Part 5

Már haza akartak menni, mert a kicsikét nem lehet annyi ideig egyedül hagyni. Györgyre nem hederitettek, ő bambán hallgatta ezeket a dolgokat, amikhez nem volt érzéke. De a mások férjeivel foglalkoztak az asszonyok, mert ők is körösztülmentek a kis babák életének fázisain.

És szinte fázva, dideregve az idegenségtől, bujtak vissza a férfiak vállai mögé, füzték erős karjukba az övéiket. Általában érezni lehetett, hogy jobban szeretnének otthon lenni.

György akármit csinált, észre se vették. Egyiknek-másiknak bókolt, mind udvariasan felelt. A gyerektelen fiuk czinizmusával beszélt a kis babák apró dolgairól. Némelyik mulatott rajta; egy kis vörösesszőke asszony megjegyezte:

– Ez majom.

Látta, hogy itt nincs sikere, de azért ragaszkodott a dologhoz.

– Várjatok csak – gondolta – ti nem ismertek engem. És megint a hat érett asszonyra gondolt, aki oly izzó epedéssel nézett utána.

– Ezek az éretlen kis hölgyikék… gondolta.

A kis Jankához ment:

– De azért jó barátok maradunk, kis Janka!

– Oh, kérem.

Nem ezt várta. Az asszonyka pillantása álmodozva kalandozott el a szalonban. Bután ismételte:

– Azért jó barátok maradunk.

A kicsi Janka erre összehuzta a szemét, mint akinek beleakad a pillantása valami jelentéktelen tárgyba, hogy nem tudja levenni róla, és csak bólongatott a fejével. Aztán elkapta a tekintetét a könyvesszekrényről és hirtelen, mintegy fölriadva kérdezte:

– Tessék?

Nagyon unalmassá vált a dolog György előtt. Az asszonykákon nagyon meglátszott, hogy haza akarnak már menni. Nyolcz óra felé járt az idő. Egy-egy férj csókolgatta a felesége kezét.

Akkor György, hogy senki ügyet se vetett rá, szégyenlősen, némi igen halvány szomorusággal sétálni kezdett a lakásban. Körüljárt az ebédlőben, megnézegette a hamutartókat, és alaposan megfigyelte a lámpát. Majd lassu, nesztelen lépéssel kitévedt az előszobába. Nagy, világoskék üveggömbből áradt szét onnan a halavány világosság. És neszt hallott hátul, a félhomályban. Ahogy hozzászokott a szeme ehhez a világitáshoz, látta, hogy ott hátul, majdnem a sarokban áll Janka, előtte a férje és a kis asszony a nyakába kapaszkodik a nagy fiunak és hangtalanul, erős öleléssel csókolja az ajkát. Nem csattanó csókkal, hanem hosszu, meleg tapadással. A zajra, anélkül, hogy látták volna Györgyöt, beszaladt a szalonba, utána ment a férje.

És gondolta magában György hadnagy, hogy itt nem kell bucsuzni. Majd csak angolosan, köszönés nélkül távozik. Magára is vette a köpenyegét, a fejébe csapta sapkáját és kiment, el.

Csöndesen, kis melankóliával gondolt a lépcsőn a kis, boldog Jankára, meg mind erre a hat igen fiatal asszonyra, aki elérhetetlen neki. Az érett asszonyokra is gondolt, de ez most visszatetsző volt előtte. Hisz csak jelentkeznie kell ott…

Lenn az utczán aztán elvegyült az emberek közé, a szemére huzta a sapkáját és még visszanézett az emeleti utczai ablakokra. A függönyön át látta a párokat az ablakoknál.

Aztán már szomorubban gondolt a kis Jankára, aki oly szenvedélyesen csókolta az urát az előszobában. Majd emlékébe idézte az izgatott margitszigeti délutánt, a Janka akkori ügyetlen, leányos csókjait, és akkor egyszerre fölkapta a fejét. A sapkáját is fölhuzta a szeméről és benézett egy kirakatba. Határozottan mondta:

– Brády György egy szamár hadnagy.

És nem volt tisztában sem önmagával sem az asszonyokkal.

A VIZIMALOM.

I.

