Part 6

És akkor észrevette, hogy szép. Csodálatos, gyönyörü szép lett az arcza, hogy a keserüségtől elfintoritotta.

Mi, rendes arczu emberek, ha elfintoritjuk az orczánkat, torzképet vágunk, rutak leszünk. Neki csodálatosképpen ugy voltak összekuszálva a vonásai, hogy szép, csodaszép lett, amikor elfintoritotta rut arczát. Erőszakos mozdulattal ki tudta javitani a természet rosszakaratát.

Szinte elkábult erre a gondolatra. Tovább is elfintoritva tartotta arczát, és elbámult a háznép is. Az anyja a nyakába borult:

– Én édes, szép kis lányom…

Az apja mosolygott, inkább politikai okokból, mert az ilyen szép lánynyal hasznos házasságot lehet köttetni.

Akkor aztán a királynéban megszólalt az anya:

– Nem fáj, kis lányom, ha igy tartod?

– Nem, – felelt a királykisasszony – még nem fáj.

Tele volt zajjal, örömmel a ház. Az országban elterjedt a hir, hogy a tizenhetedik születésnapján valami csoda által gyönyörü szép lett a királykisasszony és a hüséges alattvalók egy része boldogabban halt éhen e tudatban.

A királymama boldogságtól sugározva mondotta:

– De most már meglesz az ünnepség!

– Igen, igen! – erősgette a király.

És a csodaszép királykisasszony könnyezve szólt:

– Igen.

Könnyezett, mert kinosan fájt az arcza a folytonos erőltetéstől. Hasgató, éles fájdalom ette végig magát minden arczizmán, merev zsibbadás fogta el, és lüktetve remegett piros ajka. A költők azt mondták, hogy vágytól remeg.

Könnyezett, és anyja azt hitte, hogy a boldogságtól sir.

Pedig a fájdalomtól könnyezett, meg attól a fájó kérdéstől, hogy miért nem született szépnek.

III.

Meg is tartották az ünnepségeket. Csupa ragyogó szin, ezüst-csörgés, vidám kaczaj, érdekes tolongás volt aznap a kastély.

A szomszéd ország herczege egy pillanatra egyedül maradt a könnyező királykisasszonynyal.

– Miért oly szomoru? – kérdezte tőle.

A királykisasszony hazudott:

– Mert most szép vagyok.

– Nos, és?

– Nos és most férjhez kell mennem. Itt kell hagynom jó szüleimet…

A herczeg kiegyenesedett:

– Mondja csak, azt hiszi, hogy véletlenül maradtunk mi ketten egyedül?

– Azt…

– Hát nem ugy van. Én már egész nap keresem az alkalmat… szeretem… szeretem…

És lovag módra leborult apró, aranyhimzéses czipellője elé.

Valami kéjesen fájó érzés futott végig a lányon. Ezt még soha nem mondta neki senki. S most, hogy először érezte szépségének hatalmát, az első szeszély belopózott lelkébe.

Szeretett volna egy pillanatra arczfintoritás nélkül nézni a fiura, ugy, csunyán. De akárhogy szerette is volna, ellentállott szeszélyének.

Szaggató fájdalommal, egyre könnyezve, szomoru mosolylyal nézett a fiura:

– Szeret?

– Igen.

– Hát ezt maga nem merné mondani, ha nem volna rá birodalmainak politikai oka.

– Óh…

– Hagyja csak. Tudom én, hogy most mi következik. Most majd az apámmal maradok véletlenül kettesben, s ő majd szép finoman, mosolyogva, talán sirva, suttogva rám parancsol, hogy legyek a maga felesége… Igy van az. És én engedelmeskedni fogok…

A herczeg szólni akart, de abban a pillanatban boldogan mosolyogva bejött az öreg király. Kivülről valaki hivta a herczeget.

És véletlenül kettesben maradt a szomoru királykisasszony az apjával.

IV.

A mese vége? Olyan, mint a többié. Egymáséi lettek, boldogan éltek alattvalóik nagy örömére, akik örültek, hogy ily szép uralkodónéjuk van, s ez örömben könnyebben sorvadtak el a munkában.

A királykisasszony pedig szép maradt, de folyton könnyezett. Mindig többet könnyezett, mert idővel mind nagyobb lett a fájdalma.

Ezért is a történelmet nagy könyvekbe vegyesen piros és fekete betükkel iró szerzetesek őt a „könnyező szép királynénak“ nevezték el.

V.

És igy könnyeznek közöttünk sokan, gyöngelelküek, akik kinos fintorral adják a világ előtt a becsületest, mig lelkük mélyén rosszak.

