Part 1

MOLNÁR FERENCZ

A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST, 1899

KUNOSY VILMOS ÉS FIA MŰINTEZETÉBŐL.

A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA.

_Prológus._

Friss rózsaszinnel kel a hajnal messze a kék hegyeken túl. És rózsaszinnel szomorodik el az égboltozat alkonyatkor, amikor szerelmes zenét suttognak egymásnak illatnyelven a virágok. Felhő sohasem járt azon a vidéken, esőt sohse láttak, akik arra laknak. Csupa kék a mennybolt, nappal világos, éjjel mélységesen sötét. Ott különös filozófiával élnek az emberek, s talán csak ezzel magyarázható, hogy éppen ott esett meg az én mesém, amelyben ugyan kevés morált fogsz találni, kedves olvasó, de legalább lesz benne az életnek valamelyes filozófiai fölfogása.

I.

Messze, igen messze, Ázsia kellő közepén volt az Abomár király birodalma. Boldogan éltek benne az emberek, mert nagyon ritkán történt valami esemény, nagyon ritkán volt valami izgalom ebben a szép országban. Csak minden évben egyszer volt emelkedett a hangulat, az ország egyetlen ünnepén.

A csókok éjszakája volt ez az egyetlen ünnep. Az eredete a régi korokba száll vissza s alapja egy legenda.

Ugy hangzik ez a legenda, hogy élt a birodalomban valamikor nagyon régen, egy gyönyörű szép asszony. A haja selymes, sötét aranyszinű volt, kétfelé választva hordta és a homloka fölött keskeny bársonyszalaggal szokta volt átkötni. Ez az asszony volt az Abomár király birodalmának egyetlen vértanuja. Ugyanis végtelenül becsületes, tiszteletreméltó szent asszony volt, aki sokat szenvedett a férjétől. Mert brutális, vad, borotválatlan arczu ember volt a férje. Ok nélkül ütötte, verte, szép haját a kezére csavarta s úgy tépte, csupa alaptalan féltékenységből.

Az asszony angyali türelemmel tűrte mindezt. Egy jajszava sem volt soha. Végre egyszer nagyon haragosan jött haza az ura. Ráfogta a szelid szép asszonyra, hogy szeretőt tart, hogy megcsalja a hitvesét. Az asszony csak ennyit mondott:

– Nem igaz.

Többet nem is védekezett, mert ártatlan volt, mint a hópihe, amely a föld felé esik s amely még nem ért a sárhoz. De a férj nem hitt neki. Este elkezdte kinozni. Tüzes vasakkal égette. Levagdalta kezeit, majd a lábait. Kinozta, de nem ölte meg a szent asszonyt. Csak reggel felé, amikor kisütött a nap első sugára, szenvedett ki a mártirasszony kinos halállal. És a monda szerint három nap és három éjjel ezüstfény sugárzott az arczából, jeléül, hogy vértanuhalált halt a szegény Illi asszony.

II.

Hát ezen a legendán alapult a csókok éjszakájának ünnepe.

Azóta, hogy a szegény Illi asszony vértanuhalált halt, bosszúálló törvényt hoztak az ország bölcsei.

Ugyanis kimondták és kihirdették Illi asszony temetésekor, az ő virágos fehér koporsója fölött, hogy ettől a naptól fogva minden esztendőben megünneplik az Illi asszony ünnepét. Megkinoztatása éjszakájának minden évfordulóján meg van engedve, hogy az asszonyok hűtlenek legyenek férjeikhez. Igy bosszut állnak az Illi urának vétkeért a férjek seregén, és egyszersmind levétkezik mind azt a sok, évezredekre elegendő borzasztó büntetést, amit ártatlanul szenvedett a szent Illi. Ez az asszonynép kárpótlása.

S azóta minden évben egyszer, kora, zsendülő tavaszszal este, hogy hüvösebb szellők szállnak a tenger felől, megkondul a harang az Abomár király minden városában. Akkor egyszerre üresek lesznek az utczák, mert halállal bünhődik mindaz a férfiember, aki ilyenkor az utczán van.

