Part 14

Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradásukat. Kies sőt fenséges volt a kilátás mindenfelé. Előttök zsugorodott csekélységben álltak elszórva alant a gyarló emberek mívei, a falvak, csarnokok, templomok, tornyok – mind nyomorú törpeségek! megettök lélek-emelő nagyságban a halhatatlannak munkái, az óriási hegyek, felhőt hasgató bérczeikkel, borzasztólag függő szírtjeikkel, mikről a vadkecske is leszédül. Kornél és Laura lenéztek előre a völgyekbe, Cilinek pedig hátra a hegyekre meredtek tekintetei. Mily kies a világ a lakott völgyben! kiálta Laura; s mily szabad a hegyekben! sóhajta Cili. Sokáig nem tudának betelni a legelő szemek, s a vágyó és sejtő szívek. Minden kebelben pihene kiskorig a jelennek eszmélete, csak múltban bolyongó emlékezés, csak jövőben merengő vágyakozás bírák azt.

A társaság tanyát ütött a vár nyílt gyepén; víg csapkodású tüzet rakott a foglalatos cselédség, sütött főzött körülte, míg a leheveredett uraságnak, Halkó és a flotás, hangával rövidítették az időt. Agg előidőnek románczai, balladái voltak énekeik tárgyai; s ezek a várrom tövében, élő világ felett, hegyek munkás viszhangjai között, csodásan hangzottak fülbe és szívbe. Laurát, kit hangai szenvedély s lángoló képzelet, most izgékonyabbá tőnek a többinél, különösen haták meg azok. Cilit a rege-dalok történetei érdeklék, epedéssel csüggeszté szemeit a vár romjaira, kiséré azokkal a körötte szálldaló csókákat, s szálldalt azokkal képzelete is az idők és események homályiban.

Evés után Laura és Cili nem nyughatának, látni akarák külön magokban a romokat, hallani a regét róla, mielőtt társaságban nézeglenék amazt és hallanák ezt; mert az efféle éldeletek és benyomások bájait, mint gondolák, gyöngíti, sőt gyakran elfojtja a társasági zaj. De a férfiakat ingerlék az ügyelő regéi, mikkel az uraságot mulattatá, s így ezzel együtt felindúla a romhoz az egész társaság.

Legelőbb is, így szóla az ügyelő, hadd regéljem el nagyságtoknak, a vidék regéjét e várról, miként azt ősapák szájadásából hallotta és fentartja. Romkövekre telepedett le a társaság, s az ügyelő mint szónok egy magasabbra a többinél.

«Szép Dorkó özvegy, így kezdé ez szavait, ím itt e kis teremben nyugvá délesti álmát, gazdag selyem ágyon. Kedvetőlt pihente után, ím ez ablakba lépe lenézni a szép vidékbe, s lelengetni szemeiről a hő nyár nyomasztó álmosságát. Búja Dorkó asszony szegezve marad terem ablakában, mert szép Móricz úrfi fürdik a vár árkában; ki védetve a hű bokrok által, s leső szemtől sem remegve, tiszta haboknak engedi által hattyú tagjait, s vélt szabadjában, könnyű eviczkeléssel, miként ifjúság szokott, legelteti kegy-úrnéje gerjedelmeit. Csodálkozik ez, hogy férje elhunyta óta, nem esék szeme a deli apródra; de ám alkalommal száll elő a kisértés! Dorkó asszony megvallani kénytelen, hogy ha Péter úrban férfiasabb az izom, Móricz úrfiban nyájasabb az ifjúság delisége.

Pihent vala Dorkó özvegy, és unodalmas idejű, mióta Péter úr szent földre mene el bűnt leróni; pihent bőség ölén, férje terjedt gazdagságában, és unatkozó szerelem-szünetében. Néhány kérő elutasíttaték, mert Péter úrnak vala szánva szívében a menyekző.

