Part 2

Aztán csöngettek. Előbb két lány jött, aki rögtön elmondta, hogy a cseléd kisérte őket ide, de az Irén nem jöhetett, mert megjött délben a mamája, és hogy a gazdag Steinerné tegnap Abbáziába utazott. A kalapját egyik sem akarta levenni.

– Majd később…

És ugy ültek ott az aranyos, selymes székeken, kalapban addig, amig kellőleg meg nem látta mindenki a kalapot. Aztán többen is jöttek, egymásután szólt a csengő az előszobában. Künn vetköződtek, és bejöttek: a lányok kalapban, keztyüben, az urak feketében, frissen borotválva. Lassan megtelt a kis szalon, a levegő fülledtebb lett, valaki a zongorán próbálgatott egy keringőt. Kérték, hogy játszszék, amire elpirult és megesküdött, hogy társaságban nem szokott játszani.

A házikisasszony sorba járt a lányokhoz, egyikkel is, másikkal is volt titkos beszélni valója. Néhány ifju bankhivatalnok egy csomó arczképet fedezett föl, azon vihogott, azt kritizálta.

A mormogás, beszéd mind hangosabb lett, összevegyültek mind, a Lloyd-bálról és a lipótvárosi piknikekről beszéltek. Aztán amikor legélénkebb volt a hangulat, egy nagy, szőke lány hangosan elkiáltotta magát:

– De hát hol a huszár?

A házikisasszony mosolyogva nézett körül.

– A bátyám? – szólt, s mindjárt felelt is – bizonyosan öltözik… mama, hol van Artur?

– Künn a szobájában…

Az egyik fiatalember kiment hozzá. Néhány pillanat mulva visszajött, és el akarta mondani, hogy nagyban öltözködik a huszár, de már akkor más témáról beszéltek. Igy hát csatlakozott egy csoporthoz, ahol Guy de Maupassantról folyt a társalgás.

Egy lány kérdezte:

– Elza, magának szabad Maupassant-t olvasni.

– Igen…

Álmodozva, alig figyelve a kérdésre, felelt Elza. Aztán a szék egy rojtjával babrálva tette hozzá:

– Nekem mindent szabad olvasni…

– Nekem nem – mondta egy másik lány.

Már azok is letették a kalapjukat, akik legutoljára érkeztek, és az ebédlőben ozsonnához teritettek. Akkor csöndesen kinyilott az ajtó és bejött a huszár.

– Szervusz Artur! – kiáltotta feléje egy kis könyvvezető, és akkor fölfedezték a huszárt.

Ő előkelőn mosolygott, leült egy puffra, az egyik lábát amugy huszárosan előre nyujtotta. Finom, vékony lakkcsizma volt rajta világoskék zsebkendője kikandikált a blúzából. Lovaglópálczáját is behozta, ok nélkül. A lányok nagyon nézték, mert ritka huszár volt. Nagy protekczió kellett hozzá, hogy fölvegyék a huszárokhoz, mert ott sok a dzsentrigyerek, és nagyon kevés az olyan, amilyen ő. Általában az urak irigységgel néztek rá, mert ők legföljebb a furvézerségig jutottak. Ez a fegyvernem, ugy látszott, mintha az ő számukra lett volna fönntartva.

A huszár tovább mosolygott, és simogatta rövidre vágott, gondosan fésült haját. Aztán egyet nyujtózott és mondta:

– Nem éppen nehéz a szolgálat, de sokat kell lumpolni…

A szőke lány ezt szellemesnek találta és kaczagva ismételte:

– Kell? Hallják, azt mondja, hogy kell!

A szomszédnője csöndesen jegyezte meg:

– Előkelő fiu az Artur.

Az Artur folytatta, az ujjain számlálva:

– Tegnapelőtt Brandéknál volt muri. Tegnap a jurista bál…

Ez imponált a társaságnak. Ők nem szoktak a juristabálra járni.

– Ma megint elmegyünk…

– Hová?

– Előbb az orfeumba, aztán fölnézünk a medikusbálba… csak egy perczre… az a Gosztonyi Gyurka nem hágy békében. Ő miatta lumpolok már harmadik éjjel…

A huga közbevágott:

– Hát a gróf Brády?

– No igen… a Brády Pista pláne! Azt mondta, ha ma el nem megyek, összevagdal!

