Part 11

Vincze munkátlan állapotban vala, milyben azon hajós van, ki nem bírván többé vésszel és hajójával, ereje fogytán leteszi evezőjét; s hol bízva reményli a vész csillapodtával partra-kijutását, hol pedig remegve borzadoz a vihar dühében, hajója elzúzatásától. A generál nyílt kedve némi kezességet nyújtott neki sorsa felől; gyönge volt az, s csak annyi erejű, hogy őt a kétségtől megóvja; mert hányszor nem reménylt, s hányszor nem csalatkozott immár? Klárcsi, elfojtva szívében minden reményt, eltökélt vala szenvedni, s magába zárkózni szerelmével és bánatával. Legsajnosabb kisértés vala neki az, hogy Vinczéjét oly közel tudá magához. Szerető szíveknek alig néhány lépésnyire lenni közel egymáshoz és mégis oly távol, mintha tengerek feküdnének közöttök, súlyos küzdés vala mindkettőnek. Egymás iránti figyelem és vágy élénkült nálok minden apró hírnél, melyet a két udvar egymásról vett, s remény és szív csüggedeztek minden gondolatnál, melyet önsorsaikra vetettek. Domb állott ritkás ligettel Klárcsiék udvara felett. Azon ült Gyulával Vincze gyakran órákig, barátságos cserétől fedetve, s lelesett azon ház tájára, mely mennyét, üdvét rejté. Klárcsi nem sejtve, hogy ügyeltetik, csak ritkán lépett ki az ifjú mohó szeme eleibe. Ilyenkor bús öröm dobogott Vincze meljében; mert a lyánka gyászköntösben lépett ki, s ez és szép arczáinak halvány színe, nyilván tolmácsolták előtte, hogy a szelid lélek érte szenved, s kívül és belül szerelme sírját gyászolja.

Érzékeny szerető lelkek, messzeségben is együtt élnek, szíveiket látatlan fonalak kötik egymáshoz, s lelkeik kölcsönösen egymás körűl lengnek untalan; bizonyos varázs sympathia viszi meg egymásnak, a mindegyikénél egymást váltogató örömet és bánatot, s mindkét rész bizonyos a kölcsönös részvételről. Ily szíveknek északi sarkjok a szerelem, mely felé szüntelen mágnesi titkos erővel forognak ők!

*

A herczeg visszaérkezett. Jó falatot megjártam a magyar földből édes Rónapatakym, így szólott; bőkezű és szíves az is mindenütt, miként lakosa; ritka hely várja be a zsarolást, nyújt mindent önkényt tulajdonosának. De a magyar, úgy látom, nem szereti közel szorongatni magához vagyonát, nem szeret kerítni. Minden parasztház egy-egy útcza, s a szabadon terjengő utakból, barátom, szép kis herczegséget bírnék alkotni magamnak.

Félek, szóla a generál mosolygva, hogy népesedés, nevekedő szorgalom és fényűzés kényszerítése, nagyon is lábra ne hozza még hazámban a kerítgetést. Bő termésünkkel pedig gondoskodás és gabnatárok hiányában, csak úgy vagyunk, hogy Pharaó sovány teheneiből egy, képes elnyelni hetet is a kövérekből!

Elkezdődtek a katonai gyakorlatok, s közbe hajtó-vadászatok. Gyomay különösen volt meghíva mindenkor; meg is jelent, de csak egyedűl; leányáról nem is emlékezett. A herczeg különösen leereszkedő, sőt figyelő volt íránta. Egy párszor, a mint a vadászatra kikocsizának, kocsijába méltatá őt, nyájas beszélgetést fona vele, az asztalnál maga mellé rendelé őt, egy szóval az öreget teljesen magához kapcsolá. Tiszteltetve érzé magát Gyomay ily megkülönböztetés által, tudván, hogy a herczeg testvérének, az uralkodónak nincs örököse, s így a herczegi süveg idővel erre néz. Viszontisztelet és hajlandóság fejlett ki keblében iránta, büszkeségének nyájasan hízelgvén, kitetsző jóakaratja azon nagy férfiúnak, kivel maga a generál is, csak mély tisztelettel társalkodott.

