Part 18

De most egyszerre ködleni kezde a szerelem szép láthatára, borongni majd, s borulni végre. A fiatal báró Kéry megtére külföldi utazásaiból, születésnek, szerencsének és míveltségnek minden szép tulajdonival, mik csak egy ifjat a szépnemnél vonzóvá tehetnek. Kéry Laurára veté szemeit, reá szegzé figyelmét; a lányka tiszteltetettnek tartá magát, s tisztele viszont; de a szívbe-fogadott, Olmay marada. Ez azonban csakhamar sejtni véle, gyanítni később, s majd látni végre. Féltés marczonglá a hevest, kéré előbb kedvesét, hogy kerülje a bárót, később kiváná ezt, s végre parancsolá az áldozatot. Laura tőn eleinte mindent, mit a társalgási illedék nem tiltott; de a zajos tiszt áldozat-zsarolásai naponként sürűbbek, szilajabbak lőnek. A leány kérlele, s hol amaz túlcsaponga kivánságaiban a mértéken, okokat, ellenvetéseket tőn; esdekle: ne kivánja megsértését a ház becsületének, és illendőségnek; hol ezek sem mutatának sikert, eskükkel töre megnyugtatni hűsége felől. Mind hiában! ha boldogúla is ezekkel olykor, Olmay kinosan kivívott nyugtai, csak nagy égi borúk előtti félelmes csendek valának, miket gyakorta fontolatlan kifakadások, zajok, sőt dühös kitörések váltának fel.

Laura nyugtalan kezde lenni és borús. Az ő élénk öröm-vágya, éber kedélye, heve, csak örömet tuda várni a szerelemtől, melyet lélek nyájas éldeletének, s mosolygó élet könnyű játékának tekinte inkább, mint komoly, nehéz súlyu vesződésnek. Hiúsága ki vala immár elégítve, a büszke ifjat immár lánczaiban birá; s az öröm lihegő reményeiben megcsalatkozott szív többé nem lele táplálékot. Unott lőn neki a szerelem, mely örök marczonglásokkal zajlott körülte s dúlt élte hajnalában. Már-már forró heves természete gyakorta lángba kapá őt, tüzes szóváltások ingerelték a sziveket, s naponként messzebb tolák egymástól. Mennyi része lett legyen ezen idegenűlésben báró Kérynek? bajos elhatározni; annyi bizonyos, hogy későbben maga Laura sem meré e részben magát minden hiúságtól mentnek vallani.

Olmay Bécsbe rándult fel, sürgetni elbocsáttatását. Sietett vissza, hogy Szentjóbnénak már szétjelentett estélyén jelen lehessen. Egy pár órával tért meg előtte, s kifakadó lett felindúlásában, a mint hallotta, hogy a többi betanúlt darabok közt, Laura kettőst éneklend Kéryvel. Kinzó féltése végig futtatta képzetén a betanulásnak valószínüleg biztos óráit, előtüntette a még jöhetőket, s Laura nem volt képes lecsillapítni a zajost. Elhatározottan kivánt ez változtatást a tett rendelésekben, eltiltotta jegyesét az öszveénekléstől. Laura sértettnek érzé magát, Szentjóbné pedig háza becsűletét; keserű bánat kinzá amazt, hogy méltatlan gyanúval alacsonyíttatik, szégyen boszontá ezt, hogy háza czégérűl tétetik ki a város mondáinak. Szentjóbné töre ki előbb, s eltiltá a tisztet, ily korai és méltatlan beavatkozásoktól, háza és nemzetsége dolgaiba. Olmay büszkén felele, mondván, hogy Szentjóbné asszonysággal semmi dolga, s Laurához fordúla. – De igen is vele van dolga! kifakada hevesen Laura; nénémnek sokszoros joga van öccsétől engedelmességet kivánni, s itt ezt annál szivesebben teszem, hogy öccsét csak rabszolgaságtól óhajtja jó néném megóvni, mihez amannak magának sem igen van kedve. – Hidegen hajtá meg magát Laura, s szobájába zárkozék.

