A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet)
Part 16
Még bonyolódottabb lőn a rejtély előtte Várfokon, hová már Kornél és Biri, mint házasok mentek ki az Uzay-háznéppel. Másnap belépe hozzá Kornél. Sógor! így szóla ez, egy levelet nyújtván által neki, mit tudsz e levélről? Gyula átfutá azt, s csodálat fogá el őt. A név és aláirás tagadhatlanul atyjáé vala; de a levél maga, idegen ismeretlen irás, s foglalatja még idegenebb előtte. Ebben Laura hűtlen hitszegőnek festeték; ki iránt egykor maga Bélteky Mátyás is jó szándékkal vala; de megtudván kaján hitszegését, elálla korán szándékától; s nyomósan inteték Uzay, hogy aggott korára, házi nyugalmát ily bizatlan egybeköttetéssel ne veszélyeztesse. Ezen levél sógor, így szóla Kornél, miként Laura mondja, már egybekelés után érkezett, s nem egy két bús órát szűlt a háznál.
Gyula szerencsés vala megnyugtathatni Laurát az iránt, hogy az egész dolog mély titok előtte. Az aláirás ugyan atyám betűi, mondá; de a foglalat, s annak fekete szándéka, egekre mondom, nem lehet sajátja. Laura szívéről nehéz súly gördüle le; fájlalá azt, hogy ismét gyanu alá fogá azon ifjat, kihez őt hála köté, s kit egy idő óta becsűlni kezde.
Csodások valának azon érzemények, miket Gyula születésének és sorsának fölfedeztetése, a nőszemélyekben támaszta. Úgy tetszék mindkettőnek, mintha eleitől fogva sejtették volna rajta a nem közönséges származást, s meg nem foghaták, miként nem vala ez eddig is nyilvános előttök. Cili nem saját indúlatára nézve, mert ezen tekintetből Gyula előtte soha semminek híjjával nem volt, hanem a maga rokonságára nézve, örvende az új viszonynak. Szabadon ereszté most reményeit boldogságának, melynek most mi sem álla ellent, bájos képei után; s csöndes nyugalom s elégülésnek üdve szállának keblébe. Laura, már előbb hála által enyhűlve Gyula elleni keserűségeiben, örvende, hogy föllelé kulcsát számos félreértéseinek. Gyula nem vala előtte többé az elhitt, kevély, a tolakodó csábító. Figyelmes nyájassággal töre most pótlást nyújtni Gyulának, szíve és viselete sok méltatlanságaiért.
Ki Kornélt és Birit együtt látta, több éves házasoknak vélte őket. Az a zajtalan nyugalom, csekély kölcsönös figyelem, az a szabad tartaléktalanság önhibáikkal és megszokásaikkal, az a vonzalomhiány egymás irányában – különös hideg érettséget kölcsönöztek nős életöknek, s éveket előztek abban. Szembetünő volt nálok, hogy inkább körülményeik mint személyeik annak kapcsai. Azonban mindenben jól jöttek ki egymással minden összezördülés nélkül, miként két békés együttutazó, szűk szekérben.
*
Várfokon rémülésben volt helység s udvari cselédség, mely főkép Laurát újolag aggódásba ejtette. A hegyi rablók szemtelensége naponként növekedett. Még ugyan a helység határában nem tettek károkat; de a környékben új-új rablásokat, fosztásokat hordozott a hír, mik borzasztó vakmerőségre mutattak. Többen hoztak hírt az udvarba, hogy gyanús csapatokat láttak a rengetegben, s Bús rabló-kapitány neve naponként iszonyatosb lett, s szájról szájra hordoztatott. Végre sok panaszra kiküldte a megye maga pandúrjait. Össze is csaptak ezek a rablókkal, de veszteséggel. A rablók elszánt kétséggel harczoltak, egy párt elejtettek a pandúrok közől, s néhányat megsebesítettek. A megye katonaságért folyamodott, s néhány nap múlva Ongay a maga huszárjaival bevágtatott az Uzay-udvarba. Egyszerre megkönnyültek segély láttára az elfojtott szívek. Úgy tekintette Ongayt mindenki, mint őrző angyalát, s nem volt szívesség, mellyel kivánsága ne előztetett volna. Laura a legnyájasabb házi asszony vala iránta, Cili pedig testvéresen biztos hozzá, mint Gyula kedves barátjához. Egyedül azon aggódának s Gyula leginkább, hogy azon vakmerő kétségbeesett csoportokkali csatázásai, nyilvános veszéllyel leendnek összeköttetve.