Egy napon a katonai gyakorlat után, a helyett hogy a generál kastélyának tartna a herczeg, fényes gálában, rakva csillaggal és czímjelekkel, egész kiséretével a Gyomay udvarába lovaglott be. Meglepetve volt Gyomay e tisztelet-adás által. Öröm-zavarral fogadta nagy vendégét, s elvarázsolva volt ennek leereszkedő nyájasságától. Betakarodék ebédlőjébe a fényes kiséret, s itten az első köszöntések és rövid beszélgetés után, előre lépe a herczeg, kisérete tisztelő távolban állván mögötte, s ünnepélyes szertartással, de nyájas szavakkal megkéré Vincze számára Gyomaytól Klárcsiját; kikéré magának, hogy násznagygya lehessen a szép párnak, s jövendőre is kegyét igéré számára. Gyomay eszméle, hogy hálózva van a generál fortélya által, de oly kiszámoltan hálózva, hogy sértés nélkül vissza nem léphet. A herczeg becsűlése és beavatkozása oly kötelező vala, büszkeségének oly hízelgő és kielégítő, hogy tovább ellenkezni illetlen hivalkodásnak fogta volna tartani. Azonban még is fészkelődött szíve fenekén némi gyönge nesze azon sérelemnek, melyet a septemvirék, leányában okozának neki.

Gyomay tisztelve meghajtá magát: kegyelmes herczeg! így szóla, ma oly tisztelet éri házamat, melyet én és hitvány leányom, nem érdemlünk; ámbár herczegséged már harmadik herczeg, ki kegyét személyesen bizonyítá nemzetségemhez. Nem tartom meg leányomat; de a házamon esett gyalázat kényszerít megkivánni, hogy az ifjúnak atyja, a septemvír, személyesen nyilatkoztassa ki előttem azt, hogy szívesen elfogadja leányomat fiához. Csak tűrt meny ne legyen ő a háznál; mert az begyembe nem fogna férni.

A generál helyesnek találá a föltételt, magára vevé a többi kieszközlést, s a herczeg, kézszorítással köszöné meg az atya jó válaszát. Vincze és Klárcsi akként valának érzelmeik szép zajgásában, miként koldus véletlenűl nyert gazdag öröksége előtt, kinek szíve még habzik a nagy szerencsére, szokatlan elhagyni volt sorsát, s a bátortalan még nyúlni a szép jelen után. A generál siete futót küldni levéllel a septemvírhez, ki most épen falun vala; de Gyula a követséget nem engedé által másnak. Úgy jöhet barátra is lesz ott szükség, így szóla, vidoran szorítva meg Vincze kezét; s tartok tőle, Vinczém úgy talál boldog lenni, hogy más részem nem is leend boldogsága munkájában, mint örűlni rajta.

Azonban Gyula közbenjárására nem vala szükség. A septemvír és neje előtt oly ohajtottak valának Klárcsi újabb körűlményei, oly rettegett a Gyomay pere, s oly hizelgő a herczeg beavatkozása, hogy a generál levele és Gyula követsége csak örömet jelenthetének a házhoz. Másnap épen vacsoránál, behajtata a septemvír a generál udvarába.

Derült arczczal s egyszersmind finom udvarisággal hajtá meg magát a septemvír a herczeg előtt, s válogatott szavakkal, mik tanúi valának gyakorlott szónokságának, köszöné meg fia iránt bizonyított kegyét, melybe őt továbbra is ajánlani bátorkodott. Majd Gyomayhoz fordúlva, sajnálkozék a két ház közé csúszott félreértéseken, sima beszéddel kéré meg leányát, kinek jeles tulajdonira hizelgőn terjeszkedék ki, s maga legboldogabb órájának nyilatkoztatá azt, melyben szeretett fia oly jeles háznak jeles gyermekét hozandja házához.

Méltóságos udvari tanácsos úr! nagy uram öcsém! felele Gyomay, szép szók nincsenek hatalmamban. Ám bírják egymást az ifjak, mert szíveik rég egymáséi; de a történtek után tudnom kell előbb, hogy csak leányom tartsa e szerencsének az egybekelést?

