Part 15

Mosolygnom kelle domine spectabilis! hogy még megfosztathatónak is lehete tartatnom! Quo quo scelesti ruitis? kiáltám a két kurta birónak; nem ismerem torkaitokat atyafiak, de ha csak kevéssel bővebbek is a rendesnél, a miben kétségem nincs, gyanítom, hogy a csárdás amott az aljban, minden vagyonkámért sem fogja megenyhítni szomjatokat. Jertek, mást gondoltam én! s megindúltam előttök a tűz felé, ők pedig bizonytalan léptekkel jöttek utánam. Oda érve leheveredtem a parázs mellé; ti meg ide két oldalt telepedjetek le hozzám, mondám; a sültet ide előmbe tegyétek, lakjunk jól belőle mint illik hárman; aztán én ismerve a vidéket, mert ide való vagyok, majd elvezetlek jó friss hűs forráshoz benneteket; így ehetünk, ihatunk, s mi legtöbb, jó barátok is maradhatunk.

A két madár nem tudta hevenyében mit véljen? egymás szemébe nézett, s kaczajra pattant mind kettő. Tehát egér vagy te is? mondának fejcsóválva; no jer, lakj jól velünk; tán csak nem gágog ki a lopott lúd a te béledből is. – Leültek mellém, s ettünk; megvallom, én némi belső aggódással; mert az ő szavokra eszméltem először, hogy orgazdává lettem. De már vissza nem léphettem, mert gondatlanúl magam tettem a javaslatot.

Étel-közben tudakozá az egyik: mi vagyok? – Professor, mondám. – Tehát tudós? üsse a patvar! kiáltának, miért nem rikoltád először is ezt fülünkbe? dehogy kerestünk volna pénzt körülted!

Igéretem szerint, mihelyt jóllakánk, elvezetém új barátimat a forráshoz, melyből ők ugyan kissé foghegyen, én pedig elégüléssel ivám. Ekkor szegődtetni kezdének magokhoz. Mit fognátok nyerni velem? mondám; a görbe úthoz még több ügyesség kell mint egyeneshez; én pedig ez utóbbin is bukdácsolok. Megrázák kezemet, forró barátságuk jeleül, nekem ajándékozák a lúd-nyársat, mint ritka szert nálam, s nyájasan válánk meg egymástól; ők sok szerencsét kivánva nekem, én, minthogy hasonlót nem teheték, jó éjszakát nekik.

Porubay előadása nevelte Laurának remegését. Igaz tehát, hogy rablók tanyáznak a vidékben. Szorongató remegése annyira hágott, hogy egyedűl nem maradhatott a szobában, s kivált az éjek csöndes magányai borzasztók valának hánykódó képzeletének.

Férje nyájasan nyugtatgatá vigaszival nejét; de mikre önmagának is szükséges vala. Uzaynak szembetünőleg roskada egészsége, s az orvosok aggodalma nem vala többé titkolható. Nem szóltak ugyan a vérségnek, nehogy rémítéssel bajt neveljenek; de a ház barátinak megsúgták, hogy mellbeli vízkórság az úr nyavalyája, s előre elkészítni szükség azokat, kiknél a halál szívet tépni fog. Ehhez annyival több idő és mód szolgált, hogy Uzay nem volt ágyhoz szegzett beteg, s olykor jobbúló erőt mutatott. Most Porubaynak néhány napi társasága szemlátomást fölvidította őt, s elváláskor, ennek több újabb látogatást kelle igérnie.