Ongay csakhamar nyomokban volt kémjei által a rablóknak, s másnap korán ellenök indúlt, szorongó szívdobogásaik közt az udvariaknak. Váró remegés ült egész nap ezeknek arczain, mert délután egy pár sebes huszárt hoztak be, s a hegyekben puska-ropogás hallatszott. Kémek jöttek mentek, nem igen nyugtató hírekkel, s Gyula, estve borultával mindenesetre rendeléseket tett az udvarban, fegyvereket töltött, kaput záratott, őröket rendelt – egy szóval majdnem ostromvédő állapotba tette az udvart.
Estve vacsoránál ültek mindnyájan, a mint az ebédlő ajtaja felpattant, s Bús rabló-kapitány egy legényével belépett. Vérszín bársony lengyelsipka volt fején, fekete tollakkal, kaczagánya körülövedzve pisztollyal és karddal, vállán keresztbe vetve lánczon csüggtek poros-tülke és töltéses zacskója, kezében karabély. Sötét tekintettel, szótlanúl Laurára meredt szemmel állt meg az asztal előtt, s ledobbantotta a padozatra agyát fegyverének. Halvány iszony fogott el mindenkit, s a hajszálak égfelé meredtek.
Laura, most szabad vagy ismét! szóla halkkal az irtózatos, mit várhatok Laura? – Laura élethagyott arczára borítá kezeit, s nem szóla.
Laura! mondá a rabló, itt az óra! s egy arany zsebórát teve ki eleibe; ezt egy hízott kényes úrtól vevém el, ki örömeit osztá fel utána; nálam az miattad csak mély bánatnak közeit mutogatá. Pokolba taszítál, de ismét menybe kaphatsz asszony! ne tedd hogy ördög legyek! Ím tíz perczet várok, határozz addig; én mindenesetre határoztam! – Ezzel félre álla a kapitány, s fegyverére támaszkodék.
Engedje addig kapitány uram, szóla rablólegénye, hadd számoljak én is uracskámmal amott. A kapitány intett, amaz lángba borúlt és bosszúban forgó szemekkel állott eleibe Kornélnak. Uracskám házas, a mint tudom, s mi legyen Erzsiből? így szólt hozzá. Ön szíveket tépett el, én hitvány életet fogok! E szavakkal rásütötte Kornélra pisztolyát, s ez leomlott székéről. Sikoltva szöktek fel a nők. Gyula elszánva magát a veszély irtózásai között, ragadta meg Laurát, s villámként ugrott be vele az oldalszobába, hol készített fegyverei állottak. Lövés lyukasztá által az ajtót, a mint azt maga után becsapá, s alig vala ideje reteszt csukni eleibe. Ízmos döfések szakíták azt be; de Gyula már ekkor készen álla vont fegyverével, s szolgálván szemének az ebédlőben égő világ, oly szerencsésen ejté az ajtó beszakadtával lövését, hogy Bús halálosan találva rogyék le. Ugyan akkor esett be hozzá is lövés, s Gyula sebet érzett jobb vállában, de nem gondolván azzal, új fegyverrel rohant ki, a mint az ebédlő ajtaján Ongay berontott, s a rabló-legényt, ki épen kitörőben volt azon, mellen ragadta s huszárjaival megnyomatta. Élet és szabadúlás zajos öröme szállt egyszerre a veszélyben szorongott keblekbe, hálásan csoportoztak többen Ongay körül, míg mások az éledző Kornél körül ápolódtak. Gyula is, harcz tüzétől hevűlten, sietett barátja ölelésére, de már hozzá nem juthatott; inogtak biztalan léptei, s tántorgó lábai lerogytak alatta.