Egymás mellett állott a piszkos kis hegyipatak mentén a sok érczzuzó mühely. Éjjel-nappal dobogott mindenikben a nagy fakalapács és csöndes éjszakákon olyan volt ez a hang messziről, mintha a föld szive dobogna egyenletes, tompa veréssel. A viz másik partján csupa zöld volt. Áthajlottak a szürkészöld füzek a másik partra, hátrább, ahogy emelkedett a hegy, sötét bokrok csomósodtak össze rendetlenül.

A vizimalom a legcsöndesebb épület volt a parton. Lomhán forgott nagy, ócska kereke a vizben, s belülről valami szelid kopogás, zörgés hallatszott mindig. Nem nagyon nyitogatták a kapuját, alig ment be valaki rajta. Csöndes malom volt, amint ott állott a sok zöld között kopott-szürkén, szinte szomorúan.

Hajnal elmulott és már nagy sugarakkal folyt végig a gyepen a tavaszi napfény. A segédtiszt pedig a malom mellett állt és nézte a nagy kereket, amelyet csöndes zugással hajtott a viz. Aztán átkerült a másik oldalra. Onnan a füzeket nézte, meg a bokrokat. Nagy darab kék ég borult föléje, s abba belemélyesztette a tekintetét, mint valaki, aki huszonhat éve csak követ látott, utczát, meg gázvilágitás mellett teleirt és teleirandó papirosokat.

Nagyokat lélekzett, szivta a fenyők felől jövő szellőt és ez kipirositotta az arczát, lüktetésbe hozta ereit. Izgatott volt szegény Rók István.

És amint járt-kelt a malom körül, ahol a gyerekkora eltelt, szembe találta magát a méltóságos urral.

– Alázatos szolgája, méltóságos uram…

– Jó reggelt, Rók. Mit csinál itt ilyen korán?

– Sétálok, sétálok. Az ember szeret itt sétálni, ahol már huszonhat éve nem volt.

A méltóságosnak kellemetlen volt ez a melankolikus emlékezés. Közbevágott:

– A különvonat mikor érkezik?

– Tizenkettő ötvenkor…

– Igen? Már találtam lakást a kegyelmes urnak. Gyönyörü két világos szoba, konyha…

Ezt mondta és piszkált botjával a füben. Czilinder volt rajta, meg világos felöltő. Előkelő arcza volt, kissé őszes bajusza.

Rók csak elbámult a hegyi patak felé és csöndesen szólt:

– Huszonhat éve.

– Igen…

– Akkor itt játszottunk… Emlékszik még, méltóságos uram? Itt halásztunk a malom mellett, pedig soha hal nem volt ebben a vizben… meg horog se volt a pálczánkon…

Mosolygott. Kitört belőle az emlékezés és majdnem kevesebb tiszteletet tanusitott a tanácsos iránt, mint máskor. Már hadart, izgatott gyorsasággal beszélt az őszes fejű, görnyedt kis ember:

– Akkor a sánta Zsitko volt a molnár. Hol lehet most már az öreg? Az Annica… szép lánya volt. Haj, haj!

A tanácsos az óráját nézegette. Kelletlenül lépkedett erre-arra. Éppen most, éppen itt kellett ezzel a szürke alárendeltjével találkoznia.

– Elmult, vége… – folytatta Rók, aztán a malom falán keresgélt a sok karczolás, irkafirka között – itt van még a nevünk is, méltóságos ur, nézze!

Gyerekes öröm villogott a szemében, amikor fölfedezte az ákombákom irást. Gyerekes nagy vonásokkal volt a falra irva: Rók Pista, Gömöry Bandi, örök jó barátok. Alatta az évszám, meg egy idétlen koszoru.

– Ezt együtt csináltuk, amikor elment iskolába Pestre a méltóságos úr… ugy-e, tetszik emlékezni?

A tanácsos elpirult és ajkát harapdálva nézte az irást. Igen, ők csinálták, régen, huszonhat esztendeje.

Akkor aztán egyik se szólt többet. Rók ugy érezte, hogy tiszteletlenség a méltóságost erre az irásra figyelmeztetni. A méltóságos meg szégyelte az irást. A botjával meg is piszkálta.

Aztán hirtelen, előkelően sarkon fordult.

– Jó napot Rók, megyek a vasuthoz. Háromnegyed tizenkettőkor legyenek ott mind.

