Part 20

Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér arcz a megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel bámult maga elé, valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű érczvigyorgással az orczáin.

Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.

– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár előtt.

Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és vigyorgott hozzá. Elaludt már.

Csak maga volt egyedül ébren.

– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s most már egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.

Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt városok felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő halottal! Ah, ez a vár nagyon jól meg van védve.

A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér viszfénye, mint egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren. Máriának úgy tetszett, mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész szent földön, Jeruzsálem és a holt tenger között. Ez a kolostor ott emelkedik a Kidron kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva, sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy közel az Isten.

Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.

Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az Isten. A Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt tengerbe a sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv látszik meg messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csolnakot, s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária viczkándozó halakat látott alant a vizben, a mik visszaiparkodtak menekülni a halálos elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.

Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s egyiket a másik után kidobta a csónakból.

Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók is fölébredtek.

– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vizből; ez itten édes viz.

– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig érő vizből.

És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi emberi fők buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel, a dái áldoát szakálla ismét szénfekete.

Ő maga is lehajolt a csónakból s megmosta az arczát. Egészen ujjászültnek érezte magát utána.

– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a folyam árja elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott a csónakkal kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most is ott lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, a mikor visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.

A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.

A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit, azok már fürdés után öltözködtek.

Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak ezen az úton lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.

Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet és a gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott hozzá: eszmélete elhagyta.

Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.

Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól látta magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya, a ki a többinek parancsolni látszott.

Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek gyógyszeréül a foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a damascusi szultán levelét. Ő olvasta el azt.

– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon, szigorú tekintettel. Mikor jöttél el onnan?

– Mikor a rózsák nyiltak.

– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi volt az utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?

– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok császárját el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.

– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a világban?

– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem idáig.

– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért minden kivánságodat teljesítse.

– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet kiszabadítani.

– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát meg tudod gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.

– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.

– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e orvosolni? Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?

Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai barlangban annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony állítása szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke hályogtól ered.

Mária ezt felelte:

– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan nem tudok.

– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a szultán kinzó fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását vissza add. Tudd meg az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az egész világ egyet fordult a sarkában. Akkor még virult az a béke, a mit Malek Adel szultán szerzett az izlamhivők és a messiáshivők között. A német császár és Coradin, meg Malek Kamel kalifák mély barátságban éltek; magad is tanuja voltál e barátságnak. Azóta a német császár haza ment a maga országába, más frank fejedelem jött helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a háborút keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot. Mizraim gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről semmit. Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét. Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e rossz hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a postagalambok, a mik ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a hozott leveleket elolvasom. Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt olvasom fel belőlük a szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a keresztyének vezéreivel ajándékokat vált. Már most tudod, hogy miért nem szabad neked Szeif Eddin szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz magaddal, szavamat megfogadd.

Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.

Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, ide benn mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas ellensége és szövetséges jó barátja, a ki ha összeszorította a markát, a győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a fejét sötétkék lepel takarta.

– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az indusnő, Máriát odavezetve a kalifához.

– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével Máriának, hogy jőjjön oda hozzá.

Mária odatérdepelt eléje.

A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá az újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó hangon mondá:

– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet tanujelei.

(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és arczisme.)

Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.

– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának is?

Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A legtiszteletreméltóbb patriarchafő tünt ki ez alól, a milyennek Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság, igazság és erő minden arczvonásában.

A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.

– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.

– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?

– Istennél a hatalom.

– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.

Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus nőnek, hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyuladás ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára volt téve. Most kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, a mit ő csodaképen gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?

Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely szemeit így le tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?

Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha fény érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a sötétség!»

Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang izzadta nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit. És aztán folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arczáról a boritékot.

«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt, szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a szemem világát!»

S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni Istennek, a ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt szemeinek legelső könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassankint, óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenkint rámutogatva a körüle álló alakokra. Hölgyei vették körül.

– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! a meztelen kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».[10] Milyen régen láttam! Óh mi drága jó a világosság! Adjatok több világosságot!

– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek lassan kell hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős fény neked még tiltva van!

– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.

Máriának szemébe szökött a köny.

– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a sötétséget!

– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. A mennyi aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden utaidon.

Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt gyürűjét húzta az asszony újjára.

– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy Egyiptomon keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi: «mit parancsolsz?»

Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.

A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá: «mit parancsolsz?»

– Vezess az uramhoz!

Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát: «menjünk».

Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra láthassa.

Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő megállítá egy szóra.

– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kivánva volt, s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már most lásd, hogy mit tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled. Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova szállítalak, míg biztos helyre jutsz. Igy keress magadnál tanácsot, a hol eddig kerested. Kezedbe adom ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a békói lakatját, a harmadik a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját nyitja fel, a hol az aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek veled, a mit nem kértél tőlem.

Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a távol látszó rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.

Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó meleg volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve, mint a sütők műhelye.

Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe a folyosót. Máriának nem volt megmondva, hogy melyik a börtön, melyik a kincstár? választhatott találomra.

Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi örök lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz ragyogott Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.

Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt, a mibe alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak világosság.

Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a milyen a domború szikla kívülről.

Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak meggörnyedten.

Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt. Mintha halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen, koporsóba zárt halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék voltak vágva a sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva vaspántokkal a falhoz kapcsolva emberi alakok; – férfiak. Azoknak a sirása hangzott. A folytonos hőség, a mi tagjaikat az áthevült sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket arra, hogy sírjanak. A könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá üvegcsék voltak kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a mit valaha keleti satrapa mosdóvizül használt.

Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet suttogá: «Lebée László».

Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás adott. Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak nyögött lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a vaspántok zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az: egyszer aztán benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a kulcs bevált.

– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.

Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.

Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen alak omlott a lábaihoz, görcsösen belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária kénytelen volt őt kihurczolni magával az élők sírboltjából.

Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a csontvázzá aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez eltorzult vonásokban az állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok, a kik valaha hizelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és beszélt hozzá biztató szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is felelt az rá, talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett beszélni?

Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán kincstára szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle, a mennyit két ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a rácsajtót kinyissa.

Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.

A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra rémült nő felé emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s kegyetlen ordításával végig dörgé a sziklafolyosót.

Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint egy gyáva gyermek.

Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a halállal játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a felesége köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében a martyrok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a szultánhoz, a kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily csalárd utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását, hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, a mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.

Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt tovább menni. Az érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer ez a szó vált ki érthetően: «Isten!»

Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségimet kergesd el!»

A fenevad az énekszóra elhallgatott.

Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek!»

Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnankivülről egy mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:

«Tégedet én megsegítlek!»

Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá, a honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot ordítva szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással hentergett alá s fel az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent meg.

– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.

– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.

Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult alakra mutatott.

– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!

Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.

Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem üldözte többé, térdre esett.

– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!

Azzal futottak le a szédítő meredeken.

Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelébb is az elnyomorodott férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.

– Siessünk! siessünk! szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. Húzd fel a vitorlát! kiáltá a csónakban ülő fedáira. Szelünk van. Repüljünk.

S Máriát is siettetve erőteté be a csónakba.

– Itt a szél! Repüljünk.

Nem szél volt az, a mi ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül alárohanó fergeteg, a milyenben Istennel járó lélek tengerre nem bizza magát.

Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.

– Hiszen te elvégezted, a miért idehoztalak mondá neki Horus.

– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.

– És Malek Adel szultánt megölted.

Mária még jobban elbámult s a fejét rázta értetlenül.

– Szót se róla. Akárhogy ölted meg tied a dicsőség. Első dái áldoát lettél azok között, a kik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra. Látod a torony ormán azt a sárga zászlót. Ez azt hirdeti, hogy Malek Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, a melyben egy szerelmes asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj galamb, repülj!

Malek Adel, a mint elbocsátá Máriát, úgy tett, mint az elkényeztetett gyermekek szoktak tenni. A mint az orvos eltávozik, jól esik megszegni rendeleteit. Mária megtiltá neki, hogy a teljes világosságra kimenjen. Az ilyen hatalmas úr pedig nem hágy magának parancsolni. Átment a szomszéd terembe, melynek egy ablaka a tengerre nyilt Az az ablak zöld redőnynyel volt elzárva, melynek sürű rácsozata között a szabadba lehetett kitekinteni. – Ő már évszakokon keresztül nem látta a világot, a tengert, az Isten egét. Ki parancsolhatta volna meg neki, hogy akkor is behunyja a szemeit, a mikor már lát?

Az ég egyik oldala sötét volt, közelgett a vihar. Ezen a sötétkék alapon egy fehér pontot vett észre a szultán. Az a fehér pont sebesebben tudott repülni, mint a zivatar.

– Ah, ott jön az én postagalambom.

Koradin szultán minden nap küldött egy galambpostát az atyjához Kairóból.

A galambhozta levelekben mindennap meg volt irva, mennyire haladtak a keresztyének Damiette ostromával? hányszor verték vissza a rohamot a szaraczénok. Hogy jöttek hajókon úszó tornyokkal a bástyatorony ostromára? Hogy dült meg a bevehetetlen erősség?

Hanem az indusnő mindezek helyett csupa békehireket olvasott fel a vak szultán előtt. Malek Adel még folyvást azt hitte, hogy az általa megkötött béke a keresztyének és szaraczénok között most válik arany kalászszá. Pedig már akkor féléve mult, hogy a halál kaszája aratta a rendet Egyiptomban. Ő azt nem is sejté.

A postagalamb jött sebesen repülve s megszállt az ismerős ablakon.

Ezúttal Malek Adel maga vette őt a kezébe.

A levél vékony papirushártyára irottan a kormánytollainak egyikére volt göngyölve.

Malek Adel kibontá a papirust s ezt találta rá irva:

«Nem küldtél segélyt. Damiettet elfoglalták ostrommal a keresztyének. Vitéz seregem leölve. Fiad Koradin.»

Mikor ezt a levelet elolvasta Malek Adel: egyszerre mind a két kezével kapott a szivéhez, kíntorzult arczát az ég felé emelte, s azzal végig bukott a szőnyegen. Nagy szive nem birta meg ezt a csapást: megszakadt bele.[11]

És így csakugyan egy galamb ölte meg. Csakugyan Máriának a keze ölte meg, a ki látását visszaadá. Csakugyan rá talált az itéletosztó gyilokkal a Hegyek vénje az elitélt kalifára még a holt tengerbe rejtett sziklavárában is!