Új zavar, bánat és iszonyodás lepte el ismét a szíveket. Ongay ágyba emelte barátját, tépte ruháit róla, s a keményen vérző sebet látván, orvosért futtatott. Addig Laura forró hála érzetével kötözte a sebet, feledve maga körül mindent, lelkét szorgalmát egyedül csak sokszoros szabadítója mentésére fordítva. Zavarban volt az egész ház. Ongay a rablók tovább-üldözéséről tett rendelést. Cili fűszeres vizekért szaladozott, Biri, ki legelőbb lépett szokott sorába vissza, férje arczait mosogatta a vértől, Laura pedig szabadítóját élesztgette, a legcsodásabb zajgású érzeményekkel keblében; mert a kötözés-közben egy kis mellképet sejtett meg Gyulának mellén, s ebben – saját magára ismert.
Az orvos megérkezett s vele vigasztalás a háznép közé. Gyula sebét nem veszélyesnek, de hosszas gyógyulásunak mondta ez; Kornélt csak az előtte állott, s szétlőtt boros palaczk üvegei sértették összve, s réműlés döntötte le. Biri szokott ledér kedvében s azon dévajsággal, melyet veszélyen túlesés szokott támasztni, évődött Kornéllal, s ily nemű büntetést óhajtott minden csábítgató s hűtlen férfira. Másnap visszautazott férjével Pestre, hol ez alkalmasabb gyógyítást remélt magának és felocsúlást kiállott ijedtéből.
Ha már azok iránt is nyájas vonzalmat érzünk keblünkben, kiket felőlünk jól vélekedni tudunk, mennyivel lelkesebb, mennyivel édesebb lehet azon érzemény, mellyel azok iránt viseltetünk, kiknek titokban ideáljai, imádott tárgyai vagyunk! Önbecsűléssel emel azon érzelem bennünket, hogy valaki tökéletesnek, szerelmére méltónak tartja személyünket, s ez annál inkább, minél becsülésre méltóbb előttünk a tisztelő szerető. Laurát ily nyájas érzemény foglalá el. Tudni, hogy azon ifjú, kit előbb fonák félreértések daczára is kénytelen vala becsülni, később pedig többszörös hálából önként tisztele, ki iránt méltatlan s hideg eltoló vala – már régóta sajátja, oly titkon, oly kimélve, oly viszonyait tisztelve sajátja, – boldogító érzelem vala szívének. Egyszerre jobbnak, szebbnek, viszonszeretetre méltóbbnak tetszék most Gyula neki, a czéltalanúl, a reménytelenül szerető ifjú. Munkás képzelettel, bájos szinekben emelte most ki szép tulajdonait ennek, s csodálta, hogy eddig nem látta a tökéletest úgy, mint most látja. Szinte erőbe került neki most a szemérmes női tartózkodás, hogy ápolásai-közben el ne árulja előtte kedvező érzeményeit, sejtve gyakran az ifjúnak epedését, magán csüggő lelkes tekinteteit, s arczán azon édes zavart, melyet közeles ápoló motozásai okoztak rajta. Egyedűl két gond aggódtatta e részben Laurát, úgymint Cili szerelme Gyulához és a rabló-kapitánnyali történet. Mit mondand a szelid lyányka, az ő barátnéja, kinek forró szerelme, úgy látszik, egyszersmind éltető eleme? Mit gondoland Gyula a rabló szavai után? fogja-e még őt becsülhetni? Ezek dúltak Laura elméjében és szívében, s korlátolták kéjes érzelmeinek kiáradozásait.
Cili hiven megosztá Laurával Gyula ápolását; azt egyedül magának tartni fenn, miként szíve óhajtá, tiltá hajadoni szemérme, mely világ szerint is kényesebb az özvegyénél. A jó lélek fáradhatlan volt Gyula körülti gondoskodásiban, leste, találgatta kívánságait, hogy azonnal betöltse azokat, s nem nyugodt azon jártatni elméjét: mi hiányzik még kedves betege körül? Egy pár veszélyesebb éjen unatlanúl virrasztott fel Ongayval, s figyelme fogyhatatlan volt. Ki sem tudta a kórjeleket s a beteg változásait jobban mint Cili, s éledett lelke a kedvező változással és borúlt a kedvetlennel. Mindig azon panaszkodott, hogy a betegnek nincs elegendő kénylete, s elégületlen volt önmagával, hogy mi szolgálatot sem tehet körülte. Kívánta felgyógyúltát, hogy ne szenvedjen, kórságát még, hogy ápolhassa.