Mondják: szép búja asszony, élő munkás pokol e földön; ellenállhatlan, mert mennyet hazud, de kárhozatot nyújt. Móricz úrfi csakhamar hálózott lőn hizelgéssel, szép szemekkel, sima szavakkal és rakott kincstárból gazdag kösöntyűkkel. Legfényesb sisak és pánczél jöve szép testére, ragyogó boglár büszke lovára, s parancsolást oszta a várban úrnéjával. Hű egész szívet adott ő mindezekért ennek által, szép hitében, hogy azt kapott viszont cserében tőle. Szegény volt, de jó agg vér, bátor szíve országokat mért, s miként ne bizhatna így szép gazdag özvegyet megérdemelhetni?

Búja Dorkó asszony, a gondatlan ifjúnak, miként pók behálózott martalékának, vérét szívta szerelmével, ártatlan lelkét mételyezte bűnével. Nem eszmélt Móricz úrfi a mámor-kehely felett egyikére is. Ezer halál, ha kivánná Dorkó, könnyű lejtés vala neki, száz bűn, ha parancsolá, könnyű szíveskedés. Szerelem, tudjuk, miként láng mindent elemészt maga körül, míg szilajul lobog.

Dorkó asszonyt ború lepé. Egyik kérője fájlalá a fanyar választ, boszújában széteregeté a vidékben, miként vala fajtalan Dorkó asszony, már férje életében Péter úrral szövetségben. Móricz úrfi keztyüt külde a kérő lovagnak, halállal torolva meg a rágalmat tért vissza, és földeríté kedvese arczáról a bánatot. De most Lázár, a szigorú erkölcsű remete lobbantá fel feddőzéseivel a féktelen özvegynek haragját; s miként nem hallgata a kegyes férfi hajdan Péter úr ellenében, úgy buzgólkodék most is csábított Móricz úrfi körül; de kivált Dorkó asszony szemébe, lángolva süté tükrét a kárhozatnak. Móricz úrfit epedő szem és kéjes óra megszédíték, és zivataros sötét éjjel átszúrva hűle vérébe el a remete.

Nyugtalan volt egykor éje Móricz úrfinak; teli hold világított be ablakán, s kitekintett ezen, mert zörgés esett alatta. Felmeredtek hajszálai; Dorkó asszonyt látta, gyászfátyollal fején, feszűlettel kezében, vándorolni a hold-fényben s a kápolna felé intézni halkas lépteit. Utána ered lassan, eleibe kerül, mellette simúl el – borzadály reszket egész inazatján; mert húnyva látja Dorkó asszony szemeit, s alvó szuszogás lélekzete, bágyadt lebegés járása. Megáll Móricz úrfi, az éji csendben utána lesni kedvesének, önszivére nyomja kezét, hogy dobogása ne gátolja hallgatózásában. Majd utána lopódzik Dorkónak a kápolna felé. Dorkó asszony felhág könnyű léptekkel egy lajtorján, ellép biztosan, mintha földünkön járna, a kincstárnak, mely a kápolnával egybekötve áll, falpárkányán, erről a kápolna tetőre lép, megcsókolja annak élén az aranyzott keresztet, s tett útján lehalad újra a földre, s vissza lebeg háló erkélyébe.

Móricz úrfit réműlet és sajnálat ébren tarták reggelig. Nem kétkede, hogy szép Dorkó asszony holdkórságban sínlik, mert többször hallá szájából azon panaszt, hogy férje holta óta némely éjei szerfelett elbádgyasztják. Borzada aggó szerelmében, ha meggondolá, hogy a gyászos nyavalya halálos esést, zúzatást hozhat egykor kedvesére. A hű közel vala ezentúl, hold teljes fényeiben Dorkó asszony tereméhez, s kisérletet tőn előbb felkölteni őt, ha vándorláshoz szedközék; de ekkor Dorkó asszony egész éjjel riadozék rémektől; sírás, kézkulcsolások, hajszaggatások, jelei belső borzasztó kínoknak, több napokra elbetegíték őt. Hű Móricz úrfi, hagyá őt menni azontúl fátylával, feszűletével, de közel álla mindenkor lépteiben hozzá; ébren, terjesztett karokkal hága fel utána a magasságokba, hogy a könnyen lezuhanhatót felfoghassa, vagy vele együtt zúzattassék halálra.