Rók meghajolt, köszönt és elbámult a tanácsos után, amint az ringó, óvatos lépéssel ment a kissé nedves uton, a botját pörgetve keztyüs ujjai közt, majd jobbra pillantva az egymáshoz dülő alacsony tót házikókra, majd balra, a rohanó patak felé.

Bámulta, nézte és fájdalmat érzett. Sajgott valami az ő szürke lelkének legmélyén. Utóvégre is itt születtek mindaketten és miért oly előkelően hideg most a méltóságos. Kidüllesztette beesett mellét és könny is csillogott a szemében. A malomból szelid, ritmikus zörgés hallszott és a patak locsogott a kerék alatt. Ökölbe szoritotta kezét és az irásra nézett. Örök jó barátok. Igen, ez a tizéves gyerekek stilusa.

A méltóságos már messze ment. Csak világos foltnak látszott az uton előkelő tavaszi kabátja. És ő belőle csak napidijas lehetett. Ugy érezte, hogy ha most erre rohannának a tépettingű, véresfejü szoczialisták, amilyeneknek ő őket képzelte, velük rohanna, bukdácsolva, nehezen, sirva orditaná a Marseillaiset és rohannának aztán mind a méltóságos után, akiből már semmi se látszott a hosszu uton.

Akkor arra zörgött egy szekér és a szegény rongyos tót kocsis mélyen kalapot emelt előtte.

A nap kisütött széles, nagy fehér sugárzással és friss szellő jött a fenyvesek felől.

II.

Az ujon elkészült Lajos-tárnát ünnepélyesen megnyitották. A miniszter magas röptü beszédet mondott a bánya-iparról; a sok kiséretbeli ur tapsolt, az igazgatók hajlongtak, az ujságirók jegyeztek. Aztán a bányászok énekkara elénekelte a himnuszt.

Nagy ünnepély volt ez a kis faluban, talán száz évben se esik meg egyszer.

A bankett lenn volt a nagy vendéglőben, a falu tulsó végén. A kocsik mind előállottak, de a kegyelmes ur szeszélyes volt.

– Gyalog megyünk – mondta – eleget ültünk a vonaton. Ez a kis ut nem árt, ugy-e direktor ur?

A direktor ur szivéből kaczagva felelt:

– Nem árt! Már hogy is ártana, kegyelmes uram…

Azzal megindultak szépen lassan, elől a miniszter az igazgatókkal. A vidék megnyerte a kegyelmes ur tetszését, és élénken magyaráztatta magának a szebb pontokat.

– Ez itt a Granicza… Ott fönn a kápolna körül van a temető. Az a fehér obeliszk tizenöt bányásznak szól, aki meghalt negyedéve a nagy robbanáskor.

Rók hátul ment a sok kisebb hivatalnokkal.

– Én itt születtem – mondogatta – meg a méltóságos ur is. Együtt játszottunk mindig…

Már közeledtek a vizimalomhoz, és a kollégák nagyon érdeklődtek a dolog iránt.

– Ő is itt született? Lehetetlen…

– Hát már mondtam. Együtt játszottunk.

– Aztán emlékszik rád?

– Eddig nem emlékezett. Ma reggel aztán találkoztunk itt, véletlenül. Ő előrejött a lakások miatt, én a személyzet közt voltam, mellette. Most már emlékszik…

Egy gunyos hang szólt:

– Majd Pesten megint nem fog emlékezni!

Rók érezte, hogy ennek igaza van, de azért belemagyarázta, hogy nincs.

– Már hogyne emlékeznék… Látjátok ott azt a malmot?

– Melyiket?

– Azt a kopottat, ott a patak mellett a füzfáknál…

– Igen. Nos?

– Ott játszottunk mindig. Rá is van irva a falra a nevünk.

Büszkén nézett körül, és csodálkozást látott társai arczán.

– A nevetek?

– Igen. Az van utána irva, hogy „örök jó barátok.“ Majd mindjárt megmutatom.

Mind közelebb értek a vizimalomhoz. A kollégák a fákat bámulták, a fenyőillatos erdőt, a friss eget, a hegyeket a távolban.

A malomnál megállottak. Az első csoportok már jó messze mentek, utánuk senki se jött.

Rók kipirultan szaladt a malomhoz:

– Itt van… – mondta, de még nem látta az irást – itt… vagy a tulsó falon, már magam se tudom…

Átmentek a tulsó falhoz, egymás vállán át nézték, keresgélték az irást.

