Part 12

Várfokra érve, egyedűl Cili volt az, ki Gyulát szívesen fogadta. Ez a tornáczra állott ki eleibe, melléje simúlt a jövőnek: köszönöm a levélkét, ezt súgta neki; ámbár veszély nem vala nálam, Kornél nem az én emberem. Ez kedvesen nyugtatá Gyulát; de nem így egyéb körűlmények, mik között a házat találá. Egyéb fogadtatása igen olyas vala, mint mellyel fölösleges személyt szoktunk fogadni; de kivált növendékét dévajabbnak, makacsabbnak s munkától idegenebbnek lelé. – A gyermek, Kornél által részt vőn a háznak minden mulatságaiban, s ezek magok, készület előttök, és mámor utánok, elvonák a fiút minden komoly munkálattól. Napok, sőt hetek kellettek arra, hogy Gyula őt szokott sorába vihesse vissza. E végett első gondja volt ennek az, hogy Károlyt a ház mulatságaitól elvonja, s üres óráiban, őt inkább szokott gyermeki játékaival mulattassa. Ez kedvetlen zsurlódásokra adott alkalmat a háznál. Kornél már szokva volt mulatságot lelni a gyermek eleven dévajságaiban, s a társaságokban is egyik kedves tárgya volt enyelgéseinek, s most fájlalta, majd élesen panaszolta testvérének azt, hogy a nevelő oly kevés bizalommal van iránta, s tőle mint valami veszélyes erkölcsütől, megtagadja a fiút, kin méltatlan zsarnokságot követ el. Laura nem fogta volna ezt nagyra venni, ha férje a panaszt különös közönyösséggel nem veszi. Uzay tudniillik elég józan volt átlátni Gyulának okait és javalni azokat. Laura nem szólt; de testvérének, s benne önmagának, ezen első, bár homályos mellőztetése, kedvetlen érzést szült szívében. A fiú elfogása, Gyula iránt is, Laurában ugyan csak homályos, de Kornélban nyilvános neheztelést támasztott. Mindketten már előbb nem legnyájasabb hangulatban valának iránta, mint olyan iránt, ki mételye a ház nyugalmának.

Náni tudniillik, a szobaleány, épen a Kornél mellfodrát vasalá a cseléd-szobában, a mint Vincze legénye Gyula levélkéjével betoppana. Náni azonnal körülte vala a maga szokott avatkozásival; tudakozódék: kicsoda? honnan jő? hová megy? mit hoz? A legény eleinte jól viselé magát, s híven őrzé a reá parancsolt titkot; de Náni csakhamar úgy körül tudá hálózni az ifjat nyájas szövedékeivel, hogy ez szivében titkával meg nem férhete többé. Megsúgá a leánynak, titoktartási fogadás mellett, hogy Cili kisasszonynak hoz Gyulától levelet, melyet csak magának nyújthat által. Náni megjártatá elmécskéjét, az eddig Gyula és Cili körül történt dolgokon, számba vőn minden szócskát, pillantatocskát; ezekhez adá Cili gondoskodásait is Gyula úti készületei körül, s kivoná öszvegül azon fölfedezést, hogy Gyula és Cili jól értik egymást, s valószinüleg ez vala az ok, mely miatt az ő hatalmas kecsei, Gyula elfoglalt szivéről lesiklának. Siete gyanúját, mi neki tudás vala, besúgni asszonyának és Kornélnak. Ütközék e híren mindkettő; amaz rokonát és barátnéját félté a csapongó hitegetőtől, mint vélé, ez pedig saját szerencséjét. Náni fölfedezése nagy hihetőséget nyere az által is, hogy Cili a levél vétele-óta, szembetünőleg vonódék vissza Kornéltől, s iránta minden tekintetben igen kimért viseletű leve.

