Part 13

Valának azonban Gyulának szép éldeletei is Várfokon. Lelke új hódításokat tőn a szépnek világában. Neki bár nyájas gyönyört nyújtának is mindig az ének és hanga; de mindeddig homályos ismeretlen világ valának előtte azok. Laura a maga ércz zengzetével, művészi játszásával, olykori szenvedélyes nyilatkozásival az ének és hanga bájai felől, varázsilag ragadá meg Gyulának minden szépért lángoló lelkét.

Egy estvén, miután a hanga-társaság ritka hibátlansággal adá némely lelkes darabjait Glucknak, Haydnnek, s Laura eléneklé egy kedves adagióját Graunnak, a szó a hanga munkálataira fordult. Gróf Rákosy azt állítá, hogy azon gyönyör, melyet a muzsika nekünk okoz, nem egyéb, mint hangok általi kéjes rezegtetése inszálainknak. Egy másik ezen gyönyört, a lelkünkben szunnyadott s hangok által felköltött harmoniában keresé, melylyel az életben minden iránt bír lelkünk. Halkó ezen állítást azon tapasztalásával kiváná támogatni, hogy az, ki a muzsikát nem kedveli, nem is szokott emberbarát lenni; mert, úgymond, lelkében nem szunnyad az emberiség érzelmeinek harmoniája, melyet a hangok felkölthetnének; innen teljesen meg van győződve az iránt, hogy a muzsikával erkölcsi gyógyításokat lehetne tenni megrögzött gonosztévők körül; minthogy egyedűl a hanga az, mely látatlan, titkos utakon hat a test szövedékire, s általok szívhajlamra.

De Laura nem vala elégedett, valamint magában Gyula sem, a különbféle véleményekkel. Egyiknél sem találom kifejtve érzelmimet, úgymond Laura. Nekem az ének és hanga, mintegy hangokba-felolvadása, titkos homályos visszaemlékezésemnek a multból, vágyaimnak a jövő iránt, és varázs sejteményeimnek egy szebb, jobb, lelkeinket kielégítőbb élet felől. Nekem bár homályos, de egyik kedves kezességem eme felől az, hogy tökélyes hanga vagy ének, azon perczben, melyben mintegy felülemel az életen, úgy tesz bennünket elégületlenekké iránta, hogy ezen elégületlenség nem nyugtalanít, nem csüggeszt, hanem bájosan édes sejteményekkel biztatgat. Tán ezen biztató elégűletlenségünk, tán ezen egykori jobblétünk iránti homályos kezesség, szüli lelkünkben az ének és hanga gyönyörét is.

Laura véleménye leginkább összehangzott Gyuláéval is. Úgy vélem, mondá ez, hogy minden szép, sejtést és vágyat költ keblünkben a végetlen tökély felé; s minél nagyobb e sejtésnek és vágynak biztossága és kezessége, annál nagyobb gyönyörködésünk, annál szebbnek valljuk a tárgyat előttünk. Azonban tagadni nem merem, hogy a szépnek minden érzetében, kisebb vagy nagyobb mértékben része van külső érzékeinknek. Festményben szem, hangokban fül és inszövedék gyönyörködnek legelőbb is, s a költészetben ki tagadhatná el azon gyönyörködést, melyet ennek technikai része, s a hangzás és rythmus hatalma szül?

Gyulát ezen alkalom új nyomozásokra serkenté, felkutatá azon rokonságot, mely a hangok, szinek és szavak világában létezik, nevezetesen azon titkot töre ellesni, mely a költészet és hanga rythmusai közt sejthető, s nyomozá azon módokat: miként lehetne daljátékaink és ének-alkotásaink javára legbiztosabb egységre hozni ezeket?