Rók izgatottan tördelte az ujjait. Aztán a gallérjába kapaszkodott, azt huzogatta, tágitotta. A nyakát forgatta erre-arra, és piros volt, izzadt.

Az irás nem volt ott. Le volt kaparva az egész a szürke, vakolatos falról.

– Hol van? – kérdezték.

Bambán nézte a falat vizes, szürke szemével, amelybe ezuttal nem futott könny. Nagyon csöndesen, alig hallható suttogásal mondta:

– Nincs. Valaki lekaparta.

Aztán tovább mentek. Jó darabon senki se szólt egy szót se. Mindenkinek kellemetlenül esett, hogy nem volt ott az irás. Akkor Rók érezte, hogy mondani kell valamit. Élénken, mintha nem is tartaná fontosnak a dolgot, mondta:

– Hiszen már huszonhat esztendeje, hogy odairtuk…

PÁN.

I.

Kora hajnalban, hogy megült a harmat az ujonsarjadt füszálakon, a sok nagy világossárga virágon, végig a mezőn, utra kelt Pán. Előbb végigkalandozott a domboldalon, be-bekukkantott a kertekbe, majd fölment a széles domb hátára a halványzöld bársonyfüvön és megállott egy barna ház előtt.

A barna házban keresztény tudósok laktak, buvárkodtak nap-nap után, és sok fájdalommal éltek ezen a világon. Amikor az élet nem hozott nekik fájdalmat, maguk vertek sebet a testükön.

Messze, tiszta fehér fénynyel világolt a nap a lankás, szelid hullámos vidéken; az ég tiszta, nagyon világoskék volt, világoszöld a fű, világos, tiszta minden.

Pán nesztelenül járt a füvön, és mint mondám, megállott egy ház előtt. A sötét, nagy kapun kalapács lógott. Pán azzal kopogtatott és messze döngött a kopogtatás a belső folyosókon. Azután kijött egy ember:

– Pán…

– Igen, Pán. Itt van a tudós Theodoros?

– Itt.

– Hivd ki. Mondd, hogy várom…

Azzal megfordult, lenézett a széles, virágos völgybe és várt. Néhány pillanat mulva kijött Theodoros:

– Itt vagyok, Pán. Ugy látom, hogy kissé megvárattalak.

– Az nem tesz semmit. A virágos bokrokat néztem, és igy szivesen várnék alkonyatig is. De jőjj.

És elindultak, kószálni a friss tavaszi reggelen a mezőkön, ligeteken keresztül, ahogy minden nap szokták. Mert jó barátságban voltak: Theodoros, a keresztény tudós ifju, és Pán, a pogány isten. Theodoros a názáreti vallásalapitó tanairól beszélt neki, s erre eltünt Pán arczáról a vigyorgás. Szőrös kecskelábát lassan rakosgatta, és ringó testtel, hallgatagon ment Theodoros mellett. Hogy valamivel foglalkozzék, nádszálat rágott, s végül ez a nádszál lett Theodoros beszédének a kritikája. Ha csak gyöngén mardosta a fogával, akkor nem sokat hatott rá a beszéd. Ha izgatottan harapta, törte, morzsolta, akkor mosolygott Theodoros és izmos vállára tette kezét:

– Nos, Pán?

Pán nem tudott vitatkozni. Csak nevetett, vagy sirt. Pán nem volt tehetséges isten.

Ahogy ma is igy mentek, s Pán hallgatta az uj, ismeretlen vallás tételeit, elérkeztek egy nagy kőfalhoz. A kőfalba szük ajtó volt vágva, s az ajtó előtt egy töpörödött vén asszony gubbasztott, hangos sirással.

– Nos, mi bajod, anyóka, – kérdezte tőle Pán.

Az öreg nehezen emelte föl szemét, és megijedt a kecskelábú Pántól.

– Csak beszélj bátran.

Nyögve, siránkozva mondta az öreg asszony:

– Én haldoklom itt, jó emberek. Érzem, hogy közeledik a végem, és már látom is az alvilági mezőket. Nyugodtan halnék meg, de félbemaradt a munkám és ezért sirok…

– Félbemaradt a munkád?

