Part 21

Kétesen pillanta fel hozzá Léni, s nedves szemeibe szöktete minden ígézőt, mivel csak bír vala. Matyi eskűvel szorítá őt karjai közé, s Léni örömsírással, majd arczát, majd kezét csókolva, adá meg magát. Beszólíttaték ez ujságra Leguli, ki zajos örömmel ölelé meg leendő sógorát. Csinos kíméléssel utasíttattak el a kérők, nyájas kosárral az ispán, s néhány napra férj és feleség lőnek Matyi és Léni. Azonban ámbár Léninek férje iránti nyájas kedvkeresései, és előzgető szerelme, gyakran megnyugasztalák is Matyit, s amaz az által is különösen megnyeré ennek kedvét, hogy Biri iránt igen nyájas vala, s mostoha leányát, mintegy barátságába szövé; mindazáltal nem eszközölheté, hogy férje lelkében tett-áldozatja ne borongjon.

Az új szövetség és viszony, új kötelek valának a két ház között. Feledve volt minden hajdani viszály, egész napokat töltöttek egymással, s kivált Biri, kit főkép férfi-társaság hiányában, majd elölt az unalom, szorgalmasan használta a visszaállott egyértést. Minthogy Léni többnyire el vala foglalva, egyedűl járt által Kriskához, s falusi szűke a társalgásnak, szükség és unalom, némi barátságos hajlandóságot szőttek, a különben sokban elágazó kedélyű és kedvtelésű két személy között. Rendesen átvitte Biri munkáját is, de az szinte rendesen pihent; enyelgés vagy futosás a gazdasszonykodó Kriskával, inkább egyezvén kényesős véralkatával, mint ülő foglalatosság.

Az öreg Valkayt, a száraz kórság kiragadá az élők közől, s Leguli szabad kezet nyere házában és vagyonában, mert Kriska úgy tekintetheték e részben, mint semmi. Ez igazságos, s tán önmaga iránt kissé szigorú érzettel is bírt, megismerni haladt korának és test-alkatásának mostohaságait; elégűltebb volt azon szerencséjével, hogy tisztes főkötő s ótalom alá jöhete, mint hogy mellé még akaratot is követelt volna a háznál. Ezenfelül atyja mellett, ki nem volt tudományos ember, oly tanúlt jeles férfiúnak ismeré és tartá férjét, hogy annak akaratjában és végzeteiben, tekintély-tisztelésből előre is megnyugtaték. Rendelkezés, adás-vevés és pénz, csakhamar Legulin fordúltak meg mind, s Kriskánál egyedűl a gazdasszonyság terhe maradt meg.

De Leguli, ki Kriskáját nem szívvonzalmából, hanem mellék-tekintetekből jegyzé el, hamar únni kezdé azon tartalékot is, melylyel házassága őt megköté. Miként maga szerencsétlenségét másnak, úgy szerencséjét szívesen magának szokta tulajdonítgatni az emberi hiúság. Leguli is csakhamar súlyegyenbe állítá rangját, tudományát, a Kriska vagyonkájával; s ezenfelűl ő a csupa élet, vidor kedély, jól táplált test – és Kriska a félsinlésű, búsongó kedélyű, aszott testű nő, mily külömbségek! Nevelte elégületlenségét az is, hogy Kriskánál örököshöz kevés reménye lehete, s azon olykor eszében megvillant gondolat, hogy miután sógorságba lépett Matyival, tán Birit is megkaphatá vala.

