Part 3

– Nagyságos asszonyom… tudom, hogy illetlenség, de nem tehetek róla…

Eszti igen kellemetlenül érezte magát. Oly szép nyugodtan, ismeretlenül járt itt a városban, a szomorú templom után. A férfiak kitértek neki az utczán, és a női ruha tiszteletet szerzett neki. És most…

Hirtelen elfordult a fiutól és tovább sietett. A fiu hebegve szólt utána:

– Bocsánat… én…

A többit nem hallotta Reif Eszti. Rohant, szinte futott egy kis vendéglő felé. És a korcsmaajtóban megállt, visszanézett. A fiu nem volt sehol. Elmaradt, vagy elment… Föllélekzett és bement a vendéglőbe.

Künn még erősebben tűzött a nap, sugárzott, sziporkázott egy utczalámpa üvegje a fényben. Az emberek lassan jártak a meleg világosságban.

IV.

Kis szerény korcsma volt, ahová betért. Valami exotikus állathoz volt czimezve és igen kitünő volt a konyhája. Mindjárt az ablak mellett ült le Eszti, hogy az utczára is kilásson. S miután megrendelte a levest, kissé hátradőlt a széken, dobolt a késsel a tányéron és nézte a napon sugárzó aszfaltot.

A korcsmában csönd volt és igen házias kedélyesség. Csupa törzsvendég ült az asztaloknál a piros abrosz mellett, mind ismerte egymást. Ott járt köztük a korcsmáros, az aktuális kérdéseket fejtegette és rendelte a söröket.

Eszti csak most érezte a fáradtságát. De perczről-perczre jobban érezte magát. Kellemes zsibbadó érzés járt a lábában, mint amikor az ember nagyon sok járás után megpihen. Még érzett egy kis zavaros szomorúságot, de itt oly csöndes volt minden s a levesben oly sok volt a zamat, hogy mind nyugodtabb lett.

Néhány pillanat alatt végzett a levessel és a hust már kevésbbé türelmetlenül várta. Szét is nézett a kis szobában, és a söntés mellett meglátta a korcsmáros leányát, nyurga, fakóhaju sáppadt gyereket, aki tizennyolcz éves lehetett, s most álmodozva, csodálattal nézte Eszti ruháját. Majd a férfiak felé nézett, és észrevette, hogy néhányan figyelik. Mire a pinczér megérkezett a hussal, már mindenki őt bámulta, ami igen jól esett neki. Kis fehér keztyüje ott hevert az asztalon, s a napernyőjét maga mellé támasztotta. Határozottan elegánsan ült az asztalnál.

Enni kezdett, de nem volt kenyér az asztalon. Halkan koczogtatott a késsel.

– Pinczér!

A pinczér el volt foglalva valahol. Egyszerre három vendég is kiáltott:

– Józsi!

Józsi előugrott. A gazda harsány, kissé büszke hangon szólt:

– Első ablak! Kenyeret.

A kenyér egy pillanat alatt ott volt és ahogy letört belőle egy darabot Eszti, körülnézett. Az urak jóleső mosolygással nézték, hogy milyen jó az étvágya, a sáppadt, nagykezü lány pedig szinte dühös irigységgel bámulta.

Ahogy jóllakott, kitünően érezte magát. Az udvaron pördülő zongorahanggal muzsikálni kezdett egy verklis. Valami nagyon ritmikus népszerü indulót játszott, vidámat, pattogót, ugy, hogy a vendégek nagy része, ki a fejével, kezével, ki a lábával, taktusra mozgott hozzá.

A tészta után már ismét a régi Eszti lett. Jóllakott, és sütkérezett egy sugáron, amely nagy fényes csikot vont az asztalára. A templomra már nem is gondolt. Csak verte apró ujjaival a taktust az asztalon, sőt a fejét is mozgatta az induló dallama szerint. Látta, hogy már meghóditotta itt az egész kis korcsmát. Minthogy egy pohár sört is ivott, oly érzés vett rajta erőt, hogy szeretne valami csintalanságot elkövetni. Előbb a vendégekkel kaczérkodott, majd irigységet akart kelteni a sovány kisasszonyban, és a ruháján babrált, meg a czifra, szép kalapját igazgatta. Most már valczert játszott a verkli, és Eszti zavartalanul toppantotta ki a taktust a lábával, ugy, hogy mindenki hallotta. Mosolygott is, és pokoli kedve támadt. Szerette volna azt a kövér, vörösorru törzsvendéget megcsókolni az arczán, czuppanósan, hangosan. Egyben fricskát szeretett volna mérni az erényes kisasszony orrára. Igazán, semmi elegánczia, semmi sikk nem volt abban a lányban.

