A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet)

Part 22

Chapter 223,308 wordsPublic domain

«Elvekből törj tenni mindent, mire van is némi csiklányok az embereknek. Így bölcsebbnek tetszel, s az a nyereséged marad, hogy ha botlasz, csak elveid kárhoztatnak, nem te magad.

«A bölcseséget úgy képzelem, miként drága érczet, részint hegyek gyomraiba rejtve, részint vert pénz-nemekben forogva. Mennyit nem adnak amabból évenként a bányák? s még sem árasztja az el a világot; mert a kincsnek koránsem nagyobb része van forgásban. Így a bölcseségből is, mi kevés fordíttatik, minden tapasztalások, nyomozások, és felfedezések után is, a világi dolgok folytatására, és igazgatására!

«Kevés álkodás, kís hamisság, találkozik a legjámborabb emberekben is. Addig, míg egyszer óhajtnók, hogy mások szívünk fenekére lássanak, legalább is tízszer örűlünk annak hogy nem láthatnak.

«Ha szerepet kívánsz játszani, tekintélyt tartani az emberek között, vigyázz, hogy őrzetlen biztos óráidban, szavadban vagy tettedben, mások kezébe ne add magadat. Körűlményeidet, személyedet, és gondolkozásodat, titok homályával sződd, mindíg körűl. Úgy lészsz nagy előttök, ha fenekig át nem vizsgálhatnak, hanem csak sejtnek és találgatnak tégedet, s így tetteid eredményei, a nélkül, hogy azoknak belső rugóit látnák, lepik meg csodálataikat.

«Társaságokban, hagyj kibeszélni mást, hadd rakhassa ő is ki portékáját. Így elégűlten veled és önmagával, nem fogja átallni fénylésedet, mit különben bizonyosan tenni fogna.

«Kiki legfontosabb önmagának, s azt a levegőt becsűli széles e világon legtöbbre, mit tüdején beszív. Ember-bánásaidban el ne veszítsd ezt szemeid elől soha.

«Leghasznosabb kivonatja ember-ismeretünknek azon simaság és hajlékonyság, azon egyes személyekbeni nemes tisztelése az emberiségnek, miknélfogva mindenkivel ki tudunk jőni az élet folyásában, s nem vagyunk tűrelmetlenek és szálkások azok iránt, kik nem egészen szívünk emberei.

«Sebtében és rögtön használd a magyart; mert szokása lángolni és elhűlni. Mit amakkor hő szívből fogadott neked, becsűlet-érzésből megtartandja ekkor.

«Rendesen úgy vagyunk társalgásainkkal, miként sok csekélyek, gyűjtött könyveikkel. Kötéseik után ismerik czímjeiket, a nélkül, hogy tudnák foglalatjaikat.

«Mi belső ereje sincs ezen oknak: «így gondolkoznak nagyobbára az emberek», még is rendesen elhatározó szokott ez lenni tetteinkre nézve. Megczáfolni ezt, néha könnyű; de csak ritka és nagy lélek bír ellene határozni, vagy cselekedni.

«Azt vélhetnők, hogy majom-fajták vagyunk; mert mint nem omlunk követni azon néhányat köztünk, kik elég erősök példát adni! ha épen ezen erősek nem czáfolgatnák majomságunkat.

«A magyar, komolyabban tapad a régihez, s bohóságokban áhítja az újat, és divatost. Megtévedéseiben és irány-vesztéseiben, nem pedig lelke erejében a hiba, ha sűlyedezik.

«Ne siess szív dolgaiban tanácsot osztogatni. Sokan kérnek tanácsot, nem azért, hogy kövessék azt, hanem hogy keblök vágyának szavaddal tekintélyt és erősítést szerezzenek, fenmaradván mindenkori joguk és választásuk: nem követni a nem hízelgőt; ki ellen azonban ritkán nem marad szívökben némi keserűség. – Úgy szintén okos ember ritkán kér egyenesen tanácsot; mert tudja, hogy idegen körűlményekbe bajos önmagunkat behelyeztetni; hanem hogy az egyoldalúságot elmellőzze, szeret szót váltani másokkal, olyas tárgyakról, mikben magát elhatároztatni óhajtja; s így a különbféle véleményeket összevetvén saját körűlményeivel, vonja ki azokból a maga teendőjét.