A férjek kivétel nélkül kötelesek a ház padlásán aludni, hogy ne lássák menni, vagy jönni asszonyaikat. Az asszonyok pedig, amint férjeik aludni térnek, mehetnek, ahová akarnak, akihez akarnak. Hütlenek lehetnek hitestársukhoz, de amint a nap első sugára megjelenik a hegyek mögött, haza kell térniök.

És szigorúan meg van tiltva, hogy házastársak egymás közt erről az ünnepről beszéljenek. Mert elég az, ha minden férj csak annyit tud, hogy joga van őt ma megcsalni a feleségének. Hogy tényleg megcsalta-e, vagy nem, azt sohse tudja meg.

S ez jó, mert száz közül kilenczven azt hiszi, hogy az ő felesége otthon marad a csókok éjszakáján…

III.

Történt pedig, hogy ezuttal is, mint minden évben, elkövetkezett a csókok éjszakája. Alkonyatkor megkondult a harang s egyszeribe kihaltak, csöndesek lettek az utczák. A férjek sóhajtva mentek a padlásra aludni, a legényemberek izgatottan csinositották szobáikat és az asszonyok mind a tükör előtt állottak.

Aztán, hogy besötétedett, lefátyolozott asszonyi alakok siettek végig az utczákon. Előbb egy, majd kettő, három, tiz, száz… Nyüzsgés, sietés lett, hangtalan surranás. Egyik házból kijött valaki, a másikba besurrant. Majd rövid félóra mulva ismét csöndes lett az utcza.

Csak néhány elkésett asszony sietett végig a kongó köveken, mind gyorsabban, majd szaladva.

Végre azok is eltüntek és nagy, mélységes, kékes feketeség borult a városra, amelynek – nem véve tudomást a csókok éjszakájáról – ezuttal is morajló, édes altató danát zugott messziről a tenger.

IV.

Nikola mester, a fiatal tudós egyedül ült a szobájában ezen a szerelmes éjszakán. Izzott, főtt a feje, s előtte halmazban hevert a sok ócska könyv, lomha fóliáns, görbült pergamen. Szinte el volt temetve a sok régi irás közé. Az asztalra hajtotta fejét, kutatott, keresett, gondolkodott.

Ő nem törődött a csókok éjszakájával. Egy asszony ismerőse se volt a városban, nagyon visszavonultan élt. Könyveinek, régi pergamenjeinek szentelte fiatal életét. Pedig izmos, szép fiu volt, s talán a karriérje is gyorsabb lett volna, ha törődik az asszonyokkal.

És ahogy lapozgatott, kutatott, egyszerre csak nagyot ütött az egyik fóliánsra, ugy hogy porzott tőle az ócska könyv. Aztán mosolyogva, halkan szólt:

– Megvan…

Vagyis Nikola mester fölfedezte azt, ami után évek óta kutatott. Régi könyvekben, irásokban, följegyzésekben keresett adatokat arra nézve, hogy a szentnek, vértanunak nevezett Illi asszony bünös volt.

És most végre megtalálta. Megtalálta egy könyv kötési táblájában azt az irást, amely kétségkivül bebizonyitotta, hogy Illi asszony valóban bünös volt, s meg is érdemelte azt a sok kinzást. Egy katonának a végrendelete volt az az irás, amelyet soha senki sem látott. Az olvasni nem tudó könyvkötő mester könyvtáblába ragasztotta értéktelen pergamendarabokkal együtt.

A végrendeletben meg volt irva, hogy ő volt Illi asszony szeretője. Évekig tartott a viszonyuk, s nem volt alaptalan a férj gyanuja. Le voltak másolva az Illi szép szerelmes levelei, amelyekben találkát adott. Szóval minden.

Nikola mester óvatosan széthajtogatta azt a pergament, letette az asztala közepére, egy koponyát tett rá, s vetkőzni kezdett, hogy aludni térjen.

Közben mosolygott és elgondolta, hogy most egyszeribe vége szakad a csókok ünnepének…

– Ugy kell nektek, asszonyok – gondolta magában, s már arra gondolt, hogy mivel ok nélkül volt megengedve az asszonyoknak a csalás sok évig, most a férfiaknak lesz megengedve, hogy visszaadják az asszonyoknak a kölcsönt…

Mosolygott Nikola mester, hidegen, és belebujt az ágyába. Majd még bámult egyideig a levegőbe, aztán még egyszer elmosolyodott, gúnyosan, kárörvendően és elfútta a lámpáját.

