán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége odavolt. Az idők viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok, a holt tenger, a porfellegek, az éjszaki viharok, s az a sok lelki szenvedés évtizedek rontó nyomait hagyták hátra rajta.

«Nem vagyok szép!» mondá a tükörből a képmás.

S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.

Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett; minden mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a hidegség.

Valjon kire gondol vissza? Ki van a szivében? Évődék magában Mária. Tán a szép szultána, a kit Malek Kamel háreméből elszöktetett s a ki miatt a forró sziklákhoz lett lánczolva?

Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a lelke valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! ha még azt is ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is visszahozhatná!

Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig, hogy a kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.

Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az öcscsét Annát kérje fel: «beszélj te Lászlóval; tán neked megmondja: mi nyomja a szivét.»

Anna megigérte, hogy majd négy szem közé fogja s kiveszi belőle a titkát szép szerével.

Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László összejöttek s kihallgatá, hogy mit beszélnek?

– Vallja meg kegyelmed, édes László sűvem, miért oly busongó? Mi bántja a szivét?

– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szivem, hogy te nem lehetsz az enyim.

Anna megrettent nagyon.

– Jaj ne mondjon ki ily szót kegyelmed! hisz ez Isten ellen való vétek.

– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való vétek, s valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem ellen. Bizony imádom is: el tudnék előtte naphosszant térdelni s könyeimmel áztatni kezeit. De szeretni nem tudom. Soha sem szerettem. Nincs nálánál jobb asszony a világon. Te vagy az én bűnöm, a kiért elkárhozom. Miattad már annyit vétettem a földön, hogy nincs elég purgatorium, a mi azt letisztítsa rólam. Tudd meg, hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én vittem a halálos veszedelmébe: mert azért kellett székelyeknek és szászoknak a százszor megátkozott Palestinába menni, mivel Lebée László szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre szállt, s akárhol járok-kelek a világon, az itélet kötelét hordom a nyakamon, s a mikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de még sem tehetek máskép.

– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas kegyelmes mind a kettőnknek…

Máriának ezt mind hallani kellett.

Ah most már megtudta, mit értett az öreg szolga a legkínteljesebb pokol alatt: ez az!

Soha sem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.

Tűz, jég, vihar, földindulás, rabláncz, éhség, kínhalál, rémekkel teljes ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz képest.

Mária egyik kezét a szivére, a másikat az ajkára szorítá, – vagy az egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.

De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor valaki haldoklik, üveg pattan, butor roppan: – annak a rejteknek a gyertyánfa táblázata, a hol Mária hallgatózott, egyszerre nagy roppanással végig hasadt.

A szivbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?

A szellemek láthatlan kezének van-e az az ereje, a mi az élő testnek nincsen?

A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna «Jézus Mária!» kiáltással taszitá el magától Lebée Lászlót és elfutott abból a szobából.

Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahoz a rejtekhez, a hol Mária hallgatózott.

Azon a kemény deszkán, a boldogságos szűz alakja volt festve, iromba mázolással, megfeketülve már a régiségtől.

Ez a kép hasadt végtül végig ketté.

Lebée László az égő homlokával s az összekulcsolt kezeivel veté magát oda e kép lábaihoz.

– Óh irgalmas szent szűz! Ne tégy rajtam itéletet! Könyörge hozzá, töredező szóval. Nem takarhatom el előled a szivemet; mert te keresztül látsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem tudok tőle megszabadulni. Bennem ég és én benne égek. Tengereken át hurczoltam magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem maradtak tőlem! Irgalmazz! Segits meg!

S a ketté hasadt kép azt sugá: «Kelj fel: megsegítlek!» A mint a férj eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös könyörgését, a mit az a szent szűzhöz küldött.

Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra, hogy megcsalt feleség.

Égető vágyai, haragos gerjedelme, elnémultak, elpihentek.

Annak a szentnek a helyében érezte magát, a ki előtt imádkoztak.

Végig gondolt azon az egész során az eseményeknek, a miket két év alatt végig szenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a sorba fűzött gyöngyszemei. Az elválás keserve, – a távollét félelmei, – a visszatérő vészhir, – a nehéz elhatározás a veszedelmes útra, – az út rémei, kőszikla, sivatag, vihar, holttenger alakban, fenevad, vérivó pogány és hizelgő király élő személyében, – a csábitó paradicsom kisértetálmai: – mind átvonultak még egyszer a lelke előtt. Miért tette ezt? Miért szenvedte ezt? Egy emberért, a kit oly nagyon szeretett. És most már tudja, hogy az nem szereti őt; soha sem szerette. Másért ég: a szebbik testvérért, a kinek a hitves urát elvitte magával oda, a honnan vissza nem tért. Miért kell ennek így lenni?