Akkor egyszerre kinézett az utczára. Az a fiu ment el az ablak előtt, aki elől az előbb oly zavarban szökött el. Az benézett az ablakon, és meglátta. Elpirult ujból, és elment. Eszti majdnem haragos lett, és a vállát vonogatta:

– Hogy lehet valaki ily szamár!

Érezte azt az ellentétet, ami köztük van; az a fiu még mindig komolyan veszi a dolgot.

Tudta, hogy vissza fog jönni erre, hát ugy ült, hogy rögtön meglássa, amint az ablak elé ér. A vendégek figyelték, hogy mi lesz. Kezdett bennük feltámadni az irigység az iránt a semmi gyerek iránt, akire ok nélkül mosolyog a kivánatos kisasszony. Egyik-másik fészkelődött. A vörösorru fölállott, nadrágzsebébe tette kezét és egészen Eszti asztaláig sétált, ahol nagyon megfikszirozta.

Eszti várt, várt, komoly, de azért mégis csintalan ábrázattal, kissé türelmetlenül. Vajjon fog-e jönni a fiu?

A törzsvendégek már mind fészkelődtek. Az egyik szólt:

– Most várja…

Az egyik vendég, akiből kicsordult a polgári erkölcs, megszólitotta a korcsmárost:

– Legyen tekintettel a leányára, Weissenbrand úr!

Ez, szegény, tehetetlenül mozgolódott. Arra is gondolt, hogy kiküldi a lányát, de ez feltünő lett volna.

A botrány mind nagyobb lett. A vendégeket izgatta, csiklandozta ennek a telt, szép leánynak a jelenléte. Már szemtelenkedtek vele, nevetgéltek, oda is szóltak hozzá. Weissenbrand ur mentegetőzött.

– Tudja, Klein úr, én miattam, nem bánom, csinálhatnak akármit, de a lányom…

Majd fölülkerekedett benne az üzletember és odaszólt a lányának:

– Menj föl, fiam… haza…

A lány már értette. Ment.

A korcsmáros is mosolygott most már, nagy volt a derültség, és szinte versengtek az urak.

Éppen akkor lassan visszafelé jött a fiu az ablak előtt. Nagyon lassan ment, és szomorú, szentimentális pillantással nézett be Esztire.

Reif Eszti pedig, ezuttal félig-meddig mint Eszterella, ránézett belülről, igen szemtelenül mosolyogva, pajkosan félrehajtott fejjel, és félig-meddig kacsintott is hamiskás szemével. A fiu bámult, tulvilági boldogsággal.

És Eszti ismét kacsintott, ezuttal már teljesen mint Eszterella, a lég királynője, és oly pajkosan, hogy hátul, a vendégek közt dühös irigységgé fajult a vágyakozás. Majd lenéző irigységgel nézték a künn boldogságtól ragyogó fiut.

Eszti pedig a kellő pillanatban hirtelen fölállott, éppen akkor, amikor már tulfeszült iránta az érdeklődés, és kiszámitott kaczérsággal, hogy tőrt döfjön a törzsvendégek szivébe, hangosan szólt:

– Vendéglős úr, fizetek!

És valami jelt intett ki a fiunak, hogy várjon.

A SZÁMÜZÖTT.

Elnyúlnak a kertek messze a tóparton. Odább aztán már kertek sincsenek, csupa bozót, vizbelógó széles bokor az egész part, lejebb, Lausanne felé.

Ehrlich kapitány a parton ült és halászott. Inkább csak az időt ölte, és még a kalapját is letette maga mellé, hogy az illatos svájczi szellő simogassa a fejét. Kopasz volt már a kapitány, ami kis haj még tengődött a fején, az ritkás, kusza, fakó volt. Általában törődött ember és a szakála már régen őszült.