«Vigyázva csodálj és okosan, hogy magadból ne veszíts, s a csodáltnak magad felett felsőbbséget ne engedj. Úgy ejtsd józan magasztalásidat, hogy a magasztaltatott tiszteltetve érezze általok magát; s némelyekben mindenkor gáncskodva és lehúzva, bebizonyításaul annak, hogy óriási lelkednek mérszerei még nagyobbak.»

Gyula néhány nap múlva búcsut vőn a septemvir házától. Káraytól, kinek oly sokat köszönhetének, nehezen váltak meg az ifjak. Legfontosabb és leghatározóbb időszaka az az ifjú életének, midőn vílágba lép, és szívének szunnyadó érzelmeit, fejének még holt tudományát, élőkké tenni készűl. A két ifjú érzé, hogy a kereszt-úton áll, melyből mindegyikének külön pálya-ösvénye nyílik; s ennek és a jövőnek kétes szerencséi, még becsesbé tevék előttök egymás barátságát. A rokon érzelem, s egyűtt élt napok, mintegy egy lélekké forraszták őket. Borongásban ült Gyula szekerében, szívét és elméjét bús vesztéseibe merítve. Borzadozott meglátni az atyai házat, hol szeretett édes anyja helyett gyülöletes mostoha várta őt. A temető mellett esvén betérése falujába, megszorúlt szíve, a mint ebben az új márványt megpillantotta. Megállítá szekerét, s szakadó könnyekkel omlék jó anyja sírjára. Azonban szokva lévén önhatalmában tartni érzelmeit, lesülyeszté szíve mélyére bánatát, s emberelt arczczal hajtata be az apai udvarba.

A ház tagjai különbféleképen fogadák Gyulát. Matyi szembeötlő zavarával a szégyennek, mely az apai tekintély-tartás erőlködésével csodás vegyűletet képeze; Léni kivívott rangját feledve, szolgálatos szivességgel, s mintegy uraló körűltejárással, Biri szeleskedéssel, s majd minden jele nélkül a testvéri gyöngédségnek. Mindnyájan, Legulit sem véve ki, csodálák a kifejlett ifjat, ki férfias díszben, méltóságban, kimívelten tudomány és tapasztalás által, álla előttök. Mindegyike titkon vagy nyilván felsőbbségét érzette maga felett, s iránta némi hódoló figyelem uralkodott az egész háznál. Matyi vigyázóbb lőn a maga szavára s tetteire, Léni ügyelőbb háztartására, finomabb asztali készület és étel jöve az asztalra, úriasabb ágynemű Gyula szobájába, s minden vendéglátói lábra hágott az udvarban. Maga Leguli, ki néha az első napokban vendégűl hivaték, nem lele az ifjúban egyébb kivetőt, mint hideg büszkeségét. Nem áll-e úgy köztetek, így szóla Matyihoz, mintha uratok volna, s nem ti játszodjátok-e az alszerepet mellette? Matyi szívéről azonban lesiklott ezen szó, és szép szülei büszkeség lepé vala azt meg. Legulinak épen nem esék inyére hazaérkezte Gyulának, félté Biriveli titkát tőle, innen siete elhintegetni aggodalmait Matyinál és Birinél. Lénit, rokonát, miként mindenkor, úgy most is maga részére remélé. Matyit homályosan csak ezen egy aggódtatá, miként fogja magát Gyula mostohája iránt viselni?