Egy délután egymás ellenében ülének Gyula ágyánál, ki most könnyebben érzé magát s vidorabb vala, Cili és Ongay. Víg enyelgések szögdelének közöttök; Gyula szívesen legele nyájasságaikon, s tartván barátjának egyik kezét, megfogá Cilijét is, s egymásba tevé gyönge mosolygással kezeiket. Ongay gyöngédséggel csókolá meg a birtokába jutott kezet, Cilinek pedig arczát lángolás borítá el. Ürügyet kerese, mi alatt eltávozhasson.
Édes Gyulám, szóla Cili távoztával Ongay, szívesen teljesítném már Harsagon ejtett óhajtásodat. Cili jó és kedves gyermek, s vele boldog tudnék lenni; de a leányka nem akar felém hajlani. Vagy nem vagyok embere, vagy időm rövid; s azt is hiszem: mind rossz vár az, mely csekély ostromra is feladja magát. Szólj vele, s légy kérőm. Tudod, Máli bírta indúlatom deréknövését; a második hajtás gyöngébb szokott lenni, s csak idő segélheti azt erőre. Így nem aggódhatol irántam, ha kikosaraztatom is.
Gyulának súlyos vala e bizomány, de barátjaért elvállalá azt. Részint alkalmasnak is látá, ily oldalaslag eszméltetni a szerető leánykát önszívére, s nem viszonozható szerelmére. Megragadá az első alkalmat, s a lyánka szívét és kezét megkéré barátjának számára. Én a legboldogabbnak fognám érzeni magamat, ezt veté szavai után, ha szívem barátját, szívem barátnéjával egyesülve láthatnám. Az ő szép boldogságuk, szép sajátom fogna lenni magamnak is.
Cili maga eleibe meredve hallá Gyulát. S nem tehetek többet jó tanítóm számára? kérdé húzamos hallgatás után, gyönge szózattal.
Ez szívemnek legforróbb kivánsága jó tanítványnémhoz, mondá Gyula, melyet két vele rokon szív boldogságának óhajtása támaszt abban.
Egy kis időt, csak rövidet! mondá Cili biztalan hangon, hevenyen szorítá egyik kezét, Gyulának paplanon nyugvó kezére, másikat öndobogó szivére, fölkele, s kimene a szobából.
Gyula érzette a reszkető kezet, a lelkendve dolgozó mellet, a haldokló tekintetet, s elborúltak szánó érzeményei. Ó miért vagyunk gyakran kénytelenek egymás kínzói lenni! gondolta magában; miért nem lehet ez életben rokon jó lelkek között, köz nyájas birtok minden érzelem, öröm és boldogság? miért nyílnak e szép virágok mind egyes szívek számára, különszakadó ösvényeken?!
Cili maga szobájába érve, még mindig szívére nyomva tartotta kezét, mintegy óva, hogy ki ne szakadjon az melléből. Elsötétült az élet előtte, mint egy gyász-ülte végetlenség. – Nem szeret tehát! gondolta magában, másnak szánt, mert magát tán más boldogabb bírja! Mim is van, hogy megérdemelném a jelest? – De szerelmem, csak neki élt szerelmem! ó ha tudná, mint szerettem őt! Ne tudja! nem fogja azt tudni soha! Mi szükség felriasztni, kínzani gyötrelemmel boldogságát? Hamvadj el lángolásodban szegény szív, övé nem lehetsz soha!
Laura belépe, s ütköztében aggódva ragadá meg Cili kezét: tán beteg vagy édesem? kérdé.
Nem, felele Cili elhaló hangon, csak mátka.
Tán fejed hő? kérdé ismét nyugtalanúl Laura. Cili főt rázott. Laura zajló kebellel szorította karjai közé barátnéját, s mellére borúlt, szégyenlve előtte, s önmaga előtt, fejledező saját érzelmeit. Mi vígasszal álljon eleibe kedves barátnéjának, ő, ki elrablá előle mindenét s nem tagadhatta: oly elégült kéjjel rablá el?
Mit határoztál édesem? kérdé, fel nem kelve Cili melléről Laura.
Elhalni szerető szívemmel! felele amaz.