Gyula a maga részéről, érzelmeinek hullámzása közt hányaték. A vár-romi esemény, az orvosoknak Uzay felőli nyilatkozása, Cili szerelme, mi felől nem kételkedheték tovább, Regéczy czélzásai, és saját sorsa, csodásan zajlottak keresztűl lelkén. Nem jöve álom szemére, s bár éjbe haladt már az est, lement az udvarra, miként szokott, a szabadban eredni gondolatainak. Nyájas volt az éj, csillagos az ég kárpitja, s Gyula egymást váltogató érzelmek és sejtemények közt sétált fel s alá. Minél mélyebben merült gondolatiba, annál nagyobb bonyolódásba látta élte pályáját, s annál jótevőbben hatottak lelkére a bíztató ég felé vetett pillantatjai, honnan egyedül várta sorsa nyájasabb fejleményét. Győződve volt, hogy egyedűl várás és kitűrés az, mit most körűlményei közt tehet. Elmetszve látott maga körül minden önmunkássági fonalat; érzé, hogy csak idő és körülmények változása nyújthatják azt ismét kezébe egykor. Nyájas remények küzdtek szivében borús érzelmekkel, mikbe merűlve, csak akkor eszmélt magához, midőn szokatlan világosság csapott szemébe, borzasztó az éji homályban. Cili ablakáról jött ez, s Gyula az első felpillantással mindjárt sejtette a gyúladás veszélyét. Láng csapkodott ki az ablakon, s ennek üvegei szertepattogtak alá. Szél-sebességgel töre fel Gyula a lépcsőkön, felriasztá a szobaleányt, ki az első szobában alvék, s beront Cili szobájába. Lángban, füstben és gőzben vala itt minden, s ágyában szorongva nyögdele Cili, már alig hallatszólag. Izmos karok közé ragadá Gyula a lyánkát, ki már fejcsüggesztve pihege vállain, s kironta vele a szobából, le az ispánné lakába, mely alul oldalt esék a kastélyban. Itt azonnal gond és segély alá fogta a beteget az ispánné, Gyula orvosért futott, s mikorra megjött ezzel, már a beteget az egész háznéptől körülvéve találta. De mint nem hűlt el, a mint ebben nem Cilit, hanem Laurát lelte, ki bágyadt, de nyájas tekintettel látszott köszönni neki megszabadíttatását. Miként gyönge előadásaiból ki lehete venni, Laura remegéseiben megcserélte a maga szobáját, mely a hegyekre nézvén, neki borzasztó volt, a Cilijével, melyben a históriai festmények összetett székeken halmozva állottak. A szobaasszony ezekhez közel almozott, a gyertyát miként Laura kiváná égve hagyta, s álomba merült; ugyan ezt tette Laura is, kit több éji nyugtalanság nyomott, s ez csak iszonyú gőzre ébredt, de nem volt ereje többé kirontani a veszély elől. – Az alatt Náni fölrémített a háznál urat és cselédet, a gyulás hamar elnyomatott, mert a szobát erős bolthajtás borította; de bútorai nagyjából elégtek, s a szobaasszony, ki asszonyával benhált, benfúladt.

Azonban új réműlés érte a házat. Cili nem találtatott sehol. Hosszas sikeretlen zörgetés után, betöretett ajtaja. Fekhelye látszott ugyan ágyában, de őt magát nem lelték; nyitott ablaka alá lajtorja volt támasztva. Zajba jött egyszerre az egész háznép, az öreg Uzay kezeit törve, mások szerteszaladoztak, magokon kívül fájdalom és réműlés miatt. Gyula azonnal lóra parancsola néhány cselédet maga vezetése alá, s épen kironta velek a kapun, a mint egy huszártiszt szemközt hozá az elveszett leánykát, karjai közt keresztűl vetve lován a szép terhet. Nyugton uraim! kiáltá a tiszt, itt az elrablott kincs; előre szöktete legényével, s utána vissza embereivel Gyula. Leírhatlan volt öröme ez utóbbinak, a mint a szabadító tisztben barátját Ongay Józsit ismerte fel. Ő nehány napi szabadsággal ment jószágaiba, rendbe hozni azokat, s miként barátjának igérte volt, útba ejtette Várfokot. Igen kiszámolt levén ideje, sietett, éjekkel is pótolta útját, hogy csak egy pár napot is áldozhasson Gyulájának, s így történt, hogy az ország-útról a falu felé fordúlván be, szorongó sikoltás ütötte fülét, s lovasok robogtak felé. Ongaynak helyén volt szíve, s bajt sejtve nem késett segélyül előre rontani. Megállj ki vagy? ezt dörgötte a lovasoknak. Egyike ezeknek pisztoly-sütéssel felelt, de nem talált. Ongay és legénye tüzesen csaptak a rablókra, s néhány fordúlat után Ongay oly szerencsésen vágott ahhoz, ki vezérök látszott lenni, s Cilit tartván karjain szabadon nem viaskodhatott, hogy a vágás annak lova fejét érvén, ez azonnal lerogyott alatta. Iszonyú káromlással fogta ez balkarja alá a lyánkát, s jobbjával dühösen vívott. De Cili eszmélt a segélyre, s kettőztetett erőlködéssel kifejtette magát rablója keze alól, s futásnak eredt vissza a falu felé. Egyike a rablóknak felfogja ismét a sikoltó leányt, de elereszti megint. Csalatkoztunk kapitány uram! így kiált ez, a leányt hoztuk el, nem az asszonyt. – Tüzes menykő! dörög a rabló-vezér, felkap egyik legénye lovára, s elszáguld embereivel az erdő felé. – Ongay nem tartá szükségesnek űzni őket a sötétben, lovára vevé a remegő leánykát, s behozá őt a rémült háznéphez.