Csönd lett, álmotadó csönd.

V.

Ugy éjfél felé zörejt hallott Nikola mester az ajtaja előtt. Felkönyökölt az ágyában és figyelt a sötétbe, nagyra meresztett szemmel.

Valaki kopogtatott az ajtón.

– Ki az?

Egy női hang felelt halkan:

– Bocsáss be, Nikola mester…

– Ki vagy?

– Majd meglátod. Hamar nyisd ki az ajtód, mert fázom.

– Nem nyitom ki. Majd holnap reggel jöjj, ha dolgod van velem.

– Akkor későn lesz, Nikola mester!

Végre is megharagudott a fiatal tudós, hirtelen kiugrott az ágyából és kinyitotta az ajtót:

– Hát mi az?

Finom, karcsu termetü asszony surrant be. Bezárta maga után az ajtót, és lihegve szólt:

– Ugy siettem, Nikola mester… de csak hogy már itt vagyok. Szeretlek Nikola…

És levette a fátyolát.

Nikola mester elbámult. Mintha Illi asszony állott volna előtte nagy, sötét aranyszinü hajával, szalaggal a homloka fölött, ahogy már most nem hordják az asszonyok.

– Tudod talán – folytatta halk, hizelgő hangon az asszony – hogy ma van a csókok éjszakája?

– Igen… – hebegett a mester.

– Nos, hát én csókért jöttem hozzád. Tulajdonképpen a testőrkapitányhoz készültem, aki már egy év óta szerelmes belém. De most, hogy elmentem hozzá, éppen akkor ment be az ajtaján a főadószedő felesége. Soha többet nem nézek a szemébe a gazembernek!

– És? – kérdezte Nikola.

– És? hát micsoda kérdés ez. Idejöttem hozzád, mert szép és tudós férfiú vagy, Nikola mester. Megengedem, hogy megcsókolj…

– De hisz én nem is ismerlek!

– Az nem baj. Nevezz, ahogy akarsz. Nevezz Illinek… akárhogy…

A tudós összeborzadt, mert úgy hasonlitott a szent és éppen most leleplezett Illire az idegen asszony.

– Nos, csókolj meg! – szólt szerelmes simulással az asszony, és Nikola nyaka köré fonta karjait.

Az ifjú mester nagyon elvörösödött, de jól esett neki a puha asszonyi kar érintése.

– Én… nem… – hebegett.

– Csókolj meg…

Végre hajlandó lett őt megcsókolni Nikola mester. És éppen, amikor ajkával közeledett felé, az asszony nagyot sikoltott, s ellökte magától.

– Juj! Koponya… vidd el onnan!

A higgadt és nőgyülölő mester készségesen ugrott az asztalhoz, és ugy vágta a sarokba a koponyát, hogy ezer darabra tört. Azután visszajött, hogy megölelje a szép idegent. De az asszony már akkor a könyvek közt kotorászott. A fontos pergament is megtalálta az asztalon.

– Mi ez? – kérdezte.

– Semmi. Add ide…

– Dehogy adom…

Olvasni kezdte, föl-fölkapva a levegőbe, amikor Nikola ki akarta venni a kezéből. Éppen akkor kapta ki végre, amikor már végig olvasta az asszony. Óvatosan elzárta a szekrényébe.

– Ez nem szép – szólt az asszony.

– Mi nem szép?

– Hogy ily aljas módon megrágalmazzák a szent Illit!

– De hisz ez szóról-szóra igaz!

– Nem igaz!

Vitatkozni kezdtek. Végre megsokallta a dolgot Nikola mester, mondván:

– Ne vitatkozzunk. Talán csak nem azért jöttél? Csókolj meg…

– Nem. Amig ezt a pergament a tüzbe nem dobod, nem csókollak meg.

S hogy a csók hiányát annál érezhetőbbé tegye, czirógatni, beczézgetni kezdte a mestert. Ez végre is sirva fakadt a nagy dilemmától:

– De hisz az én egész dicsőségem függ ettől a pergamentől! Halhatatlan leszek, és megszüntetem a csókok éjszakájának intézményét!

– Dobd a tüzbe.

– Énnekem nincs szivem ahhoz. De ha megigéred, hogy esküvel bizonyitod, hogy láttad, bedobhatod a tüzbe.