Laura ki nem állhatá saját szíve teljét; ömlenie kelle. Nem csallak meg jó lélek vétkes álkodással! mondá; tudd meg a titkot – Gyulád engem szeret!
Cili feltolá melléről barátnéját, szemébe merede neki, s maga homlokát dörzsölé, mint ki álomból kíván serkenni. Egyszerre fény villana meg lelke előtt, s egészen világos lőn előtte Gyula viselete. Úgy van, téged szeret! mondá halkkal, mintegy magához eszmélve; s én együgyü, ezt nem látni, s még mást hinni tudni! Be szép, be jó is vagy te Laura! ki ne szeretne téged? – Hevesen szorítá magához barátnéját, majd kiszakítva magát, lerohana az udvar kertjébe.
Itt Tamás dörmögve jött vele szemközt. Lássa nagysád, így szólt ez Cilihez, amott a mulató mellett, még nem csinálták be kőmíveseink a rést, csak betámasztva volt az; azon jöttek be a rablók, s úgy lepték meg vacsoránál a cselédséget. Kezem, lábam ettem, hogy nem mehettünk segélyre. Mind a fennorrú Nánika ennek az oka; minden patvarral nyalakodik. Jó vadász uram, a hitetlen eb, a rabló kapitány csapatjából való volt ám, és kémje annak; ott ül őkeme is fogva, az éléstárban a többivel.
Még fakadozott Tamás, a mint egy szórt hajú, bánatos sáppadt arczú, de vonzó szépségű paraszt leányka a résen behágott, s lelkendve felsietett. Biztalan tévelygő tekintetei, az erőszakos heveny mozdulataiban, figyelmessé tevék Cilit és Tamást.
Ez-e Várfok, és az Uzay-udvar? kérdé a leányka. Igennel felele Tamás. – Nem jöttem-e későn bátya? mondá amaz, s esdekelve fogá meg Tamás kezét; itt-e még az elfogottak?
A rablókat érted hugom? dörmöge Tamás; még nem akasztották fel őket.
A lyányka oly szívreható esenynyel pillanta Tamásra, s megragadott kezét oly forrón csókolá meg, hogy Tamás egészen megenyhüle.
No no, húgom, azt tartom, lesz köztök olyan is, kit nem akasztanak fel; ki tudniillik embert nem ölt.
Az én Pistám bizonyosan nem ölt, állítá nagy hiedelemmel Erzsike; hallom, csak a palaczkot lőtte el.
Úgy-e? mondá Tamás, az hát a kedvesed? még ezt leginkább tűrhetem, mert búsulása megbánásra mutat, míg a többi ördögnek adta lelkét.
Erzsike oly hatólag rimánykodott: eresztessék Pistájához, hogy Cili közben járást igért neki a kapitánynál, kinek híre nélkül a rablókkal szót váltni nem vala szabad. – De pihend ki magad előbb jó leányka, mondá szánakozva Cili, látván, hogy alig áll fáradt lábain, melle alig piheg s testén és lelkén nyugtalan küzdések lankadásai látszanak. – Nem, nem, mondá Erzsike, csak látni őt lesz pihenés nekem; nem vagyok fáradt. A másik éjjel iszonyú álmaim voltak felőle. Egy angyal hófejér fellegen ülve, tiszta liliom-köntösben szállt felém, pálma-ágat tartva kezében. Nyájasan mosolygott arcza, miként szép ragyogású nap; térdre buktam előtte, intettem Pistának is tenné ezt, de ő makacsul nem cselekedte. Egyszerre szemlátomást borúlt a szép hófejér felhő, gyászabb lett a liliom-köntös, lángolt a pálmaág, és lángba borított maga körül földet és eget. Majd Pistára rohant a pálmaág, mely egyszerre tüzes sárkány lőn. Anyám ébresztett fel nehéz nyögdeletemből. Ó nem fordúlt-e el tőle végképen a mennyei kegyelem, hogy kárhozat útjára tévedt?!
Ongay kapitány részint szétoszlatá, részint öszvefogatá a rablókat, s ezeket épen útnak indítá be a vármegyére, a mint Cili és Tamás a lyánkával felérkezének. Csak egy pillantat vala, mit ennek a szólásra megengedhete, mert Pista, három társával már szekeren üle.
Pista! kiálta szorongó hangon Erzsike.