A szelid kezdésű és folyású szerelem, nem szokta elzárni az ész tanácsát, de midőn az előbb forradozott, vagy lángokba csapkodott indúlat oda jut, hogy hideg fontolásokra enged idő-közöket, immár hűlőben, haldoklóban van az! Laura már egy idő óta kezdé hányni-vetni elméjét azon: mire fog vezetni Olmayval szerelme? s minél inkább kezdé ezt kiismerni, annál inkább meggyőződék a felől, hogy boldogságra nem fog az vezethetni, hogy szíve nem leend egyéb martaléknál, s várt örömei nem egyebek tünő álmodozásoknál. Mire nem viheti még a zajost vakon féltő indúlatja? hol vegye a büszke kevély, nyugalmas képzetét, nyugalmát a csendes házi boldogságnak? Szentjóbné hiven megosztá vele a bús kilátásokat, s még nevelé azokat figyelmeztetésével, Olmaynak több izben kitűnt szenvedélyére a játék-asztal iránt. A lányka örülni kezdett szivében a felbomlásnak, s elhatárzá magában, hogy jó móddal szakítni fog Olmayval.

Ez azonban nem esék oly könnyen mint reménylé. A kevélyt, ha viszon-szerelmet veszt, nem annyira bántja dúlt boldogsága, mint kínozza sértett hiúsága, önzése, s azon neki kiállhatatlan érzelem, hogy mellőztetik. Olmaynak is tűrhetetlen vala az a gondolat, hogy ő eresztetik el, s más tétetik mint vélé, eleibe. Ez őt azonban csak eleinte gyötré; azon akadályok mikkel küzde, mindinkább több-több erőt és lángolást adának szíve szerelmének, mely különben kevélynél nem szokott lenni egyéb mint hiú önzés. Néhány napi büszke kimaradása után, kezdé ismét aggatni fonalát Szentjóbné házához, s bátor mindig rátartva magát, még is udvarisággal feledtetni a történteket. De Szentjóbné hideg udvarias vala iránta, és Laura kikerűlő. Ez utóbbi gondosan ovakodék négyszem közé jutni vele, mi kedvetlen nyilatkozásokra fogott volna nyújtni alkalmat. Ezen vont helyezet csakhamar kifárasztá a tiszt béketűrését; borús kezde lenni, vagy szótlan, vagy kitörő czélzásokkal sértegető. Végre kimarada egészen, s Laura szabadabban lélekzett. – Egy estve, játékszínbe igérkezék Szentjóbné Laurával, s báró Kéry ajánlkozék kisérőjöknek. Elhaladt már az idő, Kéry nem jött, s a nők nyugtalansággal ültek kocsijokba fel. Tolúltan állott a nép a színház előtt, a mint leszálltak. Laura széttekinte a bárót keresve szemével, s a mint befordúla Szentjóbné után, a sötétben egy ember zsurlódék hozzá, megkapá kezét, s egy égő lámpa felé rántván őt, egy gyűrüt csillogtata szemébe, s berohana a nép közé.

Laura rémülten szökék előre Szentjóbné mellé; mert a mint a lámpa sugarát az ismeretlenre veté, Olmayt látá ebben, dúlt arczczal és borús szemekkel. Tetétől talpig járá a borzadás ereit, s nem tudá miként juta szin-erkélyébe.

Ki egykor szivünkhöz tartozott, csak nagy erőszakkal szakadhatik az el attól, de ha elszakadt egyszer, rendszerint kétszeres erővel áll irántai gyülölségünk, volt vonzalmunk helyébe elő. Laura fel vala forgatva szivében, most érzé már: miként vesztegeté el magát, egy dühössel kötve gondolatlan szövetséget! Most rettege lelkében attól, kiért egykor lángola. Mit sem láta, halla a játék-darabból, s hideg borzongásokról panaszkodék. Korán haza sietének, s Laurának ágyba kelle dőlnie. Még ezen estve hozzájok juta a hír, hogy Kéry megvívott Olmayval, s a báró ettől halálos sebet kapott. Laura éje borzasztó vala.

Másnap levelet vőn Olmaytól, melyben ez kinyert elbocsáttatását, futólag a báróval történt összezajdulását jelenti, s utóljára felkéri Laura kezét, melyért annyi áldozatokat tőn. A levél erőltetett nyugalommal irottnak látszék, melyen azonban itt-ott borús villámok nyilaztak keresztűl. Laura nem volt képes felelni, helyette Szentjóbné válaszolt.