– Igérem.

– Itt a kulcs.

Aztán mindjárt a tüzben volt a pergamen. Künn éjfélt harangoztak.

Csönd lett megint.

VI.

Már dél felé járt az idő, amikor Nikola mester fölébredt. Az asszony már az első hajnalsugárkor elment. A szoba üres volt, és villogó zsarátnok szunyókált a kandallóban a pernye alatt.

Nikola mester félőrülten ugrott ki az ágyából s rohant a kandallóhoz.

Ott lebegett még a parázs felett az elégett pergamen. Ahogy a léghuzamra végigvillogott rajta az izzás, a betüket is olvasni lehetett. És ugy, a kandalló előtt mezitláb guggolva piszkált a parázs közt Nikola mester. Ahogy hozzáért, szétfoszlott a pergamen.

Könnyezve ment vissza az ágya felé. Az uton belelépett a törött koponya egy darabjába. Erre aztán kitört belőle a keserüség és sirni kezdett, mint egy gyerek. Rávetette magát az ágyra és belezokogott a párnájába.

_Epilógus._

Morál ugyan nincs sok a mesémben, kedves olvasó, csak némi életfilozófia. Mert utóvégre az is felfogás, hogy valaki egy csókos éjszakáért odaadja életének legnagyobb tudományos vivmányát.

Azok számára, akik tanulságot keresnek, az is akad a mesémben, még pedig sok. Az nem éppen utolsó köztük, hogy az asszonyok még a tulvilágról is eljönnek vétkezni, ha arról van szó, hogy a jóhirüket megmentsék.

REISMANN TANÁR ÚR.

I.

Már negyedet csöngettek a gimnáziumban, és a hosszu, világos folyosón alig lézengett néhány gyerek. Egyszeribe csönd lett, az osztályok ajtai becsukódtak. Még a pinczéből, ahol a zsemlyét árulták, fölrohant a földszintre néhány teleszáju, majszoló gyerek, meg a vizvezetéktől is jött néhány, a fal mellett lapulva. A kezefejével végigtörülte a száját és besurrant a tanterembe. Aztán végleg nagy csönd lett.

Az első emeleten megcsikordult a nagy üvegajtó és három tanár jött ki a tanári szobából, panyókára vetett télikabáttal, utolsót sziva a czigarettájából. Az utolsó bezárta az ajtót s azzal megindultak mind lefelé a földszintre. A kis fekete szépirástanár az első osztályba ment, a szőke latin professzor az ötödikbe. Reismann tanár úr, az ásványtan tanára, magas, szőke fiu, a negyedik felé tartott. Benyitott az ajtón, mire a suttogás is elhalt benn, és mind fölállottak a gyerekek. De a tanár ur a küszöbön maradt, s éppen csak hogy beszólt:

– Held Aurél, gyere csak ki, fiam.

A kis Held fölugrott az első padban és fontoskodva ment ki a folyosóra. Akkor nagy csönd lett a teremben és a vigyázó komolyan szólt:

– Leülni!

Leültek s ujból megindult a mormolás, a suttogás.

Kint igy szólt a tanár úr, kissé zavartan, izgatottan:

– Aurél, nem tudom…

– Tessék, tanár úr.

– Nem tudom: ma van-e a zsúr nálatok, vagy holnap?

– Ma van, tanár úr.

Reismann tanár úr végigsimitotta a homlokát és erőltetetten szólt, elárulva, hogy hazudik:

– A kedves papával szeretnék beszélni. Otthon lesz?

– Nem. Tegnap Bécsbe utazott.

– És mikor jön vissza?

– Egy hét mulva.

Erre nagyon megijedt a tanár. Beküldte a kis fiut az osztályba, és maga még kibámult az udvarra. Már zöld volt künn a vadszőllő, és az iskolaszolga csöpp lányai kergetőztek a kavicson. A tanár érezte, hogy ez a hét lesz a küzdelem ideje. Az öreg Held elutazott és Heldné egyedül van. Gyöngébb ember volt, mintsem hogy örült volna az alkalomnak. Huzni, halogatni szerette volna a dolgot, s ime most egyszerre cselekednie kell. Kellemetlenül érezte magát. Szinte haragudott az öreg Heldre, hogy Bécsbe utazott.