Ezen önepesztések azonban, Legulinál kitörésre nem jövének; legfölebb néha czélzatlan apró méltatlanságokat vonának szegény nejére. De annál gyakrabban dúlának azok keblében, s most inkább, mióta Biri átjárdalt, mint másszor. A lángszemű, kedélyű, vérű, a virító korú és egészségű Biri, és fonnyadozó felesége, sokkal szembeszökőbb ellenetek voltak, mint sem azok Leguli lelkén eszméletlenűl bírtak volna elsimulni. Kénytelennek érzé magát hasonlítgatni, s szemét, lelkét a delibb tárgyon legeltetni. Leguli, eleven éldelet-vágy mellett, kifogyhatlan volt tréfáiban; Biri kézreadó, szíves szóváltó, s minden tréfát és enyelgést örömest felfogó. Kergeték egymást köztök az elménczkedések, víg tréfák, évődések, s magát Kriskát is gyakorta beránták azokba. Körűlmények és alkalom, szövik legtöbb fonalait éltünknek, legtöbb fonalait érzelmeinknek, s így szerelmeinknek is. Azt véljük gyakran, hogy ideáljainkat leltük fel, holott csak alkalom köté össze elágazó szíveinket. Biri mindíg szívesebben jára által, Leguli mindig szivesebben fogadá őt, s apró bíztosságokban naponként inkább kezdék érteni egymást. – Most ha Kriska gazdasszonyi tiszte után kűnjárt, egy vagy más ürűgy alatt, szivesen benmaradt Biri, s ilyenkor Legulinak épen nem vala hibája a bátortalanság; szivesen vőn Birinél apró szabadságokat magának. Indúlat szövődék köztök, mielőtt Kriska és Matyi csak álmodnának is róla.

Az alatt Matyi folyvást érzé, hogy házasságában botlott, s meg nem emésztheté azt. Azon látogatásaiban, miket nejével a szomszédságban tőn, nem úgy láták Lénit és magát is, miként várta és óhajtotta, s boszúsan tére meg azokból. Feltevé magában visszavonúlni, s otthon vesztegleni inkább, mint mellőztetni. Vesztés inkább szokott fájni, mint nemnyerés; így a rangban is: ha fölebb nem hághattunk, megemészthetjük, de ha sűlyedtünk, s jellemünk nem szilárd, vérző sebünk örökös. Matyi is mord volt, és szokott kedvtelései hagyogatni kezdék. Élesebb lett minden hiba iránt a háznál, s gyanakodóbb és szigorúbb. Nehezen kezdték őt tűrhetni cseléd és jobbágy. Gyűlésekkel és közhelyekeni megjelenésekkel, installátio óta úgy is felhagyván, látogatásokat pedig sem tévén sem kapván, nem sokára egy pár szomszéd komára zsugorodott le minden társalgása. Ezekkeli vadászat lőn most szenvedélye, és borozgatás mulatozása; s minthogy bor-hevűleteiben, mintegy feloszlani érzé bánatát, rövid időn kedvelni kezdé a pohár örömét; mely eddig inkább czím-jegye vala nála a vigalomnak és mulatozásnak, mint kedvtelés. Ilyenkor mulatozásai vadabb zajuak levének, s rendszerint méltatlanságokkal párosúlának.

Fejthetetlen rejtély vala azonban mindenek előtt az, hogy Léni iránt nem csak kímélő volt, legszilajabb felgerjedteiben is, hanem szinte remegő előtte. Oly hatalmat tudott ez magának kivívni felette, hogy Matyit majdnem gyermeki tartalékban tartotta. Titkola és titkolni parancsola ez előtte mindent, mit ellenére lenni gondolt, és kicsapongásait, neje gyakran bámulandó diadalokkal korlátolta. – Mert Léni mit sem ügyelve tüzeskedéseire, indulat-zúdulataira, kifogyhatlan vala fegyvereiben azok ellen. Ha szép szó, nyájas javaslások és hízelgések nem akarának használni, amazoni vitézséggel álla férjével szembe, szél-kelepként indúlt meg nyelve, épen nem kímélé az éles pörpatvarokat s efféle szó-csatákból, rendesen vesztéssel voná magát Matyi hátra.

*

Az alatt Káray a maga ifjaival, nagy részét bejárá a német földnek; segíté és kormányzá ezeket hasznos ismeretgyűjtéseikben. Csodásan simult az ifjaknak emberekkeli bánások, biztosúltak fogalmaik, az újabb és újabb emberekkeli és szokásokkali folytonos zsurlódás által. Beértek a művészet dicsőitett raktárába, az olasz földre, s Gyulának keble kéjes sejtésben és várásban dagadozott. Már Flórencz műremekei varázs-gyönyörrel kapák meg lelkét, mit nem érze még Róma s Nápoly kincseinél! De szóljon saját levele, melyet Rómából Ongay barátjának írt haza.