Sok függ első fölléptünktől valamely háznál arra, hogy szív nyíljék ennél előnkbe, vagy csukódjék előttünk. Ongay hálára kötelezve jelent meg Várfokon, s egyszerre, mint a ház védangyala fogadtatott ottan. Az ifjúnak nyílt egyenessége, józan tüze, minden jó és szép iránti lángolása, mit biztos érzelem inkább, mint tudományos nyomozás és mívelt fő vezérlettek, deli elfogó külseje, vidám élet-kedvű kedélye, nyájas, nem simúló ugyan, de őszintes társalgása, nevelték az első kedvező benyomást. Bánattal eresztetett el útjára az Uzay-háztól, mit csak azon igérete enyhíthetett, hogy első alkalommal hosszasabb időre teendi látogatását annál.

Ápolás és ifjúi könnyen pótoló erő, csakhamar lábra állíták Laurát; de Uzayt kor, régi sinlés és házát ért csapások ágyba szegzék, s nem vala többé remény felgyógyulásához. – Laura nem tágíta ágyától, unatlan vala ápolásaiban éjjel és nappal. Most, midőn közel állott elvesztéséhez férjének, még egyszer oly foglalatos vala lelke kiemelni ennek számos szép tulajdonait, vádlani önmagát, hogy nem vala tán elég méltatással azok iránt, s ügyelettel gyöngeségeire, mikkel minden halandó bír, s ő oly kevéssel, oly tűrhetőkkel mások felett!

Báró Regéczy kiérkezett a városból, részint átvenni kialkudott borait és lovait, részint új alkukat kötni. Az Uzay-ház más czélt sejtett jötte alatt. Törte magát eleibe és szolgálatára a cseléd, melynek még friss emlékezetében voltak ajándékozásai; mindenki ragadta podgyászát szobájába fel, hogy alkalma lehessen szolgálni körülte. Azonban az uraság elfogadása nem felelt meg a cselédének. Udvarias volt az, de minden szívesség nélküli. A báró látta a nagy változást, s az első és mostani elfogadtatása közti különbséget, mosolygott magában, s Gyulára gyanakodott; azonban mint jártas világi, mit sem akart látni. Kitárakodék hozott ajándékival; Laura kótákat nyere tőle, Cili egy régi pénzgyűjteménykét, általában a ritkább nemekből, egy pár intagliát, cameát, s Károly egy kis török paripát. Lángoló vala öröme a fiúnak ezen; de Laurát és Cilit alig birhatá Regéczy, ajándékai elfogadására. Átallunk kötelezettek lenni azok iránt, kiknek czéljaikon átlátunk, s nem szándékozunk teljesítni azokat; idegenkedvén finomabb eszméletünk hálára szólíttatni fel, midőn előre látja, hogy hálátlannak kell lennie. Cili erősen állott föltételében: nem lenni a báróé, Laura pedig jól tudta, mily keveset remélhet javára ennek.