Az iskolaszolga lányai nagyon kiáltoztak, kaczagtak lenn. Akkor Reismann tanár ur kinyitotta a folyosóablakot és lekiabált:

– Csöndesebben, Rózika! Kikapsz!

Majd eldobta a czigarettáját, ráhágott, és belépett az osztályba. Betette maga után az ajtót és elcsöndesedett minden. Mintha nagy munkában görnyedt volna az egész gimnázium, nesztelen, szinte kinos hallgatás uralkodott benne. A nap besütött a folyosókra és megvilágitotta a falakon a szamárfüles torzképeket. A Rózika elhallgatott az udvarban, és a babájával piszmogott. Fölülrül, nagyon magasról elfojtva hangzott egy skála, amit az énekórán énekeltek a harmadisták. A harmónium zugott, aztán hirtelen elhallgatott. Most már igazán nagy pihenő csönd borult az épületre, fáradtnak látszott ez a borzasztó nagy kőház, amely már reggel óta türte a lármát, a hanczurozást. Fél egy felé járt az idő, és az iskolaszolga ebédelt.

Akkor egyszere zengő pördüléssel, pengő zongorahangon fölcsendült egy verkli a szomszéd utczában. A nyitott ablakokon a tavaszi napos szellővel együtt ringott be a hangja az osztályokba, és egyszerre elveszett a ritmus a tanár urak beszédéből, a szin a hangjukból. Lengő, pattogó ritmusu indulót játszott a verkli, és a közfeltünést fölhasználva az utolsó padban a szeplős Csónakos odasugott a szomszédjához:

– Reismann szerelmes a Held mamájába.

Azzal mind a ketten a tanárra néztek, aki félig lehunyt szemmel élvezte a friss levegőt, a napot, a pattogó muzsikát, miközben a táblánál egy fiu mormogott érthetetlen szavakat, és csikorgó, koppanó krétával rajzolta föl a kristályalakokat.

II.

A verkli elment és már óra vége felé járt az idő. A tanár ráhajlott kis noteszére és keresgélt benne. Visszafojtott, nagy, rémületes csönd lett erre. Némelyek a tanárra néztek, várva, hogy ki fog felelni, mások lázasan futották át a leczkét, térdeiket idegesen rázogatva. Egyszerre megszólalt a tanár, egyre keresgélve:

– Jőjjön ki… jőjjön ki… hát kérem… mondjuk… Held.

Mindenki föllélegzett, a kis Held kiment és felelt. Nem valami jól felelt és Csónakos meg is jegyezte:

– Ne félj, azért nem szekundázik be!

A kis Held felelt, gyöngén. Kinyögte a vegyi képleteket és belegabalyodott az oktaéderbe. A tanár úr segitett neki:

– Nos, most A-tól B-ig vonalat huzunk…

Igy aztán valami formája lett a feleletnek. A tanár úr megdicsérte Aurélt:

– Held, látom, hogy készültél. Az nem baj fiam, ha nem is megy ugy, mint a karikacsapás. A szorgalmat látom, és ez elég. Jeles.

Beirta. Azzal megczirogatta a fiut, és belenézett az arczába. Nagyon hasonlitott az anyjára. Megczirogatta, azzal beküldte a helyére. Még ott is utána szólt:

– Jól feleltél fiam. Nagyon meg vagyok elégedve. Jeles.

A kis Held leült a padjába és a kabátjához törülte krétás ujjait. Aztán elbámult maga elé, és szégyenkezett. Hallotta, amint valaki szólt a háta mögött:

– Reismann kivételt tesz vele.

Hátrafordult pirulva. Nem tudta még biztosan, szegény tizennégy éves gyerek létére, de gyanitotta, hogy az anyja miatt tesz vele kivételt a tanár. Nem tudott mit felelni, csak nagyon szeretett volna sirni, szégyentől, haragtól, fájdalomtól. És félig-meddig sirt is, a mikor hátraszólt, nem tudva mást mondani:

– Nem tesz kivételt…

Már akkor egy másik fiu felelt, de látták, hogy a tanár rá se figyel. A falra bámul, merőn egy pontra és pislog. Az ujjával az asztalon babrál és néha ugy belekapar, hogy a festék is lejön róla.