De meg kell nekik bocsátanunk, mert azért is könnyeznek, amiért nem születtek jellemeknek, mint ahogy én megbocsájtottam az én szép királykisasszonyomnak az ő fájdalmas csalásáért.

Vagy nem érdemel bocsánatot az az asszony, aki a szépségeért egy életen át szenved?

TÖRÉKENY MESE.

Félek, nagyon félek, kicsinyke királykisasszony, hogy összetörik ez a mese, mire leirom. Összetörik a maga hópihés lelke, finom kis keze-lába, szétzilálódik a haja, amelynek minden szála olyan, mintha egy hosszu sugárszállá finomodott gondolat lenne. Félek, hogy elolvad a sok kis pihe és pocsékká lesz a holdfényes fehér mezőség. És félek, hogy nem fogják megérteni az emberek a maga sirását, amelynek se hangja, se könnye nincsen, lehellet az egész, inkább mosolygás, mint szomoruság, kicsinyke királykisasszony.

*

Apró czipőcskéjével, sötét éjszakában szüzfehér hóban, az udvaron állott a királykisasszony. Se kabát, se kalap nem volt rajta. Ugy állott ottan fehér báliruhában, a hajára hullott a hó, mártiromság fehér koronája, menyasszonyi koszoru. Mosolygott, de nem ugy, mint a többi emberek, akik a szemükkel, szájukkal mosolyognak. Csak érezni lehetett, hogy mosolyog, szeliden, szomoruan. A sarokban a falhoz döntve állott a csupasz karácsonyfa, amelyről már hullani kezdett a sok husos, kis zöld tü, hát kitették ide. Egy-két piros fonál lógott még rajta, és a titkos zöld sürüségből néhány aranyszál villogott elő.

A királykisasszony a hajába fonta ezt a pár árva aranyszálat, és ugy állott ott a hóban, amely nagyon csöndesen, nesz nélkül, puhán hullott az enyhe téli éjszakán.

És oldalt a házban fényesen villogtak az ablakok, csöngött-bongott a zongora, pattogott a tánczdal, és zugva, sikoltva rebbent ki a bál zürzavara egy-egy pillanatra, ha nyitottak egy ajtót.

Nyilott az ajtó, aztán megint ritmikus bugássá tömörült a zenebona. Jött a kis herczeg. Jött és csodálkozott:

– Fenséges királykisasszony, maga itt áll a hóban?… Az istenért, hiszen megfázik!

Mosolygott a lány és szeliden szólt:

– Nem fázom meg…

– Miért áll itt?

– Mert meg akarok halni…

– Istenem, de csodálatos! Miért akar egy királykisasszony meghalni?

Nem felelt már erre a csöpp leány, csak remegve, félősen emelte föl a két kezét a melléig. Onnan aztán olyan mozdulatot tett, mintha távol akarna tartani magától valakit.

– Miért akar meghalni… – szólt vaczogva a kis herczeg, – mondja meg, mert fázom…

És közeledett hozzá óvatos lépéssel a szüz havon.

– Ne!… nem akarom…

Ezt mondta fehér arczczal, remegő ajakkal a kicsi lány és lehunyta a szemét, ugy emelkedett a melle, mint a sirás előtt.

A herczeg megfogta a két karját és egészen magához vonta. Az ajkát kereste.

– Mire jó az?… mire való… – suttogta a királykisasszony és ez volt az ő mosolygó szelid sirása.

– Mert szeretlek, – mondta a fiu, nem is felelt arra, amit kérdeztek tőle.

– Mert szeretlek.

Ismételte, átfogta a fehér selyemruhát és megcsókolta a lányt. A kis, finom termetü leány hátrahajolt és ott kibomlott a haja, villant, csillogott benne a beléfont aranyszál. Aztán két kis gömbölyü karjával lassan, szeliden átfogta a fiu nyakát és ugy szoritotta magához, hogy majdnem elfulladt a lélekzetük.

Nem is eresztette el, ugy beszéltek tovább susogó hangon, csókolózva. Némelyik hangról nem is lehetett tudni, szó volt-e vagy csók. Voltak szavaik, amelyek félig érzés, félig hang voltak. A lelkükkel beszéltek és megértették egymást, amint ott állottak összefonódva, két alak a hóban, az egyre hulló, mindent simává tenni akaró, a durva szögleteket nem, csak a szelid gömbölyödéseket ismerő hóban.

– Ott benn van egy ur, aki mindig mosolyog – mondta a királykisasszony.