A septemvír, hízelgő nyilatkozással nyugtatá meg a büszke öreget, s a két ipa összecsókolá egymást. Vincze és Klárcsi lábaikhoz borulának, s öröm-könnyekkel áztaták áldó kezeiket; ámbár a septemvír, ki a herczeg jelenlétében átallá az érzékeny jelenést, mintegy tűkön álla. Majd a herczegnek és generálnak tőnek hálás köszönetet, mi végett a septemvír már régen integete nekik. Öröm és kéj foglala el minden szívet.

Szép saját öröm még is az atyai, édes Rónapatakym! így szóla, megindulását leplezve a herczeg, s ismét helyére üle az asztalhoz; utána telepedék az egész társaság. Csakhamar nyílt a kedv, ürűltek a poharak, víg elköszöntésekkel a herczeg hosszú életeért, a szives gazdáért, a két atyáért, kik mindinkább melegűltek egymáshoz, s az ifjú párért, mely boldogságát, tele szívében alig bírhatá el.

Hiszed-e már barátom, súgá Vinczének Gyula, hogy minden emberi szívnek van kulcsa, csak reá bírjunk akadni? Vincze rezgő örömkönnyel intett barátjának.

Asztal után mellé simúla Halkó a generálnak: már jól áll a dolog méltóságos úr! így szóla nevetve hozzá; a két ipa nyomósabban, s csak egyik arczfelen csókolá meg asztal után egymást: nem miként asztal előtt tevé. Én mindig fázom, midőn az emberek szertartásosan, előbb egyik: aztán másik arczon csókolgatják egymást. Félek, hogy a két hideg ajak összefagy a csóknál; vagy épen – isten bocsásd bűnöm! – a sátán, kinek mindig magvetőre áll keze, űzi gonosz játékát.

A generál javallást mosolyga, s a köz örömben, de főkép az új pár boldogságában feledé, hogy csak egyedűl ő veszte. Gyomay óránként elégűltebb vala, s másnap egy feljegyzést tőn be a familia levéltárába, hogy Klára leányát, uralkodó háznak herczege, Gyomay-háznak falai között násznagyként kéré vala meg.

Rendszerint úgy esik, hogy felköltetik szunnyadtából szenvedésünk, ha ugyan azon pályán látunk boldogot, melyen magunk szerencsétlenek vagyunk. Nem mindenkor irígység ez, hanem előrobbant ellenet a két sors között, mely példalátás által azon bús eszméletre riasztja fel lelkünket, hogy mi is boldogok lehettünk volna. Ezen búsongás lepé meg a baráti örömnek közepette Gyulát és Ongayt. Kölcsönösen nyújták vígaszaikat egymásnak; azonban kevés hajlandósággal elfogadni azokat egymástól.

Másnapra nagy hajtó-vadászat vala rendelve. Hivatalos lőn erre a vidékből mindenki, kiről feltehető vala, hogy lőcsövét elsütni tudja. Megjelenék Szögváry is mint szenvedélyes vadász, és Porubay, kit már a szőlő alatt meghívott vala a generál.

Lőtt-e már valaha vadat domine clarissime? kérdé ez az exprofessort.

Egy pézsma-kacsát az udvaron, domine illustrissime! a mint egyik tanítványom atyjának puskái a folyosón tisztíttatván, egyik fegyvernek régi töltése kezemben véletlenűl kisült. Azóta, valamint az előtt sem, öldöklő fegyver kezemben nem volt.

A generál egy stutzot ada vállára, s ennek párját Halkónak nyújtá, ámbár az utóbbinak rábeszélés kelle; mert csak guitarrjával óhajta menni a vadászatra.

A szerencse azt járja, ki nem keresi, mondá Szögváry nevetve, sajnálnám, ha a vad, mint fegyverteleneket, meggázolná önöket.

Víg robajjal indúlt meg a vadász-társaság. Szögváry egész úton Porubayn és Halkón nevetgetett, mint rítt le mindkettőnek válláról a fegyver. Majd meglátom, úgymond, hogyan vadásznak a músák? Kikéré magának, hogy állását Porubay mellé vehesse.