«Ha köröd zajlása édes Józsim, oly kevéssé töltheti el kebledet tieid elől, mint az utazás szétszórása enyémet, úgy nem váltunk meg távolban is, vagy csak kiskorig tértünk el egymástól, s csak azért, hogy annál édesebben találkozzunk ismét. Terjed és nyiladozik az ember midőn utazik, de csak miként szekrény, melynek rejtek-fiókja csak hazánknak, csak hátrahagyott kis körünknek pattan fel. Sok jót, sok szépet láthatunk a külhonban, szebbet jobbat mint hazánkban; de hol a nap legelőbb sütött gyermeki ártatlan örömeinkre, hol szivünk rokoni lakoznak, hazánk, örökké legszebb falatja marad nekünk a világnak, épen úgy, miként az anya szivesen kéjelg ugyan másnak jelesb gyermeke körűl, s méltatva ajánlja ezt a magáénak példányúl: de ez utóbbit, az anyai előszeretet gyöngédségével szorítja kebléhez, s nem bírhatná cserére szívét, bár félvilág pótlásával. Mi sok új, mi sok lélek-emelő tárgyak tűnnek, a merre járok, lelkem eleibe! Kies falvak terjedeznek előttem ajánló nyugalommal, nyájas háztájak mosolyognak béke varázslatával előmbe; nem óhajtok lakósa lenni amazoknak, nem gazdája ezeknek: szívem haza vágyik tőlök, nem épen bajtalan békében és nyugalomban élni – de otthon! de otthon!

«Alkonyat aranyzá épen Angyalvár tetőjét, és szent Péter kúpját, a mint Róma alá értünk. Előttem feküdt tehát ez a híres város, úrnéja hajdan a pogány, később a keresztyén s most a művész világnak. Nem vagyok képes számolni önmagamnak, édes Józsim, ekkori érzelmeimről, nemhogy tollba bírnám önteni azokat. Miként bűvösnek tűkrében, úgy lengtek el lelkem előtt a múlt nagyságnak hősei: a Camillusok, Manliusok, Scípiók, Fabiusok, Catók, Caesarok tiszteletes árnyaik; kerestem szemeimmel valószinű lakaikat, pálya-helyeit magasztos tetteiknek. Lángoló ihleteimben mit nem adtam volna tudásaért azon földfalatoknak, miket egykor Rómának ezen s több más hősei tapodtak! Szent vala nekem, a mint Róma utczáin haladék, érettök minden szög, mert abban születhettek, lakhattak, járhattak, ott tervezhették, ott tehették csodált dicső tetteiket. Tengerként hullámzott keblem, a mint a régiség óriási romjait mindenütt elszórva szemlélém, mint egy mérszerűl csodálatunknak, mintegy szemrehányásul kicsinységünknek. Emelé lelkemet a nagy hajdan, sűlyeszté a kis jelen; s a mulandóság gyász szelleme, homályos sejteményekkel borzasztott el!

«Ily érzelmeim édes Józsim, nem hagyának egy pár nap művésznek lennem. Csak későbben hathata lelkemre azon nyájas kéj, melylyel a művészetnek szép diadalát itten, minden más csillogó és zajos emberi nagyságok felett, ünnepelhetém. Mily özöne van itt elhalmozva a művészi remekeknek! Mily kis része e becsülhetetlen kincsnek, bírhatná gazdaggá tenni hazámat! Szem, lélek habozik, őgyelegvén a különbféle mesteri darabokon, nem bírván biztosan megválasztni a legméltóbb nyugvó-pontot; méltó mindegyik, csakhogy más más nemben és fokozatban, legméltóbb másutt, itt – új remek feledteti a látott remeket, s téveszteti a lelket választásaiban. Szorúl a szív és bizatlankodik az elme. Ki utasítja itt el a lángoló, de kétesen habzó művészt? mi után vegye irányait? mi példány után indúljon? Nyitva áll itt a művészet szentek szentje előtte; de fényt- és irányt vesztve lángoló tiszteléseiben, pillog, nyúl minden után, s biztalan keze mit sem szorít! Nemesített emberiségnek szelleme ül a tisztes antikokon; ezek után eredjen-e? nemesített természet trónol Raphael, Angelo, Guido-Réni dolgozásain; ezeket fogadja-e ideálokúl? Vagy közölje magát köztök? mert hiszen élő színekbe lehellék ezek is azon emberi alakok tökélyeit, miket amott a plasticai művészet testekben nyomott ki.