Mi csillog amott a völgyben, porfelleg közől? kérdi egy reggel Dorkó asszony Móricz úrfit szorongva – szorongva kérdé őt, mert a vártás riadót fútt le a várta-toronyból. Dárdás sereg asszonyom, felele Móricz úrfi; úgy vélem valamelyik elutasított kérőd jő ostromra. Majd pofájára vágjuk újabb válaszodat! – Aczélt ölte Móricz úrfi testére, vasat övedze derekára, s rendbe szólítá a várnépet. Követ jelenteték a várkapuban, s beereszteték Dorkóhoz. – Szalkay Kristóf vitéz, volt férjednek bátyja, asszonyom, így szóla ez, gazszemélynek nevez általam! Rajtad öccse halálát megboszúlni jöve hadával; mert szökött szolgád kiadá, miként öletéd el Péter úrért jó férjedet, tüzes drótot szuratván altában agyvelején keresztűl!

Holt lőn Dorkó asszony, kül- és belriadásoktól, magában és maga körül. Frigyeseinek nem adhata rögtön hírt a véletlen veszélyről; de hű Móricz úrfi nyugasztalá. – Férjed rokonom volt, így szóla ez, rokonom Kristóf vitéz is. Ám mártsa rokonán keresztűl szívedbe fegyverét kedvesem, vagy leboszúlom nevedről a rágalmat.

Büszke válasz adaték a követnek. De idő múlva új követ érkezék Móricz úrfihoz, ekként szóló: Kristóf vitéz kér és int általam tégedet, mint rokonát úrfi, ne kösd magad undok bűnhöz, és ne gyalázd vérét. Szabad menést és gagyi várát ajánlja neked, s jó akaratját igéri számodra holtig, mint az kedves rokont illet. Különben boszúját és átkát várhatod!

Szép Dorkó asszony epedő búnak ködével eseng Móricz úrfi szemébe; elbirnál-e hagyni, így szóla ölelő karokkal, engem árva özvegyet és szeretőt, ki mindenével sajátod? – Móricz úrfi bal karral szép Dorkó asszonyt öleli, jobbal kardjára üt: vidd ezt válaszúl Kristóf bátyámnak, csausz! mondá, s kirohana a vár-udvarra, Dorkó marok hadát vezérleni.

Kristóf vitéz, dühös boszúval ostromlotta hetekig, Móricz úrfi bátor hűséggel védte ingatlanúl szép Dorkó erős várát. Többször csüggedezett a még kevesebbre olvadott kevés várhad, s feladást sürgetett; de Móricz úrfi mindenkor lelket tudott öntni belé, inkább lángoló vitéz hevével, mint Dorkó asszony bő ajándékozásival.

Egy éjjel rést törének Kristóf-vitéz faltörői a vár falán; Kristóf berohana elszántabb vitézivel azon; de Móricz-öccse jókor megsejté a kárt, a szoroson lese felczipelt köveivel, s nemvélő bátyját a magasról mázsás szírt-darabbal sujtá össze. Megfutamlott azonnal Kristóf vitéz hada, miként pásztor-vesztett nyáj; egyszerre szabad lett, és megboszúlt, szép Dorkó asszony. Nyájasan fogá ez hű Móricz úrfit karon, bevezeté rakott kincstárába, s kérdé: vegye abból mi szemének tetszik, mihez csak vágya vonja. Drága kövek, vert arany medenczék, kelyhek és boglárok, vert ezüst asztalok, nyereg-kápák, fegyverek, csillogó sisakok, paizsok, hímzett szerszámok álltak felrakva a kincstárban; de az úrfi csupán egy paripa-szőnyeget választott magának, melyet Dorkó saját kezével varrt vala virággal ki egykor, jegy-ajándokul volt férje számára. Kedves kezek dolgozták, gondolta magában, minek nekem különösen a kincs? enyém szép özvegynek szíve most, s leend keze egykor mindenével.

Újított mámorral forgott most a pár között a szerelem bűvös kelyhe, mert eső előtt legégetőbb a nap: de csakhamar végképen kiürült az. Péter úr jöttét izente Dorkó asszonynak egy zarándoktól. A nő csalfa szíve azonnal visszahajlott régi szerelmére. Hű Móricz úrfi únt akadály lett neki; aggódott sötét lelkében: láb alól miként tehetné el őt?