Tűzzel foly a vadászat, s türhető szerencsével. Délfelé csoportozott a vadász-sereg, hogy tanyára siessen, s Szögváryhoz jutván, ezt kaczaj közt egy fának dőlve találta. Alig bírá ez a nevetéstől előadni, hogy Porubay, a hajtás alatt, egy dőlt fára ülepedve, könyvet ránta ki zsebéből, s elmerűlten olvasa abból. Jő a róka, s felette hallgatózva megáll. Én úgymond, Porubaytól nem lőhettem, rákiáltok tehát: clarissime, ott a róka! Az én professorom fölriad, kapkod maga körűl, s ekkor eszmél, hogy vállán a fegyver. Ügygyel-bajjal lebontakozik vele, az alatt a róka jól elhalad, én utána lövök de nevettemben elhibázom, Porubay is czéloz, rángatja a kakast, s csak akkor veszi észre, midőn már a róka elvesz szemeink elől, hogy nincs felhúzva puskája sárkánya.

Nevetett a társaság, s maga Porubay is mosolygotta nimródságát.

Halkó majd utóljára érkezék a tanyára. Kezében papír vala és ólomtoll. A hajtás alatt dalt költöttem; így szóla Vinczéhez, boldog szerelmedre.

Hát a puska hol van? kérdi a generál.

Kapkod válla felé Halkó, tekintget maga körül – s nincs a fegyver!

Azt biz egy fához támasztottam állásomon, mondá, hogy az írásban ne gátoljon.

Új kaczagás ered a vadász-sereg között. Porubay örvend, a malorum sociusnak, és hogy új vadászbak feledteti az övét; de kivált Szögváry szinte pukkadoz: már tudom úgymond, miként vadásznak a músák! – Igen bántá Szögváryt azon viszketeg, hogy vadász-táskát, vagy már meglőtt vadat lövessen meg Porubayval; de erről, bár nem munka nélkül, leverék őt az ifjak, kik az efféle tréfát, mind a herczeg tekintetéhez, mind a professor tisztes jelleméhez illetlennek állíták.

Nem tágult a jó kedv, sőt növekedett; mert a herczeg egész mezei egyűgyüséggel mulatott, s feszesség nélküli vidám vadász volt. Nyájasan, de kímélve évődött Porubayval és Halkóval, ki épen felkeresett puskájával tére vissza, s új löktet ada a vígságnak.

Az nap megérkezett a septemvírné is, s más nap végbe ment a Vincze és Klárcsi menyekzőjök. Boldogságuk, mint valami súly, szinte ellankasztá az első napokban lelkeiket, míg megszokának egymást bírni, ők, kik oly sokszor veszték vala egymást. A szülék öröme józan vala ugyan, de elégűlt, s főkép a septemvírné nem győze a herczeg kegyével betelni, s édesen álmadozék arról, hogy fia egykor általa az udvarnál jöhet hivatalba és menye az udvar dámái közé.

Másnap indúlt a herczeg, s vele és utána a harsagi társaság. Minél lelkesebb és bájosabb volt az együttmulatás, annál sajnosabb az elválás mindenfelől. Víg perczek, órák és napok, csak fűszerűl nyújtatnak az életben, szokott napfolyam és küzdés közé, a halandó számára. Legbánatosabb volt az ifjak szakadása egymástól. Gyula egy darabon elkisérte Ongayt, ki igéretet tőn barátjának, hogy mihelyt teheti, meglátogatja őt Várfokon.

