Part 4

Aztán hirtelen nagyon megijedt, mert ugy látta, mintha a korzón jönne az asszony. Föllállott, és nézte. Csakugyan jött. Elébe menjen? De hátha nem akar vele találkozni. Novellákban olvasta, hogy az asszonyok nem bocsátanak meg annak, aki eljátszotta az alkalmat. Aztán dühbe jött:

– Mit töprengek! Mindenkinek van joga a vendéglőben ülni. Ha idejön, jó, ha nem jön ide, az is jó. Bánom is én.

És büszkén, jogainak tudatában, nagyuri fölénynyel vetette magát hátra a székben.

És jött az asszony. Mosolygott:

– Ah, ön már itt van? Pontos, pontos!

A kezét nyujtotta.

– Nem is tudja – folytatta – hogy mily hálával tartozom önnek.

– Nekem?

– Igen…

Leült melléje és szomorúan nézett a férfi szemébe.

– Maga egy hős, félisten! Magának köszönhetem a lelkem nyugalmát, a becsületemet. Adja a kezét.

A lengyel elejtette azt az érzést, hogy szamár volt tegnap este. Kezdte hinni, hogy félisten, s ezért bizonyos büszke öntudattal nyujtotta a kezét. Az asszony hosszan, erősen szoritotta meg.

– Meg szeretném csókolni ezt az erős becsületes kezet…

Erre visszakapta a lengyel. Az asszony már könnyezett. Kitépett mellcsokrából egy rózsát:

– Ezt adja oda, ha száradtan is, az anyjának. És mondja meg neki, hogy csókoltatja a kezét egy szerencsétlen, nyomorult asszony… akit az ő fia a becstelenség széléről rántott vissza…

A lengyel érezte, hogy ő van most fölényben, s ridegen szólt, zsebredugva a rózsát:

– Ma a műipari osztályt nézzük meg.

IV.

Este megint együtt sétáltak. Az asszony álmodozva szólt:

– Oly szép az este… Gyalog megyünk haza. Ugy-e elkisér?

– Nagyon szivesen.

Elkisérte. És a szálló kapuja előtt minden átmenet nélkül, egészen természetesen, mintha tegnap semmi sem történt volna, hideg nyugalommal mondta az asszony:

– Jőjjön fel egy csésze teára.

A lengyel nyugodtan ment föl. Utóvégre is a tegnapi eset után igazán csak tea következhetik.

Ugyanaz a bevezetés. Az asszony kötényt kötött, babrált, megfőzte a teát. Aztán odament a lengyelhez, megsimogatta az arczát.

– Mindjárt forr, édesem…

A lengyel nyugodtan, – hisz a tegnapi eset után semmi sem történhetik már – átfogta bal karjával az asszony karcsu derekát és beszélgetett vele a kiállitásról, az időről, Budapestről.

Egyszerre elugrott tőle az asszony:

– Jesszus, már forr!

Eloltotta a spirituszlángot, és öntögetni kezdte a teát. A lengyel mögéje állott. Az asszony egyszerre csak hátrakapta a fejét, ugy, hogy a lengyel vállára nyugtatta. Összenéztek. Az asszony mosolyogva szólt:

– Hány czukrot tegyek bele?

A lengyel is mosolygott és szép csöndesen ráillesztette az ajkát az asszony ajkára, megcsókolta, szinte hidegen. Aztán még egyszer megcsókolta, már erősebben, át is ölelte, hogy az asszonynak kibomlott a haja. Szinte vadul csókolta már.

Az asszony bugva, szerelmesen kaczagott a csókok között. Kaczagva azt mondta egyszerre csak:

– Adja… add vissza a rózsát…

A lengyel kivette a rózsát a zsebéből, megszagolta, megcsókolta és visszaadta. Kissé szomoruan, de boldogan mosolygott és mentegetőző hangon, szinte szánakozva mondta:

– Anyuczikám…

Dr. HAMLET.

Kékes, áttetsző párafátyol ereszkedett a kis falura. Fenn állottunk a hegyoldalon, s lenéztünk a völgybe, ahol a bányászházikók terpeszkedtek egymásnak, mintha valami nagy vizmosás hordta volna őket össze, megannyi domtalan nagy követ. Hüvös szél járt a fenyők között. Még följebb kopácsoltak az ácsok valami kivágott nagy fenyőszálon. Hozzánk is elhallatszott a fejszéjük csattogása.