Nyomozásai azon jóslatra vezeték őt, hogy magyar honfiai, úgy nyelvöknek metrumos hajlékonyságánál, mint könnyű lelkesedésre hajló saját érzelmeiknél fogva, korábbi és nagyobb haladást fognak tehetni egykor a hangászati és költészeti pályákon, s ez utóbbinak főkép lyrai osztályában, mint a festőin, mihez csak kitürő nyomozás és tartós tűz vezethet tökélyre. Minthogy egy idő óta magát apró költészeti dolgozatokban gyakorlá, kisérletet tőn Halkó némely daljaira szövegeket költeni, szorosan ügyelve a kölcsönös rythmusra; s nyájasan lepeték meg azon tapasztalásával, hogy a magyar opera egykor illően fog állhatni az olaszé mellett, majdnem legillőbben minden más európai nyelvek felett. A magyar költőre nézve nem leend oly súlyos feladat, mint németre, angolra, hollandra nézve, a halmozott és durvább hangzatú számos consonánsaik, francziára nézve metrum-tagadó nyelve miatt, rokonítni szövegeiben a szavak harmoniáját, a hangköltő hangjai harmoniájával.

Halkó azt hozá szóba: miként lehetne magyar accordokból, mindennemű nagyobb hangadarabokat, concerteket, synphóniákat, sonátákat alkotni? s ezen alkalom őt a magyar dal jellemére vezeté. Úgy vélem, hangszerző uraknak, így szóla, figyelőbbeknek kellene lenni a nemzeti dalok alkotásiban, azoknak fő jellemeikre. Ha jellem nem él a nemzeti dalban, csak üres fülcsiklándó leend az alkotás; de szívhez és érzelemhez, mik fő mezeje a hangának, szólni az nem fog. Úgy sejtem, a német és franczia nemzeti dalban éldelete a jelennek, olaszban ömlengése a szív nyájas sejteményének, magyaréban és lengyelében önérzet a fő vonat.

A magyar, eleitől fogva hadviselő nemzet volt, de mindig szabad; csupán olykori egyet nem értése, s egy két vesztett csatája, valának kesergni-valója; számtalan nyert diadalai pedig és kivívott hazája, szabadsága, emelheték büszke önérzetét. Innen a vitéz hadverő szabad nemzetnek, komoly kedély, büszke önbizalom s önérzet a fő jelleme, s ez él igaz nemzeti daljaiban is. Nem találta tehát azon hangalkotó a nemzeti zamatot, ki leverő kesergést, rabszolgát illető elcsüggedést vagy csupán puhító érzelmű lágy hangokat szőtt magyar daljaiba; valamint az sem, ki bohós szökdelő frisseséggel s lábrángató taktokkal alkotta azokat. A hajdani magyar nehezen fogott legcsapongóbb kedvében is, szöcske-ugrálásokra vetemedni, legfölebb szokott lassúit szaporáztatta a hangászokkal, s szaporázta utánok maga is. Szökdelő frisseink, nyilván újabbkori korcsosodásunk szüleményei.

Halkó egy dalt játszott, és követett hangjával, mely Laurának igen tetszett. Eltanúlta azt tőle, s kedvteléssel játszotta és dallotta. – Kitől lehet e gyönyörű szöveg? kérdezte később Laura Halkót, s ez Gyulára mutatott. Laurának erre elsötétült arcza, felszökött zongorája mellől, s nem játszotta, dallotta többé a darabot.

Sajnos példa vala most az Uzay-ház arra, miként kötik meg gyakran gyönge fonalak oldhatatlanul sorsunkat. Mily csekély erő kell vala itt elszakításához ezeknek! mi közel, sőt saját kebleikben nyugvék ezen erő! egy kis nyíltszívűség, szabad nyilatkozás, s bizalom-kicserélés, elegendő fogott volna lenni egymást értesítni, s e háznak békéjét megadni, mely most üdvtelenül álla egymás ellen lesben. Az emberi véges elmék gyakorta úgy játszanak egymás mellett állni, miként hegyek közel bérczei, melyeket sűrű köd borít; nem távolság, hanem csak homály választja el őket, de még is szintúgy nem láttatják magokat, mintha láthatáron kívül fekünnének egymástól.

Kornél ismét kirándula Várfokra Pestről, de nem egyedűl, hanem magával hozá az ifjú báró Regéczyt is. Csodálat fogá el a ház tagjait, midőn ez biztos, bár kissé zavart hevenynyel rohana ölelésére Gyulának, s szeretett barátjának szólítá a házi tanítót. Regéczy első felismerésében kiszalasztá a Bélteky-nevet. Hogy jut báró úr ahhoz a gyülöletes névhez? kérdé felindultan Uzay.