*

Az alatt itt sok változék az Uzay-háznál. Laura érté becsülni sorsát, s férje iránt hálát és becsűlést érze szívében. Csakhamar ellesé ennek megszokott kényelmeit, s azok iránt figyelemmel, sőt előzgetéssel vala. Visszatérének Uzaynak kedves étkei és nyugalmai, Bodnár megbecsülteték a háznál, hogy mulató társa legyen; Laura, bár gyakran fennakadának is ujjai és ízlése, megszenvedé, hogy zongorázása közben Uzay, miként első nejénél tevé, bassusát dörmögje; megszenvedé bojtos kaparó ebét a szobában, sőt erőlteté magát, hogy vele pipafüst közt is, mit nem igen türhete, mulathasson. Egy szóval Laura, azon nemes büszke föltétében, hogy suttogó kajánság ellenére is megmutassa azt, miként lehet, sőt van különböző koruak közt is boldog házasság, úgy vivé dolgát, hogy ha Uzay fonákságaival nem rongálja, a boldogság bizonyosan tanyául fogja házát. De Uzay azon aggályból, hogy fiatal nejének oka ne legyen megbánni tett határozatát, s hogy ez korának örömét élhesse, tovább mene kedv-kereséseiben, mint üdvös vala önnyugalmának és házi boldogságának. Ő, nyílt egyenesség helyett, mely legbíztosb kezese amannak, szeretői áldozó hizelgéssel és kedv-előzéssel bána hitvesével; titkolá, nehogy méltatlannak tessék az, mi neki fájt és mi nem volt inyére; szívesen hozá, sőt reá tolá áldozatait, s ha nyájasan szorgalmaztaték Laura által, hogy irántai bizalmát jelentse ki, olykor helybe nem hagyásival is, üres hizelgésekkel nyugtatgatá emezt. Így fosztá meg önmagát számos kényleteitől, s csakhamar korlátolt lőn minden vágyaiban. Műszeres szobáját a szobaleánynak engedé által; kedves ebét, minthogy egyszer pipája tüzét bojtjaira ejté, s a pers-bűz kedvetlen vala Laurának, száműzé a szobákból; a pipázásban pedig, minthogy Laura szenvedő erőlködésit sejté, arra határozá magát, hogy nyárban a folyosón, télben a nevelő szobájában szivogassa ki rátkaiját. Így Laura nem vélhetett egyebet, mint hogy a legjobb úton jár, hogy férje nyugodtan boldog, s Kornél testvére nem azok közől való volt, kik szemet nyithatának nála.

Azonban Uzay nem vala nyugodt, annál kevésbé boldog. Annak aggodalmas érzete, hogy miként nejének korától, úgy kedvteléseitől is távol áll, továbbá a különbféle és folytonos mulató csoportozás házánál, Laurának olykori látogatásai a szomszédságban, a kedvetlen érzésnek egy bizonyos nemét támasztották keblében, mely nem épen féltés vala, hanem inkább önmagávali elégületlenség. Nagy ellenetet látott maga és Laura társalgási míveltség-fokai között. Laura mindennemű jeles tulajdonokkal fel vala ruházva, mik társaságban csilloghatnak, s ellenében ő a maga remetei és szigorú kedélyével, a maga félszázados elmaradásával! Nem leend-e Laura végre is kénytelen átlátni és érezni azt, mit ő önmaga jól érez, hogy feláldozá magát, hogy zöldellő korát száradó ágra futtatá? Borzada ezen gondolattól, mely Laurának minden újabb társaságbani megjelenésénél mélyebben evé be magát szívében. Nincs csüggesztőbb bánat és emésztőbb fájdalom, mint önmagunkbóli vesztés, és sűlyedés saját szemeink előtt! Uzay önbizodalmatlanságában majdnem gyermekes tartózkodó lőn a társaságokban, többnyire szótlan és szorúlt keblű, s nyugtalansága némileg csak otthoni magányában enyhűle.

Mennyi része lett légyen Uzaynál ebben, a féltés olykori fészkelődésének, bajos meghatározni; mert bátor Laura ovakodék is alkalmat nyújtni erre, nem vala mindazáltal oly erős, hogy tetszeni ne vágynék azoknál, kiket becsűle s a társaságokban érdemeiknél fogva kiemele. Ezen hiúság józanabb vala ugyan nála, mint éretlen lépező hiúság szokott lenni, s abban botrányt a legszigorúbb erkölcs sem lelhete; de igen a szertelen önbizalmatlanság, mely Uzaynak munkás kínzója lőn. Annyi bizonyos, hogy kivált egy levél vétele óta Uzay komorsága növekedék.