Alig mozdult a levegő, de tele volt kora tavaszi suhanással. Finom, alig libbenő szellővel, ami napfényt, erős földszagot, valami édes langyosságot hoz a tó felől. Ebéd után voltak, és a kapitány elégedetten ült a napon. Talán nem is figyelt a halakra, ugy elgondolkozott.

Odább, jóval följebb a lankás parton volt egy fapad. Azon az ezredes ült és valami angol könyvet olvasott. Pátriárka-arcza volt, tiszteletet parancsoló, rengő, hófehér szakála, csodálatosan értelmes, mély világosságu kék szeme. Nem is szóltak egymáshoz, csak a kapitány mondott néha valamit csöndesen. Egyébként az ezredes megvetette a kapitányt, mert szélhámosnak tartotta. Nem ismerte a szabadságharczból, pedig Ehrlich kapitány szerint igen sokszor találkoztak. De segitette, mert magyar volt és oly meghatottan tudott beszélni Petőfiről, akit személyesen ismert.

Csöndben ültek és hallgatták, amint egy-egy surranó hullám fölszaladt az iszapon, aztán locsogva, szélesen folyt vissza a tóba. Lassan álmosodni kezdett a jó ezredes, az angol könyvet se birta tartani, már mélyebb lett a lélekzete, nehéz a szempillája. A keze is ernyedten lógott. Akkor, hogy éppen el ne aludjon, szólt a kapitányhoz, rossz kiejtésü, tört magyarsággal, amin érzik a londoni negyven esztendő:

– Mért nem megy haza maga, Ehrlich?

Ehrlich félszemmel a tóra bámult, ahol aranypikkelyek villogtak. Majd mondta:

– Nem lehet. Hát maga mért nem megy haza? Magának legalább van pénze. Nekem nincs.

Hallgattak egy ideig, majd Ehrlich kapitány letette a halászó pálczát és belenyúlt kopott zsebébe.

– Nincs. Semmi sincs. A vén kisasszony kéri a házbért és nincs.

Bámult, bámult most a halványkék, szelid hegyek felé:

– A tóba kéne ugrani. De kihuzzák az embert. Ha maga itt nem volna, ezredes ur…

Az öreg ezredes ismét pénzt adott neki. Meg se köszönte a kapitány, csak komolyan számlálta:

– Ez negyven. A multkor volt husz… azután harmincz. Most kilenczven frankkal tartozom…

Az ezredes mosolygott. A kapitány éppen hét év óta számlál igy.

Aztán megint fölvette a pálczát Ehrlich. Dörmögött:

– Leették róla a legyet. Már rossz a szemem és nem látom, ha pedzi.

Gilisztát szúrt a horogra, belecsapta a vizbe a hosszu szálat és mosolyogva mondta:

– Nincs már hal. Hét éve halászom és nincs hal. Abszolute nincs.

Az ezredes már aludt a padon. És ujból csönd lett, rejtelmes kora tavaszi suhogás, finom langyos áramlás a levegőben.

És jött a napfényes parton, a város felől két elegáns fiu, két jogászgyerek, aki nemrég jött Genfbe francziául tanulni. A kapitány már messziről fölemelte feléjük az ujját:

– Csönd! Ne kiabáljatok. Az ezredes ur alszik.

Hirtelen lábhegyen jártak tovább a ropogó kavicson, és tisztelettel köszöntötték Ehrlich kapitányt. Aztán az egyik halkan, suttogva szólt:

– Kapitány ur, te elfelejtkeztél rólunk…

– Én?

– Igen, már fél négy. Vártunk a kávéházban.

– Micsoda kávéházban?

– A Pólus kávéházban. Azt mondtad, kapitány ur, hogy odajössz ferblizni…

– Hja! Igen! Az ördög vigye el ezt a vén emigráns fejemet. Elfelejtettem, igazatok van, édes fiam… Itt várok, várok már dél óta. Azt a Paulikot várom.

– Ki az?

– Pszt! Csöndesen, föl ne ébredjen az öreg. Nem akarom, hogy tudja. Amilyen derék ember, rögtön ideadná mind a pénzét. Nincs, fiam, nincs házbérre, és az a Paulik, az a magyar – nem ismeritek? – ejnye ez a madárhang utánzó az orfeumbol…

– Igen…

– Nahát, az igért pénzt. Háromra igérte a gazember, hogy idejön, és kölcsönad néhány frankot. Negyvenet mondott…

Itt érzékenynyé vált a kapitány hangja. Végigsimitotta a homlokát és rekedten szólt:

– Szégyenlem, de mit csináljak. Ti boldogok vagytok. Az ezredestől nem akarok kérni. Holnap kidobnak a lakásomból, ha nem fizetek.