Ahhoz az utálthoz! ezt veté felgerjedten utána Laura. Regéczynek elálla szava csodáltában, Gyulának pedig kitörőben vala neheztelése, ily méltatlanúl hallván, mint vélé, oknélkül gyaláztatni nemzetségét. Hajlott vélni azt is, hogy el van árulva, de nem eszméle személye iránti legkisebb hűlésére is Uzaynak. Használá tehát az alkalmat félre vonni Regéczyt, s őt értesítni, hogy születését titokban kivánja a háznál tartani. Regéczy szívesen fogada titkot, s kötelező nyájas vala Gyula iránt; a háziak előtt pedig futólag említé, hogy a Bélteky-háznál kötött ismeretségök óta, még most is barátok a tanítóval; mely nyilatkozás, ezek előtt az első ismerkedésnél, kedvezőleg emelé mindkettőt. Az ifjú báró Regéczyben mindenki csalatkozott az Uzay-háznál, csalatkozott maga Kornél is. Ez tudniillik, mit sem remélve saját részére többé, barátjának, kihez sok kötelékei valának, miket reményes dolognak láta még szorosabban megkötni, kezére kiváná játszani a ház kisasszonyát. Regéczynek azonban más fúrta a fejét. Ő, ki a házasságtól, melyet nyűgnek és szabadságon vett drága vásárnak tekinte, iszonyodék, teljesen el vala határozva magában, nem ereszkedni ily drága vásárlásba soha. A mint azonban Kornél előtte leírá az Uzay-házat, ennek birtokát és körülményeit s több évi terméssel tölt pinczéjéről, ólas lovairól, méneséről emlékezék, azonnal meglepvén őt a kémlői nesz, föltevé magában, hogy használja a Kornél által nyújtott alkalmat, s mintegy leánynézői nyájas szín alatt széttekintsen az Uzay-háznál: miként ejthetné azt egyik hasznos alkus házává? Czéljában nem vala hírt támasztni útjáról, sőt a háznál is csak gyaníttatni óhajta; Kornél szíves suttogásai azonban egyszerre eláraszták ennél a vélt titkot. – Gyula borúsan látá a bárónak Cili körüli szorgalmát és figyelmeit, s győződésében, hogy a mély és tiszta érzelmű teremtés, a sikos gondolkozású világfival boldog nem lehet, óhajtotta volna ismét meginteni kedves növendékét; de a lányka úgy besodortaték Laura által a társalgás, mulatozás, és foglalkozások örvényébe, hogy Gyula vele szót nem válthata. Másnap Uzay néhány napi útra kéré meg tanítóját és sietteté őt, mert a szekér immár a folyosó előtt álla. Gyula sejté a dolgot, hogy itt láb alól igtattatik el, késék, hogy Cilivel csak egy pillanatig is akadhasson; de Cili mit sem sejtve az utazásról, elfoglaltatva üle Laura szobájában, s Gyula elutazék.

Mikorra megtért, nagy volt a háznál a változás. Regéczy nevezetes alkukat és cseréket tévén Uzayval borára és lovaira, visszautazott volt; nyájas emlékezetet hagyva a háziak közt maga után, mely szájról szájra lebegett. A cselédség magasztalásokkal halmozta őt, mert gazdagon megajándékoztatott tőle, szinte az utolsó hidóig; Uzay nemzetségével, Laura pedig míveltségével volt elégedett, s Cili több oldalú ismereteit, s főkép történettudományi jártasságát volt kénytelen dicsérni. – Kornél, ki Várfokon maradott, életben tartotta a bárót ottan, s kifogyhatlan volt körülményei és tulajdonai kedvező kiemeléseiben. Előhordá: mi pompásan lakik, mint csillognak szekerzetei, mi biztos lábon áll a két város nagyjaival, s mint hódol mívelt lelkének a nagy világ mindenfelé! Gyulának mindezekre hallgatnia kelle, mert mi szólója a dologba? s mit tudhata sikerest vetni ezeknek ellenébe? mi vala különböző saját győződése egyéb, mint egyéni vélemény, és homályos szívbeli eltolódás, melynek okát alig tudhatá? Nem lehete-e a hiba szintúgy az ő részén mint a báróén? s nevezetesen az Uzay-háznál, nem nyilván fogna-e ez inkább a kedvetlenűl gyanú alá vett tanító rovására iratni, mint az imádott báróéra? Azonban különös nyugtalanság foglalá el lelkét; mert látá, hogy a szelíd Cili szembetünőleg sápadozik, szemein nyilvánok a bánat könnyeinek nyomai, s ha Gyulára esének pillanati, epedve pihenének meg rajta kiskorig, majd sóhajtással fordúlának le róla. A leányka szenvedett, mert míg Gyula odajárt, minden ki közel álla szívéhez, ostromolta őt Regéczy számára, kit becsült ugyan, de többé nem saját szívével nem szerethetett.