Az orvos leült egy fatörzsre:

– Üljön le ide mellém – mondta – és hallgassa meg. Elmondom ugy, ahogy történt. Ezernyolczszáznyolczvankilencz junius negyedikén neveztek ki bányaorvossá. Junius ötödikén már itt voltam, ebben a nyomoruságos faluban. Hatodikán megismerkedtem az egész intelligencziával – most se több, mint négy család – és hetedikén már elhatároztam, hogy feleségül veszem a részvénytársasági igazgató lányát.

Gyönge, finom teremtés volt, virágtestü szomoru sóhajtás… Nagyon megszerettem, és járni kezdtem a házhoz. Az igazgató meg a felesége szivesen látott, s láttam a szemükből, hogy nem mondanának nemet, ha a lányuk kezét megkérném. Eltelt aztán egy hét, két hét, egy hónap s én napról napra szerelmesebb lettem. Talán azért, mert az a kis lány folyton egyformán bánt velem. Az arczán egyazon mosolygás derengett mindig. Olyan mosolygás, amilyennek sirás a folytatása, mert ilyen is van. Egy vasárnap aztán, miután számot vetettem magammal, elmentem az igazgatóékhoz és megkértem a lány kezét. Az anya félrehivott:

– Doktor úr – mondta – boldog vagyok, hogy ily derék emberre bizhatom a lányom sorsát, de valamire figyelmeztetnem kell önt. Komoly emberek közt, komoly pillanatban eshetik szó ilyesmiről is. A lányom bolondos gyerekfejjel egy irnokba volt itt szerelmes. A fiu is szerette, de már két hónap óta nem jár a házunkhoz, mert kitiltottuk. Ön nem is látta. A nevét is megmondom: Szabónak hivják…

– Láttam az irodában. Hideg, szótlan ember. Szorgalmas fiu.

– Igen. Nos, hát a lányom ezt már kiverte a fejéből. Ostobaság volt az egész. Csak azért mondtam el önnek, hogy ne titkoltam légyen el. Ne tulajdonitson neki semmi jelentőséget.

Kissé meglepett a dolog, de oly okosan beszélt velem az asszony, hogy valóban jelentéktelen dolognak tartottam az egészet. Én meg három hónappal azelőtt szakitottam egy asszonynyal, akiről azt hittem, sohse fogom elhagyni… Gondolkozó ember vagyok. Éreztem, hogy a kis Klári iránt komoly érzéssel viseltetem. Az érett ember megállapodott vonzalma volt az, amiben kevesebb a poézis mint a fajfönntartási ösztön, s éppen ezért maradandó.

Klárit egy hét mulva eljegyeztem s minthogy semmi okunk se volt a várakozásra, egy hónap mulva már a feleségem volt. Az első dolog, ami meglepett, az volt, hogy az irnok nem jött el az esküvőnkre. Hisz tudja, mily óriási esemény az ilyen kis fészekben egy úri esküvő!… Nem, nem jött el…

Kissé elhallgatott s idegesen simitotta végig a haját. Aztán folytatta:

– Nem jött el. És én folyton erre gondoltam, amikor kifelé jöttünk a templomból. Nagyon ideges voltam. Az asszonyka arcza olyan volt, mint a hó, és én kezdtem komolyan venni az irnokot. Utóvégre is az életem boldogságáról volt szó, hát csak gondolkodhattam egy kicsit!

Aztán boldogan teltek a napok, röpültek a hetek. Három héttel az esküvőm után találkoztam az irnokkal. Nem köszönt, nem volt bemutatva nekem. Aztán én se akartam megismerkedni eleinte vele. Elment szótlanul mellettem, olyan volt az arcza, mint a szoboré, merev, kifejezéstelen. Maga elé nézett, ahogy ment, azt hiszem, hogy a multba nézett. Őszintén megvallom, azon az éjszakán nem tudtam aludni.

A feleségem kedves, szelid, engedelmes volt, de nem szenvedélyes. Most már melankolikus se volt soha. Az arczán az érzések skálája a vidámságtól a közönyösségig terjedt. Csak nem szerettem, hogy néha összehuzta a szemét, mint a rövidlátók. Ilyenkor tudom, hogy ő is a multba nézett, s engem bántott az, hogy ennek a két embernek van mit nézni egy multban, amelyet én nem ismerek.