– Igen. Van nekem egy gyönyörű szép leányom. Glaukopisnak hivják, mert kék a szeme, mint a tenger. Tizennyolcz esztendős most. Amikor megszületett, idehoztam e mögé a magas kőfal mögé a kertbe. Itt laktunk mostanáig és Glaukopis nem látott embert rajtam, az anyján kivül. Itt neveltem, tanitottam egészen máig, hogy majd lemenjek a városba, egészséges, szép, okos férjet keressek neki s ahhoz adjam. Bezárva tartottam ebben a nagy kertben tizennyolcz évig, hogy semmit se tudjon a bünökről, a lopásról, gyilkolásról, és paráznaságról. Most pedig, hogy el akartam menni férjet keresni számára, utamba állott a halál. Meg fogok halni, érzem, a nélkül, hogy végére jutottam volna a munkámnak. És most nagyon nagy lesz a baj, mert tapasztalatlan a szegény leány.

Igy szólt, a falhoz tette a fejét, és meghalt csöndesen, szépen, komolyan. Aztán csönd lett; sem Theodoros, sem Pán nem tudott szólani. Bogarak zugtak végig a füvek fölött és a darazsak letelepedtek a virágokra. Alul, a völgyben, szelid csobogással folyt a folyó és azért nagy csöndesség uszott a reggeli levegőben. Végre megszólalt Pán, halkan:

– Nem állhatunk itt estig. Keressük föl a kékszemü lányt, Theodoros.

Azzal megindultak be a kertbe. Szép nagy kert volt, csupa virág, virágos fa, virágos bokor. Csupa, illat, üde frisseség. Mentek, sokáig mentek, amig egy nagy, lombos olajfa alatt megtalálták a leányt. Ott feküdt a füben, oldalvást és egy csomó virágot bontogatott, tépdesett. Semmi ruha nem volt rajta, ugy feküdt ott meztelenül, rózsaszinü fiatal teste körül a zöld pázsittal.

Nem vette észre őket. Akkor megszólalt Theodoros:

– Glaukopis…

A lány fölpillantott. És rögtön megijedt, rémült futásnak eredt, sikoltozva, a bozót felé.

– Utána! – kiáltott Pán nagyot szökellve, – mert elveszitjük…

És szaladt, ugrálva, gyorsan, fürgén osonva surranva a bokrok közt. Alig ért a nyomába a tudós. Végre egy bokor mögött, a fal tövében utólérték. Összezsugorodott, leguggolt szegény, és reszketve, sirva várta, hogy mi lesz vele. Theodoros megszólalt.

– Ne félj, leányom, mi jót akarunk veled.

Remegve, nagyra meresztett szemmel bámult rájuk Glaukopis.

– Mi férfiak vagyunk – folytatá a tudós – ez itten, ez a szőröslábú egy isten, és én egy másik istennek, az igazi istennek szolgája vagyok. Az anyád meghalt künn a fal tövében, két lépésnyire az ajtótól.

– Meghalt? Mi az?

– Elment, gyermekem, és soha többé nem tér vissza. Éppen most mentek arra a szántóvetők, és azok elvitték a testét. Te nem látod többé.

– És ti mit akartok tőlem?

– Mi gondoskodni fogunk rólad.

Pán közbevágott:

– Velem jösz virágot szedni, és kószálni a réteken. A nimfák fogják gondodat viselni, s velük fogsz tánczot lejteni a holdfényes éjjeleken a forrás mentén.

A lány bámult. Theodoros kezdett beszélni.

– Jőjj velem. Leviszlek a városba, és meg foglak keresztelni. Megtanitalak arra, hogy ki az igazi isten. Megtanitlak a szeretetre és megmutatom neked a Krisztust, aki töviskoronával a homloka körül vérzett el a többi emberekért.

Glaukopis a fiatal, szép tudósra meresztette égszinü szemeit. A tudós szép ember volt, fehér volt az arcza, és ábrándosak a szemei. Pán rút, kampósorru szörnyeteg. És szőrös a lába, meg kecskecsülökben végződik.

– Itt nem maradhatsz – folytatta Theodoros – jőjj velem.

Kézen fogta, és megindultak mind a hárman az ajtó felé. Künn azt mondta a leány:

– Ez nagyon nagy, itt kivül. Bizonyára ez a világ, amelyről anyám beszélt.