Kornél kifakada Gyula ellen, sötét cselszövésnek nevezé ennek oda czélzó csábítgatásait, hogy magát rangba és vagyonba helyeztesse, s arra kiváná bírni Laurát, hogy férjénél Gyula eleresztését munkálja ki. Kornél tudniillik sokkal becsülőbb vala önmaga iránt, mintsem más akadályt vélhetett volna Cilinél, mint Gyuláhozi hajlamát. Laura másként vala meggyőződve, közelebbről ismervén barátnéját, s átalla is egyenesen avatkozni a dologba. Gyulát azzal menté testvére előtt, hogy tanítói hivatalának pontosan megfelel, hogy férjétől és Bodnártól becsültetik; Cilit pedig azzal, hogy Gyula, tagadni nem lehet, egy a legszebb ifjak közől, s a lányka, ki Gyula álkodását nem ismerheti, menthető irántai szerelmében. Annyit azonban igére, hogy kikémlelendi Cili szívét, s ha lehet kigyógyítandja őt.

Ártatlan szív nem képes titkolni szerelmét, s még kevésbé oly barátné előtt, ki szemügygyel tartja őt. Laura csakhamar bizonyos lőn Cilinél iránta, s a barátság aggodalmával és hevével foga ostromlásához. Előbb csak a világi illedékre tevé a lyánkát figyelmessé, majd aprónként Gyula jelleme ellen szöve megjegyzéseket intései közé. De Cili ezen utóbbi oldalról, magához férhetetlen volt; szíve nem tudott Gyulában kétkedni, tüzesen vívott vádoltatásai ellen. Szép és szilárd ideálja volt lelkének, Gyula és irántai szerelme, hitének biztos kezességei, az ő lelkes tanításai, s tanítványnéja iránti nyájas tisztelő viselete. Cili tüzesen védte Gyulát, s oly jeles vonásokat hordott elő lelke jelleméből, oly bizonyossággal öntötte ki irántai hiedelmét, hogy Laura, ismervén Nánija hiúságát, végre maga is kétkedni kezde: ha nem csalatkozik-e az ifjúban? Azonban Cilit minden esetre gyógyítás alá veendőnek tekinté. Ha mindent megadok is tanítódnak, a mit vitatsz édes Cilim, így szóla, azt még sem javalhatom benne, hogy oly háznak rangjába, mely őt jótétekkel halmozá el, feltolakodni igyekszik. Nekem úgy látszik, hogy az ifjú veled Abelárdot akarja játszani.

Erre Cili nem felele: Abelárd története ismeretlen vala előtte. Gyula a szinte annyi gyöngeségekkel, mint jeles tulajdonokkal fénylett férfiút, s különben is Cili körébe nem tartozót, előadásaiból kihagyá.

Cilinél azon öröm és elégülés, mellyel Gyula tanításait hallgatá, nem vala eleinte egyéb, mint tudományok iránti vonzalom, s a tanítója iránti jóakarat nem egyéb, mint a tudományos ifjú tisztelése. Érzé, mivel tartozik ennek azon érdemének, hogy a homályos és pusztán gépi tanulásnak nála nyilt pályát és életet ada. Azonban a falu magánya, naponkénti együttlét, Gyulának köztiszteltetése, főkép azon nemes láng, mellyel a historia erényes tetteit, eseményeit tanításaiban festé, ezekből kivont azon lelkes oktatások, mikkel egyszersmind amazokat életre vonni tudá, nyájas férfiusága arczban, termetben és viseletben lassadán fölébreszték, majd növelék szívében azon indúlatot, melyet sem sejte, sem ismere. Most még egyszer oly kedvesek valának neki a tanítás órái, még egyszer oly vonzók, oly hatók a tanítások. Egész napokon át hallani óhajtá őt. De Gyulának nem vala ideálja a tanúlt nőszemély, ő pedig ideálja vágyék lenni, miként Gyula az övé vala. Ennélfogva miután a lánykának édes gondja egyedül a körül forgott, hogy magát Gyula eszméi és elvei után, miket aprónként kikémlele tőle, képezhesse: több rászorítással, erőltetéssel láta most a ház gondja után, visszaszaggatá magát kémlődő világából a valódiba, s egyedüli iparja lőn, megnyerni a szeretett ifjú javallását.