A szegény lányka dúlatva volt, s egészsége és vidám kedélye veszőben. Ellenes lett néki a posoni lakás, s már előbb óhajtatván szüléitől haza, sietett karjaik közé. Itt ezeknek lágy szerelmök s gyöngéd ápolások alatt, mit sem hallván többé a posoni eseményekről, csakhamar visszanyerte Laura önmagát, s kedvetlen viszontagságai már csak mint volt nehéz álmok, tűnedeztek néha borús óráiban lelke eleibe. Ismét a régi vidám, tüzes és hiú lányka lőn ő; azonban vigyázóbb s öntapasztalás után fontolóbb. Nem vala ugyan még szíve zajlásainak mindenkori gyakorlott úrnéja; de bukdosásoktól még is ment, s láng elméje biztosan fogván fel az életet és saját körülményeit, czélt tűze ki magának, melyet szemei elől nem szalaszta ki többé. Olmayval küzdött zajoskodása, mely éltét örök borúkkal fenyegeté, kies óhajtásul, s mintegy békes révpartúl alkotá lelkének a nős élet szelid nyugalmát egy oly férjjel, ki arany szabadságát lánczokra nem verendi, s tisztelésért viszontiszteléssel, figyelemért viszonfigyelemmel fizetend; kit szelid Uzayban fel is talál vala.

Olmay azzal a vad lánggal szereté Laurát, mely keblének oly sajátja vala. Ennek posonbóli távozta után, düh és kétség foglalák el lelkét, borús lőn az egész emberiség ellen, melyből magát mintegy kitaszítottnak érzé. Dúlva vala szíve, dúlva életpályája; mert ezredétől már kikapta volt eleresztetését, szűk vagyona pedig már előbb atyja játékszenvedélye és saját tékozlásai által tönkre ment vala. Azon fonalat, melyet a nevelés fon éltünk számára, csak a sors vas karja tépheti meg; de viszont legkisebb kedvező körülmény is visszaakasztja pályánkhoz azt. Olmayt a kétség kártyaasztalhoz hajtá. Darabig változó szerencsével folytatá az új pályát, míg nem az is ellenűl fordúla feléje. Borúi közt föléledének lelkében ifjuságának üdvtelen álmai. Tudniillik atyja keveset figyelvén fia tevésire, ez azon korban, mely csupa láng fontolás nélkül, regény-olvasáshoz szokék. Idejét veszté közőlök az izetlenekkel, s képzeletét mételyezé azokkal, miket emberiség rossz nemtői sugallatiból, mételyes képzeletek szűlnek. Abaellino, Rinaldó s a t. lőnek neki legkedvesebb olvasmányai, s rablók lelkének ideál-hősei.

Úgy látszik: léteznek bizonyos előkészítései a születésnek bennünk, s mintegy lerakva nyugosznak vérünkben, ideg-rendszerünkben, testalkotásunkban, jövendő elhatároztatásunknak gyúanyagjai, mikbe majdan nevelés és körülmények pattantják be a gyújtó-szikrát, s ezek csak ritkán képesek más anyagokat cserélni helyökbe. Olmaynál rokon véralkat, ifjúi tűz, heves képzelet felfogák a rabló hősöket, s elhanyagolt neveltetése mellett, már korán méltó példányokul képezé ki azokat nála a beteg képzelet.