A bankhivatalnokok már mind tátott szájjal hallgatták, elkápráztatta a szemüket ez a sok dzsentri-ismeretség. Az Artur karriért fog csinálni. Igen hunczut szerencséje van, hogy bejutott a huszárokhoz. Ahogy beszélt Artur, a huga az egyik karosszékben hátradőlt, és csöndesen szólt, csakhogy éppen akkor, amikor mindenki hallgatott:

– Fess gyerek a gróf… a Gyurka meg olyan viczczes fiu.

Most már a lányok is irigykedtek, és érezték, hogy ez a familia sokkal előkelőbb lett, mint aminő volt, mióta az Arturt bevették a huszárokhoz. A fivéreikre néztek, akik összehuzták magukat, és valami félénk tisztelettel, fájó irigységgel nézték a huszárt, aki kaczéran ült a puffon, és lovagló ostorával gyöngéden veregette a lakkcsizmáját. Kettő beszélni is kezdett róla suttogva, titkon:

– Sok pénzébe kerül.

– Van nekik elég.

– Na, majd összehuzza magát októberben, ha kiszabadul és visszaül a bankba…

– De azért tartalékos marad – végezte a másik, és látszott, hogy rosszul esik neki, hogy az Artur huszársága nem enyészik el végképp októberben.

Akkor pedig bejött a mama és kinyitotta az ebédlő két ajtószárnyát. Kivülről beömlött a nagy, gazdag villamos csillár fénye és látszott a fehér asztal, meg a két főkötős szobaleány. Előkelő könnyedséggel mosolygott a mama és nyugodtan mondta:

– Hát már kész az ozsonna.

A huszár fölugrott, összecsönditette a sarkantyuját és duhajkodva kiáltott:

– Éljen! Olyan éhes vagyok, mint két farkas… Elza, a karját…

Karonfogta és mentek. Utánuk a többi, rendetlenül, lassan.

Ahogy rendezkedtek, leültek, a huszár a sarokban pengette a sarkantyuját, elegáns csárdást tánczolt Elzával, divatos mozdulatokkal, a karját eltartva a testétől, a fejét rázogatva. Hangosan, élesen fütyült hozzá.

A mama elégedetten mosolygott és senki se merte gondolni, hogy neveletlen a huszár.

II.

Már mind elmentek a vendégek és ujból teritett a szobalány, csakhogy most már a vacsorához. Az apa még nem volt itthon, a kaszinóban kártyázott. A mama ujságot olvasott, aztán bement a lányához, aki levetette a bársonyruhát és valami kiszolgált, megszokott fakó ruhába bujt. Aztán kijöttek mind az ebédlőbe és hallgatagon ültek a nagy zsivaj, lázas lárma után.

A huszár kibámult az ablakon. Csepergett az eső, ami ritkaság igy télen. Az utczán futkostak az emberek, és a szomszédház első emeletén, ahol egy nagy gabonaüzlet irodája volt, gázlámpák mellett görnyedtek, körmöltek a hivatalnokok. Aztán az anyjához ment a huszár, és unottan, ásitva szólt:

– Kezeit csókolom, mama.

– Már mégy?

– Igen.

Megczirogatta a fiu arczát és őszintén szólt:

– Három éjjel nem aludtál, fiam… az árt.

A lány közbeszólt:

– Farsang van.

– Meglátszik az arczodon, édes fiacskám – folytatta a mama – egészen sáppadt vagy. Talán jobb volna, ha itthon maradnál és lefeküdnél… Korán kell holnap fölkelned.

Valami furcsa szomorúság szállott a huszár arczára. A tekintete a semmiben kóválygott és látni lehetett, hogy másra gondol, itt ebben a csöndben, amelyben mintha még visszhangozott volna a délutáni nagy, zsongó fecsegés, csörömpölés, kaczagás.

Lassan ingatta a fejét és máshová nézett:

– Nem lehet, mama… megigértem a Brády Gyurkának…

Aztán hirtelen összeszedte magát és az anyja szemébe nézve, erősebb hangon szólt:

– Nem lehet. A Brády Gyurkának megigértem.

Azzal kezet csókolt, megnézte az aranyóráját és elment. Fölvette a köpenyét, sapkáját és lement a lépcsőn. Az anyja visszahivta:

– Csak azt akarom mondani fiam, hogy ne maradj sokáig… van nálad elég pénz?