– És mennyibe kerül a lakásod, kapitány úr – mondta az egyik fiu pirulva, félénken – bocsáss meg, ha tapintatlanságot kérdezek…

– Nem, fiam, nem… rongyos harmincz frankot fizetek a szobámért.

Erre elhallgatott és a két fiu nagyon bámulta az arczát. Keresték vonásaiban a fájdalmat, az emigráczióban töltött negyven esztendőt.

Általában titokzatos egyéniség volt előttük Ehrlich kapitány. Az egyik fiu aztán fölemelte a fejét és bátran szólt:

– Kapitány úr, én mondok valamit. Ne vedd sértésnek, mert mi csak… hát jó szivvel teszszük. Tekintsd ugy, mint ha a fiaid volnánk. Látod, mi hazamehetünk… te is hazamehetnél ugyan, de itt tart az esküd, kapitány ur. Ha harmincz frank…

– Oh, fiam…

A kapitány elfordult és a szeméhez emelte a kezét. Aztán elvette a harmincz frankot és az ezredes felé nézett, aki mellére hajtott fővel aludt a padon.

– Meg ne lássa az öreg… ha tudná, hogy milyen nyomoruságban vagyok… Titkolom előtte.

A fiuk már nagyon elérzékenyültek és messze elnéztek a tó fölött, át, a másik parton is tul. Aztán az egyik halkan mondta:

– Keserü kenyér.

Ehrlich kapitány kezdte a pálczára fölcsavarni a horgos fonalat, aztán megállott a tóparton.

Már a kanyarodásnál, a hegyek körül halvány szürkeség borult a vizekre. Kissé hüvös szellő fehér csipkefodrokat hajtott a nagyon kék vizszinen.

Akkor a kapitány fölemelte a fejét, összehuzta a szemét és messze elnézett a hegyek felé. A kék hegyeken túl kalandozott a pillantása. Nézett, nézett és az egyik fiu lassan kivette a kezéből a pálczát, hogy ő vigye, udvariasan. És tovább nézte a szelid hegyeket Ehrlich kapitány, igy elgondolta azt a nagyon sok piszkos nyomoruságot itt az idegenben, a csalásokat és a pénzek kikomédiázását, az ő negyvennyolczas kapitányságát. Jött ujból a fuvallat a kék vizek fölött és meglibbentette őszes haját, fakó, zöldesszürke szakálát. Majd igen halkan, egyszerüen mondta:

– Arra van Magyarország. A hegyek mögött.

A fiuknak belevágott valami fájás a szivükbe erre a szóra. Ők sokat hagytak ott, és itt hüvösen, idegenül fujt végig rajtuk a szél. Mind jobban fodrozódtak a hullámok, hüvös lett a tóparton, és fölébredt az ezredes.

Lassan elindultak a város felé, a kávéházba, és a kapitányban nagyon összegyült a keserüség. Az arczán is látszott a nyoma. Igen komolyan nézett, és gyakran hunyorgatott a szemével.

– Menjetek előre fiuk – mondta.

A két fiu előre ment a horgászó pálczával, az ezredes pedig a kapitány karjára támaszkodva ballagott utánuk öregesen, görnyedten, mint valami jóságos, becsületes ősz pátriárka.

Akkor a kapitány kezdte megbánni, hogy két helyről is kicsalta a házbérre valót. A fiuk előtt meg kellett tartani a tekintélyt. Hát az ezredeshez fordult:

– Ezredes ur… én… én…

A zsebében kotorászott és egy pillanatra igazán szégyelte magát, talán egy könny is volt a szemében:

– Én… visszaadom a pénzét… az igazat megvallva…

Az ezredes ismét mosolygott, jóságosan, mint mindig, amikor a kapitány visszafizetésről beszélt. Nem értette meg, hogy Ehrlich kapitány az előbbi negyven frankról beszél.