Kedves sólyma Péter úrnak, emlékeztetőűl honn marada a szerető özvegynél, kedves sólyma ennek is, bár felejtett gyakran újabb latorságban. Régóta nem vadászék vele senki, s az unatkozott madár, könnyű lánczostul együtt hegyekbe szökék, s nem tére vissza.

Hozd vissza kedves sólymomat, te kedvesebb ifjú! esenge szép Dorkó asszony; nem lesz ízes ételem italom, nem álmom nyugodt, míg vállamra nem repíted madaramat. Valóban nyugtalan volt az özvegy, Péter úrtól remegtében; de inkább fúrta gonosz szívét, hogy az únt ifjat elveszítse.

Hű Móricz úrfi fogta fegyverét, egy pár napi élelmet terhelt fel szolgájára s Dorkó asszony álnok csókjával hegyeknek indúlt. Jövőt menőt megtudakolt lánczos sólyom felől; hol utasúlt, hol tévelyedett! Elesége ki, ereje megfogyott, szolgája eldölt, de hű úrfi nem tért vissza; mert esküt tőn kiindultakor szép Dorkó asszonynak, nem térendni várába élve vissza, kedves sólyma nélkül. Épen madár után igazodék, fán ülve találá ezt, dobogó szívvel lecsüngő láncza után gebeszté magát, a mint egyszerre nyíl üté mellbe Móricz úrfit. Lepattan aczéljáról a megtompult nyílvessző, dühösen ragadja kardját, de alig van ideje kivonni azt, két gaz robban eleibe, kik dühös fegyverrel sarkalják őt. Harczos Móricz úrfi nem riad, vitézűl kűzd kettő ellen, halált vág egyikének agyán, erdőnek futamlik a másik. Csodálja Móricz úrfi a dolgot, mert a ledöntöttben Dorkó asszony várcselédjére ismer. Pór és gaz vala mindig! gondolá magában; bizonyosan hitetlenűl szökék meg úrnéjától, s méltó díját vevé karomtól. – Az űzött sólymot megkapá másnap Móricz úrfi, galyakba bonyolódott lánczán; szép jutalmi reményben vivé meg azt szép asszonyának.

Dorkó asszony halványan bágyadozott selyem ágyában. Ég hozott meg, hívem! nyögött gyöngén érkező Móricz úrfihoz; mint remegék érted! mint bánkódám tett fogadásodon! nem éleszté azóta éji nyugalom testemet. Éjféli csendben halál-madár jöve mindig ablakomra, szárny-csattogtatva verdesé annak karikáit, s iszonyú vijjogással rémíté borzadó lelkemet. Veszélyekben elhal hű Móriczom! gondolám, vagy, mit inkább ohajtnék, elhalok magam, mert mit jelenthetne egyéb iszonyatost a gyásznak madara? Móricz úrfi, lágyult szerelmében megölelte az álnok özvegyet, ki miatta, miként látszék, felejtett kedves solymának is örűlni. Ravasz Dorkó asszony új kelepczét font, mert haza futamlott orozójától megértette jókor Móricz úrfi menekülését; de egyszersmind kínosan remegett bünhődő lelkében. A gyásznak éji madara bűntudatnak súlyát ébreszté nála, víjjogásával rosszat jóslott házára, s felriasztotta vak álmából lélekismeretét.

Reszketve tagjaiban, külde le a völgybe, ottan lakozó tudós vén banyáért; kérdé ettől: mit jelent házához az írtózatos éji madár? s remegve várá a feleletet. Tudós banya gyász fátylat pólyáza a maga fejére, szereket vete parázs-tűz közibe, morogva értekezék az alvilág lelkeivel: «meghalsz asszonyom! így szóla, borzasztó halállal halsz el, ha a szemtelen halál-madár vérét nem ihatod előbb. Ha előbb ihatod a szemtelen halál-madár vérét, fölgyógyúlsz holdkoros gyász nyavalyádból is. De szivétől a madárnak ovakodjál; ezt csak ellenséged igya meg porúl, hogy vesszen kínos előzött halállal! Ezt mondják szövetséges árnyaim!»

