Part 17

Cilinek köny szökött szemébe, s mélyebben borúlt kötésére. Engedjen meg tanító – Bélteky úr, ha kelletlen avatkozó lettem. Én forró szívemnél fogva, mely forró szeretettel öleli barátjait, a vele rokonokat, úgy vélekedtem, hogy a szép titok velem is köz lehet. Laura e részben szívesebb, gyöngébb volt irántam, s tőle bírom azt.

Laurától? kérdé hevennyel szökve fel ágyában Gyula; mindinkább szövöttebb lesz a rejtély előttem.

Ne keresd édes Gyulám, mondá nyájas örvendéssel Ongay, el vagy árúlva, bár magam sem tudhatom: miként? Azt véltük, hogy csak ketten bírjuk a titkot, s íme szemünkbe fercsentik azt. Különös tapintata van a szép nemnek, átlátni bennünket; s itt ez épen jól esék. Ki nem hagynám többé siklani előlem az alkalmat egy marsalbotért. Ongay e szavai alatt belépe Laura. Ongay azonnal karon fogá őt, s Gyula ágyához vezetvén, némi ünnepélylyel tevé össze kezeiket. Engedjen meg nagysád az ostromló katonának, a szerető barátnak, ha sürgetőbb, mintsem ily kényes dologban lennie illenék. Kipattana köztünk a titok, s a mi Cilink így akará ezt; vagy tán mindnyájan csalatkoztunk volna?

Gyula elhalmozá csókjaival Laura kezét: nem tudom miként árultattam el titkommal, így szóla, melyet tisztelet és kötelesség, szívfenékre zárva őrzöttek nálam. Remélhetek-e bocsánatot Laura, magamnak és szerető barátaimnak?

Laura lepetve vala mind szíve kéjes érzeményeitől, mind ezen hevenyes szép erőszaktól. Gyula még mindig tartá kezét, másikát Cili szorítá a maga dobogó kebléhez; Ongay pedig kérő esenynyel pillanta reá. Ennyi ostromnak nem állhata szíve ellent, a már régóta pártos, megszorítva Gyula kezét, zajosan veté magát Cili mellére, s forrón szorítá magához barátnéját, tudván mennyibe kerül ez áldozat ennek.

Édes Béltekym! így szólt egy idő múlva Laura, kifejlekedve Cili öleléséből, s arczán búsongó homály terült el; körültem Várfokra kerülésem óta oly különös események zajgottak el, hogy azok erkölcsöm feddetlenségét ön előtt méltán gyanuba hozhatják. Tán nem is egészen vagyok ártatlan. Tudja meg ön előbb, ha megengedhet-e egy fiatal lyánka gondolatlanságainak? Becsültetni attól, kit becsülök magam, oly édes vágy nekem, s ha nem tisztának is, de legalább nyíltszivűnek bizonyítnom magamat előtte, oly szent kötelesség szívemnek, hogy még ennek boldogságát sem átallom veszélyeztetni amazok miatt. Cili tudja éltem korábbi történetét; hallja meg ön azt előbb tőle, s úgy itéljen felőlem. – Laura kimene, s Cili előadá az ifjaknak Laura lánykori történetét.

Szentjóbné asszonyság, Laurának posonyi nagynénje, némi gyönge másolatja volt hajdani L’ Enclos Nínonnak. Szép egykor és ledérkedő, nyájas most és tetszelgő, szintúgy tudományos ismereteivel, mint nem közönséges művészi míveltségével. Hanyatló korára fő gyönyörűsége vala: maga házához gyűjteni a kitetsző lángelméket, művészi talentomokat; minélfogva ritka hét múla el, hogy nála hangászati mulatság, művészi estélyek, és társalgások ne adattak volna, miként ezeket ízlése kíváná, s szép jövedelme engedé. Mind ezen mulatságokba bejuthatni épen nem vala nehéz. Futólagos bemutatás, valamely művészi tulajdonság, vagy csak csínos öltözet is elegendők valának erre; hízelgvén az a házi asszony kedélyének, ha számosan tisztelik házát, mint szépnek, jónak gyűlhelyét. Mennyi része lett legyen Szentjóbné asszonyság ezen művészi kedvteléseiben a hiúságnak? bajos kijelölni, kik őt ifjonta mint tündér szépet és hiút ismerék, többet, mások, kiket házasszonyi nyájassága kedvezőbbekké bájolt, kevesebbet tulajdonítgattak ennek. Annyi azonban bizonyos, hogy a tisztes asszonyság a maga művészi estélyein, gyakran maga is mellé ült a zongorának, s vendégei tapsát tetsző elégüléssel szokta volt fogadni. Ezen jelenséget a nem kedvezők azon megjegyzésre használák, hogy a hiúság a szép nemnél nem marad el soha, csak korok szerint alakját változtatja.