Erzsi! kiálta vissza Pista, minek jöttél? elölni-e óra előtt? – Arczára borítá kezét, s mozdúltában láncza megzördüle.
Ne csörgesd lánczodat édes Pistám; szívemet járja. – Ezt mondta Erzsike, meghajlott s esdekelve tette össze kezeit. – Nem nyomja-e, a megváltóra kérlek, súlyosabb láncz lelkedet? szólj, nem öltél-e embert Pista?
Nem édes Erzsim! úgy adja isten üdvemet!
Fény ragyoglotta egyszerre Erzsike arczát körül, s szorúlt melléből fojtva tartott lélekzetek keltek ki; nyugalom terült el egész lényén. Nyájasan beszélt otthoni dolgokról, maga és Pista szüleiről, barátokról, szomszédokról, jóakarókról: nem egy szót is saját bánatiról.
Mit végeztél sorsod felől édes Pistám? ezt kérdé végre.
Katona leszek jó Erzsim, felele Pista, miként szándékoztam, mig rossz sorsom és boszú-lihegés rablók közé nem taszítottak.
Minek katona jó legény? minek mindig csak ölés vágás? Ez az állapot könnyen szívet és lelket szilajít; neked Pistám béke kell, béke önmagaddal és isteneddel. Nem előbb találnád-e ezt csendes faludban fel, melyben születtél és azon szentegyháznál, melyben keresztvízre tartottak?
Nem, jó Erzsim! gyalázatnak nem megyek haza. Néném meghozta nekem, hogy örök hajadonnak ajánlád fel magadat; mit keresnék én otthon?
Fogadást tettem Pista, mondá Erzsike, hogy alkalmat és malasztot nyerhessek leróni iszonyú bűnhödésemet. Te is kedves ifjú ne felejtkezzél el jó istenedről, kit megbántottál. Fogadd fel ezt Pista, ha megengedtél szívedből.
Pista felfogadá ezt; indúlót parancsolván a kapitány, Erzsike reszketve nyujtá át Pistának kezét, s melje kis szalagocskáját, minthogy emlékül kíváná ezt a boldogtalan. Elzördültek a szekerek. Erzsike utánok meredt homályló szemével; indúlni akart, de összerogyott atyjának karjai közé, ki utána szágúldott vala szerencsétlen leányának.
Cili ápolás alá vevé Erzsit, s minthogy a test rogyottnak látszék a lélek súlyai alatt, ágyba erőlteté őt. Résztvéve vigasztalá a nyugtalan tépelődőt; de Erzsikén csak azon egy vígasz látszék fogni, hogy Pistája nem kárhozatnak fia, s még a világ szerencséje nincs örökre elzárva előle. – Csak boldognak tudnám őt, ó csak boldognak! így esenkedék, mi könnyen tűrném saját kínomat! – Atyja aggódva tére leányával haza.
Cilire csodásan hatottak Erzsike szavai. E paraszt leányka, így szóla magában, csekély míveltségű érzeményivel is, mily nemesen függeszti fel saját boldogságát kedvese boldog állapotjától! s ím én e szirten törést szenvedjek-e önző szívemmel? Mert nem alacsony önzés-e az bennünk, midőn tárgyát szerelmünknek csak azon egy föltét alatt kivánjuk boldognak, ha velünk s általunk lehet az? Szükség-e elhalni a lélek-rokonságnak azért, mert kezünket nem szerinte csatlá sorsunk vas akaratja? A tiszta szerelem, e mennyei szép láng keblünkben, ne birna-e felülcsapkodni földi silány viszonyokon? Elzáródjék-e keblem a nyájas reggelnek élesztése, és hűs estvének enyhítése elől, csak azért, mert oly kerten kelt amaz, oly kerten nyugszik ez, mely nem enyém, mely másnak sajátja?