– Csak hagyja, fiam – szólt – majd ha lesz pénze nekem ugy sincs rá szükségem…

– Én megfizetem – mondta halkan a kapitány – megfizetem…

Egyideig még küzködött benne a két ellentétes érzés, aztán nagyon, nagyon csöndesen mondta:

– Ha majd jóra fordul a sorsom… mert utóvégre is…

A MAMA.

I.

Már annyi ideje ment a vonat, hogy nem öröm, hanem kín volt az utazás. A nagy melegség belevette magát a rohanó kocsikba s hiába volt nyitva minden ablak.

Az egész kupéban ketten ültek. A lengyel a sarokba huzódott, mellének szegte széles, erős fejét, az asszony a középen ült. Mind a ketten azért haragudtak, mert a másik miatt nem hámozhattak le magukról valami kis ruhát.

Az éjszaka igen fülledt volt, mintha a közelgő zivatar összesüritette volna maga előtt a levegőt. Végre a lengyel nagyon bágyadtan megszólalt:

– Bocsásson meg, asszonyom, de nekem volna egy ideám. Különben…

Valami kimondhatatlan nevet mormolt, pirulva, hogy nem a bemutatkozáson kezdte. Az asszony mosolygott. Sudár növésü uridáma volt. Az arczán örök mosoly bujdosott, hol a szája szélén, hol a szeme sarkában, hol finom orrczimpái mögött huzódva meg.

– Nos, halljuk az ideát.

– Hát… ha mind a ketten hátat forditanánk egymásnak, esetleg… valami kis könnyebbséget…

Belezavarodott. Az asszony kisegitette:

– Hagyja csak. Most már csak kibirjuk reggelig. A hajnal hüvös lesz. Nyolczkor Pesten leszünk. Nem tud aludni?

Már fél napja utaztak együtt, jól ismerték egymás arczát, sőt apróbb szokásait is. Kénytelenségből tanulmányokat tettek egymáson s most, hogy megismerkedtek, mint régi barátok csevegtek.

A hajnal is megjött, s elaludtak mind a ketten. A tagbaszakadt lengyel csak éppen lehunyta a szemét, már aludt. Egy pillanatra még fölnézett s látta, hogy az asszony is alszik. A bujdosó mosoly eltünt, s szinte ridegen komoly, ernyedt volt az arcza.

Majd, hogy világosodott, mind a ketten aludtak, ahogy a vonaton szokott aludni az ember: fejfájással, mindig izzadva, mégis fázva s unos-untalan átriadva a teljes álomból a félálomba.

Hét óra felé horkolni kezdett a lengyel s erre az asszony fölnyitotta a szemét. Előbb a férfira nézett, aztán kibámult álmos csodálkozással a mezőkre, majd sóhajtott egyet, visszahajtotta fejét a bőrtámlára s tovább aludt.

Nyolczkor megérkeztek. A kiszállásnál igen esetlen volt a lengyel. Látszott rajta, hogy nem szokott éjjelezni, mert nagyon szomoru volt. Az eső is zuhogott már, csupa pocsék volt minden. A lengyel nem beszélt, végre azonban kijelentette, hogy kocsit hoz.

– Elférünk ebben mind a ketten! – mondta az asszony, aki megint friss volt, mintha egész éjjel pompásan aludt volna.

A kocsi elindult velük.

– Tudja, hogy én fázom? – mondta a lengyel komolyan.

– Most már tudom, – felelt mosolyogva az asszony.

A lengyel elnézett az esőbe, és halkan szólt:

– Nagyon pocsék idő.

– Az…

– Van valakije itt nagysádnak?

– Nincs.

A lengyel nagyon ránézett, ugy, hogy erre a nézésre felelni kellett az asszonynak:

– A férjem otthon maradt. Egyedül jöttem. Talán…

– Oh, dehogy… csak bátorságát csodálom.

Még robogtak egyideig, az asszony sok mindent mondott el életéből, s a lengyel oly kitünően hallgatta, hogy az asszony szinte sajnálta otthagyni. Mint amikor valaki igy megtalálja egy személyben az ő egész publikumát, amely egy szempillantással helyesel, megért, hizeleg, csodálkozik.

A kocsi megállt. Az asszony szállt ki elsőnek.

– Itt lakom, látja… sürgönyileg béreltem szobát. Hát találkozunk holnap valahol. A kiállitási nagyvendéglőben, reggel… tizkor. Majd együtt bejárjuk a kiállitást. Helyes?