– Van.

– Vigyázz, mert azok az urak nagy lumpok. Ne kártyázz…

Azzal lement az utczára a huszár és igen komoly lett az arcza. Nekivágott a Koronaherczegutczának és végigment a fényes, csillogó kirakatok előtt. A sarkon elfogott egy üres kocsit. A hágcsóra tette az egyik lábát és odaszólt a kocsisnak:

– Vándory kávéház!

Ott leült egy asztal mellé és maga elé tette az óráját. Számitani kezdte, hogy itt marad tizig, végigolvassa a képes lapokat. Akkor elmegy vacsorázni és onnan fölnéz az orfeumba. Akkor már a bálon lesznek az urak. Az orfeumból pedig visszajön a kávéházba egy órára. Itt marad háromig.

A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és most mind a két lábát előre nyujtva, hátrahajtotta a fejét a széken. A nem éppen fiatal kassziroshölgy kaczéran nézegetett feléje, a szomszéd asztalnál pedig két furvézer-önkéntes bujt össze. Ezek is tisztelettel, irigységgel nézték.

Aztán egyszerre lárma hallatszott az ajtó előtt, majd kinyilott az üvegajtó. A pinczérek odaugráltak. Artur arra nézett. A huszárönkéntesek jöttek, elől a Brády György, meg a többi: a Gosztonyi Pista, a báró Streng, szóval valamennyi.

Udvariasan szalutáltak Arturnak, és leültek egy nagy kerek asztal mellé, amely a kávéház másik végében volt. A Gosztonyi Pista oda is ment Arturhoz. Artur fölállott:

– Hát nem az orfeumban vannak? – kérdezte mosolyogva – ugy hallottam, hogy oda szándékoztak…

– Nem… megváltoztattuk a tervünket. Itt iszunk egy pikkolót, aztán fölmegyünk a bálba… maga mit csinál ma éjjel?

Artur határozottan szólt:

– Én az orfeumba megyek. Ott vannak az enyéim.

Aztán az órájára nézett:

– Hü! már fél tiz… Pinczér, fizetek! Még elkésem…

Gosztonyi Pista kezet nyujtott neki, hideg előkelőséggel mosolygott és szólt, hogy éppen mondjon valamit:

– Na hát, siessen.

Azzal visszament a többiekhez.

A ZÖLD LÉGY.

A hegyoldalon végigfolyt a nyárelő erős, fényes napsugara, bearanyozta a sima gyepet. Aztán egy hófehér, poros uton sugárzott végig, amely Budakeszi felé vezetett. Még lejebb már elveszett a sok apró bokor, fa, házikó között.

A mészporos uton zöld padok voltak egy-egy árnyas fa alatt. Senki nem volt az egész vidéken, nagy déli csöndesség borult a lankás hegyoldalra, a bokrokra, a házikókra. Fönn, a hegygerinczen mintha szenderegtek volna már a lipótvárosi családok drága villái a melegben. Valami igen halk, még nem nyári zümmögés ringatta álomba a füveket, amelyek gyönge hajlással simultak a langyos, kellemes szellőhöz.

És a fehér, mészporos uton feltünt Hilbrand bácsi, meg a felesége. Szürke, sovány, görnyedt kis úr volt Hilbrand bácsi, már ugy a hatvan körül. Házuk volt – valami kis muskátlis földszintes gunyhó – a Tavaszmező-utczában, ahol Hilbrand néni, a piros pozsgás, de fogatlan asszonyság parancsolt.

Már fáradtak voltak és Hilbrand bácsi törülgette a homlokát. A néni nagy fáradsággal czipelte a kosarat, tele jó hideg hussal, kirándulási ebéddel. Megszólalt az öreg:

– De ilyen melegség! Még egészen tavasz és már ilyen melegség!

Magyarul beszélt, de józsefvárosi jóakarattal.

– Ott van egy pad, – mondta röviden a néni.

– Leülünk. Ugyis éhes vagyok…

És ettől a gondolattól fölvillanyozva szinte katonásan mentek a padhoz. Leültek, elhelyezkedtek, és a kis sovány bácsi a homlokát törülte:

– Aber á Hitz!