Ijedés jege futa Dorkó erein végig. Tavaszi kornak, deli szépségnek, gazdagságnak, kedves bűnnek és kéjnek közepette, kivágatni az életből! iszonyú rém vala lelkének. – «Móricz hozza meg nekem a madarat, ő igya bérűl szívét borban, s vérét én, gyógyulásul és feloldatásul»! – Ezt mondá gonosz Dorkó asszony; s midőn ezeket mondá, kaczagának szavaira a tudós banya szövetséges árnyai!

Kedvesem! így szóla csapodáran Móricz úrfihoz szép Dorkó asszony, szemébe, szavába szöktetve minden igézőt a mivel bíra; egyedűl a vakmerő halál-madárnak vére adhat nyugtot testemnek, adhat üdvöt lelkemnek. Hívem valál szívem ifja mindenkor; ám vezessen, ha birtokodba bírod ejtni, bús halál-madár víg menyekzőre veled!

Hű Moricz úrfi újra gyúlad szerelmében, az óhajtott bér kísértve int szivének. Ne búsulj szép asszonyom! szóla, biztos idegem felviszi a büntetést a vakmerő madárhoz.

Ó ne! kiálta Dorkó asszony! ne lőjj nyílat a madárra; elevenen hozd azt meg Móricz nekem, ha méltónak vélsz, hogy értem fáradj! – Hű Móricz úrfi szinte neheztele az utolsó szavakért. Mi fáradás, munka, kín és halál lehetne neki drága, a megigért szép jutalomért?

Leselgő Móricz úrfi megtudá korán, hogy az éji madár azon veres torony-tető alatt fészkel, mely a vár nyugoti részén a kertre néz. Kikémlelé eltávoztát, veszély közt, horgos kötelen felcsúszék a szédítő magasságba.

Dorkó asszony elhagyá selyem ágyát, halvány arczai szépekre pirulának ismét; mert Péter úr megtért a szent földről, s zarándok ruhában harmad nap óta a várban lappangott. A régi szerelem, Móricz úrfinak helyére tére ismét Dorkó asszony szivében vissza, mert ez csak bűnhöz tuda lenni hű. – Ó csak búm madarát hozta volna már meg Móricz úrfi! ezt súgá Péter úrnak, hadd menne láb alól az ezerszer únott!

Móricz úrfi azon erkélyben nyugvá déli álmát, melyből egykor Dorkó asszony őt fürdeni látá. Ezt választá, minthogy egyik ablaka, a veres torony-tetőre ada látást.

Madár-vijjogás riasztá le szeméről a könnyű álmot. Ablakba rohan Móricz úrfi, s szív-verdesés közt látja, vetett hurokján vergődni toronytetőben a halál-madarat. Leomlik a várból, feltör a toronyba, felér a tetőbe, már kezében a veczkendő madár, láng-szivében a szép jutalom, s immár lehaladni indúl – a mint a kertből víg kaczaj és nyájas robaj üt fel a magasságba. Letekint a toronynak kertre hagyott ablakán – elhal ereiben minden vér – elmarjúl testében a lélek, – szép Dorkó asszonyt, immár jegyesét – Péter úr karjai közt enyelgni, szép nyájasságot váltogatni látja. Ráismert a latorra; mert a nyári hőségben zarándok-köntöse leöltve fekszik mellette; s a gonosz pár, torony hűs árnyában, selyem fűvön ülve, kéjént osztja szerelmét.

Móricz úrfinak szeme elmered – agyában az ész el áll – írtózatos bosszú-szándék lövel egyszerre keresztűl lelkén. Halkkal feláll a torony ablakába, és halál-madarával kezében, iszonyú ugrással omlik le Dorkó asszony fejére, rémítő halállal zúzva ezt, rémítővel önmagát. – Az éji madár szabadúlva, iszonyú vijjogással kele szárnyára keze közől. Péter urat fölriasztott bűn és gyötrelmes lélek-korbácslások, Palaestinába űzék ismét.

Még most is láthatni, a mint a vidék beszéli, teli holdnak fényében, miként járdal a romfalakon szép Dorkó asszony, hű Móricz úrfi mögötte nyílt karokkal; s a halál bús madara, rémítőn víjjog felettök. – Ily jutalma van hitetlen csábításnak!»