– Ahogy parancsolja.

– Isten önnel!

Minden bujdosó mosoly egyszerre a szemébe villant a köszönésnél. A kezét nyujtotta a lengyel felé, majd megfordult, fölkapta ruháját s bement a szálló kapuján. A lengyel csak nézett utána. Aztán egyszerre hátrafordult a kocsis:

– Hová megyünk?

A lengyel hirtelen fölrezzent s pirulva szólt:

– A körutra…

És hátrahuzódott a sarokba, most már még szomorubban, hogy ez az egy ismerőse is elvált tőle, egészen egyedül ebben az esős, locsogó, szomoru városban. És hogy a kererepesi-uton ment fölfelé a kocsi, még gondolkozott, hogy nem kellene-e neki is oda szállni, ahová az asszony.

Aztán arra gondolt, hogy mért pirult ő el, amikor a kocsis kérdezte. És megint elpirult, erre a gondolatra, ugy, hogy nagyon megharagudott és kibámult az utczára. Akkor még jobban elszomorodott a szive, gyerekes, fájó mosolygás jelent meg széles, nagy arczán és hunyorgatva, fejét kissé félrehajtva nagyon halkan szólt:

– Mamám.

Érezni lehetett, hogy ez a szó nagy bucsusiráson, négynapi magányosságon, ezen a sok pocsék felhőn tört keresztül a lelkében. Ismételte már egy könynyel:

– Anyuczikám.

II.

Már a sok mindentől zavart volt a fejük. Az asszony mondta is:

– Elég ebből ennyi egy napra. Különben is hét óra van már. Ha akarja, együtt is vacsorálunk itt a vendéglőben.

Előbb azonban sétálni mentek.

Most már nagyon összebarátkoztak. A lengyel tetszett az asszonynak és sétaközben már a karjába is kapaszkodott. Ha valaki igy látta volna őket, biztosra vette volna, hogy férj és feleség… A lengyel nem is tudta, miért is jár ő itt a kiállitáson karonfogva egy asszonynyal, holott egyedül jött Varsóból.

– Tudja mit? – szólalt meg egyszerre az asszony. – Jőjjön föl hozzám egy csésze teára.

– Én?

– Maga.

Nem fért a fejébe, hogy egy hölgy csak igy meghivja őt. Félénken kérdezte:

– Sokan lesznek?

– Nem. Kevesen. Mi ketten leszünk csak.

És megint a szemébe szaladt villanva minden mosolygás. A lengyel megrémült, és nem tudta, mit mondjon. Az asszony rá se figyelt, csak sürgette:

– Holnap megint találkozunk itt kilenczkor. Nos, akkor siessünk most, mert még aludni is kell…

Beültek egy kocsiba, és a lengyel borzasztóan zavart volt. Mintha a vesztőhelyre vitték volna. Az anyjánál nevelkedett gyerekkora óta, nagy istenfélelemben; a vallásos öreg asszony sirással nevelte. Ha a fiu csintalan volt, az öreg mama sirni kezdett. Erre a fiu is riva fakadt, összecsókolóztak és rendben volt minden. Nagyon lágy volt a szive a lengyelnek. Most is a mamájára gondolt, s mivel már oly sokszor kért tőle tanácsot, maga elé képzelte az öreg asszonyt, hogy mit szólna ehhez a teához. De éppen, hogy behunyta a szemét, az asszony megfogta a karját:

– Nézze, itt vagyunk. Csak nem álmos?

– Én?… nem…

Kiszálltak, s az asszony mondta:

– Nyujtsa a karját.

Fölmentek a lépcsőn, s a lengyelnek már hideg veriték ütött ki a homlokán. Annyit pirult össze-vissza a sok portás, pinczér előtt, hogy már sirni lett volna kedve. De ugy érezte, mintha az asszony vitte volna fölfelé.

A szobában aztán leült. Mosolyogni próbált, mert hisz az idejövésen már túl volt. Mi lesz a vége ennek?

Az asszony letette kalapját, kis fehér kötényt kötött, és nekilátott a teafőzésnek. Addig is czigarettával kinálta meg a lengyelt. Az elfogadta, és szótlanul nézte az asszonyt, hogy babrál apró fehér kezével, hogy tipeg ide-oda. Furcsa, de azt észrevette, hogy milyen finom, csöpp lakkczipője van.