Gyula nem sejté tanítványnéja érzeményeit, minthogy ezek szívbe vonúlva tenyészének, legfelebb pillantásokba szökének néha; de ezeknek lángolásait sem vélé az ifjú egyebeknek, mint hevült örömnek és lélek gyönyörének, miket a lánykának tudományok iránti szenvedélye, s minden jó és szép iránti tüze lobogtattak fel lelkében. Cili komoly kedélye, szótlansága, inkább csöndes benlegelései az érzelmeken, mint ezeknek kiadásai szóban, tettben vagy mozdulatban, lehetetlenné tették Gyula előtt a fölfedezést. Így folyvást ment tovább iránta kezdett viseletében. Nyájas vonzalommal és tisztelő figyelemmel társalgott vele, s szívesen viszonozta azon bizalmat, melyet a kedves lányka iránta minden alkalommal bizonyított.

Egy délután azon nyüzsgött Károly Gyulán, hogy vakmacskát játszodjanak, mely gyermek-játék különösen kedvelt vala a pajkos Károly előtt. Gyula engedett a fiúnak, miként szokása vala, ha ez jól végzé dolgát; az idő esős volt, s nem engedett mulatást a szabadban. Laura férje körül ápolódott, kinek gyönge változása történt, Kornél még délelőtt látogatóúl kocsizott, Cili pedig és Gyula bevonattak, Károly esdekeire a játékba. Most Cili kerüle arra, hogy beköttessék szeme; ezt Gyula tevé, s épen a kendő csomóját szorítá, a mint a visszatért Kornél belép, láb hegyen Cili eleibe simúl, gyönge csókot nyom szép ajkaira, s kisimúl ismét a szobából. Cili nem vélhete egyebet, mint hogy Gyula a kötözés alkalmát használva, vevé magának ezen szabadságot. Egyszerre szokatlan bájos zsibbanat fut erein keresztül, ismeretlen varázs gyönyör terjed el egész lényén; lángba borúl arcza, szíve, léte. A komoly lyánka egyszerre majdnem gyermekes víg lesz, s a mint szemköteléke leoldatik, Károly-testvérével pajzánkodik, hogy ne legyen kénytelen Gyulával akadni szembe, s elárúlni boldog érzelmeit.

Gyula szemmel tartá a lyánkát, s gyanúba hozá ezt, hogy már alkalmasint Kornél horgán veczkend szíve; különben miért lenne oly dicsőült érzelemben? s Kornél miként merhetne ily merést? Feledé Gyula, hogy sokaknál csak játék az, mi másoknál lelki élemény.

Ez bírta volt őt arra, hogy megintést tegyen levélkéjében. Cili azonban egész különböző érzelemmel vette azt, mint a mellyel iratott. Titkos levélke a kedves ifjútól, mely nyájas aggodalmat lehel, bizalmas intést tart, nem szülhetett nála egyebet, mint azon kedves gondolatot, hogy féltetik. Kedves ereklye volt neki a levélke, szavainak betűi vésve állottak szivébe.

Első alkalommal sietett Cili tudakozódni Gyulánál Abelárd története felől. A kérdést úgy intézte, hogy Gyula mit sem sejthete. Előadta tehát tanítványnéjának, Abelárd és Heloiz boldogtalan szerelmöket, s úgy festé le amazt, mint maga jobb eszméletéről és világi bevett rendéről megfeledkezett férfiút, ki az indúlat árjában elfúlasztá ön lelki erejét, és szerelme tárgyát, az ártatlan gyermek Heloizét, saját éretlensége büntetésébe rántá; s mind ezt oly életkorában tevé már, melyben az indúlatok tüzének szilajúl lobogni, kettős vétek.

Mohó figyelemmel hallgatá őt a leány, hogy egy szócskát se veszítsen a történetből, s szó nélkül hagyá el a szobát.

Kornél nem türheté tovább azon bizonytalanságot, melyben Cilivel álla, s megkéré maga testvérét: szólna barátnéjával. Laura megtevé ezt, s Cili kimélve, de határozottan nyilatkozék, hogy szivében semmi nem szól Kornél mellett; tehát sajátja nem lehet.

Édes Cilim, felele Laura neki, mindig vétkeltem azokat, kik mintegy rokonsági tartozásnál fogva, egyoldalulag, egymáshoz nem illő szíveket kötnek össze, vagy illőket szaggatnak el egymástól, azért is óvakodom ettől; de szíved állapotját ismerem, s miatta aggódni vagyok kénytelen. Szólj, reménylheted-e: hogy a tanítóval egybekelhess egykor? mert ily kilátás nélkül, vétkes előttem egy tisztességes leányka indúlata; s bizonyos vagy-é a felől, hogy viszonszerettetel?