«Hidd el Józsim, az első órákban nem éldelet itt a művésznek dolga; hanem elhalmoztatás, habzó zavar és szorongás, miként utazóé az elágazó ösvények szeldeléseinél. Fél a tévedéstől amaz, s utóbb is téved, hanem ha a természet titkos harmoniájának törvényei vésve állnak szivében, s a szépnek képei teljes erőben élnek lelkében, és csak szunnyadnak abban, s csak költésre vala szükségök azoknak. De ha kiválasztá egyszer maga biztos útját, itt az ő világa! Lelkesedve halad előre; igaz, csak azért, hogy ismét tovább haladjon: mert a művészet czélt és véghatárt nem ér soha, s csak az a szerencse – különben kín fogna lenni az örök szomj – hogy már maga a pályafutás és haladás, ihlelt lelkének fenséges élemények és jutalmak.

«Minden nemében a művészetnek mutathat Róma mesterműveket; mik vezér-fáklyáúl világíthatnak a magát képező művész pályáján; az egy tájfestést kivéve. Salvator Róza remekein kivül, alig akadtam egy két olasz dolgozású tájfestményre, mely csak közelítne is a francz Claude-Lorrain vagy Poussin dolgozásaihoz. Sokáig nem bírék eligazodni annak titkán: mi lehet oka, hogy a hű érzelmű olasz, derűlt nyájas ege, s hogy csak Rómánál a Tivolit említsem, mely Horátzba egykor oly lelkesedést bíra önteni, kies tájai mellett is, oly elmaradozó a tájfestésben? Később úgy hiszem, megfejtém a titkot. Róma, Nápoly, Florencz, halhatatlan antikjaikban, az emberi test szépségének ideáljait bírják, ezek forognak szüntelen lakosaik szemei előtt, ezekkel vannak lelkeik tele, s így ezeket öntik ecseteikbe is. Neveli a kedélynek ezen hajlamát az olasznál, a divatos vallásosság is; minélfogva műveiben a magasztos vallásos styl foglal első helyet, mely a többit mintegy homályba borítja.

«Elvagyok munkával halmozva édes Józsim; ezért veended ritkábban levelemet, és azért, hogy hagyhassak majdan négyszemközti beszélgetésre valót is. Utazó kertésznek képzelem most magamat, ki növény-magokat szed, tudománya és hazája számára. Jegyzem tapasztalásimat, mik egykor hasznot igérnek, s fenmaradt óráimat, a régiség nagy emlékeinek és művészi remekeknek lemásolásira fordítom. Elememben dolgozom mindíg, s úgy tárgy mint kedvtelés, örök lelkesedésben tartanak.

«Minél tovább utazom, annál inkább érzem: mily hiányosak, mily csonkák, legjobb utazóink tudósításai is! Mily tökéletlen képet nyújtnak ők látott, tapasztalt tárgyaikról! A hibát ott találom, hogy hazulról mérszereket nem visznek tapasztalásaik számára, s nincs aztán mi után mérniök és adniok azokat. Hiszem, hogy csak hazafi utazó tudósíthatja honfiait valóan a külföldről; mert csak ez bírhatja szabni új tapasztalásait, honfiai előtt ismeretes fogalmakhoz. Nálunk jó Káraynk pótolgatja e részben, hazánkbani járatlanságunkat.

«Közűlünk mindenki, egész napon át, külön saját kezére teszi tapasztalásait, s estvénként számolunk azokról egymásnak. Nem képzelheted barátom, mily oktatók, mily üdvösek a kölcsönös kicserélések! Miként terűl, tisztúl, alapúl az ismeret, a tekintések, felfogások többoldalúsága által! S képzeld közöttünk Kárayt, a lelkest, a sokoldalú tudománnyal és tapasztalással bíró férfiút. Csak te hiányzol! de még sem óhajtlak közinkbe, nehogy mire sem érnék a sok teendő közől!

«Szüleim és a septemvír még egy évet engedének utazásunkra. Így hát még sokáig nem látlak téged és Pólimat; de ne bánjátok ezt, szintoly teli szívvel térendek majd hozzátok vissza, s úgy hiszem, jóval telibb fővel. Előbb meglátogatjuk Párist, a divat vidor leányát, s Angliát, a tenger komoly úrnéját.