Akár mint volt a dolog, elég az, hogy Laura saját elemében vala Szentjóbnénál, s csakhamar kedvencze lőn neki. A lányka láng lelke, lánggal foga fel minden oktatást, példaadást, s kitartó szorgalommal mindent, mi mutatkozásra vezetett, s ragyogást igért a társaságokban. Ilyenek valának a hanga és éneklés, mikben a bámulásig halada. Született hajlama s lángoló kedvtelése ezekben, gazdag élelemre találtak itt, s ragyogó kiképeztetést nyertek. A lányka hő keble szintoly sikerrel ragadá meg a jót, mint biztos ízlési tapintata a szépet; miután lelkes nagynénje is lelkiismeretesen függeszté nevelői gondját mindkettőre. Ez maga is telhetően segíté a nevelőket; a leányka növekedéséhez alkalmaztatva tárván ki előtte öntapasztalásait, a tudomány, művészet és élet világaiban. Legsikeresebbek reánk nézve azon tanácsok, miket azok osztogatnak, kik már nyertesen futották meg azt a pályát, melyre magunk törekszünk. Szentjóbné bizonyos melegséggel tudá elöntni oktatásait, mely a fizetett tanítók szokott gépi hidegségével nyájas ellenetben álla, s a hatást saját szép példáival támogatá. Mindezeknek nem lehete nem kivánt befolyásuk Laurára nézve, tiszteltetve látván nagynénjét mindenfelé.

Vala azonban egy nevelési oldal, mely kisikla ennek figyelme alól, vagy azért, hogy mindennapisága miatt csekélynek tetszék az neki, vagy hogy önmaga minden káros következés nélkül esvén túl rajta, nem tartá a dolgot veszélyes jelenségnek. Ez Laurának korával növekedő hiúsága vala, mely főnek szívnek heveivel párosúlva, más gondolkodó nevelőnében méltó aggályt fogott volna szűlni. Szentjóbné, ha a lányka szabadon zajgott társaságos estvélyein ifjakkal és vénekkel, mosolygva így szólt: hadd élje világát, fiatal korát! ha kijátszotta magát, majd megpihen; csak beteg szokott munka és fáradás előtt megülni! S ki tudhatja a lányka jövendő sorsát, mely idegen kezektől függend? s ki mondhatja meg előre: ha nem jelen szűkecske táj leend-e egyedül az, mire éltének napja nyájas sugárt ereszt? – Így Szentjóbné asszonyság, ha Laura hiúskodva tarkította saját világát, s a lánykát ezen tekintélyes javallat még inkább elszelesítette.

Laura tizenötödik évébe lépe, s gyönyör és legelés vala szemnek és szívnek mindenkinél, ki reá pillanta. A természet ritka kecseit, a folytonos társalgás simításai pedig szép elméjét, korán pompás nyiladozásokra fejték. A lányka, első szépségnek kiáltaték ki a koronás városban. Szentjóbné aggó korára, egyedül benne szögelé öszve minden örömét, hiúságát és büszkeségét. Keble kéjjel szívá be a magasztalások azon tömjéneit, mikkel növendéke rendesen a társaságokban elárasztaték; mert világ s önmaga is hajlának az ő nevelői gondjainak tulajdonítni a lányka tündöklő tehetségeinek kifejlését; s egyébiránt is elég finom vala ő átlátni azt, hogyha eddig vendéglátásaért becsültetett, kétszeresen tiszteltetik most háza azért és szép öccseért. Így nőtt Laura, szép, elmés és hiú lépezőnek fel, s a másik nem ifjúsága, olykor állapodott kora is, sohajtozott érette nyilván és titkon. A lányka zajgott velek; miként gyermek a virág körül repkedő lepkéket, felfogta s eresztgette őket; a szerények előcsalattak, a bátrabbak fölvétettek, mindkét neműek csak azért, hogy ismét elbocsáttassanak; ezen körben kerenge körülte az imádó sereg. Laura tetszett magának ezen örök éleményű hiúságokban, s Szentjóbné miként bábalakokat és játék-szereket segített kikaczagni neki a könnyű hajtogatásu férfinemet, mely teremtés urának büszkíti fel magát, s egy botor leányka lábainál eseng jó szemért, szóért. Ily tekintetek, mint gondolhatni, nem szolgálhattak arra, hogy Laura méltányos szempontból tekintse a más nemet; úgymint a mely sülyedt becsben állt előtte, s melyhez legillőbbnek tartotta: kéjszerint bábként játszadozni vele.