Nem pörölt Istennel.

Nem kérdezte, miért kell «egy» embernek ennyit szenvedni az életben? S ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett mért kell ez elviselhetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy nem birja megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét.

Tudta már, hogy az ő koronája a túlvilágon van.

Nem magáért sirt már. Hanem azért, a kit még most is szeret. De a kitől láttatni nem akar soha többé.

Most már értette e jeges komorságot az arczán. E jéghegyen belül halálos lángok vannak elfojtva.

Bizonyosan a testvér is szereti őt.

S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a más világon.

Ki áll az utjokban?

Egyedül ő.

Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.

De az ő élete nagyon jól meg van védve.

Keresztül hordta azt egész nemzetek sirjain, a hol ezernyi hősök csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, a ki a vasembereket seregszámra gyilkolta.

S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, a ki hivogatja: a kereső elől fut.

És a milyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga előtt azt a két szenvedő arczot, a kiknek minden pillantása azt mondja neki:

«Ha te nem volnál többé!»

Talán egy rossz órában, a mikor a földalattiak hatalma elmérgesedik az emberi lelkeken: még képesek lesznek arra, hogy szenvedélyükben a legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s megölik azt, a ki kettőjük között áll.

Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mária ezen a napon eltünt a várkastélyból, hogy senki sem tudta, merre távozott el?

Keresték erdőn, mezőn, kérdezősködtek fűtől-fától utána; sehol sem akadtak a nyomába.

Nénjének eltünése Annát rémületbe ejté.

Ő is azonnal elhagyta a várat s Kőhalomra menekült, a férje, Brüniszkáld várába. Lebée Lászlónak azt izente, hogy ne is kisértgesse eléje kerülni, a míg Máriára rá nem talált.

Lebée László a saját bűne által lett megverve.

Ugy járt, mint Tantalus: elfutott ajkától a hullám, mikor már benne uszott.

Minden szenvedésnek van egy enyhítő irja: az égiekhez fohászkodás; – de kihez imádkozzék ez, a ki azért szenved, hogy bűnös szenvedélyét ki nem elégítheti? Mely Istent keresse ezzel a bajával? Mit mondjon előtte?

Könnyűvérű volt egész életében. Asszonyok dolgában mindent biztosnak tartott, a mi gyönyörre vezet. Még Gertrud királyné udvarában így tanulta azt. A «Minne-biróságok» törvényei azt diktálták urnak és urnőnek. – Palaestinában még azt a kis hitét is elvesztette, a mi akarata ellen utána ment, mint az árnyék. – Könnyű az embernek elfordulni az árnyékától. – A Ptolomaisi orgiákban megtanulta az Istent gúnyolni, a damaskusi szultánpalotában az Istent megtagadni, a Bar Luti sziklatömlöczben az Istent megátkozni! Mi van még hátra? Az Istent megcsalni?

Önmagát csalta meg. Önbűne jött, hogy felfalja, mint a nagyra nevelt sárkánykölyök, mikor anyányira megnő.

Mikor a szent földre elindult: bűnbocsánatot kapott az eddig elkövetett s még elkövetendő büneiért is. A szent földön háromszor hallotta ez indulgentiát kihirdettetni. Kevélylyé lett tőle. Ha van is Isten: az az ő bűneit kitörülte az örök számadások könyvéből.

Most azután érezte, hogy már a földön is van büntetés, a mit nem engedhetnek el a főpapok, koronás fejedelmek.

Megalázta magát, hogy felkeresse a jámbor apáturt, a ki az atyái által alapitott kolostorban lakott, és meggyónjon előtte.

Évek óta nem tette azt. Szükségtelen volt.

Az egyház férfia végig hallgatta a férj töredelmes vallomásait.

– Te benned a legmakacsabb ördög lakik, édes fiam, mondá a gyónás végeztével. Bűneid a fejeden túl csapnak. – De mindezektől megszabadulhatsz, ha igaz bűnbánást cselekszel.

– Szánom, bánom.