Az asztalt is megteritette, s a lengyel odaült. Szemben ültek egymással, s egyszerre csak végig futott a hideg a fiun. Látta, hogy az asszony nem úgy néz rá, mint máskor, hanem valami elkeseredett daczczal. S még hozzá sem nyult a párolgó csészéhez, amint egyszerre kitört a sirás az asszonyból. Szegény lengyel csak nézte, gyürdöste az asztalkendőt, nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Végre megszólalt:

– Kérem, miért sir?

Erre az asszony megfogta a két kezét, szoritotta puhán, melegen. A lengyel kétségbeesett:

– Mi baja?

– Oh, maga nem tudja… engem ugy bántanak… azért is jöttem egyedül, a férjem ugy kinozott… Meg is csalt, egyre bántott…

– Oh, szegény asszony!

Fölkelt, melléje ment, s már-már neki is sirni lett volna kedve.

– Magához bizalmam van, – folytatta halk sirással az asszony, – olyan jó fiu.

Simogatta a kezét, majd fölkelt, s mindkét karját szorosan a lengyel nyaka köré kulcsolta:

– Nagyon szeretem magát… nincs senkim ezen a világon…

A lengyel még mindig nem tudta, hogy miért van ő itt, miért szereti őt az asszony és miért történik minden ugy, ahogy történik.

Az asszony csak tartotta a nyakát, hozzásimult, s a vállára hajtotta a fejét. A lengyel nevetséges figura lett, félreforditotta a fejét, hogy ne érezze az asszonyi haj illatát. Igy voltak néhány pillanatig, nagy csöndben. A lengyel szeretett volna otthon lenni. Aztán végre is visszafordult az asszony felé. Az már mosolygott a könnyein keresztül, a szemébe nézett s szinte csodálkozva, valami idegen hangon, nagyon csöndesen szólt:

– Szeretlek…

És szorosabban ölelte. A lengyel megrázkódott.

– Kérem! – szólt olyan hangon, aminőn a lányok szólnak, ha nagyon merész velük szemben az ember.

Az asszony fölvetette a fejét és összeszoritott fogai közül daczosan mormogott:

– Szeretlek.

A lengyel eltolta magától, de már érezte, hogy nem tud ellenállni. Nagyon ideges volt és szeretett volna egyszerre kirohanni innen. Fuldokló hangon szólt:

– Kérem… én becsületes ember vagyok. Én megesküdtem az anyámnak…

Az asszony leült s az asztalra hajtotta a fejét. A lengyel lábhegyen a székhez lopódzott, vette a kalapját. Az asszony háta mögött állott s szinte siránkozó mosolylyal, a kalapot nagyon gyorsan forgatva izgatott ujjai közt, csöndesen mondta:

– Én megesküdtem, kérem.

Az ajtóhoz ment. Ott mondta:

– Az anyámnak.

S kiosont, már a küszöbön mondva:

– Kezit csókolom.

Künn megállt egy pillanatra, nem tudva megbirálni, hogy nagyon helyesen, vagy nagyon helytelenül cselekedett-e. De a szobában minden csöndes maradt. Akkor a fejére tette a kalapját, s gyerekes örömmel rohant le a lépcsőn, szinte hangosan mondva:

– Megesküdtem a mamámnak… a mamuczikának…

És minden értelem nélkül hozzátette, elégedetten, mintegy annak bizonyságául, hogy ime, mint gondol rá:

– Mamuczikám…

III.

Egyedül ült a lengyel másnap reggel kilenczkor a vendéglőben.

– Ostoba vagyok – gondolta – hogy még várom. Csak nem jön el a tegnapi eset után.

Kialudta jól magát az éjjel, s érezte, hogy nem érett férfihoz illő módon cselekedett.

– Szamár voltam – mondta. Azzal czigarettára gyujtott, s elnézett a korzó felé. Arra gondolt, hogy most talán már soha többé nem látja az asszonyt. Pedig már ugy hozzászokott. És valami apró fájdalom, amely erre a gondolatra lelkében éledt, mutatta hogy más az, a mikor egy asszonyhoz szokik az ember. Szép is volt, nagyon…