Éven túl tarta ezen bohóskodás, s nem egy ifjú fájlalá immár hiú játékát Laurának, a mint egy estvén, hangászati mulatságra hivaték ez Szentjóbnéval, gróf Mara fiatal özvegyhez, ki a városban, kicsapongásinak számos áldozatjai miatt, valóságos Circének tartaték. Olasz származás volt a grófné, honának szépsége bájolt arczain, éghajlatának heve lángolt ereiben, s ellenállhatlannak tartatott fortélyaiban, ha kit szemügyre vett. Sűrű volt a vendég mindkét nemből, a hanga megkezdése előtt élénk a társalgás, kisebb nagyobb csoportokban; egyedül a leány-sereg volt csendes, tűkörtől és barátnétól kért tanácsot, ruhája, hajtűzése, s több efféle iránt, és suttogott egymás között – mert szép ulán-tiszt váraték az estélyre, a legszebb férfi, kit mint ismerősi mondák, látának életökben. – Ki egyről, ki másról magasztalá őt, s ha egy-kettő büszkesége ellen kele ki, szíves ótalomba vevé őt a többi. Laura figyelmes lőn, s a mint később általánosnak hallá a tiszt magasztaltatását, figyelme nyugtalan újság-vágygyá növekedék.

Már együtt volt a meghívott vendég, egyedűl a tiszt hiányzott még, s a háziasszonyon tetsző volt a nyugtalankodás, lehető kimaradása iránt. Azonban midőn épen egyik uracs Laura körzetéből, a város újdonságait tárná ki nagy elménczkedéssel szem fül hallgatóinak és hallgatónéinak – kard-zörrenés esik a nyíló ajtóban, oda lövell minden szem, s hagyva, feledve van a beszélő uracs – mert Olmay, a büszke tiszt érkezik, s vele élet a váró társaságba, élet és vidor kedv a ház asszonyába. Olmay illően meghajtá magát a társaságnak, s különösebben a ház-asszonyának, s néhány szóval engedelmet kére késéséről, mit tiszti szolgálattal mentegete.

Kezdődék a hanga. Az első darabot Paisiellótól a játékszín musikai kara adá, másikban egy kettőst Cherubinitól pár kedvtöltő énekle, harmadikra maga üle a zongora mellé Mara, fölkérve lelkes pillanattal Olmayt a kisérésre, s ez elővevé fuvoláját. Figyelmet hódíta egy pár mesteri futattal hangszerén, s kezdődék a concert, mely alatt fojtva lélekze mindenki, nehogy veszítsen a ritka éleményű hangokban. Olmay valóban ritka művész vala a fuvolán, s már természettől látszék hangszerére alkotottnak. Ajaka, nyelve, csodás könnyüséggel segíték játékát s alig vala képes a halló eszmélni azon pillanatra, mely alatt fuvása-közben lélekzék. E felett játszása lelkes, erőteljes, s értői tökélyű vala. Elbájolva vala mindenki, s nem mere a közhódolásból kimaradni még a titkos irígy, vagy vetélytárs is, nehogy értetlennek mondassék, vagy elárulja fondorságát. Általában tetszék maga a darab is. Laura mint értő, tudni vágyék a hangszerzőt, s Mara visszafordítván az előtte fekvő kóta czímjét, rámutata az Olmay nevére.