Történt aztán, hogy egy szomoru őszi reggelen, hogy esett az eső, eljöttek értem kocsin a szomszéd faluból. Kanyargós hegyi ut vezet oda, s a ló csak lépésben mehet. Egy nagy hegyet háromszor is meg kell kerülni, mig odaér az ember. Tudtam, hogy este előtt aligha térhetek vissza, mert aznap bányakerületi konferenczia is volt. Elbucsuztam a feleségemtől, s amikor kikisért a kocsihoz, szelid gondoskodással betakart, megcsókoltam. Az arcza hideg volt. Amikor a kocsis megrántotta a gyeplőt, összehuzta a szemét. Akkor először történt velem, hogy ott akartam hagyni kocsit, beteget, mindent, hogy otthon maradhassak. Amikor már elhagytuk a főutczát, megvallom, arra gondoltam, hogy visszalopózom. De ez visszataszitó volt még gondolatnak is. De azért nagyon sajnáltam, hogy olyan visszataszitó, mert nagyon szerettem volna visszamenni. Utközben aztán hirtelen eszembe jutott, hogy féltékeny vagyok. Eleinte nevettem, de amikor a szomszéd faluba érkeztem, már minden gondolatom otthon volt. Nagyon kinos napot töltöttem el. Csak este tértem haza. Kis feleségem az asztalnál ült és varrt.

– Nem volt itt senki? – kérdeztem.

– Nem, édes.

– Maga se ment ki a házból?

– Itthon voltam egész nap.

Bejött a cseléd a vacsorával. Kissé meg voltam nyugtatva. De nagyon szerettem volna a cselédtől is megkérdezni mindezt. Beszélgettünk, s a vacsoránál kissé vig volt az asszony. Jóllaktam, s már akkor nem bántott semmi féltékenység. Akkor megint azt szerettem volna hazudni, hogy az irnokkal találkoztam, hogy lássam a hatást az arczán. De nem szóltam semmit, különben is, soha egy szó nem esett köztünk az irnokról. Aludni tértünk, s ugy félálomban éreztem, hogy az asszony ébren van. Ez bántott. Azt pedig csukott szemmel is világosan éreztem, hogy nyitva van a szeme, és rám néz. Aztán egyszerre megremegtem. Tisztán élt bennem a tudat, hogy abban a pillanatban összehuzta a szemét és visszanézett a multba. De elaludtam.

Ne részletezzük a dolgot. Kis lányom született és az irnok jelentéktelen alakká vált. A gyerek ugy lekötött mindkettőnket, hogy eszem ágában se volt rágondolni. A feleségem is egészen megváltozott. Egész nap dalolt, a piczi lánynyal bibelődött s mondhatom önnek, hogy zavartalan volt a boldogságunk. Az irnokkal ugyan még találkoztam, de belenyugodtam abba, hogy neki olyan merev az arcza. Utóvégre is hát másnak a lába merev, neki az arcza. Aztán végleg elfeledtem, ugy, mintha sohse élt volna.

Négy évig éltünk boldog házasságban, amikor – hisz tudja – a járvány idején szegény kis feleségem meghalt. Akkor azt hittem, hogy kiszakitották alólam a földet s kiszivták a világból a levegőt. Kábultan, zugó fejjel jártam hónapokig. Azt hitték, hogy megőrülök. Én is azt hittem. De csak megöregedtem rövid két hónap alatt. A mi élet még volt bennem, azt a kis lányom tartotta, az az édes kis aranyhaju angyal.

Az első napon, amikor kimentem a házból – egy hónappal a temetés után – találkoztam az irnokkal. Szinte sajnáltam szegényt, hogy még sohse beszéltem vele. De oly hidegen, oly érzéketlenül ment el mellettem, hogy megint csak nem ismerkedtünk meg.