– Fekete, korrekt, fölfelé kunkorodik a bajusza…

– Igen…

– Mindig mosolyog és azt mondja nekem: „kis menyasszonyom.“ Oh…

A fiu még jobban magához szoritotta a lányt. Most már csaknem egyek voltak, ugy, egységesen nyult el árnyékuk a kékesfehér villogásu hómezőn.

– Az anyám figyelmeztetett rá és azt mondta, hogy igen derék, jó ember. Ezt nem szokta máskor mondani.

– Nem, fenséges kisasszony.

Egyik se merte kimondani, hogy ki az a fekete ur. És félt tőle mind a kettő.

– Félek tőle… nagyon…

Már ugy érezte, hogy bünt követ el, ő a kis lány. Ugy érezte, hogy abban a pillanatban, hogy a fekete ur megjelent a bálon, ő neki már nem szabad a herczeget megcsókolnia. És most, itt künn, ahol érzésekből, csókokból és tördösött, értelmetlen szavakból állott össze egy nagy, szerelmesen szomoru hangulat, az az érzés suhant végig rajta, hogy bünt követ el, házasságot tör, amelyet még meg se kötöttek. Itt van két dolog, ami elhagyja egymást – gondolta. – A házasság, meg a szerelem. A házasságot meg lehet kötni holnap délben, az ott elakad, de a kis herczeget nagyon sokáig kell szeretni; ez tovább megy. Érezte, hogy _kell_.

És felelt neki a fiu:

– Kell.

Már omló, libbenő finom haja alatt égett a gondolat, hogy ime ez a bün. Bün, ami terjed, sietve, jobbra-balra kanyarog széles vonalban, mint vékony papirban a tüz, és végre lángba borul, zugva, sisteregve ég az egész. De a fiut szeretni kell, mert már ezt az érzést nem lehet kivetni magából. A keze, az arcza, a szeme, az ajka mind ugyanabban a szomoru melegségben ég, mind szereti ezt a fiut. Az egész mindenségével szereti. Meg kellene semmisülni teljesen, hogy tisztán mehessen az oltár elé.

A fiu már sirt, mert nála tuláradt az érzés, és ő olyanra gondolt, amiről a lány még nem tudott.

– Szeret? fenséges kisasszony…

A lány nem felelt a kérdésre, csak most kinyitotta a szemét, daczos tüzzel. Azt gondolta, hogy már ne is kelljen másnak. A legborzasztóbb vétek tüzfolyamába veti magát.

Megfogta a fiu fejét, és komolyan, mint a mikor valaki a sorsát dönti el egy szóval, az arczába mondta tiszta, lányos hangon:

– Te.

Eddig még sohse mondta neki. És most ismételte is komolyan, nagyon komolyan:

– Te.

És akkor eleresztette a fiut, eltolta magától és merően ránézett. Aztán megindult lassan, nagyon lassan, megemelte aranyhimes selyem szoknyácskáját, és dideregve indult a lépcső felé.

A herczeg nézte, még határozatlan mozdulatot tett utána a kezével, aztán értelmetlenül bámult a sarokban sötétlő, haldokló karácsonyfára.

És belülről hang hallatszott:

– Klári! Klári!…

A királykisasszony-mama volt.

– De Klári, hol maradsz?! Hisz Gerő urnak igérted a második négyest!… Klári!

A királykisasszony már a lépcsőn állott, és onnan nézett vissza a fiura, elömlött az arczán a ő hangtalan, könny nélkül való mosolygó sirása.

Aztán eltünt az ajtó mögött.

A herczeg most már szégyelt bemenni, mert ki volt sirva a szeme, hát nekivágott a fényes hómezőnek és arra gondolt, amire a királykisasszony még nem tudott gondolni. Hogy is tudott volna?

*

Eddig a meséje, kicsinyke királykisasszony, mondtam, hogy összetörik, mire leirom.

TARTALOM

A csókok éjszakája 3 Reismann tanár úr 19 A huszár 35 A zöld légy 48 A Reif Eszti hangulatai 59 A számüzött 77 A mama 87 Dr. Hamlet 105 György hadnagy és a 12 asszony 119 A vizimalom 137 Pán 149 A csuf királykisasszony 163 Törékeny mese 173

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

85 |pálczáva |pálczával,

103 |Osszenéztek |Összenéztek

107 |Uljön |Üljön

127 |Ok érezték |Ők érezték

131 |érti ézt |érti ezt

145 |O előrejött |Ő előrejött

155 |Osszezsugorodott |Összezsugorodott

166 |éz nézte |és nézte]