Most mint nyájas menedéket karolá fel lelke ezeket; vad sorsa által kimentettnek vélé elhatározását, remények szirénkedének távolbúl feléje, s csakhamar egy rabló-csoportnak vezére lőn Bakony rengetegeiben. Bús nevet vett fel, mert csak addig volt szándéka a nemtelen pályán haladnia, míg sorsát javítandja. A statutio ünnepélye Bőkutra csalta őt is egyik czinkosával, mely utóbbi használta is Uzaynál és papjánál az alkalmat. Itt Olmay a színjáték közönsége közé vegyűlvén, tanúja volt Laura igézéseinek, hamvadozott szerelme új lángba csapott ismét, s szándékot érlelt nála, hogy ha igaz úton nem teheté őt sajátjává, mostani álútján tegye azzá. A várfoki romnak egyik földalatti boltját fogta ő most tanyájaul, s árnyként kerűlgette ezentúl Laura minden lépteit. Fogat csikart a mint férjhez-mentét megtudta; boszú és szerelem dulakodtak keblében. Egyik legényével, vadász-köntösben kémleltette az Uzay-házat, s szilaj örömmel dobogott szíve, a mint a háznép várromhozi készületeit megértette. Már ekkor használni fogta volna az alkalmat Laura elrablására, ha embereit épen valami gazdag zsákmányú fogásra, melyről azok a napra vissza nem érkezének, ki nem küldé vala. Ő volt az ügyelő, ki Laurát elrémítette. A mint t. i. sejté a társaságnak Náni tréfáira szögzett figyelmét, akként intézé Lauráhozi közeledtét, hogy háttal essék a társaság felé; a gyűrüt, melyet egykor Laurától nyere, hirtelen szemébe ötleté ennek, s egyszersmind lekapá arczáról a selyem-foltot, mely őt ismeretlenné tevé, s Laura ráismere a félelmes Olmayra. – Ennél most a szerelem dühös kétséggé vála; nem így képzelé ő Laurát új egyenetlen házasságában, nem ily kecsesnek, nem ily elégültnek. Emészté az, hogy végkép elfeledtetett, s oly csekély szikráját birhatja mind szerelmének, mind a hozzájuthatási reménynek. Vadabbak lőnek ezentúl dúlásai a vidékben, s emberei féktelenebbek. Magát elszánva tevé fel magában: vég kísérletet tenni Lauránál, s ez okból bár elvonhatá vala magát és embereit a hegyek menedékeibe, nem tágula Várfoktól, míg nem őt vad kétsége önvesztébe buktatá.

*

Egy vétketlen ifjúi csalatkozás, szóla Laurához Gyula, egy méltatlanra esett indúlatunk, lehetnének-e méltók a kárhoztatásra? Kajánság, romlott szív, s nem tévedés gyalázzák a gyarló embert. Kétkedhetett-e Laura feloldásom felől?

Nem édes Béltekym; ön jobb, kegyesebb irántam, mint én magam lenni birhatok. Hiúság mételye vala eleitől fogva nyavalyám, s íme mi gyászosok voltak következményei! Szintoly bőforrású rossz ez nőnemünél, mint nagyravágyás a férfiúi kebelben. Gyakran fogja az még boldog óráimat megzavarni, s csak az enyhít, hogy érzem: használt a keserű gyógyszer.

Mi ismét nemes és csak tévedett szívnek jelensége, mondá Gyula. Szomorú fogna lenni sorsunk, ha önmagunk s embertársaink előtt, botlásainkra nézve, szíves megbánásaink nem menthetnének. Én részemről bízvást igazságosabbnak igérhetem magamat.

Ongay és Cili, mint vélhetni, Gyulával tartának, s Laura engede az édes ostromnak. Bájos zavarodással igéré át magát a szerető ifjúnak.

Boldog jelen s jövőnek nyájas reményei között telt el néhány nap a két párnál. Legédesb varázslattal boldogítnak bennünket azon szép órái életünknek, mikben, kedveseinkhez kötött szíveink nyájasan kezeskednek előttünk, s kölcsönösen biztosítnak boldog jövendőnk felől; de még nem bírjuk azt, s így a birás, kielégítésével nem gyöngíti, nem öli el vágyainkat. Az élet nyájasabban és szorosabban simúl szivünkhöz, körülményeink bájlólag mosolygnak felénk, szép külön világ szakad ki számunkra, melyből száműzve van minden fanyarság, minden szigor. – Cili mindinkább megbarátkozott sorsával. Nyájasan oszlott fel barátság és szerelem között; amannak karján mindinkább valószínű lett neki az, hogy emez is egykor boldogítandja életét. Ongay a maga nyílt nyájasságával, egyenes szívével, szép deliségével, nem tagadhatá, egyike volt a legszeretetre méltóbb ifjaknak, kivel csak mételyes szív birhatna nem lenni boldog.