Éhes, fáradt, kábult volt már mindenik, igy, egy óra felé. Némelyik aludt is. Majd hirtelen belevágott a csöndbe a csengő és mind felugráltak. A tanár is vette a kabátját és a nagy zajban, hogy igazán alig hallotta valaki, feladta a leczkét:

– Holnapra…

III.

Délutánra nagyon csuf lett az idő. Ebéd után még sütött a nap, de aztán felhők tolakodtak egymásra az égen, és elborult a világosság. Majd lecsattant a magasból a zivatar, zuhogva esett az áprilisi eső, nagy ezüstszálakban, bőven. Később alábbhagyott, de csak éppen, hogy csöndesebb lett. Sár, pocsék, viz uralkodott a sötétes utczákon egész délután.

A tanár úr bekopogtatott Heldékhez.

– Senki se jött, – mondta az asszony – skandalózus ez az idő.

Aztán hozzátette könnyed lipótvárosi akczentussal:

– Csupa pocsék… nem fogja abbahagyni estig… üljön le, tanár ur.

A sovány Reismann belesüppedt egy karosszékbe az ablak mellett. Az asszony – kissé érett, egészséges, kivánatos nő – szemben ült vele és rövidlátó szemét összehúzva nézett ki az esőfátyolon át, mintha keresne valamit. A Duna fölött köd uszott, és ez eltakarta a budai hegyeket. Nem lehetett nagyon elkalandozni a messzeségbe, hát itt maradt a lelkével.

– Miért nem beszél, tanár ur…

Nem kérdőleg mondta. Látszott, hogy csak muszájból teszi. A tanár daczosan szólt:

– Nem tudok. Ha magával ülök szemben, elakad a hang a torkomon. Mondtam már sokszor és egyszer majd csak beleőrülök. Érzem.

– De tanár ur…

– Érzem, hogy gyönge vagyok, de ha aztán egyszer kitör belőlem a lelkem, a pokolba kárhozunk mind, mind… az egész világ… lángba borul a világ…

– Nem értem…

És rámeresztette meleg pillantásu, érzéstsugározó szemét, amelyet mintha a jeruzsálemi lányoktól, ősanyáitól örökölt volna. Ezeknek az asszonyoknak két ezredév melegsége sugárzik a szemükből…

– Maga szerelmes, Reismann?

– Ne kérdezzen ilyet tőlem. Tudja, hogy…

Nem birta tovább. Leesett elébe a földre és vakon, őrülten fogta át térdét, puha, selyemharisnyás lábát. Odaszoritotta fejét a ruhában megfeszült térdre és sirt, nyögve, csuklóan, mint ahogy a meglett, nagyon ideges tanárok sirnak.

– Bolond! Hagyjon…

A haját tépte az asszony, el akarta lökni magatól, de a sovány fiú csak fogta, szoritotta, mintha az élete szakadna meg, ha ettől a testtől elválik. Az asszony nagyon izgatott volt.

– Kidobatom… hallja!

Aztán hátravetette a fejét, és villanó szemmel nézett az ajtóra. Határozott, éles hangon kiáltott:

– Aurél!

Belülről felelt a fiu, hogy jön. Aztán eltelt egy pillanat kétségbeesett csöndben. És visszaült a helyére a tanár, kibámult az ablakon, hogy ne lássa a gyerek az arczát.

– Mi tetszik mama?

– Semmi, fiam. Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e. Menj vissza tanulni.

A fiu visszakullogott, de megint erőt vett rajta az a szégyenkező fájdalom, amely délelőtt az iskolában bántotta és hallgatózni kezdett az ajtón, szepegve, sápadtan.

Benn szomorúan szólt az anyja:

– Mit erőszakoskodik, tanár ur…

– Nem erőszak az… maga hiteget, kaczérkodik… a multkor is…

– De hát nem szeretheti egymást az ember igy, távolról? Lássa, én olvasom most Werthert és az én lelkem teljesen megnyugszik, fájdalmas megnyugvással, abban, hogy hát az ember igy messziről szereti egymást… szenved és meghal…

– Ostobaság. Egy csók és azután a halál. A pokol.