Gyulát, az első henye-napok elteltével, azon gond aggasztá: mi czélt válasszon életének és foglalatosságinak az atyai háznál? Szabad, nem korlátolt állapot és természet éldelete, voltak eleitőlfogva lelkének vágyai; így eltökélve állott nála, hogy gazda legyen, de több polgári kötelességeket is kössön ezen állapottal össze; győződve lévén Káray azon állítása igazságáról, hogy a gazdai független állapot, legszabadabb kezet, legtöbboldalú alkalmat enged, üdvös ismeretek és javítások terjesztésére polgártársaink között; s így lelke sugallatival leginkább összehangzik. Azonban gazdaságát, nem vakon, csupán agg szokások nézetei mellett kíváná egykor folytatni, hanem e részben józan fontolását, tudományos belátásait s legközelebbi utazásaiban szedett tapasztalásait is szándékozék használni. Mert ha azon mesterségek, melyek a termesztett dolgok felmíveltetését tárgyazzák, amazoknak segítségével oly erőre haladhatának, bizonyosan sokban haladhatónak vélte magát a termesztés ismeretét is. A nagy természetnek úgy egésze, mint minden részecskéje, örök fejtegetnivaló rejtély, mely fejtegetésben a _netovább_-at emberi elme el nem érheti soha. – Ily gondolkozással, Gyula arra határozá magát, hogy legelőbb is szokott folyását tanúlja ki a magyar gazdaságnak, hogy kiismervén annak tökélyeit és hiányait, tudhassa: mi a megtartani, mi igazítni való benne? E végre az öreg tiszthez, ki a kasznár helyébe állt, csatlá magát; jelen vala minden munkán vele, s öntapasztalás és beszélgetés által, csakhamar ellesé az egész gazdaság folyamát. Ekkor kezdé tehető javítások iránti némely észrevételeit közleni a tiszttel. Főt rázott ez, s hol felelt, hol nem felelhetett, vagy akart, hol vitákba is ereszkedett; de engedésre ritkán vala bírható, és hol okaiból kifogya, azt állítá, hogy ez vagy amaz rend és pontosság, még nem elmaradott köznépünkhöz és cselédségünkhöz való; egy másik javaslat pedig csak papiron áll meg, s a földön másként fogna kiütni; egy harmadik, csak könyv-irászok ábrándozása s a t. Egy szóval: az öreg tiszt esküdt ellensége volt minden újításnak, mi agg napjaira új betanúlást hozhata, s egy a régi kerekvágásban döczögő agg csézák közől, kivel a csak most ütköző szakálú ifjú úr, sehogy sem boldogúlhatott. Atyjánál tett tehát kisérleteket; de innen is visszaveretett. Matyi ugyan nem vala makacs a gazdaság vitelében, s Valkaytól sokat elfogada e részben; de egy éltesebb gazda, kinek modorját, hosszas tapasztalás és siker ajánlák, és ifjoncz könyves Kálmán, miként nevezé, ki sem szántott, sem vetett még, nagy különbség vala előtte, bár mily fenszabá is egyéb osztályokban fiának ismereteit. Hajlunk, különösen a gazdaságról azt hinni, hogy az egyedűl tapasztalásnak kivonatja; annálfogva rendesen átalljuk abban az ifjabb tanácsadót. Könyvből gazdálkodni, ezt szokta Matyi fiának felelgetni, épen olyan, mint földabroszon utazni, min mocsár, sár, kátyúk feljegyezve nincsenek, s azt vélnéd, hogy szekered is szintoly gyorsan fog haladni, mint ujjod a papiron. Gyulánk, miben sem boldogúlhatván, elesék kedve újabb ostromlásoktól, nehogy tolakodásával fiúi tisztelet ellen látszassék véteni.

Unalom kezdé őt környezni, minthogy festés és vadászat, mulatságok valának neki inkább mint munkák. Elégűletlen vala önmagával, vesztegleni érezvén tehetségeit, és czéltalanúl folyni el napjait. E végre megkéré atyját, hogy még Bélteken kívül lévő jószágainak bármelyikét engedje neki által. Kérése nem vala teljesíthető, minthogy azon jószágoknak még béréveik vannak hátra. Ifjúság tetteknek kora, így érze Gyula; izom és erő a tagokban, láng és nyugtalan ipar a szívben, nem hagynak, nem tudnak henyélni, s elveszti önjét azon ifjú, kit sors és körülmények munkátlan veszteglésre kárhoztatnak. Kedvtelése és édes anyja emlékezete, gyakran lecsalák Gyulát a kertbe, s számos üres óráit tölté abban. Eszébe ötlék most, miként az, bár bűves minden fa- és fűnemben, rendetlenűl álla művésztelen pongyolájában, hibás felosztásokkal, s régi mesterkélt idomú elrendezésekkel; azt tehát új alkotásba hozni, föltevé magában. Engedelmet nyervén atyjától reá, azonnal munkához foga, hogy mit még az évszakasz engedhet, megtehesse.