Ongay azon igérettel vőn búcsut, hogy nem sokára végkép itthon leend, s az egész háznép oly nyájasan vala immár szokva hozzá, hogy vesztését csak ez vigasztalhatá. Gyula naponként jobbúlt, a szívnek elégűlt kéjei is segélvén az ifjúi erőt. Azonban egy levél, melyet Vinczétől kapott, lelkére búsan hatott.

«Édes Gyulám! ezt írá Vincze, sajnos dolog azokat kedvetlenűl sújtanunk, kiknek számára csak örömet szántunk. Engedj meg, hogy ezt tenni kénytelen vagyok; atyád kivánságából írom e sorokat. Klárcsimmal megjártam látogatóul a rokonokat, s érted különösen vonzott szívem atyádhoz. Őt szélütésben találtuk, majd minden gond és ápolás nélkül; mert mostohád – bár ne vennéd nagyon szívedre – valami Vártay nevű ifjúval, ki járatos volt a házhoz, szövetkezék öszve, s végette mellőzi szegény atyádat. Ő szeretettel fogadott bennünket, s mutatta volna irántunk szíves vendéglátását; de ez nem látszott a háznál hatalmában lenni; mostohádnak pedig nem valánk óhajtott vendégei. Atyád sóhajtva esenkedett gyermekei után, vádlotta önmagát, hogy idegenbe űzte őket, s aggódott miattok. Én nyugtattam őt, s mint nem örvendett, hogy rólad és állapotodról jót mondhaték. Ajánlkozám, hogy írok neked, megigérém, hogy sietve nála termesz; mert szívemről itélve, biztosan megigérhetém ezt nevedben, ki úgy érzesz mindenben mint én; csak hogy szebben, jobban, erősebben. Siess hozzá édesem, reád nagy a szükség itthon.

«Boldogság öléből irom e soraimat. Jövet térj Harsag felé, hogy részvevő tanúja lehess annak, menet nem kivánom, nehogy sinlődő atyád tovább legyen kénytelen várni esdeklett fia után. – Klárcsim csókol, s komaság felől súgott fülembe.»

Gyula már előbb epekedett atyján, mert a rablóvezérnél, Olmaynál, amannak kedves Lazarino-fegyvere találtatott meg, melyet Gyula, a reá vésett neven kívül, egyéb külsejéről is jól ismert, s mást nem tudott vélni, mint azt, hogy a rablók, atyja házánál is gonoszkodtak. Mihelyt fellábbadozott, azonnal útnak indúlt Béltek felé. Atyját az utolsókban lelte, ki alig bírt immár fiára ismerni. Azonban ennek látása élesztve hatott reá. Atya és fiú gyöngéd kimélettel simúltak most össze eltért szíveikkel, szó sem esett köztök a multakról, s minden tetteik, pillantataik szíves megbocsátást, kibékülést tolmácsoltak. Szíves panaszokkal nyilatkozott Matyi fia előtt: miként méltatlankodik rajta nője, mily tűrelmetlen és boszúálló beteges felindúlásai ellen, mint hagyja őt minden kényelem nélkül, miként gyötri őt sváb-étkekkel, s míg Vártay issza legjobb borát pinczéjének, az ő számára mily hitvány lőre hozatik fel. Gyula borongott az öregnek szavaira; neki, ki csak iménti betegeskedésében, a legnyájasb ápolás közt vala, tűrhetetlen bűn volt a beteg iránti lelketlenség. A beteg, így gondolkozott ő, búcsuzó vendége a világnak, s ki tagadhatná meg attól az utolsó gazdai szivességet?

Matyit csodálás fogta el, a mint bágyadt szemeit Gyula úti lomára vetette, s közte saját Lazarino-fegyverére ismert. Mennyire ereje engedte, így adta elő Matyi e rejtélynek kúlcsát:

Matyi utolsó éveiben lelkestűl testestűl vadász leve. Soha sem lélekze szabadabban, soha sem vala ő inkább elemében, mint midőn szabad ég alatt egy két czimborájával s hű kopóival űzheté az erdő és mező vadjait. Vadász-tanyák lőnek egyedűles szenvedélyei, most inkább mint valaha; jótevőleg érezvén magát általok elvonatni házi körülményeitől, mikkel nem vala elégedett, s társaságoktól, mik vele nem valának elégűltek. Továbbá a vadászatot mindenkor eldődi vitéz-gyakorlatnak, s igaz magyar kedv-töltésnek hallá tartatni. Most szinte kedvetlen vala neki az éj borúlása, mely szüneteket tola vadász-foglalkozásai közé. Szenvedélye, gyakran több napi távolságú jó vadász-helyekre is elcsalá őt, minthogy vidéke immár nem győzé őt vaddal, s így megesett, hogy hetek veték haza. Gyakran éji nyugalma álmaiban is folytatá szenvedélye kéjeit. Ritkán jára egyeben gondolatja, mint vadászaton, s ehhez tartozandókon; s vadásztörténetecskéket hallgatni, vagy elregélni fogyhatatlan vala tűrelmében.

Most őt egy különös vadász-gondolat üté. Egy magyar herczeg, ki évenként csak egyszer szokott bejőni külföldről a hazába, hogy gazdag jövedelmét felvegye, itteni mulatását Matyival szomszéd uradalmában, nagy hajtó-vadászatokkal szokta megünnepelni. A meghivatni szokott számos vendég, víg zajgás és mulatozás közt, szokta azokon próbáit adni vadászi ügyességének. Matyi azon különös gondolatra, és határozatra jöve, hogy a következő év hajtó-vadászatán, oly ruházatban jelenjen meg, mely az utolsóig csupán saját lövésű vadak bőreiből kerűljön ki; s ezen eredeti terv kivitelével, köz csodálat közt nyerje el a nimródi pályalombot. Szándékában szépen is halada immár. Vadkecske adá sarúit, szarvas lábbelijét, róka ujjas öltönyét és sipkáját, kócsag e mellé a tollat, farkas nyújtá bundáját, s gödény a dohány-zacskóját. E szerint öltözetével készen vala egész a borztáskáig; de borzra nem vala szerencsés akadhatni széles vadászataiban, bár miként töre is leseivel utána. Táplálá őt azonban a remény, hogy ez utolsó czikk sem fog hiányzani vadászi készületéből; minthogy híres vadászatra vala egyik barátja által meghíva Bakony erdejébe, melynek töméntelen vadjai között, nem kétkede az akaratos borzra is akadhatni.

Nagy volt a gyülekezet a bakonyi vadászaton. Matyi legjobb fegyverével, melynek híres jóságú olasz csőjén neve is vésve vala, jelent meg azon, hogy netalán adandó ritka szerencséjét annál inkább el ne szalaszsza. Folyt napokon át, hegyen völgyön keresztűl a vadászat, vendéglések követték újulás végett a fáradásokat, s új fáradások emésztés végett amazokat. Matyi hiven részt vőn mindkét nemű foglalkozásokban. Rakásra lövé a vadat, üresre hajtogatá a poharat, s délutánként gyakorta csodálkozék, hogy egyszerre csak egy vadat ejte el lövésével, holott ő, miként villogó szemei bizonyíták, kettőre süté fegyverét.

Negyedik napján a vadászatnak, szinte ily kettőztető délutánja vala Matyinak; a jó badacsoni ürmös vidor varázslattal zsibonga ereiben, s súlyegyent nehezen tartó fejét épen egy kis álmocskával akará megkinálni a tanyán, a mint egy vadász borzot kiált a túlsó partban, melyet egy elkóválygott öreg vizsla fogott maga eleibe. Kilőtt nyílnál sebesebben pattan Matyi ezen kedves hírre ültéből fel, és borz után ered; mohó ihleltében felejt maga körül mindent; kerengő borz hegyre csalja fel, völgybe csalja le, Matyi verdeső szívvel csörtet utána, szeme csak előre mereng az óhajtott vad után, nem eszmélve: mint és mennyire hagyja a tanyát? Most a kutya fürgébben járja a cserét, Matyi vont reménynyel és fegyverrel áll annak szélén, a borz kivillan, de távol Matyitól, ki azonban fegyverében biztában, s türelme szakadtában utána ereszti lövését, s a borz, leirhatatlan örömére Matyinak, felfordúl. Majdnem kétkedve nyert kincsében, emelé fel prédáját Matyi, mi után oly igen esenge; a mint vállát egy valaki hátul megveregetvén: láttam a lövést, így szólítá meg őt, jó fegyvere van önnek; nem cserélné meg az enyémmel? s egy kopott csőt mutata elő.