Az első kérdésre nem tuda felelni Cili. Azon még soha sem jártatá gondolatit, hogy Gyula és tulajdon viszonyait fontolgassa; szivének mi sem látszék lehetlennek. A másodikra biztosan felele, s bár okaival szemérem tiltá is őt barátnéja előtt nyilatkozni, nem titkolá el teljes győződését a felől, hogy szerettetik.

Laura, ki eddig kétkedett, kedvetlen bizonyosságot látott most maga előtt, s Gyula jelleme sötét színben tűnt elő neki. Lelketlen csábítónak vala kénytelen őt tekintni, ki a teljes bizalommal gondja alá adott lánykának őrzetlen szívét, álkodva hajlítá magához, s szivtelenűl hálátlan lőn azon ház iránt, mely őt szép bizodalmával megtisztelé, s jótétekkel elhalmozá.

Kornél nevelé hugának ezen Gyula elleni keserű érzetét. Náni kezére játszá ennek azon levélkét, melyet Gyula írt volt Cilinek, melyel az őszinte eszméletű leányka nem zárkozék eléggé. Türeyben boszú zajlék fel a levél olvasására, átnyújtá azt testvérének, s ez megosztá bátyja érzelmeit; mert ámbár sokban különbözék is tőle mind gondolkozásban, mind érzelemben; most még is hajló vala igaznak találni Kornél azon gyanúját, hogy Gyula mételye a háznak, s álkodó büszkesége titkos ellenkezésben dolgozik ennek minden későbbi tagja ellen.

Ha valamely gyanú tanyát üt a szívben, maga élelmére ránt az minden körülményt, minden eseménykét maga körül. Így volt ez Lauránál is. Kornél és Náni munkás sugdosói voltak a kapott gyanúnak, s a fulánk naponként mindinkább mélyedt be a szívbe.

Uzay naponként lejjebb szállott mind testében, mind lelke vidámságában. Reményeit nem adta meg nőszülése, mindig nagyobb lett közelítés helyett közte és Laura közt a távozás, melyet egymásnak boldogtalan nemértései okozának. Laura nem sejté azon erőszakot, melybe Uzaynak kényleteirőli lemondása került; unatkozását, búsongó hangúlatait, egészségi gyöngélkedéseknek vevé. Megkettőzteté ugyan szorgalmait körülte, s nem távozék a háztól; de majd folyvást nép zajga otthon, mely közt Uzay egyáltalában föl nem lelheté magát. De kivált sógora Kornél oly megúnott lőn örök zajongásival neki, hogy őt csak Laurája kedveért türheté, s titkon örvende szivében, midőn hallá, hogy őt dolgai be késztetik Pestre. Könnyebbűlve érzé magát, mikor kocsija a kapun kizördűlt.

Bodnár vala ismét az első, ki Uzay baját sejté. Ennek szótlansága, gyakori merűltsége, még hajdani kedvtelései, sőt szenvedélyes játéka a sakk felett is, az örök zaj elleni lassú kifakadásai, figyelmessé tevé a hű házi-barátot. Ő, ki szívfenékből ismeré Uzayt és eddigi életét, csakhamar okára akadt a bajnak. Aggódó szíve és elméje minden utat módot meghányt, mellyel rajta segíthetne. Jó véleményt ápolt ő Laura felől, s győződve volt, miként ezt csak értesítni szükség, hogy minden másként legyen. De hogy tegye ezt? saját félénk tartózkodása remegett attól, hogy ő maga nyisson szemet Lauránál. Hátha csalatkozik, vagy Uzay kikémlésében, vagy Laura gondolkozásában? s orvoslás helyett nyavalyát nevel?

A pap becsülő bizalommal vala Gyula iránt, s közlé vele fölfedezését. Gyula figyelmes lőn, s úgy találá, hogy Bodnárnak igaza lehet. A nagyságos asszonyt figyelmeztetnünk kell, mondá Gyula; mert csak egyedül nála áll a bajnak orvoslása. Azonban e tárgy kényes, egyikünknek helyzete sem ad jogot, idegen házasok dolgaiba lehető szabadabb beavatkozásokra. Én szólni fogok Cilivel, s ő nyisson szemet barátné-mostohájánál.