Ez egészen új életre költé Gyulát. Hogy közelebb lehessen munkásihoz, a kert mulatójába hurczolkodott által. Vágyása volt az egész kertet ángol ízlés után rendezni el, minthogy erre már maga a természet is látszatott fekvését ajánlani. Nyugotra a meredekebb oldal, egy pár tetemes sziklára hajlott, alját keresztűlfutó patak metszette, s túl rajta szelíd kelésű domb emelkedett. A keleti oldal halkabb lejtésű volt és naposabb. De Gyula jól tudá atyjáról és mostohájáról, hogy ezek inkább hajlanak a hasznoshoz, mint széphez; tervébe vevé tehát e kettőt ikres szövetségbe kötni egymással össze. A nyugati oldalon ángol osztályzatokat alkotott, a keletit pedig haszonadó táblákra osztá, miket amazoktól fákkal és bokrokkal különöze el. Ezen választó fák tövében szelid varázslattal állott a kertész csínos laka, hogy az előtte terjedő növényes kert, mintegy ennek lakósa élelmére lássék alkotottnak. Ezen utóbbi kertosztály is nem vala aggodalmasan idomítva. Miként hely engedé és természet kíváná, csoportban álla itt virág, fűszer és növény; ott gyümölcsfa, bokornak, törpének vagy szálasnak nevelve. Ezen új szerkezésekkel és általtételekkel, az egész kert új alakot nyere, melyben a szépített természet mint egy nyájas tájfestmény, legeltete szemet és szívet. Gyula még a jövő tavasz nyilásával igéré az igézőt alkotásainak, mit már a hanyatlott ősz meg nem adhata azoknak; egyedűl a képzelet vala kénytelen most pótolgatni nála a haldokló évszakasz kietlenségét.

Azonban a gyászos diófák Gyulának is nagy akadályára valának elrendelésében. Épen aljokba esék a faoskola, mely alkalmasan máshova nem tétetheték; amazok pedig elfogák attól a szükséges napot. Gyula sürgetést tőn irántok atyjánál, s ez Legulinál.

Barátom, így szóla Matyi ehhez, emlékezhetel: mily győző okokkal mutatád meg egykor Valkay ellen, ezen diófák haláláhozi igazamat. Most te vagy urok, kérlek, ne halaszd kivágásukat.

Legulinak épen nem fekvének szívén a fák, sőt vaskos egyenes derekaikból drága deszkákat remélvén, már el is tökélé vala magában kidöntésöket; de már szokva vala használni Matyi könnyű adakozásait, s így diófáival is rátartá magát. Előre bocsátván tehát, hogy barátságért, szomszédságért, kész mindent tenni, mi tehető; de ezen esetben tartozásból semmit: édes barátom, így felele Matyinak, akkor mint ügyvéd szóltam, kinek kötelessége úgy forgatni a fegyvert, hogy a markolat mindig principálja, éle pedig annak ellenfelei fölé álljon; most pedig mint tulajdonos más szempontból látom a dolgot. Minden dolog pedig csak olyan, milyennek azt látjuk, vagy látni bírjuk. Ekkor elkezdé Leguli a servitust római jog után fejtegetni, a diófák alkalmatlankodásait annak ótalma alá vonni, és vitáival egészen kihevíté Matyit. A teher-szolgaság (servitus) ótalma nem egészen akarván világítni ennek, Leguli végre azt kezdé mutogatni, miként a diófák a fa-iskolára nézve, épen nem állnak nap ellenében, s ezt, ha épen borúlt napon nem esett volna a vita, kész vala a helyszínén is bebizonyítni.

Barátom, így szóla erre, tűrelmét vesztve Matyi, már látom, magát a napot is levitatod az égről, s arra készteted, hogy barátságodért nyugaton keljen és keleten nyugodjék le. Nehogy a természetet falunkban kifordítsd a sarkából: szólj, mit kivánsz egy szóval fáidért?

Leguli a czélnál vala. Kurta volt az alku, s Matyi szokás szerint elég borsosan alkudott meg a diófák halálára.