Laura kötelezőt ejte ennek, úgy látszék, inkább azért, hogy magára vonja figyelmét, mint művészi hevületből. Olmay meghajtá magát, udvariasan ugyan, de minden jele nélkül azon öröm-melegségnek, mellyel azt, mit szerencsénknek tartunk, szoktuk.

Általában ez vala Olmay tónja az egész társaságra nézve. Úgy fogadá attól a magasztalást, mint szokottat, mit mintegy tartozás gyanánt várt, mint illető sajátot, s miért köszönettel sem tartozik. Udvarias testhajtás vala minden hálája, s más tárgyra siete, mint mindennapi dologról szoktunk áttérni. Egyedül a házi-asszony vala az, kit megkülönböztete; de csak annyiban, hogy többször és húzamosabban beszéle vele. Nyilván kitűne a társaság előtt itt is, hogy inkább Mara vevé tiszteltetésnek ezen figyelmet, mint Olmay. A szépnem közől egy sem dicsekheték bár futólagos hízelgésével is ezen tisztnek, s szép Laura minden kijeleltetés nélkül vegyítteték általa társnéival össze, bár mint töre is ez kitűnni közülök. Zsibongott ugyan körülte a sok imádó itt is, de nem Olmay közte, s amazok úgy tetszének most elforgatott kedvének, mint hitvány nap-porok, melyek annak sugáraiban kerengnek.

A büszke ulán megfordúla Laura körül is; de egy pár szót váltva vele, s széttekintve körzetén, tovább halada, s Laurának úgy tetszék pirúltában, mintha ezt szólta volna néma tekintete: ily laza néppel veszted-e idődet, erődet? Még inkább bántá őt az, hogy tőle egyenesen Marát mene mulattatni, s mint gyanítni vélé, kijelelő nyájassággal mulattatni.

Egy része a társaságnak játszó-asztalokhoz üle, s közte Olmay is, egyhez Szentjóbnéval. Itt szintúgy mesternek bizonyítá magát amaz, és szerencse kedvenczének. Egyedűl ő vala, ki nyereséggel hagyá el a játékot.

Most tért Laura először társaságból elégületlenűl haza, s néma elmerűlésben ült Szentjóbné mellett a kocsiban. Miként kevély hódoltató hadhős előtt, eltünnek minden előbbi diadalok, s csak utolsó vesztett csatáján epekedik: úgy Laura előtt is eltörpültek egyszerre minden eddigi hódításai; mert mik valának minden rabjai, a szép, a büszke, az általában ünneplett tiszthez képest? Zúzott hiúsága, eszmélete, majdnem bizalmatlanná, méltatlanná tevék őt, önbajai, önérdemei iránt.

Laura! felszólala Szentjóbné hevennyel, Olmayért meg kell vívnod, el kell őt vonnod Marától, ettől a veszélyes bűvösnétől. Örök kár fogna lenni ezért a jelesért! Meghívtam őt hétfői estélyünkre, s igérkezett. A szerint készülj! – Laura bizatlankodását jelenté, s öncsekélységét mentegeté az ezerfortélyú Mara ellen! de Szentjóbné fogyhatatlan, s majdnem heves vala bíztatásaiban. A szép díj megérdemli, úgymond, az élet-halál harczát, s megnemesíti ezt azon szempont, hogy diadaloddal lelket ragadsz ki a kárhozatból. Egyébiránt édes Laurám, folytatá szavait, megszorítva a lyánka kezét Szentjóbné, nincs fortély a természet hatalma ellen. Egy kecseit hullató egykori szépség nyíló lyánkának, s ifjúi kor bájainak ellenében, csak tompa fegyver, hidd el, bár miként támogassa is azt ármány és százalakú mesterség.