Cili megtette ezt. Laura elsáppadt, de csakhamar összeszedkőzött, s gyanítva az új hír eredetét, szemre, szóra fogta barátnéját. A tűkörlelkű lányka, nem tudott rejtőzni. Laura csakhamar bírta a titkot, s éles keserűség dúlongott szívében Gyula iránt, ki ellen már különben is ingerült vala. Most még az is nevelte bánatát, hogy a ház tisztelt barátját Bodnárt is, mint vélé, házi nyugalma ellen lázította. Ezen kajánságnak más okát Gyula részéről nem tudta lelni, mint Cili féltését a társaság némely ifjaitól, kik a házi kisasszonyt, mint illik, figyelmökkel tisztelék. Laura sértettnek érzé saját nemesb büszkeségét, s elbizakodott avatkozásnak vevé, és leczkézésnek a megintést; s annál epesztőbb vala fájdalma, minél hihetőbb lőn előtte, hogy a két férfiúnak alkalmasint igaza lehet, s belső ütközéssel érzé, mint kelle neki ezeknek szemei előtt sülyednie, azért, hogy másokra vala szüksége, kik őt fonákságaira eszméltessék, miket saját szívének kelle vala megsejtnie. Legmélyebben hat be a szívbe azon sértés, mely a mellett hogy sebet üt, sülyeszti is öneszméletünket.

Cili szólásának azonban annyiban sikere lőn, hogy Laura gondosabb lett viseletében, s foglalatosabb férje körül. A társaságok aprónként kimaradának, s Laura mintegy kipótolni törvén az elmulasztottat, unatlan lőn Uzay körüli kedvkereséseiben, kitől őt társaságai előbb napokon át elvonák vala. Uzayt nyájas elégülés folyá körül, annyi jeleire nője figyelmének s meg nem tudá fogni a szerencsés változás okát; de egy biztos óra, melyben Laura gyönge szemrehányással esdekle férjének, hogy óhajtásait, kivánságait ezentúl inkább egyenest neki, mint idegeneknek adja által, ezen szép bizalom inkább őt, mint ezeket illetvén, kinyitá Uzaynak szemét, s az álszemérem újra ostromlá gyönge lelkét. Látá: hogy nem önkénytesség, nem sajátos érzés dolgozik Laura megváltozásában, hanem baráti közbenjárás, látá, hogy így erőszakoltatva van fiatal nője s fölfedve saját gyöngesége, s ily drága áron átalla nyugalmat magának. Mentőzék Laura előtt, hogy az ő szájából ellene panasz ki nem jött soha, s így házi barátai beavatkozásának, sejtésnél egyéb alapja nem lehetett. Azt nem tagadja, hogy a csöndes házi kört, mely több időt enged neki tisztelt és szeretett Laurájával mulatni, inkább óhajtja, mint az elfoglaló társaságokat. De tudja, mivel tartozik jó neje korának, ártatlan kedvteléseinek, e győződésből apró áldozatok nem is áldozatok előtte. Ennélfogva kéré Lauráját: ne tenne ezentúl is magán erőszakot, mert azt kénytelen leendne bizalmatlanságnak, s öngyöngédsége bántalmának venni.

Félistenek fognánk mi emberek lenni, s boldog égi lak földünk, ha szívünk mindenkor ajkainkon lebegne! Ki bírna így gaz lenni, hogy önmaga hirdesse magát annak? ki kárhoztatni embertársának gyöngéjét, mikről minden emberi ajak, közte saját ajka is, vallomást tenni kénytelen? Mily bő forrása dugatnék így be az emberi nyomornak, úgymint a kétszín s az egymást nemértés, vagy félreértés kifogyhatlan forrása!