Bő forrása gyötrelmeinknek az álszemérem, s gyakran sűlyedünk csak azért, hogy szégyenlők megvallani gyöngeségünket. Uzaynak nem vala többre szüksége, mint sejtetni nejével azt, hogy ritkábbaknak óhajtja a társaságokat, hogy otthoni kis házi kör, s elvonódás csendje, neki kedvesebb és nyugtatóbb a nagy világ zajainál, s Laura minden áldozat nélkül kész fogott volna lenni lemondásaira. De Uzay átalla nyilatkozni, s gyöngének, féltőnek, vagy épen sanyarú aggnak látszatni, ki netalán korához kivánja lelánczolni az öröm-lihegő ifjúságot. Innen gyakran még maga hívá meg a társaságokat, s félerőltetve fogata nejének, hogy unalmait látogatásokkal enyhítse. Laura valóban szórakozott és elkapott lőn, házi gondjaiban unatkozott, s gondtalanúl ereszté magát kedvtelései s főkép hangászati szenvedélye után.

Úgy látszék, a hanga tölté most be nála azon szív-ürt, melyet netalán egyenetlen házassága okoza. Majdnem egyedűli éleménye vala ez most lelkének, miként lelkes kedvtöltése volt egykor. Laura első művésznő vala zongoráján a vidékben, ritka énekesnő a hazában, s minden bármi osztályú tökély, valamint szenvedély által készül, úgy szenvedélyt nevel maga. Hosszú napokon, hosszú estvéken át zengett a hanga az Uzay-házban, s minthogy ez több hangszerek kíséreteit kíváná, de halló közönség nélkül sem igen esheték meg: természetes, hogy társaság, olykor népes társaság nélkül is, ritkán lehete az Uzay-udvar. Majd új darabok érkezének a városból, majd új hangművész tére be, majd Laura szerze új hanga-darabokat; mindezeket hallatni kelle a hanga-kedvellő vidékkel, s így meghivaték ez. Laura a maga szenvedélyét a legártatlanabbnak tudá e világon, férje állapotát ismeré, hogy vagyonságát illendő vendég-látások nem fogják megrongálni – így gondtalanúl űzé könnyű életét, a maga hangászati kedvtöltéseiben és társaságaiban.

Azonban Laura szerény vala mind kivánataiban, mind mulatozásaiban, s nem zsarolá ki férjétől ezeket soha. Férje mindenkori jelenléte miatt nem féltvén maga hírét, aggódás nélkül gyűjté maga körül a környékből össze azokat, kik egy vagy más hangszert játszának, vagy hanga-kedvelők valának. Ezek közt volt gróf Rákosy is. Gyakori vala ez a háznál, gyakoriak Uzayék is az övénél; Laura a mívelt ízlésű férfiúval kecses órákat tölte el. Azonban Laura bájai csakhamar szenvedelmes benyomást tőnek, a nem legszilárdabb jellemű gróf szívében; ki szerelmes nyilatkozást mere Laura előtt. Ezen nap óta nem vala többé bírható Bőkutra, sem arra, hogy a gróf látogatásait Várfokon elfogadja.

Nem ily szerény vala testvére Kornél. Ez a gazdag sógort szívesen kiváná használni, s kifogyhatlan vala váltogatott mulatozások rendezgetésében. Ezekben neki, a mellett hogy maga is mulasson, más fő czélja is vala. Jól érzé ő, miképen az ő fő ereje társalgási erényekben áll, melyek azokban kedvezőleg csillognak; de házi egyszerű csendben és rendben nem kelő pénzek, vagy legalább hamar elárúlják hamis nyomatjokat. Tudá azt is, hogy épen társalgási ügyességek azon férfi tulajdonok, mik a szépnem kegyébe legbiztosabban szoktak besimúlni; minthogy ez nem ismer epesztőbb szorongást, mint azt, ha társaságok érdekeiben és mulatságaiban szerepet nem játszhatik, vagy legalább azokban illő részt nem vehet; mikbe az ügyes társalgó férfi, kiszámolt figyelmeivel őt mintegy beavatja. Türey Kornél jó korán szemet vete Cilire, őt mindenben magához illő szerencsének nézé ki, s így ennek szíve ellen hasznos segédekűl reménylé a társaságokat, mikben a leánykát, csapodár figyelmeivel árnyként lebegé körül.