«Te sokat írj otthonról, minél többet a kedvesekről; én e helyébe tapasztalásokat gyűjtögetek számotokra, mikkel majd, érzelmeimmel eggyütt ömölhessek köztetek.»

Az ifjak meglátogaták még a széptájas Sveiczot, a barátságos francz- és iparos ángolföldet, s rakodtan új ismeretekkel, de egyszersmind égő szívvel, epedő honvágygyal, térének meg hazájokba. Remény és remegés közt habzó kebellel, szálltak le Pesten a septemvír udvarában. Vinczének erősen dobogott szíve, amint a lépcsőkön felhágott. Nem bíra magának bátorságot venni, hogy az eleibe rohanó cselédségtől tudakolja Klárcsiját; egyedűl szüléit kérdezé. Ezek falun valának; s így Klárcsim is velök! gondolá Vincze magában búsan. Már felhurczoltaták kocsiról holmijokat, még sem bírhatá magát kérdezésre. Gyula gyanítá barátja kínját, megszólíta egy cselédet, s tudakozódván tőle előbb ő nagyságának egészsége felől; hát Klárcsi kisasszony mit csinál? kérdé.

Hát nem tudják nagyságtok? hiszen nem sokára, a mint kiútaztak, haza vitette az atyja Harsagra.

Vinczének, ki épen bőrládájából rakodék ki, le kelle térdelnie ez előtt, nem bírhatván őt e hírre reszkető lábai. Mihelyt ejtheté, különfogá a szobaasszonyt, s ezt ajándékkal megnyervén, kitudakoza tőle minden körülményt, mi Klárcsival viszonyban álla. Szavaiból s azok összeszerkezéséből, így voná ki történetét a lánykának:

A főispánné, már a kisréti útban eltökélé vala Klárcsi hazaküldetését, azt azonban jobbnak látá, fia kiutaztáig elhalasztani, győződött lévén az iránt, hogy az indúlat ellentállással még inkább nő és élénkűl; s biztosan számolván ifjúi lángok szokott ellobbanásira, miket elősegítend majdan az idegenbeni húzamos bolyongás, s új tárgyak váltogatása. Innen származék férjének azon későbbi utasítása fijához, hogy Francz- és Angol-országokat is utazza meg.

A septemvírné gyanítá ugyan, hogy fia és Klárcsi nem hagyának fel egymással; de a búcsúvétkor erről teljesen meggyőződék. Megpillantá a levélke elvetését, látá Klárcsi kisírt szemeit, fija utáni búját s egyéb jelenségeit a szívbe fojtott szerelemnek; s eljött idejét vélé a lányka elküldetésének.

A septemvír nyájas, udvarias levelet alkota össze Gyomayhoz. Tele vala az Klárcsi dicséreteivel, előadva benne: mily sajnos mind magára, mind háznépére nézve a tőlei megválás; de elhatározott útja a füredi fürdőbe, hol húzamos leend mulatása, azt kívánja, hogy a lányka felügyelés nélkül ne maradjon. Ennélfogva bár nehéz szívvel is, őt hazaereszteni kénytelen. s a t.

Gyomay elégedett volt a levél szellemével, nem sejtette annak igaz okát és alkalmát, s így a mint leányáért bejött, nyílt nyájas köszönettel vált meg vele a septemvír házától. Sok szépet halla ugyan ő a generáltól, leányának fejlő kellemei és igéző kedvessége felől; de ezeket most meghaladva lelé atyai hiúsága, s ez némi hálaérzetet támaszta szívében a septemvírék iránt. Különben is leányához vonzó gyöngéd szeretete, rég haza óhajtá azt. Veronka pedig esengett érte; s így csupa boldogságot vitt leányában haza. A két testvér, lelkes ölelésben csüggött egymáson sokáig.

Gyula mindjárt átöltözködése után, omlott a báró háza felé. Keményen vert szíve, a mint a lépcső ajtaján csengetett. Idegen cseléd nyitá azt ki, s Gyula kérdésére nyersen válaszolá, hogy új birtokos lakja a házat. Kálmánt keresé fel, s őt Pest egyik külvárosában találá fel kissé félrefekvő utczában ugyan, de majdnem a pompáig csinosan bútorozott szobákban. Kálmánnak első fogadása zavart volt, később nyájas ugyan, de hideg és kiszámolt. Gyula, ki különben is inkábbára csak Póli testvérét tűrheté benne, most minden érzelmével eltoltnak érzé magát tőle.