Azzal elhallgattak. A sok járás után mélyen lélekzettek, lehunyták félig a szemüket, s ők is beleolvadtak a nyugalmas déli csöndességbe. A padon, egy kis darabon, ahová épen sütött a nap, nagy zöld legyek sütkéreztek. Hilbrand bácsi mosolyogva nézett rájuk, majd félig álmosan, kéjelegve a pihenésben, halkan szólt:

– Szép legyek…

Akkor hirtelen meglökte könyökével a néni:

– Nézz egyszer oda…

Az út fölött, a nagy zöld pázsiton egy fiatal lány feküdt. Szép, kifejlett urilány, fehér tenniszruhában, meztelen karral. Mellette egy fiu állott, az se lehetett több huszévesnél. Erős, nyulánk gyerek. Keresztbefonta mellén a karját és mosolyogva beszélt a lányhoz.

Valami gazdag villatulajdonosnak a lánya lehetett. Szép, kipirult arczu, mosolygós teremtés, csupa szenvedély, csupa tavaszi ébredés. Ugy feküdt ott fehéren a zöld füben, mint valami nagy, illatos, tüzes virág. Néha mozdult egyet, egymásra rakta piczi lábait s akkor elővillant a sok fehérség alól fekete harisnyája.

Ugy, hogy Hilbrandék nagyon nézték.

A fiu letérdelt melléje, a sarkára ült és egy fűszállal babrálva beszélt hozzá. Majd feléje fordult a lány s akkor az öreg Hilbrand érezte, hogy csupa plasztika, csupa szépség ez a gyerek.

A nénire nézett, mosolyogva. A néni is a lányt bámulta. Találkozott a pillantásuk és akkor a néni hirtelen elfordult, csöndesen mondta:

– Aber Karl!…

A fiu is lefeküdt a füre a lány mellé. Beszélgettek és oly szép fiatal pár volt ez a kettő, hogy Hilbrand bácsi nem akarta, hogy elmenjenek. Most már mind a ketten mohón nézték a két gyereket s habár mindenik igen jól tudta, hogy mit gondol a másik, egyik se mert szólni.

Végre a néni megtörte a csöndet:

– Enni köllene…

– Ja… igen.

Kibontotta a kosarat, s előszedte a szalámit, hideg hust, a kenyeret. Hilbrand bácsi a zsebéből huzott elő egy kis üveg sört, s azzal jóizüen ebédelni kezdtek.

Nem szokott megtörténni köztük, de most evésközben egyik se szólt a másikhoz. Mind a kettő a két gyereket szerette volna nézni, de egyik se merte. Hilbrand bácsi gyorsan, kapkodva evett, hogy aztán nézhessen. A néninek tetszett az eszme, s hirtelen megettek mindent, megitták a sört, s szinte egyszerre néztek megint a füvön heverő két fiatalra.

Éppen jókor.

A fiu a lány fejénél térdelt, s izgatottan beszélt hozzá. A lány kaczéran mosolygott és egy hosszu virágszállal piszkált a fiu arcza körül. Aztán a fiu hirtelen lehajolt, a kezével áttámaszkodott a lányon, és az ajkára tapadt, erősen, izzóan, hogy szinte le a zöld padig megremegett a pázsit ettől a szerelmes, tapadó tavaszi csóktól.

Egy mukkanás se hangzott. Hilbrand bácsi éppen a szájához emelt egy utolsó szalámidarabot, de a levegőben maradt a keze.

A csók még mindig tartott. A lány átadta magát ennek az érzésnek, majd lassan fölemelte a füről meztelen, telt karját és átölelte vele a fiu nyakát erősen, szenvedélylyel. Ahogy igy megerősödött a csók, valami vonaglás futott végig a lányon s apró lakkczipője sarkát belefurta a fübe.

Hilbrand bácsi a homlokát törülte, és lassan, hogy a mozdulat természetesnek lássék, kidüllesztette sovány öreg mellét.

A néni – nem hiába laktak a templom mögött – csöndesen szólt:

– Köhögni kellene, Karl…

A Karl mosolyogva nézett rá:

– Hova gondolsz!

A néni komolyan erősködött:

– Ez nem illik… Nem látnak minket…

Aztán igen halkan hozzátette:

– Én köhögni fogok.