Azonban Regéczy nyájas és unatlan volt figyelmeiben a ház minden tagjai iránt, melynél kedvező kilátásai valának. Finom udvariassága, mely önkénytesen és szokássá vált simasággal folyt ki viseletéből, többnyire megnyerte a családot; a nők is kénytelenek voltak megvallani, hogy ő egyike a legmulattatóbb, legügyesebb társalkodóknak. Gyula, ki régóta nem volt vele, elbámult azóta gyűjtött ismeretein, kivált a mint Cili előtt e pénz-gyűjtemény darabjait tolmácsolgatta, oly széles historiai jártasságot fejtett ki Kálmán, hogy Gyula és Cili méltatlanság nélkül csodálkozásaikat tőle meg nem tagadhaták; annyival is inkább, hogy előforduló alkalmakkal is bebizonyította azt, hogy ismeretei a históriának minden ágaira kiterjednek.

Nem hogy hideg tudnék lenni báró úr ajándéka iránt, mondá Cili, hanem hogy igen is érzem annak becsét, megvallom: inkább óhajtnám az ily ritka darabokat, közintézetek gyűjteményeiben, s közhasználatban tudni, mint magányos kezek közt. Ez utóbbi esetben úgy vagyok kénytelen tekinteni azokat, mint egésznek kiszaggatott részeit, míg azok egészben a históriai nyomozások körül a legsikeresb hasznot nyujthatnák.

Annyiban helyes ezen ohajtás, közbe szóla Gyula, a mennyiben közbirtokká fognának válni ezen darabok, miként közbirtok maga a tudomány is, s így többoldaluak lehetnének a nyomozások és fölfedezések.

Magam is önző zsugoriságnak, s közjó iránti buzgalom hiánynak tartom, mondá a báró, különködni egy két oly ritkasággal, mely közintézetek nagy gyűjteményeiben közhasználatuvá lehetne, de emberi gyarlóságunk: bírni szeretni gyakran oly dolgot is, melyből semmi egyéb hasznunk, mint hogy birtokosai vagyunk annak. Nálam azonban nem vagyon-vágy, hanem szenvedély volt a gyűjtögetés; ily esetben úgy tetszik, menthető a nagy gonddal, költséggel, fáradsággal szerzett gyűjtemény megtartása. De mit mondjunk ott, hol egyesek felfedezett titkot, találmányt, vagy fortélyt birnak, mik emberiség boldogítására szolgálhatnának, s nemtelen egyedüliséget csinálnak azoknak birtokából, csupán azon aljas viszketegből, hogy tudhassanak valamit, mit más nem tud, s azzal mások felett némi felsőbbséget mutathassanak?

Az ifjú Regéczy a maga társalgási tulajdonival, ha nem szerelmet is, de jóakaratot bizonyosan fogott volna támasztani maga iránt az Uzay-háznál, ha más alakban jelen vala meg annál, nem kérőjében.

Másnap estve vacsoránál ülének, s a báró épen városi eseményekkel mulattatá a társaságot, a mint Bodnárral Porubay belépe. Elhalaványodott a beszélő s fennakadt nyelve szavában. Porubay is meredt komorsággal tekintett a báróra s eszméletlenűl fogadta el az ajánlott széket. De a báró egyszerre felugrott ültéből, s minden feltünő elfogultság nélkül, meleg kifejezésekkel üdvözlötte a professort, sajnálkozott maga ritka szerencséjén látogatásihoz, járatáról tudakozódott, s nem eszmélve, vagy ügyelve ennek nyilvános zavarára, s egy tagú feleleteire, elhalmozta őt kötelező szavakkal. A báró ügyes simasága ismét folyamatba hozta a beszélgetést; alig tünének fel valakinek többé az első kedvetlen benyomások.

Asztal után bevoná Regéczy Porubayt a maga szobájába. Mindketten nyugodtan jövének ki abból, s a báró sajnálkozva említé a társaság előtt, miként kedves barátja a professor úr, oly újságot közle vele, mely a városbai sietős bemenetelét kivánja; a minthogy másnap búcsut is vőn az Uzay-háztól. Senkinek sem vala ez oly kedves mint Cilinek. Cili oly pillantatot vetett Gyulára, melyből léleknek kéje lángola felé; mert nem lehete nem látnia, miként örvendett Gyula is a báró búcsu-vételének; s mi tehette ezt egyéb, mint szerelem aggódása?