– Igen – felelt Theodoros – ez a világ, és a világ az én uramé.

Glaukopis szólt:

– Félek ettől a szőrös embertől. Vezess el innen…

Akkor Theodoros rátekintett Pánra, aki szomoruan állott a fal mellett, s tekintetével igy szólt hozzá:

– Pán, te nem kellesz neki. Ő már megunta a virágokat és a füben való kószálást. De az én tanom uj előtte, és velem akar jönni. Maradj csak, Pán.

Pán elértette ezt és maradt. A tudós pedig lassan távozott a leánynyal, oldalt, a domb lejtőjén lefelé, hogy mindig kevesebb látszott belőlük. Pán szomoruan nézett a gyönyörü leány után, és fölsirt valami fájdalom a lelkében. Akkor belemarkolt a fübe, tépett egy nagy csomó virágot, és előrerohant a távozó pár felé.

– Glaukopis! Glaukopis! – kiáltotta – én neked adom a mezőt, a virágokat, az illatot, a hajnalt és a zengő forrásokat…

És marokkal szórta feléje a vadvirágot.

A lány vissza se fordult. Ment lassan a város felé, amelynek fehér háztetői, kupolái szikráztak alant a napfényben. Csodálattal nézett le, kiváncsian, izgatottan és nem hallotta, amikor Pán melléből fölsirt keservesen a zokogás, végigsivitva a mezőkön, gyerekesen, fájdalmasan, hogy reszkettek belé a virágok.

II.

Ahogy eltüntek lenn egy fordulónál, Pán fölült a kőfal tetejére és ott gubbasztott három nap és három éjjel. Egy nap és egy éjjel fennszóval zokogott, egy nap és egy éjjel csöndesen sirdogált. A harmadik napon és éjszakán pedig szomorun bámult maga elé a fübe, ahol hétcsövü sipja feküdt összetörve.

És ott ült a negyedik éjszakán is, már kissé kevesebb szomorusággal és szivta az illatokat, a melyek megelőzik a napfölkeltét. Hüs szellő lebbent a ligetek felől és az hozta az illatot. Tökéletes csöndesség borult a vidékre és alulról minden kis hullám loccsanását föl lehet hallani a dombra. Lehorgasztott fővel ült ott Pán és várt. Akkor egyszerre a nagy csöndességben hallotta, amint könnyü lépések közelednek a füvön. Szinte lehetett hallani a füszálak hajladozását, gyönge suhogását.

Pán leugrott a falról. Glaukopis jött sietve.

– Glaukopis…

Suttogva mondta. A lány megrezzent, aztán ránézett tiszta szemével. Majd ő is suttogva szólt:

– Pán…

A madarak finom, halk füttye hallatszott a ligetek felől. Ott állottak mozdulatlanul mind a ketten és a szelid hegyek mögött fölbuggyant egy izzó vörös buborék. Az egész égbolt egyszerre halvány rózsaszinü lett, fölül átolvadt az éjjeli kékségbe. A hold még fönn volt, tiszta fehéren, fénytelenül.

Ébredeztek a füvek és a virágok. Mind több madár füttye suhant át a levegőn.

Glaukopis nagyon csöndesen szólt:

– Visszajöttem, Pán. Lenn ruhába kellett öltöznöm, pedig igy szebb vagyok. Lenn szeretni kellett azt, akit gyülöltem, mert rút volt és rossz. Lenn meg kellett bocsátanom annak, akinek a halálát kivántam. Lenn emberek laknak, Pán.

A pirosság halványult a hegyek felől, de az egész vidék világosabb lett. Már halványan, elmosódva bár, de látni lehetett a szineket. Alól pirosan tükrözte az első sugarakat a kis folyó. Már csicsergés, csevegő üde hangzavar hallatszott a liget felől, és a füveken piros ragyogással szikrázott a harmat.

Pán hallgatott, mélyen, komolyan. Aztán fölemelte a fejét, mind magasabbra, diadalmasan hátravetette és nem volt nevetséges előreálló kis szakálla. Két törpe szarva koronaként állott kusza haja között. Pán mosolygott, büszkén, szépen és Glaukopis csodálattal nézte.

Már egészen kivilágosodott. A nap korongja izzón, sziporkázva állott a hegygerinczek fölött, és a pirosnak, rózsaszinnek ezer finom árnyalata folyt szét belőle a messziség párás levegőjében. Egy darab ég mintha lángolt volna.