Matyi általában nem vala elégedett Gyulával. A mennyire büszke volt fia míveltségére, annyira átallta, hogy mint mondá, czélt vesztve, otthon vesztegel. Homályos küzdései még mindig érezteték vele, hogy nősülésével kissé sűlyeszté nemzetségét; s ezt jól készült fia, mi könnyen emelheté ismét hajdani fényébe vissza! nem lehete tehát nem fájlalnia, hogy az minden hivatalviseléstől idegenkedék. E mellett az sem vala inyére, hogy Gyula a háznál tartózkodék. Bármily tisztelő, érett viseletű s engedékeny vala is ő, bármint látszék is a figyelmet megadni mostohájának, inkább óhajtná, kedvelné őt Matyi távol a háztól. Az ifjúnak komolysága, józan érettsége, szilárd viselete, s bár szerény, de szigorú erkölcse, s hol hibát és igazítni-valót látott, nyílteszű és szívű észrevételei – alkalmatlan fékek valának Matyi indúlataira és kedvteléseire nézve. Gyulának mentori szelleme alatt, mintegy kötöttnek érzé magát Matyi, szavában és tettében; s mi leginkább nyomasztá őt, az vala, hogy azon modorba nem lelheté be magát, mely fiávali bánásában biztos fonala lehetne, nem bírván folytonosan fentartani sem a nyájast, sem a tekintélyest. Mindkettőben gátlá őt annak eleven és nyomasztó érzése, hogy fiához, lelki erőre nézve gyönge arányban áll. Feszíté őt az is, hogy Gyulát, több jelenségekből elégületlennek tudá háza állásával és gazdasága folyamával. Innen Matyi mindent elkövete, hogy bérlőivel idő előtt végezhessen, s Gyulát házától elhelyheztesse; de azokkal, kik igen jutalmasan bérlének, nem boldogúlhatván, örűle, hogy Gyulát a kert elvoná; habár a nem kevés rontással, főkép fákra nézve, termési elmaradással ejtett új alkotásokat abban, nem épen a legjobb kedvvel szivelé is.

Léni sejté az apa és fiú közti vont húrt, s teljes erőből igyekvék azt ereszkedésre hozni; a minthogy maga is vala egyedűl az, ki a békét s kölcsönös tűrhetést köztök fentartá. Ha Matyi, ingereltetve Leguli által, ki Gyulát elóhajtá a háztól, kifakadással fenyegető borúban állott, Léni közbeveté magát pártfogásával, s Gyula tettét, szavát, kedvező tolmácslatival ártatlan színbe öltözteté, jeles tulajdonait gondosan előtünteté, felhordá minden szavát és tettét, mikből apja előtt fiúi tiszteletet fejtegethete ki; s így valóságos villámhárító lőn közte és fia között. Más részről kettőzteté Gyula iránti nyájasságát és figyelmét. Elszedé előtte atyja szavainak olykori fulánkjait, s ennek kegyével altatá az ifjat. Maga pedig, hogy fűszerezze otthoni tartózkodását, kedvteléseihez csatlá magát. Meglátogatá gyakran kertbeli munkáit, órákat tölte ezeknél vele, elragadtatást mutata alkotásaira, apró és könnyen teljesíthető saját kivánságait jelenté neki a konyhakertre nézve, s mindenben nyájasságot és bizalmat bizonyíta iránta. Szükségeiről, kivánságairól, szolgálatos készséggel gondoskodék. Reggelijét; ozsonnáját maga hordá ki a kertbe, vagy be a szobájába; fehérneműire első gond vala a háznál, s Gyula nem egyszer tapasztalhatá, miként mostohájánál, mellette minden más, ha kivel ütközésbe kelle jönnie, mellőzteték.

Gyula, mostohája iránti tartozó tiszteletében nem hibázott soha; de azt inkább kötelessége eleven érzetéből, mint vonzalomból tette. Most annyi sziveskedés után, nem állhatott ellent, mostohája iránt szívében kelő hálájának, bár különben attól némileg idegenkedett is. Kezdé megismerni csalatkozását benne, hiányos míveltsége mellett jó teremtésnek tartani őt, olyannak, ki atyja zajos természetéhez, tán ezerek felett legalkalmasabb lehete. Ennélfogva maga is viszont nyájas vala iránta, s mi alkalmat sem ereszte el használatlanúl, melylyel neki szivességet tehete.