Uzay nyavalyája naponként súlyosodék, fuldoklásai erőltetőbbek, aggódtatóbbak levének. Egy éjjel zörögtek Gyula ajtaján; a beteg, fiát kivánta magához, s Gyula bement vele. Az öreg kinyújtotta reszkető kezét, másik Cili fején nyugodt, áldani akart, de a szó nem volt többé erejében. Néhány percz alatt kikölt a lélek belőle. Gyula ellágyúlva fogta be kegy-urának, barátjának szemeit, Laura eljajdúlva rogyott férjére, gyermekei hideg kezét nyomták ajkaikhoz, s Tamás az ágy mögé térdelve csókolta volt ura lábait. Bú és jaj szó terjedt el az egész háznál és helység lakosinál, kik jámbor urokat szivökből szerették. Kiki legszebb tulajdonait, s önmagávali legszivesebb viszonyait tartotta szíve előtt, és szája vetélkedett okok felhordásában: szánnia a kimultat.

Jótevőleg munkálnak, hatnak körültünk, midőn kedveseink halnak el, a látogatók, járók-kelők, a temetési zaj, és azon bajlakodások, mikre új viszonyaink kényszerítnek bennünket. Időt adnak ezek élet-vágyunknak és erőnknek, megvívni a bánattal, s diadalt venni azon. Magány gyakorta elfogná ölni lelkünket.

Uzay halála inkább súlyosb mint véletlen csapás volt a házon. Több hetek teltek el tompa fájdalomban, végre nyugosztalódott kiki, s új viszonyai után, új élet-terven jártatta elméjét.

Laura atyja, az öreg Türey, behajtatott az udvarba, s lélektelen tört fel a lépcsőkön. Lyányom! így szólt Laurához, gyalázat fenyegeti házamat! Kornél fiam egy comédiásnét akar elvenni; ma veszem a hírt Pestről. Neked eleitől fogva nagyobb hatalmad volt rajta, mint nekem; menj be hozzá, s ha lehet óvj meg a szégyen halálától!

Az öreg majd vígasztalhatlan volt, s nem nyugodt előbb, mint Laura megigérte, hogy bemegy s értekezik bátyjával. Azonnal rendelések tétettek az út iránt. Bemenendő vala az egész háznép, egyszersmind némi szükséges változtatásul is a folytonos házi viszályok ellen.

Laura és Cili egy kocsin utaztak, Gyula Károlylyal másban. Kevés és szaggatott volt a beszélgetés mindkét kocsiban; kiki saját gondolati és érzeményei után eresztette képzetét, melyet kocsirengés és tárgyak felváltásai éber-életben tartottak. Est borúlt már a város felibe a mint bele értek.

Kornélt nem lelték a szállásán; a magyar szinházban volt, s oda ment társaságunk is. Kornélt itt sem láták; Gyula megtudá, hogy a színfalak megett mulat, miként rendszerint szokott, mióta a színész-társaság Pesten játszik. Azonban Kornél megsejté a vidékieket s lejöve közikbe. Lessing Galotti Emiliáját adák, s a társaság több tűzzel mint művészi készülettel, több érzéssel és természeti tapintattal, mint studiummal játszék. Gyula tűrhetőleg, s várása felett lőn elégült az előadással. Várjon ön, szóla hévvel Kornél, első művésznőjök még nem lépe ki. Abban fog ön kellemet, erőt, kifejezést s érzést egybeolvadva találni. – Most! kiálta Kornél, s kézen ragadá Gyulát. Egy deli fiatal, virágzó, gömbölyeg testű személy lépe fel a színpadra, s a közönség tapssal üdvözlé őt. Gyula rámereszté szemét, s halvány sáppadás űze el egyszerre minden vért arczából. Hirtelen változásról panaszkodék, s kirohana a színházból.

Gyula legelőbb is szállását tudá meg a művésznőnek. Nyugtalanul lesé hazajöttét; szorongó érzetek közt jára kapuja előtt fel s alá. Jött végre ez, mohón rohant eleibe Gyula, s látta, hogy nem csalatkozott, ő volt – Biri, a testvérhúga. Mosolyogva nyújtott ez kezet neki, s felvezette őt szobájába.