Az alatt, míg künn utaztatok, így szóla Kálmán, nagyot fordúlt a világ itthon. Atyám, szokott élete s gondolkozása modorjában, nem sokat ügyele gazdasága és vagyon-állása gondjaira. Adósságai eszméletlenűl halmozódtak, újak és ó kamatok meggyűlései által. Egyik nyugtalanabb hitelezője, betábláztatá ellenei követeléseit, ez szemet nyitott a többinél, s a sűrű betáblázások után, szintoly sűrűen záporoztak a pörbe-idézések; s atyám szép vagyona egyszerre veszőben forgott. Nagyságos uram, így szóla egyik tisztje hozzá, egy hazánkban divatos elv jutott eszembe: eleget búsultunk mi, míg a pénzt összekerítettük, hadd búsuljanak most már azok, kik azt kiadták kezökből. De az atyám elhallgatni parancsolá őt szép tanácsával.

Hazánk túzok-repűlésű törvénykezése mellett, még évekig, tán haláláig is, elhúzhatá vala bukását az atyám, s könnyen gondolhatod, hogy minden barátja és jóakarója ezt tanácslá neki; de őt erre bírni lehetetlen vala. A perlekedés, így szóla, kínteljes utazás hazánkban, melyben a fuvar-bér drága, az ostor-pénz még drágább; s én annak életrágó gondjai mellett, még azzal is emésszem-e lelkemet, hogy igazságtalanúl perlek, és tartóztatom a másét? Nem; fogfájás testnek, adósság léleknek, örök emlékeztető fájdalma, s ezzel felém fordúlva: egyezkedjél hitelezőimmel fiam, miként birsz, mondá s ha nem egyezhetel, vigyék mindenem! Juvenal szerint: a szegénység nevetségessé tesz ugyan, de jó vér és szív-csend mellett, nem épen boldogtalanná. Valamit még is szerencsés valék megmenthetni számára, s most ebből tengődik. Magam kedv-teléses lókereskedésemet folytatom, s miként látod, nem épen siker nélkül.

És Póli? kérdé, hevenyen szökve szavába Gyula, atyádnál van?

Kálmán szemet mereszte Gyulára. Enyelgesz barátom? vagy nem tudnád, hogy majd év-óta férjnél van?

Kinél? kiáltá Gyula.

Közel-rokonodnál, Szögvárynál, ki csakhamar elmenetelök után özvegyen marada.

Szögvárynál! sóhajta kínos csodáltában Gyula, ama garázdánál, ki ellen Kisréten Póli maga kelt ki legélesebben?

Barátom, mondá fél kaczajjal, mely Gyulánál vesét jára, Kálmán; ha a leány mindenkor csak szívének sugallata után, egyedűl kedvesét választhatná férjének, kevés házasság fogott volna megszövetni azok közől, mik Ádám óta szövettek a föld golyóján. Póli, bizonyság lehetek reá, szívből hajlott hozzád, kétségen kívül hasonlításba sem fogott volna ereszteni téged Szögváryval soha; de ez nyomasztott körűlményei közt kéznél vala és bizonyos; te pedig bizonytalan távolban, legfölebb is egy futó és könnyen változható fogadással állál előtte, s természetes, hogy a józan ész elnyomá a szív sugallatit nála.

Természetes? fogadást szegni egy ifjú ellenében, ki, ismersz, éltét adná inkább, mint másnak adott hitét megszegné?

Barátom, nem vádollak érzelgéssel, mondá Kálmán, csak azt jegyzem meg: miként a leány sorsa legszomorúbb abban, hogy kérőit, kiket a sors számára rendelt, nem egyszerre nyervén maga eleibe, nem eresztheti azokat szabad választásra; mindegyik úgy jelenhet meg kétes jövendője előtt, mint utólsó. Az örökös párta pedig, hajadonra nézve ó be gyászos kilátás! s valljuk meg barátom: nem magunk férfiak vagyunk-e kegyetlenek, kik oly méltatlan gúnyt ragasztunk a megaggott párta mellé, hogy a szegény nőnem, kész boldogtalanságba is rohanni előle?