Matyi, fiának hazajötte óta, vigyázóbb lőn mind viseletében, mind bor-italában. Azonban annyi erővel még sem birhata maga felett, hogy olykor az asztalnál meg ne tévedjen szokott mértékében. Így vala ez vacsora felett, midőn az idei szűk szénatermésre fordúlván a szó, Gyula a bélteki rétek soványságát róvá meg, s csodálkozását jelenté abban, hogy hazánkban, melynek termesztés és marhatartás a fő ereje és gazdagsága, oly csekély gond és szorgalom fordíttatik a rétek javítására. Magok a kender-földek, melyek inkább soványságot látszanak kedvelni, sok helyen bőven kövéríttetnek, míg a rétek magára a természetre hagyatnak. Vízzeli megfuttatásaikról, vagy hasznosabb fűmagokkali bevettetéseikről épen szó sincs. Ezen javítások hasznai bizonyságaira a német s francz tartományokat hozá fel.

Ott tán beretválják is a réteket? kaczaga Matyi, kit Gyula szavai, czélzást vonván ki azokból gazdálkodására, boszantának; mert a beretva természetesen lefogja azt is, mit a kasza hátasan szokott meghagyni a réteken. Így van az barátom, szóla Legulihoz fordúlva, ki épen nála vacsorála; küld ki fiadat utazni, s felibed okosodik! – Most egymást űzék a bortól s Leguli titkos javallásaitól hevűlt Matyinak durvaságai Gyula ellen. Gyula tisztelettel hallgatott; de Léni azonnal pártjára kelt, s már betanúlt modorjával csakhamar lecsillapította a zúdulatot. Gyula szobájába vonódék. Csakhamar utána belépe hozzá Léni, s nyájasan engesztelé őt atyja méltatlansága iránt. Gyulát igen megilleté ezen gyöngéd figyelme mostohájának, s mit eddig nem tőn, hálás érzetében megcsókolá kezét.

Léni erre nyájasan nyújtá ajkát, s anya és fiú, lágy érzelemmel csüggének egymás csókján.

Így többszörös siker-vesztett próbatételei, atyjának gazdasága és háztartása körűl, még inkább megerősíték Gyulát azon elvében, hogy csak szabadság és független állapot bírhatnak oly karba helyezni bennünket, melyből kihatólag munkálkodhatunk; csak ebből győzhetjük le hazánkfiainál, az akadékos előitéleteket, midőn üdvös újat, hasznos jobbat kívánunk behozni közéjök. Feltevé tehát magában, hogy addig míg önkezére kerűl, csak készűljön terveivel, a szebb és szabadabb jövendőhöz; mert úgymond, addig csak üres hang és képzelgés tanácsa minden javaslatunk, melyet példaadással nem támogathatunk.

Matyi naponként zajlóbb vala Gyula iránt, s az ifjú elkeseredéseiben, különféle terveken jártatá elméjét, az atyai háztól lehető szabadúlhatása végett.

Farsang utóján a szomszédban mulatság készűlt, s Biri csupa óhajtássá vált megjelenhetni abban. De Léninek nem vala kedve elmenni s így úrnő hiányában el kelle maradnia Birinek is. Ez kétségbeesésében bátyját fogá elő, s nyüzsge rajta, hogy menne vele. Gyula felforgatott érzelmeivel nem vágyott víg társalgásba, s huga kérését megtagadta.

Legalább hát mostohánkat bírd arra, hogy eljöjjön; esdekle Biri.

Ezt szintúgy megteheted magad is, felele Gyula.

De a te szavadra csak többet ad, mondá pajzán mosolylyal Biri. Előttem mit is titkoljátok, veté ledéren utána, rég tudom én, hogy szerelmesek vagytok egymásba.