Egyszerre szilárd lőn nála azon föltétel, hogy elfogadja Ongay kezét. Az eleinte idegen gondolat, mindinkább megbarátkozék lelkében, s végre sajátos kecsekkel kezde mutatkozni előtte. Gyula barátja nejének lenni, szeretett barátnéját Gyula oldala mellett látni, mily nyájas, mily kecses viszonyok! Képzete lassadán kifesté minden részleteiben a kedves rajzot: mint fognak élni egymás szomszédságában, felosztva az életnek örömét és bánatát, közössé téve minden eseményt, mely egyik vagy másik háznépet érdekelni fog. A kies háttérbe Gyula és Laura gyermekeit tevé; miként fogja ezeknek valamelyikét átengedtetni magának, miként nevelni azt, miként beszőni magát és egész életét barátja és barátnéja életébe!
Gyula kéjes örömmel sejté Laurában a részére kedvező változást. Elfogúlt vala ez most gyakran, szemérmesen tartózkodó, de lelkesen nyájas; a benső szívesség ki-ki szökdele szemébe és mozdúlatjaiba. Szava és viselete ugyan kiszámoltabbak valának, de a kelő szerelem jelenségei oly mutatkozók tekintetében, sőt magában eddigi szabad társalgása korlátozásában is, hogy Gyulának nem lehete saját üdvét nem sejtenie. Varázs bájú zavar köté most mindkettőjöket, midőn Laura Gyulának sebét kötözé. Ezen foglalatosságot, mit Laurának szíve szívesen tőn, most nőiségből inkább tétette volna ugyan más által; de magára vévén azt eleinte, most már önelárulása nélkül másnak át nem adhatá.
Ongay ágyánál üle Gyulának, ki naponként közelebb vala felgyógyulásához, a két barát részint a múlton, részint a jövendőn legelteté kölcsönös érzeményeit, a mint Cili nyugodt nyájassággal belépe kötésével, Ongay mellett az üres széket elfoglalá, s részt vőn a férfiak beszélgetésében. Laura kulcsokért küldé be Nánit; a pajkos Ongay azonnal búsongó arcza végett évődék ezzel, s a vadásszal ingerlé őt. Náni boszúsan kele ki a férfiak ellen, s erősen állítá, hogy ezen álnok kétszínű nemnek nem hiend többé soha. Nem szeretném, mondá mosolyogva Ongay, a mint Náni kimene, hogy a szobaleánynak ellenünk férfiak elleni boszús hite, ragálylyá válnék asszonya és kisasszonya között. Cili kisasszony, miként tapasztalám, első fogna lenni, kire e veszélyes nyavalya elragadna.
Cili pirúlva mosolygott, s kezét nyújtotta Ongaynak. – Engem ne féltsen kapitány úr, így szólott; a többek közt oly egy pár férfit van szerencsém ismerni magam körül, kik elegendő előző szerek e ragály ellen.
Ongay nyájasan csókolá meg a nyújtott kezet, s Gyula a másikat vivén ajakához, használá az alkalmat, megújítni barátja részére kérői tisztét.
Én a kapitány úré vagyok, felele szeliden Cili; szívemnek elég kezesség az, hogy ön barátja tisztelt tanítómnak. De legyen szabad két föltételt kérnem, mik boldogságomat nyájasan fognák nevelni. A barátság ösvényünkön tartós szelid virág, s az érző szív nyájasan és illően kötözi ezt egy nyalábkába, a szerelemnek tán szinesebb, tán szagosabb, de tartatlanabb virágával öszve. Nem tagadom, örömestebb kivánnék itthon élni rokon szivek között, mint idegenben zajlakodni. Ez lenne tehát egyik kérésem kapitány úrhoz.
Ongay szívesen megigéré ezt, vége lévén úgy is a háborúi kilátásnak. Ám teljesedjék, úgymond, nálam is azon köz vád a magyar ellen, hogy katonai félpályáiból haza sóhajt; mi minden esetre legalább is bizonyít annyi jót, hogy honja földét, légét szereti. S a másik föltétel édes Cilim?
Bélteky urat illeti, mondá Cili kissé reszkető hangon. Előzzön meg bennünket egybekelésével az én jó Laurámmal.
Gyulában elálla e szókra a vér és lélekzet. Hogy jő a lyánka e gondolatra? gondolá magában. Megfuttatá szorongva gondolatját: ha nem árulá-e el magát valamikor előtte? s mindinkább megfoghatatlan lőn Cili nyilatkozása neki.
Édes Cilim, felele Gyula, megvallom, csodálat fog el, s nem tudom megfejtni magamnak: miként jöhet e kivánságra?