Nagy csönd lett. A kis Aurél már pirult és ugy hallgatózott, az ajtóra szoritva a fülét. Várt, várt, semmi nesz nem hallatszott a szobából. Künn zuhogott ujból az eső, talán az fojtja el a hangot? Nem. Már fáradt volt a görnyedéstől. Akkor hirtelen neszt hallott. Vad horkanást, mint amikor megölnek valakit. Közel az ajtóhoz mozgást – értette – ölelést és csókot hallott. Vad, nehéz lélekzetet, elfojtott sirást, odábblökött butor zaját.

Kétségtelen, a tanár megcsókolta az anyját. És az anyja nem kiáltott. Akkor a kis fiu visszafojtotta a sirást, és hátraszaladt a könyvéhez. Előbb izgatott, remegő hangon, félhangosan olvasta:

– A tömecset még mehanikai uton kisebb részekre lehet bontani…

Aztán kitört belőle a sirás, és szegényke talán komikus is volt, amikor föl-alá járt az asztal mellett, és sirva, hulló nagy gyerekkönnyekkel valami nagy, lemondó kétségbeeséssel dadogta:

– De az atomot semmiféle… eszközzel… nem…

IV.

A tanár úr megint lapozott a noteszében. Ujra nagy csönd hallgatott az osztályban. Megint nyitva volt az ablak, sütött a nap. Tavaszszal oly egyformák a délelőttök.

A tanár úr ma már jobban figyelt a feleletekre, mint máskor. Belekorrigált, haragudott, dorgálta a nem tanulókat. Egy rossz tanuló felelt, és sehogy sem boldogult vele Reismann tanár úr.

– Megint nem készültél, fiam. Igy megbukunk, gyerekem. Már két szekundád van ebben a harmadban.

Csönd lett. A fiu – szegény – meg akarta menteni a feleletét, és izgatottan kinozta, tépdeste, gyömöszölte a szivacsot a kezében. A tanár mosolyogva szólt:

– Ne bántsd azt a szegény spongyát.

Nagy röhögés zugott végig az osztályon. A tanár is nevetett a maga viczczén. Aztán fölsóhajtott:

– Hát nem tudsz, fiam, nem tudsz. No gyere ki, Held Aurél, magyarázd el neki. Figyelj rá, és végy róla példát.

A szeplős Csónakos szólt az utolsó padban:

– Tudtam.

Held Aurél kiment a táblához, kissé sáppadtan, bizonytalanul. A tanár úr hátradőlt a székében és ásitott. Nem nézte oly izgatott lázzal, oly szomoruan, mint máskor. A mellénye nyilásába akasztotta két hüvelykujját és az ujjaival a levegőben zongorázott.

A kis Held csak ugy tudta a leczkét, mint máskor. Talán jobban is. Nyögött, látszott rajta, hogy tanult. Aztán elakadt. A tanár nem figyelt rá, hanem kibámult az ablakon, az égre. Majd fölriadt:

– Nos, te se tudod, Held?

– De igen, csak ez itt…

És egy számra mutatott a kristályalakzatok mellett.

Reismann tanár úr lelépett a katedráról, a nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és unottan járt föl-alá, szót se szólva. Nagy volt a hallgatás és látszott, hogy a tanár úr nem törődik az egészszel. A mellényét nézte. Aztán visszaült a katedrára és elővette a noteszét. Künn megint megszólalt pengő hangon a verkli.

A kis Held látta, hogy négyest fog kapni, életében először, csak azért, mert szórakozott a tanár úr. Szepegve szólt:

– Én készültem, tanár úr…

Reismann tanár úr beletette vékony czeruzáját a noteszébe és oda se nézve, szólt egy ásitással vegyesen:

– Ha tudod, hát csináld, fiam…

Majd, hogy tovább is hallgatott a kis Held, közönyösen szólt:

– Hármas, fiam.

A HUSZÁR.

I.

Öt óra felé járt az idő. A szalonban égett a villamos csillár és ezuttal lehuzták az aranyos butorokról a vászontakarót. Csupa rend és tisztaság volt minden; a mama meg a lány is néha megállott a nagy álló tükör előtt, egyet igazitott a ruháján, aztán odább sétált a szobákban. Mindenütt akadt valami rakosgatni való. Egy apró, nagyszakállu kinai porczellánbaba háromszor is változtatta a helyét a sok apró figura közt.