De nem volt szükség a köhögésre. A lány hirtelen fölugrott, összetüzte szétomló nagy, dús haját, és ruhája ránczait egyengetve megindult fölfelé, a villák felé. A fiu mellette ment. Aztán hirtelen megállottak egy fa mellett, és a fiu még egyszer megcsókolta.

Akkor Hilbrand bácsi kissé remegő hangon szólt:

– Nézd, Jozefin… én neked most már mindig csak a homlokodat csókolom…

A néni elpirult, de mosolygott. Az öreg egészen közel ült hozzá, szorosan melléje.

– Te Jozefin, én… én megcsókolom neked itten…

Nem merte kimondani, de a néni szájára mutatott. S ahogy igy belevetette magát a merészségbe, az öreg polgár, akit negyven év óta dirigált a felesége, érezni kezdte, hogy most ő az ur. Hirtelen vállon kapta a nénit és – de nagyon hirtelen – megcsókolta az ajkát.

A néni behunyta a szemét és fejét a férje vállára hajtotta.

A fiu meg a lány egymást átkarolva ment föl a bokros ut felé, mig egyszerre egy nyárilaknál eltünt mind a kettő. Ebédelni mentek.

Akkor a néninek kicsordult egy könny a szeméből s mosolygott mellette. Kissé félrehajtotta a fejét és szomorúan, mint valami őszi napsugár, amely a tavaszt siratja, nézett az eltünt pár után. Nagyon csöndesen, szinte sirásra álló suttogással szólt:

– Elmentek…

De Hilbrand bácsi mosolygott. Valószinü, hogy önmagán mosolygott. Látta, hogy a néni teljesen belejött a szentimentalizmusba és az ifjuságba. Közel hajolt hozzá, és – mint hajdan – czibálni kezdte a bajuszát s a haját, amely most szürke, nagyon ritkás volt, és enyelgő, kedves hangon hizelgett neki.

– Karl, mein kleiner Károlkám…

A bácsi mind szélesebben mosolygott, Érezte, hogy most már másról kell beszélni, és hirtelen a pad szélére nézett, mintha valami világfontosságu dolgot keresett volna. Ott sétált, a falombon átsurrant egy napsugáron az ő mentő ötlete, egy nagy zöld légy. Nyugodtan, komolyan sétált.

Hilbrand bácsi kanalat csinált a tenyeréből, óvatosan közeledett a légy felé s hirtelen el akarta kapni. De elröppent a zöld légy.

Akkor Hilbrand bácsi hunczut mosolygással, bizalmas kappanhangon rótta meg a zöld legyet:

– Uff! Te… te… hunczutt!

De a hunczuttot igazán két té-vel és igen magas rikkantással mondta.

A REIF ESZTI HANGULATAI.

I.

Igen korán reggel, még talán nyolcz óra sem volt, elindult Reif Eszti a czirkuszból, a melynek nagy, kerekes bódéi künn állottak valahol a városligeten is túl. Szép utczai ruhájába öltözött és elindult, hogy némi apró bevásárlásokat tegyen a városban.

Hajnalban esett az eső és már kezdett fölszikkadni a nyoma a langyos, szellős tavaszi reggelen. Ahogy ment a város felé lassan, a fák között, érezte a tavaszt, csak ugy sejtve, halvány érzéssel. Itt-ott már fü is sarjadt az utszélén, és a silány, halványzöld kis gaz közt piszkált Eszti a napernyőjével, ahogy lassan, nagyokat szíva a langyos levegőből, ment, mendegélt a város felé.

Nem sütött még a nap, inkább szürke volt a reggel, de tele volt erővel, sarjasztó éles illattal a levegő. Kissé szédült is Eszti, ahogy ment a liget szélén.

Már közel járt a pályaudvarhoz, és a fülébe zsongott a Kerepesi-utról a zaj. Ahol a házak kezdődnek, a hepe-hupás utczákon már golyóztak a gyerekek. Szeliden nézte őket Eszti és eszébe jutott az ő kis fia, aki tavaly halt meg. Nem lehet éppen mondani, hogy könnyezett a szeme, de oly vizes, lágy fényben csillogott, amely a könnyezést szokta megelőzni.