Uzay úgy adá ki magát mint neheztelő, Gyulának és Bodnárnak kéretlen beavatkozásiért, s gyönge vala, hogy erősnek lássék neje előtt. Azonban Laura ismeré már férje óhajtását, s gyöngéd vala ügyelettel lenni ez iránt. Sokáig egész várfoki társasága egyedül Halkóból álla, ki hangászati kedvtelésének elegendő táplálatot nyujthata, s Uzaytóli könnyű vidorságaért szívelteték. De Uzayt bolygatá álszemérme. Laura kedélyének vidorság vala ugyan fő színe, de olykori árnyéklatokkal, s ha őt Uzay merűlten, vagy csak komor arczczal is ülni látá, aggódék azonnal, hogy unatkozik magányában, s elégületlen korlátolt sorsával. Végre is arra kelle térnie Laurának, hogy Uzay határozzon és hivjon össze társaságot, miként kedve tartja; s Uzay álszemérmes hősködésből, nem ügyelve saját gyakori egészségbeli változásaira, oly gyakran hivogata vendégeket össze, hogy háza csakhamar régi zajába sodródék ismét vissza.

Laura szíve naponként élesedett Gyula ellen. Gyakori apró házi események vagy félreértettek általa, vagy félretolmácsoltattak előtte. Gyula levette Várfoknak valóban festői szépségű vidékét, meredező hegyeivel fent, keskeny folyójával alant, s vele faluját, kastélyát, s az ez után nyúló kertet. Egy fa alá, mely a tornácz előtt terepély árnynyal ágazott szét, magát festette két tanítványával együtt, mindhármokat biztosan egy könyv felibe hajolva. A három emberi alak talált arcz-rajzok valának, s az egész festmény egyike Gyula legszerencsésebb dolgozatainak. Cili elragadtatva állott előtte; Gyula nyájas emlékül kedves tanítványnéjának ajándékozta azt. Laura nem nézheté soha a képet belső boszúság nélkül. Egyikének tekinté azt Gyula finom kiszámítású csábításainak.

Náni a maga szivecskéjével nem lehete sokáig birtok-szünetben; adni, cserélgetni szereté azt, s most épen egy vadászszal a szomszéd városkából, álla ily csere-alkuban. A vadász estvénként gyakran megjelenék az udvarban; Náni ilyenkor cselédvacsorájokhoz erőlteté a vendéget, palaczk-bort szerze eleibe, s víg enyelgés közt szövetkezék vele. Az öreg Tamásnak nem vala a hetyke vadász inyére, mert azon felül, hogy ez mint egykori altiszt a sereg vadászainál és így jártas és tapasztalt a világban, most pedig mint egyes golyóval tallért, fecskét ellövő híres puskás, némi felsőbbséget követelt magának az egyűgyü agg szolga felett; még csak meg sem kinálta őt, mint illett volna, borából, Náni pedig a legjobb falatokat rakogatta eleibe. Eleinte egy párszor, vendéglátói illedékből, elnézé Tamás a gazdálkodást; de mindinkább tűretlenebb lőn, s utoljára morogni kezde bajusza alól, ha a vadászt jőni látá. Legkedvetlenebbek valának azonban előtte katonai dicsekvései és azoknak felhordásai, miket külországokon jártában látott, hallott; mert Tamásnak legfölebb is egy pár vármegye lévén egész ismeretes világa, bele nem tuda szólni amazokba, s tűrni vala kénytelen, hogy a vadász szájtátva hallgattatik, bámultatik és szabadon kötheti a cselédségre úgy meséit mint valóságait. Tamás mere ugyan egy párszor kétkedni, de pórul jára; mert a jártas eszes vadász, kaczajnak tevé ki őt, nem a legdíszesebb fényben tüntetvén tudományát elő. Fájt ez Tamásnak, ki urasága alatt első birói, tanácsosi, oktatói állást volt szokva követelni a cselédség és jobbágyság között magának és így saját elme-tehetségei iránt nem csekély előszeretettel viseltetett; innen a vadászt gyakorta pokolba kivánta, vagy legalább oda vissza, a honnan jött.

Egy ünnep estéjén megjelent ismét a vadász, s Náni által vacsorára marasztatott. Palaczkbor előtte, pajzán leány mellette, jó hangulatba hozták a vendéget, s szeri hossza nem volt a dicsekvésnek. Annál boszúsabb vala Tamás, minél vidorabb amaz, annál szótlanabb ő, minél hangosabb a vadász. Most épen Bolognába ére ez utazásaival, s az ottani görbe tornyot festegeté csodálkozó hallói előtt. Mondom, oly görbe uraim, mint íme itt ez az ugorka, így szóla, kiemelvén villán egy jóformán görbére hajlottat a tálból.