Sebzett szívvel jött el Kálmántól Gyula, s majdnem eszméletlenül bolyongott az utczákon, mígnem Angelica kapujában lelte magát. Felment, de szállásán itt is idegen fogadta őt, kitől azt értette, hogy Angelica, meghalván anyja, elköltözött, s nem tudta megmondani hová?

Elbúsúlva kalandozott hazafelé. A neki hajdan oly kedves város, egyszerre elkietlenedett előtte, s lelkében búsan borongtak az élet és emberi változandóság képei. Egy pár év tehete ennyit? kérdé magában; ím minden szép reményeim romba dőltek! s mint nem bizakodunk még is mosolygó jelenünkben, mintha legbiztosabban bírnók azt derítni jövőnkre is!

Vincze nyájasan fogadtaték szüléitől, de mit az nem bíra viszonozni. Óhajtásai és föltételei, ellenetben állának ezekével, s ez keserű érzést szűle nála. Tisztelő, szolgálatos és figyelő volt ugyan szülei iránt; de hideg, s jelenlétökben komoly és merűlt. A septemvír elégedett vala fiának ezen hangúlatával, férfias érettséget sejtvén alatta, mi már különben is megilleté Vinczét, minthogy ez előtt pár héttel, atyja kieszközléséből, szolgabírónak helyesítteték megyéjében. Pályád édes fiam kinyílt, szóla fiához a septemvír; nagy részben rajtad áll: meddig vihesd fel azt. Urai nem vagyunk ugyan sorsunknak, de mesterei lehetünk.

Másnap a septemvír egy irást nyújta által Vinczének. Kilépsz világi ösvényedre, és hivatalos pályádra fiam, így szóla hozzá. Idegen tapasztalások, idegen köntösök ugyan; de mégis találkoznak azokban darabok, vagy foltok, melyek testünkre is illenek. Nagyon harczolnak oly elvek és szabályok mellett, mind szív, mind ész, mik másokat szerencsére segítettek. Ha az emberi nem általában bölcs lehetne, s a megelőzött ivadékok tapasztalásaiból bírná kivonni a maga tanúságait, hová nem fogott volna az haladni eddig? Íme, én itt feljegyezve adom neked által azon félszázados tapasztalásimat, miket világi pályádra nézve szükségeseknek véltem. Szó repűl, s könnyen elsiklik a fontolás elől; de nyugvó betűk bevárnak időt és fontolást. Olvasgasd meg édes fiam, s tedd sajátiddá azokat.

Vincze szobájába térve, ilyeket olvasa atyja jegyzeteiből:

«Ki hivatalt nyert, hinnünk kell, hogy megérdemlette, vagy legalább megérdemlendi azt. Ritkán esik meg, hogy valódi szándék és erős ipar mellett az emberi rúgonyos lélek, utána ne bírjon emelkedni, vagy terjedezni hivatalának. Olyanok vagyunk, mint czérna-gombolyag; csak ha lebontod, tudhatod meg: mi hosszúra ér annak fonala el?

«Alig lehet valami károsabb állományokra, és sűlyesztőbb tisztviselőkre nézve, mint félkedv, félakarat a tisztviselésekben, és amazokkal járni szokott elhalasztgatás. Minden tisztviselőnek ajtaja felibe kívánnám e szókat iratni: «mit ma elvégezhetsz, holnapra ne halaszd!»

«Tedd ritkává magadat és becses léssz. Hiszed-e, hogy a gyöngy drága fogna lenni, ha a gyakori hering hordná begyében azt?

«Nagy hivatalok, legalább külsőképen, bizonyos ellenőrségét szűlik az erkölcsi feddhetetlenségnek. Sok szem csügg rajtunk, s tanúk előtt állunk, tehát miként követhetnénk el rosszat?

«Nehéz megfejtésű kérdés az: melyik nagyobb szerencsétlenség, mind magára a tisztviselőre, mind a közönségre nézve, az-e, ha valaki hivatali köre feletti lángésszel bir, vagy alatti csekély tehetséggel? Úgy látszik, mindkét esetben haszonvehetlen a hivatalnok.