Akkor éppen friss lehellet suhant elő a liget felől. Kissé megborzongott Eszti és tovább ment a város felé, most már teljesen mint Reif Eszti, a polgárleány. Nem pedig mint Eszterella, a lég királynője, ahogy a czirkuszi müsoron olvasni lehetett.

II.

Benn sorra rótta az utczákat, veszekedett a boltosokkal, mindent lealkudott a felére, de azért szépen bevásárolt, ahogy kellett. Általában sok helyen a boltoslegények meglátták rajta, hogy kicsoda és nem nagy tisztelettel viseltettek iránta. A főnökök nagysádnak szólitották és igen udvariasak voltak, de ha nem néztek oda, a segédek több illetlen dolgot engedtek meg maguknak.

Talán nem is éreztették vele, hogy tudják, hogy nem becsületes lány, de benne volt valami hajlandóság, hogy mindent maga ellen magyarázzon.

Mondhatni, hogy bosszus volt, amikor végzett a boltokkal, ugy fél tizenkettő felé. Akkor nem tudott mit csinálni a városban. Arra járt a Dohány-utcza felé.

– Ez itt a templom – gondolta – rég nem láttam.

A templom előtt sok ember, asszony állott. Ünnep volt. Eszti átment a másik oldalra és az órára nézett.

– Még korán van – mondta.

Aztán nagyon kihallatszott az orgonabugás. Szép, nagy melódiát énekelt benn a hivők serege és méltóságos, szomorú bugással kisérte őket az orgona.

– Bemehetnék – gondolta Eszti álmodozva – még nem vagyok éhes és ebédig éppen bennmaradhatok.

Azzal szép lassan bement, föl a karzatra és a nagy hideg templomban meghuzta magát. Csuf gondolata is támadt eleinte, de ez már az ő mesterségével jár. Azt gondolta, hogy mily gyönyörü trapézt lehetne ide függeszteni a mennyezetre és milyen szép, nagy ivben lengene az a nagy ürben.

Majd megint belevágott valami mély, dongó hangba az orgona. Fönn a kóruson széles, nagy énekbe kapott sok fiatal gyerekhang. A templomból pedig lassan, vissza-visszanézegetve kiszállingózott mindenki, akinek még éltek a szülei. Meggyérültek a sorok, csak a kijáratnál tolongott még egy nagy csomó ember. Egyszerre nagyobb lett a visszhang a szép épületben. Érezni lehetett, hogy valami szükebb körü család maradt itt, amelyben valami szomorú közösség uralkodik. Lenn, a ritus szerint, szépen, komolyan a padra hajtották az emberek a fejüket, és ugy énekelték az igen szomorú énekes imádságot a halottakért. Az orgona lágyabban szólt, mintha az orgonista is csupa ismerősnek játszanék.

Reif Esztinek nagyon a szivére szállt az ének. Keveset aludt az éjjel, és álmos, kissé szentimentális volt. Valami vonaglás járt a torka körül, a mellében, mint a kezdődő sirás. Már nem is hallotta az éneket, tompa, bugó mormogássá olvadt körülötte az egész. Csak a gyerekhangokat hallotta fönn a kóruson, a mint kissé ügyetlenül, de azért szépen csengtek össze a mély zengéssel. Ilyenkor mind a nyomoruságok és bántások fölébrednek az emberben, és mintha ez a fojtogató, bus muzsika kiolvasztaná valamennyit a lélekből.

Egy öreges asszonyság ült mellette, kövér, egészséges alak, aki nagyon sirt. Lassan közelebb hajlott hozzá Eszti, és talán a vállára is hajtotta a fejét igy ismeretlenül. De föl se nézett az asszonyság, mert oly nagyon összeforrott itt mindenki ebben a hideg, kongó templomban, amelybe nagy, mélyen bugó akkordokkal, szinesen csengő gyerekhanggal ontotta a kórus a melegséget és a vigasztalást.