Laura szívesen győződék abban, mit szivesen óhajta, azonban nem minden aggály nélkül; s megbolygaták ezek éji nyugalmát is, az első éjét, melyet szivének gerjedelme nyugtalanított. Tetszvágy, hiúság, önbizatlanság és remény, váltogatva lengének keresztűl hányatott szivén, s lelegyezék szép szemeiről az álom nyugalmát. Hogyha Laura gondosan öltözködék máskor, hétfőre kelve nem vala vége a köntös feletti tanácskozásnak. Minden darab iránt tanácsoltaték néne és szobalány, ki kelle választni: mi áll jól? mi emel színt? mi adja ki a termet bájait? egy szóval: mi igéz? s ez nem vala a legkönyebb feladat. A mi fölvéteték, mint hiányos elvetteték ismét, hogy később újra kegyelembe fogadtassék. A forgott Szentjóbné inkábbára maga vezérlé az öltözködést, s Laura, a mindenkor igéző lányka, most mint varázs tündér kele ki kezei alól. Maga a ház fehérnépe elbájolva volt általa, mit nem lehetett hát reménylni a gyulékony más nemre nézve?! Azonban a várt estve nem felelt meg a nyájas reménynek. Olmay, a pályaág, udvarias volt ugyan mindenfelé, különösebben a ház asszonya iránt, beszélgetést font kisasszonyával is; de minden vonzalmas fordúlat nélkül, s legkisebbé sem látszott pedzeni akarni a horgot. A gyűlölt Mara legrészesebbnek látszatott ma is a büszke tiszt figyelmében. Laura kedveredéssel csillogtatta musikai talentomát, zajosan tapsolt minden vendég, különösen elragadtatva hódolt a férfi-nem, számba vévén az ügyes játszás mellett a szép játszónét is; de Olmay alig birhatá egy pár hideg javalló szóra magát, s még ezenfelül egy pár könnyű hibára is figyelmeztette Laurát, miknélfogva ő a hangszerző szellemét nem teljesen látszaték felfogni előadásában. Végzetűl, mihelyt a székek a játszó-asztalok körül megzördültek, kártyához ült Olmay, s feledve a szépnemet, elmerűlt, mint látszék, szenvedélyes mulatságába.

Hiúskodó szépek ellen legbíztosabb fegyver a büszkeség, s minél nehezebb maga megadása; a kevésbé lelkes leány rendszerint maga vetemedik ilyenkor ostromra, a helyett, hogy ostromot várna be; a lelkesebb pedig legalább előzget, s eleibe lépked a kiszámoló büszkének. Ez utóbbi volt az eset Lauránál is. Kiszámított előzgetésekkel tört minduntalan közelebbi körbe varázsolni Olmayt. Annyiban boldogúlt is, hogy ennek látogatásai mindinkább sűrüdének, mulattatásai némelykor már bizonyos jeleit viselék az irántai figyelemnek, sőt megesék, hogy gyönge csapodár szó is siklék ki néha szájából; de mindezek nem elégíték ki Laura vágyait, ki szívét kiváná birtokúl. E mellett Olmay úgy álla mindig, hogy minden órában visszaléphete, nem akara nyilatkozni, s Laura a veszélyes Marát még mindig szerencsésb vetélkedőnének vala kénytelen hallani.

Így állott e pár, a mint a caroussel napja felderült, melyet egy érkező herczeg tiszteletére a tiszti kar betanúlt. Terhelve volt ezen ünnepélyen, mindkétnemű nézővel azon deszka-állás, mely számára félkörben összeveretett. Megjelent arra Szentjóbné is Laurával, s ennek dobogó szivével; mert Olmay egyike vala a kiállott lovagoknak, s Mara fél átellenben az ő székökkel foga ülést. Elérkezék a herczeg, s kezdődék a lovagjáték. Jelesek állának ki a pályakörbe, jelesűl ejték mutatványaikat, ügyesen forgásaikat; de a szépnem szeme egyedűl Olmayt kiséré, ki oly ritka könnyűségű hajlékonysággal lebegett szerte lován, s úgy otthon volt rajta, mint madár saját levegőjében. Kéjjel követte minden szem a karcsú termetet, a deli ifjat, mint emelt lenge hajlással földről koponyát fel, biztos ügyességgel mint vágott, szúrt, lőtt, s forgásiban miként vegyült ügyesség bájoló kellemmel össze. Laura, maga körül egyedűl az ő magasztalásait hallá, s szorúlt keblében megszorúla lélekzete. Világot adott volna oda, egy érte-sohajtásaért az ünneplettnek. Mily diadal lehete birhatni a minden asszonyi kebeltől óhajtottat! S Olmay a hideg, büszke, egy futó meghajtással, melyet ültök felé tőn, éré be, szünetkor pedig Marát mulattatá, a kétszeresen kevély tekintetűt most, hogy szerte irígyeltetik. Keserű érzés nyomúla Laura szivére, lefordítá szemét a gyűlölt látványról, de ismét visszavoná azt reá féltékeny vetélye. Csoportjához tére Olmay, s Mara szétveté diadalos tekinteteit; egy huzamosb ezekből szegény Laurára esék, bizonyos mosolylyal követve, mely ennek szívét fenekig megrázkódtatá. Végével a lovagjátéknak, a herczeg eltávozta után, oszlóban vala a nép, s Laura is kele ültéből. Már indúlni akar, a mint Szentjóbné kézen rántja őt s figyelmezteti. Mara, a mint üléséből kikel, a pályakörbe ejti be zsebkendőjét, s az udvarias Olmay gyakorlott ügyességgel vágtat könnyű lován elő, futtában lehajol róla, s a felkapott kendőt meghajtással nyújtja asszonyának által. Boldog nyájassággal fogadja azt el Mara, a nép sugdos, s mint szokott, itélget jobbra balra, és Laura zúzott kebellel hagyja el a nézőhelyet.