Szavait végezve felálla, majdnem aggkora felett tetsző hevennyel az ügyelő; úgy látszék, tűzbe kapá őt elbeszélése. A társaság még figyelt, vagy képzeletében utána legelt a hallott történetnek.

Ügyelő úrnak igen jó előadása van, megjegyzé Laura.

Ifjonta, míg szemeim jobbak voltak, olvasgattam nagyságos asszonyom, s az ezrednél tiszt urakkal biztos lábon állván, őrszemek unalmas estéin sokat kelle regélgetnem; úgy hogy ebben némi ügyességhez jutottam.

Most az ügyelő meghordá a rom hajdani osztályaiban a társaságot, s története helyeit megmutogatván nekik, munkás hevűletben tartá annak képzeletét. Amott az aljban, mutatá az ügyelő, látnak nagyságtok egy hosszú padlót, mely a vár mély árka felett áll. Dorkó hidjának nevezik azt; s ha a vidékben valamelyik szerelmes kétkedik párja hűsége felől, azon hagyja átmenni ezt, hűség próbája gyanánt. Leszédűl a hívtelen róla, bármily épfejű legyen is; gonosz szíve levonja a mélységbe. – A társaság egymás szemébe nézett, ingerkedett egymással: ki merne közte föllépni és ki nem a veszélyes padlóra? Egyedül Kornél vala az, ki őszintén vonakodék a kisérlettől. Laura elmerűltében nem látszék hallani az enyelgést. Gyula és Cili vidoran bizakodának önmagokban.

Itt a kápolnával egybekötve állott a kincstár, mutatá az ügyelő; embereink gyakran turkálnak romjaik közt, s találnak néha apróságokat; mert nagyját a kincsnek, mint gondolni lehet, elhordták régen; ámbár a köznép most is sokat hisz, és regél erről. Egy hutásom, ez előtt hat évvel, megtalálta az omladék közt Dorkó gyürüjét, s azt én magamhoz váltám. Sok tréfát adott már azóta víg társalgás közt ez a gyűrü; mert ha én magam – más nem tudja fortélyát – leány vagy asszony ujjára felvonom, el kell neki halványodni, vagy legalább változni szinében, ha valaha hűtlen volt kedveséhez vagy férjéhez. Férfiakra nem szolgál ereje a gyűrünek.

Tegyünk próbát! kiálta Kornél, titkon örvendve, hogy maga próba alá nem eshetik. Cili azonnal mosolygva nyújtá kezét, s kiállá a próbát. Náni kissé vonakodva engedé oda ujját, s némi öntudatból csakugyan változék a szín arczain. Kaczaj és enyelgés ostromlá a szégyenkedő leányt, Laura egy kövön távolabb ülve, mosolygá a tréfát. – Nagyságod se maradjon ki próbám alól, mondá a víg öreg ügyelő, s Laurához vivé gyűrüjét. A többi társaság még Nánival ingerkedék, s Laurára kevés ügyelettel vala, ki felől nem is kétkede, hogy a próbát tisztán kiállja. Egyszerre éles sikoltás üti meg amannak fülét, s Laura ájultan rogyék le ültéből. Hozzá omlott egyszerre mindenki, Gyula karjai közé fogá őt, s levivé a tanyára.

Azonnal segély után látott a felriadt nép, s szorgalmaival felocsúdtatta Laurát. Bágyadtan pihegett ez, s rémedezve tekingetett széllyel. Minden galy-zörrenés, minden nesz felriasztotta lázas képzeletét. Hol van? kérdé gyöngén, s miként rém után, szétmeredezék szeme. Az ügyelő nem vala immár a társaságnál; senki sem eszméle a zavarban: mikor és hová tüne el attól. Laura testében és lelkében beteg vala; esdekle, hogy körülte maradjon minden, s csak haza vágyakozék.