Siessünk. Egy év mulva körülbelül, egyszer éppen orvosságot csináltam a szobámban valami beteg tót asszonynak, amikor az ötéves kis lányom fölmászott a kert kőfalára, s onnan hanyatt esett le. Meghalt rögtön, s én világosan, fizikai fájdalommal ugy éreztem, mintha valaki kérges tenyérrel durván rácsapott volna benn a szivemre. Akkor aztán már semmim se maradt ezen a világon. Oda volt minden, ami ehhez a földhöz kötött. Kezdhettem volna ujra az életemet. A kis gyereket ravatalra tettük az apósommal, akit már akkor reszkető aggastyánná kinozott közös sorsunk. Én támolyogva, hangtalan sirással mentem oda át a kis temetőbe a sirgödröt megrendelni. Azt mondtam, hogy az anyja mellé fektessék szegénykét. Akkor rám nézett a plébános, és egészen nyugodtan szólt:

– Nem lehet. Azt a sirhelyet már megvették.

Csak ugy gépiesen kérdeztem:

– Ki vette meg?

– Szabó ur.

– Az irnok?

– Az.

Nem értettem.

– Hogyan? Hát előre megvette, vagy talán valaki másnak? Kije halt meg?

– Senkije. Maga vette meg, hisz olyan excentrikus ember; ki is fizette. Azt mondta, hogy ő akar ott feküdni.

A kis lányt az apósom temettette el, az irnok sirhelye mellé. Énrólam azt mondják, hogy két napig nem ettem, nem ittam, hanem mosolyogva bámultam ki az ablakon.

Megvette.

Nem is értem, hogy abban a pillanatban nem vesztem ott el. Most egyszerre tisztán állott előttem minden. Az az ember megvette a sirhelyet, hogy mellette nyugodhassék. Egyszerre megértettem mindent.

Az orvos itt megint elhallgatott. A hangja rekedtes lett, a többit már szinte nyöszörögve mondta:

– Ki akartam ásatni a feleségemet. Aztán meggondoltam a dolgot. A gyereket is exhumáltatni akartam…

Már sirt:

– Kérem, ott fog ez az ember feküdni közöttük az ő kőarczával… hárman egymás mellett… és én valahol messze tőlük, hogy oda se mehetek…

Sirt, és a tenyerével idegesen dörzsölte a homlokát.

– Nem lehet… tudom, hogy tenni kellene valamit… de nem lehet… Azt is gondoltam, hogy elköltözünk egy más temetőbe mind a hárman, és ott hagyjuk az irnokot… De meggondoltam… Nem bolygatom…

Már most ugy zokogott, mint egy gyerek, s összegörnyedve, reszketve ült a fatörzsön.

– Csak attól félek, hogy nem tudok majd feküdni máshol… Ők meg hárman együtt lesznek…

Nagyot sóhajtott:

– Együtt lesznek… az anya, a gyerek, az apa…

– Doktor ur – szóltam – jőjjön, menjünk haza. Ebédre jár az idő.

Akkor fölállt, az órájára nézett s mosolyogva szólt:

– Igaza van. Éhes vagyok. Megeszem a köveket. A sirköveket is.

Szólt, és elnevette magát, borzalmas vigsággal.

*

Egy hét mulva elutaztam a kis faluból. A vasutnál egyetlen ember ült egy padon. Ujságot olvasott. Hogy kiléptem, rám nézett.

Merev, szoborarczu ember volt. Sápadt, valami szomoru vonással az ajka körül.

Végigsiklott a tekintete rajtam, aztán tovább olvasta az ujságját. Még mielőtt a vonat megérkezett volna, szivarra gyujtott s nyugodtan besétált a faluba.

GYÖRGY HADNAGY ÉS A 12 ASSZONY.

_Az első hat._

Aznap, kora tavaszszal, már megütötte valami vizes, langyos szag az embert az utczán. Érezni lehetett, hogy a napos oldalon igazán melegebb van, mint az árnyékoson és ez a tavaszt jelentette. Korán reggel esett az eső és még mindig nem szikkadt föl az aszfaltról; nagy foltokban száradt a gyalogjárón.

És György hadnagy érezte, hogy ebben a kellemes, hizelgően langyos levegőben lassabban járnak az emberek, az asszonyok jobban körülnéznek az utczán és az időjáráshoz csodás gyorsasággal alkalmazkodó urak gummiköpenyegben járnak.