Gyula másnap reggel a mint irományi közt keresgetett, azok közt egy idegen iratra talált. Az irat betűi Cilié valának, és szavai ezek:

«Nem kárhoztatlak én gyöngeségeidért jó Abelárd! Hatalmas védőd előttem a természet, mely szeretni szűlte remekét az embert, s szerelem által tenyészik önmaga. Vétked csak az, hogy forró szíved ellenében választád sorsodat; s ki ura úrnéja ennek mindenkor, szintúgy miként szíve érzelmeinek is? Lehetél-e vak és hideg Heloizék szelid bájai, lehetél-e méltatlan az érted epedő lyánka iránt, csak azért, mert szigorú életpályád vaknak, hidegnek, méltatlannak lenni parancsolt? Ó ti mindenkor józanok, ti hideg mesterei a meleg érzelmeknek, ti soha meg nem botlók az emberi gyöngeségekben, – ó mint tolódik el szívem tőletek!

«Elborúl érzelmem, ha az erdőben látom: miként éli a lombok szárnyas-népe korlátlanúl örömeit egymás között! Szabad birtok az élet neki, szabad az öröm, éldelet és szerelem boldogsága. De az ember elhagyja a természetet, hogy keresett uralás és bálványzás alatt gyötörjön és gyötrődjék. Mire való a forró kebel, ha nem kivánhat? mire a szív, ha nem érezhet? mire sejtése égi-kéjnek, ha boldogoknak lennünk nem szabad? A tépett szív gyermek-bábokon ámuljon-e, elvesztett mindeneért?

«Nem lehet érdemünk vagy kárhozásunk, hogy így vagy amúgy születtünk; s a sorsnak egyenetlenségét ki ne bírja-e simítni semmi rokonság lélekben és érzelemben? A természet örök jogánál, erősb lehetne-e a gyarló előitéleté, mit hiúság alkotott, mit hiúság ápolgat?

«Jó valál te és igazságos, szelid Heloize! hogy nemes keblű tanítód iránt győzni hagyád szívedben a hálát és szerelmet, világ és nagybátyád fondorkodási ellen, s boldog minden szenvedéseid között is, végetlenűl boldog, mert szerelmét birád a jelesnek, s egykor hamvait!»

*

Lepik el néha oly érzemények az emberi szívet, miként olykori időjárás láthatárunkat; a jótevő nap elbújt ugyan, estve nem mosolyganak barátságos csillagok, de a levegő nyájasan langyos és kellemes, mígnem a természet zajtalanúl küzd ki derűre vagy borúra. Gyulában ily érzelem habzott, a mint Cili iratát megolvasá. Megjártatá elméjét a lányka viseletén, pillantásain, szavain és tettein, s mindinkább nyilvánabb lőn előtte, hogy szerettetik tőle. Azon édes érzemény, hogy ily tiszta léleknek ideálja ő, ennek érette szenvedett küzdelmei, s már maga a nyilatkozás ezen nemének választása, mit csak hatalmas indulatnak a tartózkodó hajadoni szemérmen vett győzelme tehete, nyájasan simulának Gyula szivére, annál nyájasabban, minél kevesebb tárgy mosolyga az Uzay-háznál feléje. S e kedves lélek, a maga forrón szerető szívével, a maga ártatlan érzelmeivel, most azon ponton álla, hogy feláldoztassék, egy oly férfinak áldoztassék fel, kihez őt egyéb rokonság nem kötheti, mint illésnek és sorsnak rokonsága. Gyula erősen föltevé magában, hogy szólni fog, mert szólania kell.