Akkor sietve, gyors lépéssel, lihegve érkezett meg alulról Theodoros. Megrettent, amikor a lányt itt látta. Meglepetten susogta:

– Este óta kereslek… hiába. Most itt talállak…

A lány rá se nézett. Csak Pán forditotta feléje a fejét, mosolyogva, büszkén, és félig lehunyta a szemét, ugy nézett rá. Majd odalépett a lány mellé és megfogta a kezét. Theodoros bámulattal állott helyén, és nem mert mozdulni.

Akkor már magasabbra emelkedett Phoibos tüzes szekere, és messzi ontotta végig a világon fényét. Reggel volt, világos, tiszta felhőtlen reggel. A madarak versengve daloltak, harmóniában, tiszta csicsergéssel, és Pán elindult a leánynyal. Előbb lassan mentek, majd szaladni kezdtek, mind gyorsabban, le a halványzöld pázsiton, a lejtőn, bele a tiszta reggeli levegőbe, száguldva a virágokon, a bokrok felé, a völgybe. Szaladtak kézenfogva, büszke mosolylyal, diadalmasan: Pán és a födetlen testü leány, és dobogott lábuk alatt a pázsitos föld.

És nekitámaszkodott a fiatal Theodoros a falnak, nagyot sóhajtva. Lenézett az aranygőzben fürdő völgybe, ahol még mindig szaladt Pán a leánynyal a virágok közt, vidáman. Aztán kezébe fogta az állát, fejét lehajtotta, és a völgybe nézve nagy szomorusággal szólt:

– Neked végig szőrös a lábad, Pán, és vigyorgó az orczád. Pán, te hasitott csülökkel jársz a mezőn, s mégis te szaladtál le a dombon a leánynyal. És én érzem, óh Pán, hogy Glaukopis nem jön vissza a dombra soha többé.

A CSUF KIRÁLYKISASSZONY.

I.

A dus, buján sarjadt füben járt aranyos czipőcskéjével, ringó járással a napsugáron a csuf királykisasszony. Szinte szakadt a melegség a forrón ragyogó déli égből, s csak ott, ahol a királykisasszony járt, volt enyhe, hüs a levegő, a husos levelü fák alatt. Ment előre. Ringott a teste hullámosan, szépen, csupa harmónia volt a mozgása. Szép fekete hajával a déli lomha szellő incselkedett, s ő kissé hátravetette fejét, hogy átjárja a langyos lehellet, beosonjon a tüdejébe, – ugy érezte: az egész lelkébe.

Nagyon csuf volt szegény királykisasszony. Ugy külön-külön szép volt mindene: a szeme koromfekete; a haja dus, szénfényü; az ajka csattanó piros, vágytól remegő.

De a vonásai kuszáltak, torzultak voltak, nagyon, nagyon csuf volt az a szép tejfehér finom arcza.

Ment előre a fák alatt, amelyek lombján aranyoszöld világlással fénylett át a napsugár, egészen a kis tóig.

Ott letérdelt, és nézte magát a viztükörben.

Lassan könnyek gyültek a szemébe, elszomorodott és eltakarta az arczát.

Majd fölkelt, elnézett az aranygőzös, ezüstpárás távolba, a kéken ragyogó hegyek felé, és halkan, félig siró, szomoru hangon szólt:

– Nagyon csunya vagyok.

II.

Történt egy szép napon, hogy a csuf királyleány tizenhét éves lett. Az anyja mindenáron ünnepséget akart rendezni a tiszteletére:

– Meghivjuk a herczegeket…

– Nem kell.

– Tornajáték lesz…

– Nem kell.

– Táncz, zene, mulatság…

– Mind nem kell.

– Hát mi kell, fiam?

Leborult a nagy, faragott asztalra a királykisasszony, s keserüen zokogva, a kétségbeesés hangján, amiből a lélek vonaglását érezni ki, szólt:

– Semmi sem kell…

Az anyja jól tudta, hogy mi a baja a királykisasszonynak. Hires volt szegény a rutságáról. Hogy a királymama kiment a szobából, föl is kelt szegényke, és odament az aranykeretes tükör elé, durczásan, a fájó sirástól eltorzult arczczal.

Belenézett a tükörbe.