Cili különös vonzalommal hajlott mostohájához. A két különböző, de nyájasan egyező véralkat, naponként szorosb barátnékká szövé őket. Ezen tekintetből kiterjeszté Cili a maga nyájasságát és szíveskedését Kornélra is, szeretett Laurája testvérére, semmi irányzatot nem sejtve figyelmeiben ennek. Gyula levélkéje vala az első alkalom, mely őt eszméletre hozá, s lelke eleibe dobá azon lehetőséget, hogy Kornélnak komoly czélja is lehet szivére és kezére. Ezen fölfedezés igen kedvetlen vala gyöngéd érzelmének, mellyel Laurához viselteték. Minden leányi szív fenekén, tisztán vagy homályban, közelben vagy távolban, előrajzban vagy kifestve, fekszik lesengve azon férfiideál, kit sejt, óhajt, ki után epedez. A komoly kedélyű Cilinél, nem Kornél vala ezen ideál; azon könnyű léhaságot, melyet mind szaván, mind viseletén sejtni véle, nem ízelheté benne soha. Nem lengő ágat, mely minden szellőcskére hajlongjon, hanem ízmos csert, mely daczoljon vésszel és idővel, s ótalma és támasza bírjon lenni, a reá felfutott gyönge növénynek, óhajta Cili maga mellé. Gyermeknek tekinté azt, ki játéknak az életet, bábnak a nőt és időtöltésnek a szép szerelmet. Nem vala Kornél könnyű kedélyének szíve előtt semmi kezessége. Így szíve nyugodt vala ugyan, de elméje nyugtalan, remegvén azon pillanattól, melyben Kornél eltolásával Laura barátságát sértni leend kénytelen.

Gyula haza-útjában, egy falu fogadójában hált meg. A ház előtt nép-csoportot talált, és enyelgő gyermekeket. Köztök, a ház előtt elnyúlt falpadon egy ifjat látott, körűlrakva mezei virágokkal, merűlt gondban koszorúkba fonogatni azokat. Azonnal ráismert azon ifjúra, kivel az atyai háztóli kiindúltakor a temetőn találkozék. A gyermekek, ki szívességből, ki dévajkodásból, csomókkal hordták számára a virágot, miket mindenkor tetsző örömmel fogadott. A nők tejet nyújtottak nekik; elvette ezt is, de minden köszönet vagy óhajtás jele nélkül. A zaj s nagyobb robaj tűrhetlen volt neki; kérve csillapítgatta ezeket, s maga csak súgva beszélt. Csitt! úgymond, ne robogjatok, még alszik, föl ne költsétek! Különben virágaival úgy el vala foglalva, hogy a körülte ácsorgó népre eszmélni sem látszaték, mígnem új robaj ismét aggódásba ejté, hogy kedves alvója fel talál ébredni rája. Gyula szorúlt szívvel tudakozódott a fogadóstól iránta. Ki legyen az ifjú? felele ez, senki sem tudja helységünkben. Ha valamelyikünk kérdést tesz ez iránt neki, azt feleli gépileg: szerencsétlen, de nem rossz! Olykor megfordúl falunkban és a szomszédokban; ilyenkor mindig gyermek-csoport kísérgeti, melynek egész mulatsága kerti és mezei virágot hordani össze számára, mit ő kedvteléses örömmel illesztget kénye szerint össze. Mindnyájan szánjuk és szeretjük őt, mert a legártatlanabb tébolyodott a földön, senkit és semmit nem bánt, vagy kér; csupán tej és kenyér az, mit szivességünktől elfogad. A hol az éj meglepi, ott meghál; de már első szürkületkor megyen virágival a temetőbe, hogy a legújabb hányású sírt meghinthesse azokkal.

Gyula szóba kívána eredni vele, s közelebb simúlni bajához. De az ifjú gondos figyelemmel jártatá meg rajta szemeit, mintha személyét kitalálni igyekeznék, s szokott szavain kívül kérdéseire mit sem felele. Virágai valának egész világa; innen, mint a fogadós mondá, Virágosnak nevezi őt az egész vidék. Gyula minél tovább tekinté őt, annál ismerősebbeknek látszatának előtte vonásai.