– Nem elég szóval mondani, tenned is kell. Vesd le e hivalkodó czifra gúnyát, ölts helyébe daróczcsuhát: hagyd el fényes kastélyodat; vond el magad a dobzódás asztalaitól: keresd fel a remete barlangot a Bükkös-Boldogasszony kolostor alatt a mély rengetegben, s ott a hideg fekhelyeken tölts napokat, éjszakákat imádkozva; testedet sanyargatva. Ne élj mással, mint a mi gyümölcsöt erdők, mezők adnak, vagy irgalmas hű lelkek helyedbe hordanak s bizony megszabadulsz a te ördögödtől, a kinek neve Asmódi, a házastársak ördöge. Ha majd azután azt érzed, hogy végkép megszabadultál tőle; ha lelked előtt nem tánczolnak többé azok a kisértő alakok, a mikkel az ördög kápráztatja a halandók szemeit; ha egészen tisztának, meggyógyultnak érzed magadat, akkor jőjj fel hozzám ismét; – de elébb ne; mert ha a kisértetnek ellent nem tudsz állni, örökre visszaesel a kárhozatba: a miről tudod már, hogy ezen a földön elkezdődik, halálig el nem hagy, azontul is megtart. Most járj békével!

Lebée László felvette magára a vezeklést, a mit az apátur rászabott s negyven napig sanyargatta magát a remete barlangjában. Eleinte sűrűn ostromolták a csábító kisértetek, éjjel-nappal incselkedve rajta, hogy megejthessék; – meg tudta oltalmazni a lelkét. Válogatott kinzásokat talált ki a testének, hogy a gyönyör álmait elüzze lelkéről, s bőjtöléssel csigázta el erős életét.

E nagy vezeklésnek mindennapi tanuja volt egy öreg anyóka, a ki reggelenkint előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponkint egy olyan páros kenyérkét, milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.

Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő, felét félre tette.

Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyüjtögeti azt a sok apró félczipót, csak odább biczegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó biczegő alakjával.

A vezeklő arczczal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket hallott. Nem akart embert látni s nem akarta, hogy emberek lássák.

Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hű felesége, Mária: a ki eltünése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek zárdájában, a mit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt hires-nevezetes búcsújáró hely volt.

Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a remetebarlangból, a megfelezett kis czipókat a csuhája szárnyába kötötte s gyalog, mezitláb elvándorolt Gyulafehérvárra az apáturhoz. A főpap ott találta őt összeroskadva a templom ajtajában. Felemelte, megölelte, megcsókolá.

– Kifáradtál? kérdé tőle.

– De győztem!

– Nehéz tusád volt.

– Elvégződött.

– Szembe mersz-e szállni immár a kisértettel?

– Jöhet akármi alakban, nem rettegem.

– Hát ezek micsodák, a miket a csuhádba kötve hoztál?

– Apró czipócskák fele része, a miket alamizsnául kaptam. Felét félretettem.

– Miért tetted félre?

– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: «ime egyed az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!»

E szóra az apátur szemeit elborítá a könny.

A földön térdelő fejére tette a kezét.

– Ime látom, hogy érdemes lettél az Ur irgalmára. Isten bölcs hatalma ime kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő itéletosztó serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát. Ime tudd meg: a te hűséges hitvesed, a kinek számára falatjaid felét félre raktad: ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével táplálkozik. Isten elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, a hol a «nyomorult Lázár» ül az asztal fején, s angyalok szolgálnak a lakomázóknak.

Erre a hirre Lebée László, mint a szélütött rogyott le a templom kövezetére s nehéz zokogása forró könyeivel áztatta a küszöböt, mely a hivők lépteitől volt kikopva: keserves sirása közben csak az egy «Mária» nevet emlegetve.

– A köny az a fürdő, a miben a lélek hófehérre mosódik: szólt az apátur. Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy e már?

Azzal előhozatta az apát úr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt kötve, abba ülteté be a fáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt mellette. Egész processió kisérte őket templomi zászlókkal a Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.

Itt a kürtszóra megnyiták a kaput s bebocsáták rajta az apáturt és a remetecsuhába öltözött lovagot.

Az apátur a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt festve angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, a kik diadalmaskodnak, égbe hivogatnak, és ördögökével, a kik incselkednek, csúfolódnak s még legázolva is agyarkodnak. A belépő előtt valamennyi festett kép élni látszott, mozgott, reá nézett. – Csak egyetlen egy alak nem mozdult, nem nézett: az a halavány, kiterített alak a ravatalon.

Ráismert. Még ugyanaz az öltözet volt rajta, a melyben utóljára látta. Halottarczán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két kezében az ezüst feszület, kis ujján a férj jegygyűrűje.

Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére s elszórta annak a szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami csuda történik velük, tán rózsákká válnak?

A rácsozott karzat mögül, mint égből jövő szózat, zengett alá az apáczák éneke.