Kelő szerelem első bánata, féltés fájdalmas tépései, és sértett hiúság boszús epekedései majd fölváltva, majd egyszerre omlának Laura szivére. Magába vonult néma vala ő és szégyenes, mintha arczán mindenki olvasná vesztett vívását. Ember közt nem fére meg bánatával, kimene a szabadra.

Kertecske nyúlt a néne udvarából ki a Kárpátok felé, s vég kerítésén ennek egy kies mulató állt, ablakkal Poson szép szőlőhegyeire. Ide vonúla Laura, s fejét kezére támaszva, búsan mereszté szemeit a hegyek ormaira. Az alkonyat véglángja ége azokon és a lányka szép arczain. Munkásan ereszté ez át lelkén a multat, kifesté azt minden egyes vonásiban, s gyötré magát epesztéseivel, tanács, föltétel, sőt remény nélkül, s annyira merűlve vala önkinzásába, hogy az érkezőnek lábkopogását sem hallá, s csak akkor riada magához, midőn Olmay, óhajtásának kétes tárgya, előtte terme; s őt nyájasan üdvözlé.

Büszkeség lövelle egyszerre Laura lelkébe. Ne lássa a kevély, gondolá magában, öndiadalát bennem! s szép szemét, arczát, közletes nyájasságra erőlteté. De Olmay nem vala a könnyen ámíthatók egyike, jól sejté ő a lányka szemében akként ülni az epedő bánatot, miként vékony ködöcskét kies vidéken, szép hajnalon.

Sajnálám, így szóla ő, hogy a lovagjátékon oly alkalmatlanul esék a kisasszony ülése. Járay ezredesné üle szomszédjában, s ezen asszonysághoz megvallom, vágyom nem esni közel.

Már e szerint Mara sokkal alkalmasabban választá helyét, felele mosolyogva Laura. Mi bizton számolhata ő azon szép eseményre róla, hogy be fog esni kendője. Már én édes Olmaym, csakugyan nem adtam volna azt vissza. Mily hasznos fogott volna az lenni egykor izzadást törőlni le a forró csatában, vagy épen halálos sebet borítni be! mint fogta volna a nyájas ereklye segítni elő a felgyógyulást! Neheztelést tán csak nem rettegett asszonyától, édes Olmaym?

Értem a fúlánkot kedves kisasszony, de rólam az lesimúl; a hála annyi figyelemért, mennyivel Marától tiszteltetem, akkor lenne vétkes, ha nem lenne forró.

Úgy van; s ezután hálát reméljen a madarász, hogy tőrke, hálója eleibe madarainak magot hinteget.

Ön éles; de mondja meg, mi kár oly szép hálóba esni?

Ó semmi! mondá elkomorúlva Laura, s felálla ültéből; Mara szép, gazdag, eszes, csábos.

Igaz édes kisasszony, s mi leginkább vonz hozzá, az, hogy ha ámít, ámul maga is. Azon indúlat nem volt elvesztegetve, mely egykorig viszonoztatott. Én úgy is csupán viszhangnak epedezni nem tudok.

Olmay epedhetett így valaha? kérdé Laura; én azt vélem, hogy azon indúlat volt elvesztegetve, mely tiszta, tartós érzemény helyett, zavaros gerjedelemmel viszonoztatott; ilyenen én egy Olmayt felűlemeltnek gondolok.