Ugy, részegen attól a tavaszi enyheségtől kószált egészen délután fél hatig. Akkor már elkomolyodott az idő, és fujt a szél. György hadnagy pedig kiment a körutra és egyszerre csak megjelent a szalonban, csupa elegánczia, csupa ragyogás és üdeség volt. Az utolsó zsurt tartották az asszonyok.

– Csodálatos, – szólt a háziasszony, – ma hűtlenek lettek a férfiak. Látja, csak a kis Gombos, meg a Brand jött el…

De asszony, az volt elég. Egy se igen fiatal már, valamennyi túl a harminczon. Látszott a viselkedésükön is. Hanyagabbul ültek a karosszékeken és elég szabad mozdulatokat engedtek meg maguknak. A szemükben csöndesebb, mélyebb világosság égett. Megtisztult, megállapodott volt a pillantásuk.

Egyideig csönd volt, aztán, hogy behozták a lámpát, megélénkült a hangulat. György hadnagy odaült egy barna, erős asszony mellé, és valami igen fölületes dologról beszélt vele. Az asszony hallgatta, figyelte, erősen rászögezte a pillantását, de látszott, hogy mást néz a szemében.

György hadnagy egyszerre abbahagyta a beszédet és halkan, komolyan szólt:

– Mit néz ugy rám?

Az asszony előbb körültekintett. Csoportokban ültek, kaczagtak, fecsegtek a többiek. Akkor közelebb húzta a foteljét György hadnagyhoz, és nagyon a szemébe nézett.

– Mit néz… Emma…

– A szemét, hadnagy ur.

Mosolygott hozzá, és hallatlan nyugalommal nézte tovább.

– És mi van azon látni való?

– Semmi. Csak nézem.

György hadnagyban kezdett valami büszkeség-féle ébredni. Hanyatt vette magát a székben, és mint aki tudja, hogy nézik, pózolni kezdett:

– Hát csak nézzen, Emma, ha talál rajtam valamit.

Majd ő is belemeresztette szemét az asszonyéba. Akkor szólt Emma:

– Igy észreveszik, hadnagy ur. Maga fiatal gyerek… semmi komolyság sincs benne.

– De Emma…

– Ugyan menjen!

Fölkelt az asszony, végigsimitotta a ruháját és szó nélkül otthagyva a hadnagyot, egy csoporthoz ment.

Lassan élénkült a társaság. Uj vendégek jöttek, volt köztük egy leány is, csitri szőke kis teremtés, aki itt a sok, tapasztalattal, raffináltan öltözött asszony közt egyenesen nevetséges, alaktalan volt. Tisztelettel nézett György hadnagyra, aki viszont elbizakodott mosolylyal felelt neki. Majd elment a tükör előtt, és a bajuszát simogatta.

– Hallatlanul hiu maga, Gyuri – mondta egy kövér kis asszony – nem tud elmenni a tükör előtt, hogy bele ne nézzen…

– Köszönöm.

Az asszony a szomszédnőjének sugott valamit mosolyogva és mind a ketten a hadnagyra néztek.

– Mit sugtak?

– Semmit… azt, hogy szeretném magát pofon ütni Gyuri…

– Csak azt? Tessék…

És letérdelt az asszony elé. Az kaczéran hátravetette a fejét, hogy elővillant a nyaka telten, puha fehéren.

– No üssön…

Az asszony a hadnagy arcza körül legyezgette a semmit, de nem nyult hozzá, igy a földről nézve, nagyon ingerelte ez Györgyöt.

Tetszett neki az a megtermett, komolylyá, szerelemre érett asszony. Hirtelen elkapta a kezét és megcsókolta. Aztán nem akarta elereszteni az ajkától. Amikor pedig látta, hogy mindenki egy nagy divatlap köré csoportosul, gyerekes mohósággal föltürte az asszony csuklóján a ruhaujjat és belenyomta az ajkait a telt fehér kis kézbe.

Már az asszony is elpirult és fölkelt. György még mindig tartotta a kezét, hát visszafordult, haragos pirosan, komoly nézéssel:

– György!