Te vagy-e Biri? vagy képzetem játszodtat-e? Te vándor színész társaságnál?

Biri vállat vonított. A mi társaságomat illeti, felelt ledéren Biri, hidd el édes bátyám, alkalmasint arányban áll az közönségünkkel. Annyit nyújtunk, mennyi kivántatik tőlünk, s mi nem vagyunk okai, hogy többet nem bir kivánni jó közönségünk; jónak mondom őt, mert elég kegyes hazafiuságból elnézni botlásainkat, s megtapsolni mindent, mi nem épen botlás. A mi pedig állapotomat illeti: sorsom így akarta édes bátyám, s előadá bátyjának a maga történetét.

Biri mindinkább mélyebben szövé biztosságait Legulival. Ez utóbbit azon homályos remény is lépezé, hogy többnyire sinlő nője halálának esetére, elkészítse magának a szerencsét; Birit pedig kedélyének gondatlansága és heverő unatkozás, e hatalmas bűn-alkalom, kerítgeték. Nem sejté a szövetséget senki, ámbár a cselédség már suttogta a két háznál.

Egy délután nyári hőségben, Matyi borködtől nyomott fejének pihenést keresett a kertjében, s a peres diófáknak, miknek Gyula elmente után ismét béke és élet engedteték, átszolgáló hűs árnyában leheveredett. Rövid szunnyadtából boszúsan ébredt fel, mert a szomszéd kertből, ugyanazon diófák alól víg nevetkezés és dévajkodás zajgott által, s elverte nyugvónknak déli álmát. Kifakadóban volt Matyi, ráismervén leánya szavára; de a tréfa-űzés csakhamar gyanús kezdett lenni előtte. Átlesett a palánk hasadékain, de azok nem engedvén tiszta látást, felmászott egyik fája derekán, s itt nem volt nyugtató a mit látott. Felgerjedt iszonnyal tapasztalta leánya biztosságát azzal, kit hálának kelle köteleznie le házához, s kit szent lánczok kötének nejéhez. Nem lehete ura borús felindúlásának: jöjj elő gyalázatja véremnek! kiálta le a fáról leányának; és te hálátlan por-csiszár! kiálta Legulinak. Menykő csapott le e szókra a mulatozó pár közé; Biri futásnak eredt fel Kriskához; Leguli pedig rövid zavarodás után, legjobbnak vélte szembeszökni a boszús apával. – Hagyd el sógor az apai boszút! kiáltott által Matyinak; a természet hatalmasabb az ész fontolgatásinál.

Ez a mentsége minden gaznak! felelt lángolva Matyi. De silány az, egy nős csábítóra és egy magyar hajadonra nézve!

Amice Matyi, a fa soha se szégyenelje gyümölcsét; mert miért nem termett jobbat? A dolgot csak hiresztelés fogja gyalázattá tenni. Az én Kriskám beteges, később minden jóvátehető leend.

Matyi annyira reszketett e szavakra boszúságában, hogy majd lehullott a fáról. Minden durvasága mellett is elég becsületes érzettel bírt ő, átlátni ezen terv és kinézés tisztátalanságát: különben bánta ő eddigi rokonúlását is Legulival, s most kétszeresen borzadozott azon gondolattól, hogy őt, kit nem becsűlt soha, hanem csak használt, egykor vejének szólítsa.

Mit sem szólva szállt le a fáról, s felsietett Lénihez! Itt mérges hevet fuvallva járt fel s alá szobájában, hányta, vetette elméjét: miként előzze házának minden órán kitörő gyalázatát? Majd idegenbe akarta küldeni leányát, majd elzárva tartani őt a háznál, majd nyakrafőre férjhez adni. Akadályokra talált mindegyik tervénél, de még is legkevesebbre az utolsónál, csak az volt a kérdés: hol vegyen hirtelenében vőlegényt?