Sem nagy szerencsétlenség, melytől sejtve előre remegtünk, sem súlyos bánat, mit többnyire a remény enyhítni szokott, nem csapja meg oly élesen az emberi lelket, mint akkori véletlen baleset, midőn örömnek nyíltunk meg, ezt igérte napunk, csak ezt várta reményünk és képzeletünk, s ez után esenkedett kedélyünk. Megzúz azon nap bús elleneteivel bennünket, mely örömre kelt felettünk, s bánatunkban nyugszik el. Az egész társaság egyszerre olyan lőn mint vert tábor, zavar közt borúsan kapkodá össze podgyászát, némi heveny foglalkodtatá a cselédet, és aggály az uraságot. Gyula gondos szorgalommal fona saraglyát galyakból össze, rásegíté a beteget, ki maga lábán nem vala képes mehetni, s a cselédséggel halkkal leemelé őt az aljba, hol a szekértanya állott. Laura csak akkor kezdé érzeni könnyebbülését, csak akkor lélekzeni szabadabban, midőn hát megett hagyá a hegyeket borzasztásaikkal.

Uzay, ki maga is egy idő óta gyöngélkedék, elréműle a hazaérkezteken. Nem tudá: mit véljen? mint ezt, maga az egész társaság sem tudá; a körülmények nem nyújtván a csodálatos rejtélynek megfejtésére mit is. Laura szakadozott szavai után, az ügyelőben valamelyikét gyaníták azon rablóknak, kik egy idő óta a környéket remegteték. Megnyugtatás és bizonyosság végett kiküldének a hutába. Oly választ vőnek onnan, hogy a fiatal ügyelő, egész nap otthon tartózkodék munkásinál. Azonban ha rabló volna amaz, az ő gonosz tervének előre koholtnak kelle lenni; erre mutat úgy álöltözete, mint egész magaviselete. De miként tudhatá meg az udvar kikészülését? Ezen rejtélyes befolyása az udvarba, vala az, mi leginkább remegteté a háznépet.

Laura sorsa legméltóbb volt a szánakozásra; nyugtalan remegés ült minden mozdúlatán, félénken őgyelgtek tekintetei, vagy elmerűlve állottak szegzetten; s egész lénye olyan volt, mint ki még nagyobb bal eseménytől remeg. Riadozott minden ajtó-nyilásra, minden erős hangra, s egész éjjel lámpának kellett égni szobájában. Egy érvágás azonban nyugtatott valamit teste ingerült inazatán; de lelke borús marada.

Kornélnak be kelle sietnie Pestre, mert, úgymond, magyar szinészek érkeztek oda, kiknek első fölléptöket nem mulaszthatja el. Halkó, nem remélve egyhamar víg órákat Várfokon, úti társul csatolta magát hozzá.

Néhány napok múlva, melyek alatt síri csend bírta az Uzay-udvart, bevezeté Bodnár, kinél szállva vala, Porubayt, ki szomszéd falubeli születés lévén, szüléit jöve látogatni. Kedves vendége vala ő Uzaynak, minthogy inkábbára ez gyámolítá egykor a vagyontalannak tanulását. Porubay, elhalt fia mellett egykor nevelőül lakván házánál, szokva vala hozzá és egyszerű modorához. Megvala még iskolai szine mindkettőnek, s legnyájasabban érzék magokat egymás társaságában, miként két hajdani szépség, kiknek az idő lerombolá szépségöket, s kik elől a hódítás mezejét immár más virítók foglalák el, de egymást közt visszaemlékezésekben ifjodnak vissza. Most Uzaynak, saját gyöngélkedésében, és háza gyászolásában, még egyszer oly kedves vala a professor.

Együtt volt a ház, a mint ez belépett. Uzay járatja iránt tudakozta őt és útja felől.

Egy kis eseményem volt a hegyek közt tekintetes uram, felele Porubay. Ezeken keresztül közelebbnek tudtam az utat, s az erdőségnek indúltam. Az ösvény felett egyszerre tüzet látok az oldalban, s e mellől lerobban előmbe egy pár jó madár. Megállj jámbor! kiált az egyik, s nekem szegez egy fa nyársat, melyre egy szépen pirúlt sült lúd vala húzva, másik fokost forgat felettem, s ez utóbbinak puska is csügg a vállán; de azt, fegyvertelenségemet látván, méltónak sem véli miattam leakasztani. Megállj! kiált még egyszer, látod ím a sült; a ki eszik, iszik is az; amott a csárda az aljban, vess ki egy pár garast borocskára, aztán vigyen az ördög! de szaporán, mert éhezünk, szomjazunk! – A fegyvert villogtaták körültem!