Kisasszony! mint vegyem e nyájas nyilatkozást? – Olmay megfogá Laura kezét: hátha Lauránál keresném e tiszta tartós érzelmet? – Gyönge kézszorítással felele Laura, s kinéze a hegyekre, elrejtni zúdulatait keblének és lángját arczainak.

Zajosan szorítá őt karjai közé Olmay: enyém vagy tehát lányka! kiáltá s kiereszté ismét karjai közől. De Laura! így szóla, ugyan az a szellő, mely tavasszal játszva susog a falevéllel, búsan kapja le azt ősszel. Szerelmednek megadom magamat, hiúságodnak nem. A szerencse sajátom volt eddig abban, hogy az előzgető szíveket csak elfogadnom kelle, nem keresnem. Te kapod első szerelem-vallomásomat, de egyszersmind most utóljára látogatásomat, mihelyt sokallod föltétemet. Én osztatlan szívet kívánok, olyat, kinek elege legyek, világa és mindene. Ilyet kérek, vagy semmit! Mit várhatok Laura?

Elbocsátva leend mindegyik, felele szemlesütve Laura, mihelyt Mara búcsut kapand.

És sajátom léssz örökre?

Az! sipegé Laura.

Akarsz időt leányka? fontolásra napokat? Ki áll jót: nem hiúskodás hajta-e most felém, mely ismét máshoz fordíthat tőlem? Az zárt el eddig is tőled, hogy játszani láttalak nememmel. Szólj: akarsz időt, napokat?

Nem, nem! kiáltá Laura, én egészen tied vagyok; de viszont egész szivet várok cseréül vissza.

Azt adok. E gyűrüt, ezen égő rubinnal, mint jelképét lángoló szerelemnek, Mara tolá tegnap reám; fogd azt zálogául annak, hogy köztetek érzek és tudok választást tenni. Tőled viszont e kigyó-karikát kérem, jelképét az örök-létnek, melyen át szerelmünknek élni kell.

Laura átvevé amazt, s nyújtá némán emezt.

De e kígyónak Laura, halálos leend csipése a hűtlenen! – E szókat sötét, lángoló szemekkel, s oly fojtott hangon ejté Olmay, hogy Laurát azokra lelke égi kéjének közepette is, titkos borzadály futá végig.

Azonban csakhamar elfúlada az első nyilatkozások varázs éldeleteiben minden tartózkodás. Édeni boldogságot válta mindkettő egymás szerelmében, s Laura elért óhajtások kéjével és büszke diadal örömével, tére be nagynénjéhez.

Hozzád igazítám Olmayt, így szóla ez, mit sem sejtve a nagy változásról; ámbár vesztettnek tartom idődet vele. Gyűrüt láték ujján, mely még utóbbi estvénken is Mara kezén ragyogott.

S most már az enyémen ragyog, mondá Laura, s előmutatá a gyűrüt. Egy óra sokat változtathat.

Zajos örömben áradozék Szentjóbné, csaknem gyermeki faggatásokkal vallatá Laurát s ezt a különben is hiút, még hiúbbá tevé gondolatlanságaival. Laurát, maga sem tudá mi? tartóztatá szivében valami, hogy kivalljon nagynénjének mindent; az örök hűség fogadását s mintegy felavatását elhallgatá.

A bájos szerelemnek első lángolása, miként levegő a látható világot, úgy folyja körül lelkünket, élő és nem élő körzetünket; szerelem mosolyg felénk mindenfelől, azt lehel telt keblünk mindenfelé. Laura ennek szép varázslatában kész vala minden áldozatra, s kéjt lele azokban mintegy meghaladni önmagát. Búcsu adaték a repkedő imádó-seregnek, búcsu minden új hódításnak, hiszen bírá egyben az egész férfi-érdemet, s megtelt szivében nem vala üreg többé elfogadhatni más birtokot. Boldogságban folya el így félév, oly boldogságban, milyet csak érzeni, ízelni lehet, leírni nem. Laura átigéré kezét az ifjúnak, ez elbocsáttatásért folyamodék a hadi tanácshoz; minden órán várá a kedvező határzatot, s úgy tekinté immár Laurát, mint sajátját.