Aztán ellágyult a nézése és hogy a fiu tiszteletteljesen eleresztette a kezét és meghajolt előtte, végigsimitotta az arczát, lassan, puhán és szólt, mintha valamit meg akarna okolni:

– Maga még nem elég komoly, hadnagy ur…

A kis szőke lány az egyik sarokból nézte az egészet és majdnem sirt. Egész héten várt erre a zsurra, amelyre a nagynénje el szokta vinni. És most észre se vette a hadnagy. Félszegen, durczásan ült a széken és amikor feléje közeledett György, blazirt mosolyt akart erőltetni, de nem sikerült neki. Ellágyult és fájó gyönyörüséggel hallgatta, hogy mint csipkedi, gúnyolja a fiu.

– Piczi baba, – mondta neki és rázogatta a térdét. Aztán tovább ment.

A kis lány utána nézett, és volt már annyira asszony, hogy kitalálta a helyzetet. Nézte, mily furcsa pillantással néz a sok érett asszony erre a csinos, bohókás fiura és látta, hogy egymástól féltik. Nem rettennek vissza egy-egy igen szabad mondástól, mozdulattól, csakhogy velük foglalkozzék.

Aztán átment György a másik szobába, ahol az urak kártyáztak. Talán csak azért ment át, hogy az asszonyokat bántsa. És elcsillapodott a beszéd, majd egészen elhallgatott mind, és nyugodtan ült a széken. Ahogy az ajtó nyilott, látszottak a férjek, a kényelmes, czinikus urak, a kereskedők és börziánerek, akik csak a tényleges dolgokat szeretik, és akik mindenre gunyos viczczet tudnak. A szalonban pedig egymás mellett ültek a puha, meleg illatban ezek a szines ruháju, raffinált asszonyok, csupa kivánat azoknak, akik nem a férjeik. Nem tapasztalatlanok, ábrándosak, de tudók és elkeseredettek, akik tudatára ébredtek annak, hogy szükségük van a lázakra és a szines álmokra. Nem pedig a komoly üzletekre és a czinikus okosságra. Ők költőket olvastak és franczia novellákat. Ismerték azokat a férfiakat, akik idősebbek voltak, vagy olyanok, mint a férjeik.

Most mind hallgattak és a hadnagy alakjára gondoltak. Érezték, hogy ez az ember most másodszor boldoggá tehetné őket, ez a mohó, nevető-siró gyerekember, akiben tulárad az erő, és a bájos, affektált unottság. Ők érezték, hogy erre a romantikára még szükségük van, és ezért talán mind szerelmesek is voltak a hadnagyba.

De nem volt komoly fiu, és féltek a fecsegésétől. Talán volt köztük aki nem félt, és aki rábizta a becsületét. Talán valamennyi, mind a hat, ebben a kis körben.

De ki tudhatja ezt?

És ahogy ott ültek, és beleélték magukat idegesen egy szines képbe, hogy mélyebb, hangosabb lett a lélekzetük, nyilott az ajtó és visszajött a hadnagy. Friss volt, szép, fiatal. Mosolyogva nézett körül, és mondta:

– Micsoda hallgatás.

Mindenki ránézett, de csak a háziasszony szólt, előkelő mosolylyal:

– Gondolkozunk.

Impertinens arczczal, nyugodt, hideg szemtelenséggel kérdezte erre György:

– Rólam?

Senki se felelt, annyira meglepett mindenkit az elbizakodottságnak ez az éles szava. Csak a szőke bakfis kaczagott föl hangosan és kiáltott:

– Hogyne! Éppen azon jár az eszünk.

Elpirult és derülten néztek rá az asszonyok. Aztán egymásra néztek.

György hadnagy pedig összeütötte a bokáját, és okos érzékkel, diadalának tetőpontján érezve magát, bucsuzott:

– Hölgyeim, kezeiket csókolom.

És kiment. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn ugy érezte, hogy könnyedén jár, és valami kitörni készülő büszkeség fesziti a mellét. Az utczára nagyon elégedetten ért le és az első kirakatüvegbe belenézett. Jól látta magát benne. Aztán tovább ment, és diadalmas érzésében, büszkeségében nem is látta a járókelő embereket. Csak azokat a vágyakozó, meleg pillantásu asszonyokat látta ott fönn, és férjeiket, a kövér, hideg, örökké gunyolódó alakokat a füstben.

Akkor nyugodtan, tisztán, szinte örömmel szólt, mintha valami fontos, nagy dolgot mondana:

– Brády György. Császári és királyi hadnagy.

Igy hivták őt, a bohó, szeszélyes katonát, és ez gyönyörüen, diadalmasan hangzott.