Leste az alkalmat, hogy szót válthasson Cilivel; de miként szemérmes szeretőnél lenni szokott, ki elhatározó lépést tőn, s tán túlmenés szemrehányásival is tépelődik önmagában, nem tudva miként véteték nyilatkozása? – Cili kerűlte Gyulát, még pillantásaiban is, hanemha lopva tehette ezt. A leányka zavart volt az ő jelenében, s most inkábbára csak délben láthatá őt. A tanítási órák most teljesen kimaradtak, mert Cili dolgaival mentegette magát.

Cili keblében tompa zsibbadásban feküdtek minden érzemények, miként annál szoktak, ki nagy elhatározása előtt áll sorsának, s egyaránt fél és reményl. Azon idegen képzettel, hogy a báróé leend, nyájas ellenetben állt szívében azon remény, hogy Gyula viszonozza indulatát, s a szerelem meg fogja őt védeni.

Egy vacsora felett komor lőn Uzay, szemei hosszan csüggének leányán, aggódva kérdé ettől: ha nem beteg-e? Cili arczába visszaszökék a hajdani pír, s mosolyt erőltetve nemmel felele atyjának. Uzay nem nyugvék; asztal után ürügy alatt kiküldé Cilit, Gyulát pedig benmarasztá, s nője előtt így szóla ehhez: kedves tanító úr! sok okom van bizalommal lenni ön iránt, s e jelen esetben annál inkább, hogy a dolog kedves tanítványnéját érdekli, kit tudom boldognak óhajt. A báró úgy látszik szemmel tartja leányomat, én őt nem ismerem; azonban mint atyának készülve kell lennem azon esetre, ha nyilatkozni fog. Egyéb kezességem nincs felőle, mint önnek irántai barátsága; szóljon nyiltan, miként jellemétől várom: mit tart ezen ifjúról?

Tekintetes úr! felele Gyula, örvendve hogy felszólíttatik, s kötelességül esik az, mi ismét beavatkozás fogott volna lenni; az iskolai szűk kör, és ifjúi hév, gyakorta kötnek nemrokon lelkeket is egymáshoz. Az ily szövetkezésnek könnyű kötéke idővel vagy feloldik egészen, vagy csak illés és visszaemlékezés tartják fenn azt. Ily ismeretség vala az enyém a báróval; gondolkozásunk, lelkünk, kedélyünk mi rokonsággal sincsenek egymáshoz, s így ő róla itéletet tennem bajos, nehogy méltatlannak, vagy hiúnak látszassam. Természetünk, minthogy önszeretet játszodtat bennünket, magunk gondolkozását tartni legjobbnak, ezt fogni példányképül, s nem helyesleni azt, mi attól különbözik. Erről tehát hallgatok, csak azon győződésemet mondom ki, mely a dologra tartozik, s mi iránt felszólíttatom. Én azt tartom: báró Regéczy és Cili kisasszony, nem boldogságra fognának egybeköttetni.

Úgy-e? szól gyönge gúny-mosolylyal Laura, szabad tudnunk az okokat?

Azokat elő nem adhatom, miként imént is megjegyzém, mondá Gyula szelíden, de határozottan; ereszkedjem bár fejtegetésekbe, a tanubizonyság csak egyes leend, s a vélemény kivonása csak egyéni és gyanús. Azon megjegyzésemet azonban felhozhatom, hogy az önmagába vonúlni szerető, s inkább mély mint szállongó érzelmű szelíd leányka, nehezen fogja maga boldogságát a nagyvilág zajában, mely a bárónak eleme, feltalálhatni.

Engedje meg tanító úr azon viszon-megjegyzésemet, mondá Laura, hogy fiatal leányka csak akkor óhajt önmagába vonúlni, csak akkor teszi a magányt víg társalgásnak eleibe, ha szíve kötve van; mert azt csak nem fogja tagadhatni tanító úr, hogy kor és vér ezekhez vonandják őt inkább? vagy tán ilyesmit tud Cilink felől tanító úr?