Semmi kedvem hozzá! felele félmosollyal Matyi.

De annál nagyobb nekem! dörgé az idegen.

Matyi megdöbbenve pillant reá s borzadás futja végig; mert az idegennek képe sötétebb vala Bakony erdejénél, s nem hagyá kétkedni, hogy rabló áll előtte. Kilőtt fegyverrel mit tehete? azonban kedve sem igen vala tenni valamit.

Ha kedvét tehetem önnek vele, mondá Matyi savanyú udvarisággal; átnyujtá kedves fegyverét s nyájas meghajtással viszont magáét az idegen.

Toldásul azonban még egy szivességre kérem önt, mondá ez.

Toldásul? kérdé fojtott nehezteléssel Matyi; gondolnám.

Igen is kedves Bélteky úr! kaczaga az idegen; mert hiszen reménylem, hogy hálásan fogja ön méltánylani nagylelküségemet, midőn oly becses élet-váltság fejében, mint öné, ily hitvány cserével beérem.

S mi lenne a kivánt toldás? rebegé Matyi.

Én csak úri nevét kivánom önnek egy pillanatra; mely kölcsönzés azonban becsületemre fogadom, mit sem fog ártani önnek.

Matyi előtt ugyan nem a legszilárdabb kezességnek tetszék az ajánlott becsület-fogadás; azonban legtanácsosabbnak látszék neki: szivességet mutatni a szükséghez. – Csak módját tudnám ezen név-kölcsönzésnek, mondá Matyi; a mennyire emlékezem, ez csak az irói világnál van divatban.

Ne búsuljon ön, mondá az idegen, s megrázá Matyi kezét, mi ketten a mint vélem, a könyvnyomó sajtókat nem igen nyikorogtatjuk. E szerint tehát tisztában vagyunk. – Erre az idegen egyet füttyente, hogy Matyi füle szinte megcsendüle belé, s négy jó tagbaszakadt legény ugrék elő. Matyinak összeszorúla szilaj alakjok látására szíve.

Ez az úr, parancsolá az idegen, oly szíves volt, hogy szegény házamhoz ajánlotta rövid látogatásra magát; vezessétek el, mint illik.

A négy legény azonnal beköté Matyi szemeit, s a remegőt körbe vévén elvezeté. Az ő állapota, érzeménye és szorongása, nem sokban különbözék, a vesztőhely felé vezetett rabétól. Nem tudá: mit várhat magára? Az idegen, kit rablóvezérnek gyaníta, oly csodásan egyesíte magában míveltséget és szilaj elszántságot, hogy kétkedni vala kénytelen: amabban bízzék-e, vagy ettől remegjen? Hideg kezdé rázni tagjait, és koczogtatni fogait. Egyszerre sejté hogy sűrüségbe értek; mert kezével kelle takarnia arczát, hogy az akadékos bokrok ágai meg ne tépjék azt. Egy idő múlva valami szorosságon kelle bebúvniok; s a hűsebb, állottabb kitolakodó levegő azonnal meggyőzé Matyit a felől, hogy barlangba jutottak. Huzamosan mentek így, a mint egyszerre lerántatott szeméről a kötelék, s az idegen szivesen üdvezlé lakában őt.

Matyi széttekintett maga körül: látta hogy csakugyan barlangban van; de a melynek, miként kiveheté, számos osztályai voltak. Borzasztotta őt minden, mit maga körül látott. A barlangot egyetlen lámpa világította, melynek bágyadt fényinél, mint megannyi ijesztő rémeknek tetszettek neki a benne mozgó emberi alakok. Rablott portékák, egyháziak, katonaiak, polgáriak, békésen feküdtek halomba egymásra hányva; ládák, szekrények hevertek mindenfelé, fegyverek csüggtek a falakon. De a mik főképen rémítették Matyit, bizonyos apró mintái voltak akasztófáknak, törő kerekeknek, pallósos hóhéroknak, fából ügyesen kifaragva, s egy polczra rendesen felállítgatva. Megállott útjában Matyinak lélekzete.