_A második hat._

Könnyen, lassan ment tova az utczán, és nem is nézett a járókelő asszonyokra, ugy tele volt a maga dicsőségével. Alig ért azonban az Andrássy-utig, hirtelen gondolt egyet, átment a másik oldalra és becsöngetett az első emeleten.

Egy fiatal ügyvéd barátja lakott ott, akinek a felesége husz esztendős volt. Ilyenkor, ugyanezen a napon ő is zsurt tartott, amelynek még nagyon iskolaize volt. A háziasszonykával együtt hatan voltak az asszonyok, csupa gyerekarcz, pajkos kis teremtés, iskolatársak mindannyijan. Valósággal játszadoztak, mint a gyerekek, és kigyult a szemük, amikor a kis babájukról szónokoltak.

Már vége volt az uzsonnának, amikor György hadnagy megjelent köztük. Az előszobában, ahol levetette a köpönyegét, bele se nézett a tükörbe, mintha érezte volna, hogy hóditóbb már nem is lehet. Bement a szalonba s ahogy katonásan megállott a középen, mindenki ránézett.

– Kisztihand!

– Éljen, éljen! – kiáltozott a kis háziasszony, aki éppen akkor adta elő ujon szerzett tapasztalatait a csecsemőhumor terén – üljön le, kedves hadnagy!

Egy-két asszonyt még nem ismert György, annak bemutatták. És azzal mindjárt le is ült egy ismerőse mellé és beszédbe ereszkedett vele.

– Mit csinál a férje, Janka?

– Ott van. Nem látja?

Ott állottak a férjek, a félhomályban, a kályha körül. Ezek nem kártyáztak még. Csupa fiatal, erőtől duzzadó fiu, jókedvü, előkelő, aki szivesen beáll még a társaságba bolondnak a felesége kedveért. Valami öreg bácsi tartotta őket szóval és láthatólag unatkoztak. Kettő-három az asszonyok közé is keveredett.

– Látom – mondta a hadnagy – nos, és hogy vannak?

– Köszönöm, jól. A kis babám ennivaló. Jőjjön el, nézze meg.

– Kérem.

Ezeknek az asszonyoknak zavaros tüz ég a szemükben, nem vált benne külön még a szerelem az anyaságtól. Mintha egyszerre kiragadták volna előbbi világukból, rá se hederitenek a katonaruhára, és ime nem a szemébe néznek Györgynek, hanem elnéznek a feje fölött. A kályha felé néznek, ahol az uraik állanak.

Tovább beszélt a hadnagy.

– Janka, maga borzasztóan felejt…

– Hogy érti ezt?

– Maga már bizonyosan elfelejtette a mi dolgunkat.

Egyszer nyáron egész délután csókolóztak a Margitszigeten. Ez volt „az ő dolguk.“

– Dehogy felejtettem el… minden este megmutatom a férjemnek, hogy hogyan csókolóztunk magával…

– Arra nem gondol, hogy az nálam mélyebb érzés volt, kis Janka?

Janka nagy komolyan nézett rá, előre hajtotta még leányos, szükvállu felső testét, és a szemével hunyorgatva mondta:

– Nem igaz.

– De igaz. Maga akkor megigérte, hogy mindig fog szeretni…

– Maga csacsi, György. Szemtelenséget beszél.

Fölkelt és otthagyta Györgyöt, aki ugy maradt a széken, ahogy előrehajolva beszélt hozzá. És igy komikus alak lett. Még odament egy másik kis asszonyhoz, aki – mialatt beszélt vele – a vállán keresztül a férjével kaczérkodott. Majd a háziasszonyhoz ment, aki köteles figyelemmel fogadta, de nagyon is szeretetreméltó volt.

És játszottak, gyerekeskedtek a csöpp asszonyok, csak néha nyilt komoly nagyra a szemük, amikor a gyerekeikről beszéltek. Ilyenkor bölcs tanácsokat osztogattak egymásnak, és egyik-másik a férje vállára hajtotta a fejét. Általában uralkodni kezdett az anyaság hangulata, a hálás, nagy, széles érzés a férj iránt, aki édes okozója volt a fájdalomnak, aggodó, ápoló, örvendő apa, és erős támasz, amikor már lehetett járni.