E váratlan fordúlat s Laurának rászegzett tekintete, zavarba és pirulásba hozák Gyulát. Erre nem felelhetek nagysádnak, mondá, meghajtva magát. Mindenesetre fő dolognak vélem kikémlelni a lyánka szívét, kinek boldog jövendőjéről van szó. A szerelem hajlandósága csodákat tőn már különböző természetek közt is; de nélküle ezeket egybekötni nem egyéb kárhozatnál.

Azt sejtem, szóla élesen Laura, hogy nem a báró barátja szól önből; csak azt óhajnám tehát, hogy a Cilijé tisztán s minden mellékes tekintet nélkül tanácsolgatna. Ezzel fölálla, s bemene szobájába.

Engedjen ön a női hevenynek, mondá Gyulának Uzay; nők ha kedves czélt fogtak szivök eleibe, nem örömest eresztik ahhoz az ellenkező okokat. Tapasztalásom, hogy a szülék, gyermekeik nősüléseiben, rendesen több beavatkozást szoktak magoknak követelni, mint illő és igazságos; hideg kiszámitások után mérik a meleg érzelmeket, saját fogalmaik után a boldogságot, örömest mellék személynek veszik a fő szerepüt. Én ezt nem akarom; erőmet roskadóban érzem, nem kivánnék azon meggyőződéssel szállni síromba, hogy leányom boldogságát feláldoztam, vagy feláldozni segéltem. Ön jóakarója házamnak, kérem, kémlelje ki növendéke gondolkozását.

Laura majdnem kifakadásig ingerűlt lőn Gyula aljaskodása ellen. Még mindig kétkedő volt, s késedelmes, gonosz álkodást hinni felőle; arczában, büszke önérzelmű viseletében, szavában, s el nem fogúlt nyílt tekinteteiben, feküdt valami, mi őt szíve előtt mentegeté. Van úgymond, minden bűnnek titkos vonása, dúlási nyoma az emberi arczon, mely a tisztát attól eltolja, s homályos sejteményekben inti, hogy ovakodjék a bűn fiától. De Gyulánál a szép nyílt homlok, az oly tisztán ragyogó szem, miként nap a felhőtlen égen, férfias arczain a derűlt komolyság, kedvesen hasadt ajkain a nyájas mosoly, benne a férfias erővel és leányi lágysággal vegyült nemes biztos érzelem, mik több alkalommal kitüntek nála, nem hagyák Laura szívében soha keserű hitté válni az ellenei gyanakodást. Ím most – nem vala-e tanúja maga, az ő kigyói tekergőzéseinek, bűnös pirúlatainak? Boszús vala Laurának Gyula elleni indúlata, látva, hogy önmaga a természet mintegy tévedni látszik benne.

Az Uzay-ház egy estve lesétála az udvar kertjébe, megtekintni azon új mulató-háznak munkáját, mely Laura ötletéből a kert hátulsó kerítésénél, a belőle esendő dicső kilátás végett, most épen épülőben vala. Az egész társaság elragadtatva volt a vidék bájaitól. Bálvány hegyek tornyosodtak előtte jámbor falvak felibe, s amazok közt egy kies bércznek csúcsán, bájos estveli lángban andalítva lebegett, egy régi vár tisztes romja, melyről Uza-falva a vidékben rendesen Várfoknak neveztetett. A Náni vadásza, ki épen ismét látogatóban vala Várfokon, annyit szépet, vonzót és csodást regéle erről, hogy Kornél nem szünhete addig, míg másnapra ki nem igérkezék az egész társaság fel a várba. Egy híres, a városból kiérkezett flótás, az ottani magasztalt viszhangnak örűlt. A viszhang nekem úgymond, mindenkor kedves ámulatom volt; úgy tetszik, mintha a természet értene, s érzelmeimre rokonúl felelgetne. Cili az előkorba szívesen ábrándozott vissza, s rom láttára, kereste képzetében a vár hajdani lakóit, s az előidőt. Laurának, egykori öreg kántora jutott eszébe: miként dallá romjai közt a maga énekét. Mindenkinek más más vonzalma volt a rom felé. Ellenetek gyakran csak azért is tetszenek nekünk, hogy változtatásaikkal táplálják és ébresztik lelkünket, s vagy új örömet hoznak ennek, vagy a régit teszik becsesbbé előtte. Ezért Kornélnak, a városi uracsnak, különösen kecsű vala ezen leventai kirándulás a vadon rengetegbe, és régi vár düledékeihez. Uzay nem álla a határozatnak ellent, de magát gyöngélkedése miatt az együtt-menés alól feloldatni kéré; mit családja, mint illett, neki el is engedett.