S még sem dől el? kiáltá a szakács, megtörve a csodálat csendét.

Néhány száz éve hogy áll, szakács uram, felele a vadász.

Tamás savanyuan mosolygva rázá fejét, mint a ki képtelenséget lát, s nem hiszi a hihetetlent. Vadász uram enyeleg a mint látom, ekként szólala fel, csak kisértget bennünket: ha elbirnánk-e hinni minden botorságot? Hát dragant-tésztából gondolja-e szakács uram a tornyot, melyet összetart a ragasztékja, ha görbén illeszték is össze? vagy görbe puczornak, melyet a tölteléke meresztget? Egészen más a kő és tégla; ha egyik sor kisiklik a másik alól, dőlni kell annak. Az ördög – isten bocsásd bűnöm! – csak nem tartja ám, kivált a tornyokat; az úr istennek pedig kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy görbe tornyot tartogasson.

Úgy ám! közbeszökék éles hangjával Náni, hát alsó szobáink görbe bolthajtásait mi tartja?

Más az! dörmöge Tamás; ha a leányasszony bár mi görbén is vadász uramra hajol, nem dől el, úgy-e? mert támasza van. Így van a dolog a bolthajtással is; de a sugár torony mire támaszkodjék?

Ezen hasonlítás kissé felszúrá Nánika orrocskáját. Vaskosnak nevezé az öreget, ki csekély járatlanságának a világban, bélyegét hordja, mind száján, mind simúlatlan viseletén.

Tamás ebben némi czélzást sejte a közte és vadász közti különbségre. – Nem mondhatnám, szép leányasszony, felele, hogy a költöző madarak, minden sok utazásaik mellett is, okosabbak volnának az otthoniaknál. De azt tudom, hogy a sokféle hazában mindenütt a nyarat szeretik leginkább. Vigyázzon szavamra, elköltöznek, mihelyt őszre fordúl az idő.

Ezt ismét a vadász vevé magára, s nem hagyhatá szó nélkül. A terczettes szóváltás mindinkább hangosabb lőn, melyben a Náni discántja, vadász ténorja, és Tamás gordonja csodás vegyülettel játszának a halló fülekbe. Vége az lőn, hogy a vadász nehezteléssel mene el, Náni pedig remegvén, hogy madara már ősz előtt eltalál költözni, élesen támadá meg Tamást, nem válogatá a szavakat ellene, s a többek közt hűséges szolgálatában, mire Tamás különösen büszke vala, gáncskodván, őt asztal-hulladékosnak nevezgeté. Tamás, a különben nagy phlegmáju, ki vala véve sodrából; karját és tenyerét kinyújtá, s az utóbbit oly szélesen mint teremtve vala, s oly nyomatékosan tapintá Nánika arczára, hogy ennek két érzéke az öt közől, úgymint látás és hallás darabig elveszének belé. Sikoltva ronta be lángoló arczával Nánika a maga asszonyához és ez férjéhez. Ömlének a panaszok az elbizakodott durva férfi-cseléd ellen, annyira, hogy Uzayt szorongás fogá el hallásokra. Az efféle tárgyú biráskodás nem vala dolga Uzaynak, s ha bár nyugalmas fontolgatásoktól nem irtózék is, zajos pörök kihallgatásai, csillapításai, büntetései, nem férhetének meg szokott kényleteivel. Itt annál kevésbé, hogy régi kedves cselédje és biztosa jöve kedves Laurájával ütközésbe. Gyulát kéré meg tehát, intézné el a bajt. Gyula kihallgatá a feleket, megvizsgálá az esetet, kárhoztatá mindkettejök önfeledkezését, s intés és korholás vala minden elégtétel, melyet Náninak adhata; de a mivel ez, mint gondolni lehet, nem vala megelégedve. Laura még kevésbé nyugvék meg azon, férje nyugalmaért azonban magába fojtá Gyula elleni új neheztelését, s új bizonyságaul vevé az eseményt, Gyula titkos cselszövésének maga és övéi ellen. Efféle gyanusítások számos óráit komoríták el Gyulának.

*