Lebée László borzadozva tekinte a halott arczra. Nem merte, nem akarta a holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és megcsókolja.

Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a csókot, s soha nem bocsátja el magától többet?

Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére.

Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata mögül.

Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból alakított képmás, hiven utánozva az ő arczvonásai benne. A ki ránézett, könnyen csalódhatott a templomi világítás félhomályában.

Mária gyönyörködött abban, hogy az, a ki őt életében nem tudta szeretni: halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.

Egyszer boldog volt hát ő is életében: – mikor halva látta magát.

Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?

De hiszen nem az volt az ő czélja e kegyes csalással, hogy az üdvösség végtelenjéből egy perczet elraboljon még e testben élve, hogy közelből lássa azt, a mit másnak csak a szomszéd csillagból szabad meglátni, az özvegy férj bánatát. Ő nem a maga örömére szerezte ezt az alakos játékot a halál szertartásával.

Érezte, hogy ő fölöslegessé vált a földön.

Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága, gyökereivel az égbe nőve: kinek korán nyilik, kinek későn; a ki nem várhat rá: maga leszakítja, a gyökerét is kitépi vele s leesik az égből.

A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság láncza valaha elszakadjon: a mig rózsaláncz, addig összetartják a nyiló bimbók; s mikor vaslánczczá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem szabad annak.

Ő tehát azt az ámitást gondolta ki.

Halottnak hirdetni, halottúl eltemettetni magát: akkor aztán hadd örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek sziveik között állt. Eddig tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani fogják.

A czél is szent volt, az eszköz is szent volt.

Valóban megtörtént és nem költött mese ez. A kik részt vettek benne, rég Isten előtt állnak már; s a mi századaink nekik csak pillanatok: a mi földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik csak pókfonál…

Ámde a nehéz kisértet most következett el Lebée Lászlóra.

Mögötte csendesen megnyilt a kápolnaajtó, s lassú selyem suhogással bejött rajta egy hölgy-alak. Lebée László csak akkor vette őt észre, a midőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s ott látta őt maga mellett állni.

Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.

Gyászruhájával, halavány arczával százszor szebb, mint valaha volt; hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet oly délczeg, oly gyönyörre hivogató volt.

Lebée László szivében egyszerre kigyulladt a régi láng, s testét-lelkét egy pillanat alatt magának foglalta.

Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes álmainak csáb kisértetei. Szive fellázadt valamennyi nehéz fogadása ellen s ki akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A templom falain levő képek tánczolni kezdettek körülötte s szédületes karéjban keringtek körül, a gyász-zsolozsma hangja tomboló kaczajjá változott; maga az előtte fekvő halottkép is azt mondá: «Szabad már! Tied már a világ! Minden örömeivel! Hisz halott vagyok már!»

Lebée László arczán egymással küzdött a daemoni vágynak őrült nevetése s a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arcza arczvonásaira borzalom volt nézni.

S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arczán; ha csak egy üdvőzlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő asszonyhoz: «hozott Isten ide! nőm ravatalához!» vagy hogyha az előre taszító lángoktól odahagyja magát hozzá röpíttetni, hogy átkarolja, hogy megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja többé.

Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával űzte volna őt ki a templomból: «Fuss innen! és légy elkárhozott, a földön és a más világon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még! Jaj a kétszer elesettnek!»

Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.

Henning Brüniszkáld özvegye, mint egy márványszobor tekinte le reá, s gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje terjeszté.

Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szive elcsendesült. Kisérő rémei visszatapadtak újra a falakhoz. Észrevette hol van? Hogy ez Isten temploma. Emez meg ravatal. Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis ott maradt vele: a tettetés daemona. Az ott ült az arczán: abban a sovárgó kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, a mik elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.

Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy percz múlva, egy küszöbbel odább: tán a sirboltajtóban, a hol sötét van, nem látja senki: ott már szabad a csók!

Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott előle.

Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe; – elébb körül dongta az égő gyertyákat, a gyász-füzéreket: aztán rászállt a halottkép arczára.

Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.

Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s a mint odaborult a holt alak fölé, hogy annak az arczát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen megszurta a fulánkjával az ajkát.

Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apáczák aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a kőpillér mellé: azt hivé, a boszúálló halott tűzcsókja bünteté meg szerelmesét; azért, a mit az ő szive gondolt.

Az apátur sietteté az apáczákat, hogy vigyék le a koporsót, a holt alakkal a nyilt sirboltba.

Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.

A kik e zárda sirboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.

A bezáró sirkőre csak az név van felvésve: «Mária.»

És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.