Derűlten kelt a reggeli nap, a mint regényes társaságunk a hegyekbe kiindúlt. Társzekér ment utána, megrakva eleséggel. A hegy alatt leszállott mindenki, s gyalog indúlt fel a csavargó ösvényen. Az eleséget cselédek vitték, az urak pedig, minthogy a vidékben rablásokról is szárnyalt a hír, fegyvert vetettek vállaikra. Víg enyelgés és robaj közt haladt a csoport, feledve multat és jövőt; csak a nyájas jelennek élt mindenki és kiszakadva az otthoni szoros gondok közül, a szabad természet enyhűleteinek nyílt meg minden kebel. Kies reggel, nyájas vidék szabadjában, tiszta örömre, tiszta nemes érzelemre nyitogatja keblünket. Az éj nyugalmában kipihent test, frissülve az új nap balzsamától, kedves elfogadásokra költi a lelket. Remények csillognak szíveinkben, miként körültünk játszadozó színekben, millió harmatcseppek a fűszálon; éldeletre nyílunk, mert mindenfelől nyájas élet mosolyg felénk, és nemesülnek érzelmeink, mert a felfrissült tájakon mutatkozó véghetlen tökélyek, dicsőült vágyakat költnek bennünk, s felóhajtozást nagy urához a természetnek! – Laura és Cili, szökdelve amaz, szelid vidorságban ez, szaggatának virágot és zöld galyat az útfélen; Kornél operai dalocskákat zengedeze, Halkó guitarrját pengeté, Gyula pedig és Károly sárguló vaczkort szedének. A cselédség hangosabban zajgott szabad kedvében, mint az uraság, kaczaj és vaskos tréfák csengtek fel tőle; Nánikának, ki a szabadban dévajabb kedvvel lépezgette a férfisereget, kitetszőleg válván ki éles hangocskája a többi közül.

Azon bércz aljában, melyen a vár romja állott, előtalálák a szomszéd üveghuta öreg ügyelőjét, ki lőcsővel vállán, kerese szét a hegyekben alkalmas agyagot, olvasztó tégelyeknek hutájához. Az uraság láttára tisztelve kapá le ez süvegét s megértvén a cselédtől hová szándékozik amaz, vezetőnek ajánlkozék. – Én nagyságos uraim! így szóla, mióta a katonaságból haza kerültem, minek már 16 éve, állandóul e hegyeken lakom, s tudom minden szegelyukát, tudom: miként áll a vár, miként állott régen, kik lakták azt? a szerint tudniillik, miként az öregek beszélik, hogy nagyapáiktól hallották; mert hiszen a dolog nem tegnapi. Ha parancsolják nagyságtok, megmutogatok mindent.

Ajánlkozása szívesen elfogadtatott. Erre csapjunk nagyságos uraim, asszonyaim! erre nem oly meredek a mesgye, mondá az ügyelő s előre megindúla. Lassan halad most a társaság, mert az öreg ügyelő nehezen tipege roskadt erejével, mutogatások örve alatt, meg-megálla kifújni magát.

Mi lelte arczát ügyelő úr? kérdé Kornél, minthogy azt egy felől jó darab fekete selyem-folt borítá.

Zászlótartó koromban, az átkozott burkus huszárság kissé megkapkodott, nagysás uram; de mi sem maradtunk ám adósok. Még akkor más világ volt ám; akkoriban még magam is átugrottam a száz tű hosszát.