Lázat érzett Eszti az arczán, ahogy lenézett a karzatról. Általában valami nagy, ideges hangulat reszketett a levegőben, sokan sirtak, némelyek zokogtak, rángatózó, össze-összecsukló vállal. Voltak, akik zsebkendőkbe rejtették az arczukat. Mások mereven bámultak az oltár nagy gyertyáiba. Már fáradtnak érezte a lelkét Eszti, nem lévén hozzászokva az ilyen nehéz, erős hangulathoz, ami oly mélyen, oly erősen markol az ember lelkébe. Zugott a feje és kifelé indult. De már akkorra vége lett az éneknek. Harsogni, zúgni kezdett az orgona, bömbölt, hogy szinte remegtek belé az emelet magasságu sudár oszlopok, a gyerekek kórusa elolvadt, eltünt benne. A kántor kipirultan állott az oltár előtt, extázisban emelte föl karjait az ég felé, és énekelt, de nem szép csendesen, ahogy kezdte, hanem lázas, exaltált hangon, inkább jajgatva, kiabálva, mintha ezredéves fájdalom szaggatta volna a mellét. Aztán a mellüket verték az emberek, hajlongtak, némelyek rekedten, sivó kiáltással mondták az imát, a kántor mögött dörgött, reszketve bugott az orgona, és ugy érezte mindenki, hogy most megy el az istenek istene, a bosszuálló Jehova ebből a nagy csarnokból, ahonnan immáron lázas zokogással, izgatott fényben csillámló szemekkel, mellüket verve, sirva, nyögdelve, reszketve néznek utána a századokon át meggyötrött emberek.

Lassan csönd lett és mind kifelé tolongtak a szabad levegőre.

Eszti lebotorkált a lépcsőn. Zugott a feje, kábult volt. És leért az utczára, ahol hullámzott a tömeg.

Enyhén, langyos sugárzással ömlött el a házak között a nap.

Csillogott minden. A városban lassu, édes rengéssel szállt a harangszó.

Dél volt.

III.

Reif Eszti ugy érezte, hogy minden tagja reszket. Már sajnálta, hogy bement a templomba, ugy elővette az a nagy ének. Most itt a csöndes, világos utczán sétálni kezdett, mert szüksége volt a langyos, enyhe déli levegőre. Nagyon elkábult a feje s igy vonzódott a fölületes, tarka látványok után. Például a Váczi-utczába szeretett volna menni, hogy éppen a déli korzó toalettjeit lássa.

A lelke mélyéig szomorú volt és nemesebb érzések ébredtek benne. Magasabban hordta a fejét és egy férfira sem nézett. Még az asszonyok ruháin is csak ugy érintve, fölületesen suhant el a tekintete. Teljesen önmagára gondolva, mintegy önmagába bámulva járt az utczán, a széles köruton, aztán a czifraházas utczán le a Váczi-utcza felé. Már a bazáron átmenet sok embert látott. A férfiak világos, tavaszi felöltőben, az asszonyok szisebb ruhákban jártak.

És nagy, fehér sugárzással folyt szét a langyos napfény az utczán, a tolongó, lassan mozgó párok között, akik mind a napon akartak járni, ugy hogy majdnem üresen maradt az árnyékos oldal.

Ment Eszti, tüdejére szivta ezt a napfénytől átitatott langyos levegőt. Lassan ment és megállott egy kirakat előtt. Benézett a czifra üvegek közé és akkor meglátta az üvegben, hogy valaki áll mellette és erősen nézi.

Odafordult. Egy fiatal gyerek volt, talán tizennyolcz éves, bajusztalan, félénk. Amint Eszti ránézett, elpirult és elkapta a fejét. Ilyen fiuk romantikus reményekkel kisérik a szép asszonyokat a Váczi-utczán.

Eszti hirtelen elment a kirakattól. Bántotta, zavarta ez a fiu. Ő nyugodt szomorusággal akart itt sétálni s ime egy gyerek jön utána, aki szerelemre gondol és kalandokra. Szinte csodálkozott:

– Hát _olyannak_ tart ez engem?

Máskor szivesen belement volna a kalandba. Most nem. Szinte szökött a fiu elől, menekült. Semmi kedve sem volt a játékhoz. De a gyerek szivós tolakodással ment folyton nyomában.

– Hallatlan – mormogta Eszti.

Aztán besurrant egy félreeső utczába, hogy elveszitse maga elől a gyerek. Az utcza közepén megállt és visszanézett. A fiu ott állt mögötte lihegve, kipirultan, az ajkát harapva. Látszott rajta, hogy valami nagy dologra készül. Aztán hirtelen lekapta a kalapját és elszántan szólt:

– Nagyságos asszonyom…

Nagyot lélekzett. Fáradt volt.