Gyula felpattant székéről, s hugára bámúlt. – Hagymázban beszélsz leány? kérdé neheztelve. De Biri, mint ki bizonyos dolgában, nem hagyá magát kivettetni sarkából. Megengedem, hogy te bátya nem eszmélsz reá; de mostohánk hidd el horgon van, s apró gyanúit előraká, és gondolatlan szavaival, egy tövissel többet nyoma Gyulának szivébe. Biri nem volt nyílt szívvel bátyja iránt; mert ő az ablakon épen azon pillanatban tekintvén be Gyula szobájába, melyben világ égett, midőn Gyula és Léni egymást csókolák, teljes hiedelemben vala, hogy Gyula nem idegen mostohájától.

Gyula borzadozott, de Biri szokott könnyelműségével vette a dolgot, sőt hajlónak mutatá magát a titoknoknét játszani köztök. Gyulát bosszantá húgának aljasúlása, s csak azon győződés vigasztalá őt, hogy az inkább fontolatlan könnyelméjének, mint sűlyedt szívének következménye. Miként szokása vala, ha kedvetlen dolog sújtá, fegyvert vete vállára, s kimene a hegyek szabadjába, vagy megemészteni bánatát, vagy orvoslását találni annak. Itt azonnal hajlott a dolgot egyedűl Biri könnyelműsége jelenségeűl venni, apróbb ütközései eloszlának, s ezentúl szoros ügyelést tévén föl magában, nyugodtan tére haza.

Azonban a gonosz Biri jól látott. A szerelem jelenségeinek nyomozásában, alkalmasint biztosabb tapintattal bir a szép, mint a férfi nem; csaknem biztosabban sejt amaz, mint ez tud. Biri felfogá s egybeveté Léninek ügyetlen pillantásait, melyek olykor Gyulára esének, szokatlan sziveskedéseit és irántai éber figyelmét, körűltei dolog-kereséseit, s több efféléket, mik zsenge pörsenései a fakadozó indúlatnak, s kiszámolá azokból az igazságot. Léni inkább körűlményeibe, mint személyébe Matyinak lévén egykor szerelmes, összekelés után hamar megtelt újdon állapota ingereivel, s bár hiúságát betöltöttnek érzette is, nem szívének ürességét. Egész erővel lepé ez meg, a mint Gyula utazásából haza tére. Az ifjúnak fejdelmi termete, hidegség és eltolás nélkűli férfias komolysága, szilárd viselete és tartása, egyszerre ostromba fogák szívét és érzelmeit. Minden józanságát és önmagáni hatalmát össze kelle vennie, hogy el ne árúlja forró kívánatait. Léni minden elhanyagolt neveltetése mellett is, sejté vétkességöket ezeknek; s eleinte, miként elsőbb otthon-tartózkodásakor is Gyulának, nem valának neki czéljai a körűltei kedvkeresésekben. Szívesen legeltek szemei az ifjúnak kellemein, kedvesen telt ideje, ha ez utazásait beszélé, édes kéjt érzett szomszédságában; de mindezek csak homályban álló jelenségei valának, Léni kelő indúlatjának, melyet az anyai viszony is mentegetett előtte, s az idő eszméletlenűl érlelt nagyobb és nagyobb erőre. A kisértetteli egyszeri megvívásra, sőt annak legyőzésére is, gyakran oly szív is elég erőt és szilárd elszánást bír összegyűjteni magában, mely a naponkint megújuló ostromnak megfelelni nem képes, s elgyengűl alatta. Léninél is így vala ez; vívásai naponként gyöngébbek valának, indúlatja naponként zajlakodóbb, s rajta erőt venni alig álla többé hatalmában.

Gyula azonban figyelmessé tétetvén Biri által, ügyelőbb lett mostohájának minden mozdúlatára, s hűledezett, látván a gyászos jelenségeket, mikről álmodni sem bírt volna. Iszonyodott benne az erkölcs és fiúi tisztelet; s annyira hátravonta magát mostohájától, hogy majdnem botrányt okozott a háznál. Gyakran azonban azt volt vélni kénytelen, hogy csalatkozik; mert Léni jobb eszméleteiben, hogy segélje szívében a szent kötelesség győzelmét, szintúgy visszavonakodék Gyulától, s csak őrzetlen pillanataiban árúlá el boldogtalan indúlatját.