Azon kevés tivornyázó közt, kikkel Matyi olykor unalmait űzte, járt a házhoz egy fiatal, Vártay nevű nemes, ki korán árvaságra jutván, csekély örökében lakott magányosan a szomszédban. Az ifjú jó házból való volt, kire sok jószág örök joga nézett, de mik már elei által elzálogosíttattak. Maga egy volt legközönségesebb jellemű ifjaink közől: jó vadász, agarász, paripász, örömest mulató pipa és bor közt, nem jó, nem rossz, mindkettő, miként körülmények hozták magokkal: féloskolát végzett, felével adós maradt, azon győződésből, hogy tudomány nélkül könnyen ellehetünk. Ezt leginkább tűrheték mind Matyi, mind Léni; mert az ifjú nyájas kedv-kereső s figyelmeivel magát beszinlelő vala. Ezen akada meg most Matyi gondolatja; s minél inkább kifejté ezt, annál alkalmasabbnak tetszék az ifjú neki. Nem kétkede Léni javallásában is; mert tudá, hogy Vártay jól áll beirva nála. Eleibe adá tehát ennek mai fölfedezését, s Biri férjhez-adása iránt tervét. De mint nem hűle el, midőn Léninél Vártay iránt ellenzésre talála. Ezer vala kifogása ennek, miket addig forgata Matyink előtt, hogy ez, különben sem szokva az utolsó házi szóhoz, minél előbb elálla javaslatától. Másfelé hányták, vetették tehát a dolgot, s ez Matyi második tervénél maradott, hogy tudniillik házi tilalom alatt tartassék a leány addig, míg illő pár-társ fog akadni számára.

Azonnal cseléd ment Biriért által; de ez őt nem találta. Matyi dúlt, mert lappangtatást gyanított, s fegyverre akarta szólítni cselédjeit; de Léni lecsillapítván őt, maga ment által. A leány nem volt sehol; Biri rettegve atyja haragjától, világnak indúlt; sok csavargás után Miskolczra ért, hol épen vándor színész-társaság adá mutatványait, s közéje szegődött.

S mit akarsz most Türeyvel? kérdé Gyula.

Férjül fogadom, felelé könnyedén Biri.

Ismered-e őt és magadat, hogy boldog házasságot remélhess vele?

Miért ne, édes bátyám? ő vagyonra néz, s nekem lesz valamim; én férjet keresek, ezt feltalálom benne. Indulat nem ámit bennünket felidegzett képzetekkel; tudjuk egymás körülményeit, kedélyeit. Én ismerem az ő ledér hiúságát, ő az én könnyelműségemet, s előre megegyeztünk: szabad kezet hagyni egymásnak, feledni a múltat, és szemet húnyni a jövendőre. Azt tartom: üdvösebb házasodáskor biztosan tudni előre mit várhatunk, jót-e vagy rosszat? mint csupa rózsaszín-reményekkel állni előtte, s később bánattól tépettetni az elborúlásoknál.

Biri vidor könnyű gondolatlansággal ejtette ezen szavait, s Gyula nem férhete hozzá komoly ellenvetéseivel. Még folyt beszédjök, a mint ajtó nyílt s Kornél belépett a szobába. Ütközve tekintett ez Gyulára és Birire, kik biztosan ültek egymás mellett; de Biri kaczagva fogá kézen Gyulát: a testvérbátyám édes Kornélom! így szólott.

Tehát Bélteky Gyula? kiálta csodálva Kornél.

Az vagyok, mondá Gyula, s épen most értem mi lábon áll ön hugommal. Örvendek, hogy ha egymásban föllelék kölcsönös ideáljaikat.

Tökéletesen! kiálta Kornél, s megölelé leendő sógorát.

Jegyesem Bélteky Borbála, és testvére Bélteky Gyula! ezen szókkal mutatá be Kornél Lauránál és Cilinél, még azon estve a két testvért. Laura elhalványodék. Bélteky? kérdezé vont hangon, s Bélteky Mátyás rokonság önhöz? kérdé Gyulát. – Atyám, felele ez, s Laura elkomorúlva fordúlt el Gyulától. Ennek rejtély vala a dolog; látá, hogy neve feketén áll jegyezve az Uzay-háznál.