A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet)
Part 15
Abban igaza van nagysádnak, felele Káray, hogy a tős példány mindenkor a természet marad; mert kivülötte nem találunk formát, alakot képzetünknek, s ő véges elménknek foglaló rámája. Benne gyökerzik minden tudomány, igazság, s azon bölcsek, kik a természeten túl vagy kivül keresnek igazságokat, déli napfényben gyújtogatnak silány fáklyákat. De a természet nemest és nemtelent egybekeverve zár magában, miket általánosságban, minden megválasztás nélkül, az isteni művészet fel nem foghat; s nem könnyíttetik-e, nem biztosíttatik-e a választás nekünk, az által, ha láthatjuk: a lángelmék miként ejtik csodált remekeikben ezen kiválasztást? a természetnek ezen nemesítését? Ezekben már csak a tévedéseket kell kikerülnünk s tovább építnünk a már felépültnek felibe.
Majd általában a müvészet és művészi ízlés sűlyedésének okaira fordult a beszéd, s a báró azt jegyzé meg, hogy hazánkban, különösen a festészetről szólva, a művészet ezen ágának technikai részére nézve, több ügyeseket ismert ugyan, de annak költői emelkedésére nézve, alig egy kettőt.
Én ennek azt vélem okának, mondá Gyula, hogy nagyjainknál csekély a honi művészet iránti pártfogás, s ez, az élet szükségeivel küzdve sínlik. Továbbá kevés az értő, a szenvedélyes, s így csekély és ritka a művészet iránti figyelem és méltatás. Csak művészi szellemű, képes megitélni a művészek dolgozását. Más, felfogja tán számolni tudni az eredményt, a hatást, a művek közti különbséget; de nem fogja utánszámolni érteni azon nehézségeket, miket a művész művében legyőzött, s így nem valódi érdemét ennek.
Lehet egyik ok ez is, de nem egyetlen, viszonzá Káray. Csodált festészeink többnyire szükséggel küzdtek. Rapháel hordó-fenékre festé képét, melylyel a fogadósnál tett adósságát lefizeté; híres prophétáját Rómában az Augustinusoknál, szabójának tartozott bérben festette! s Correggio szintígy inségben festegetett. Pártfogás fejthet ki ugyan lángelmét, és amannak hiánya némileg nyomaszthatja ezt; de hol ez nem létezik, nem teremtheti pártfogás elő, sem a hol létezik, el nem ölheti azt a pártfogás hiánya. Értést, irányt, és alkotó erőt, csak rászületés és saját ipar nyújthatnak. Én fő okául a művészet sűlyedtének, úgy hazánkban, mint másutt, a század uralkodó szellemét tartom. Úgy látszik, mintha századunkban, mindenben, életben, munkásságban, irodalmi, művészi, és kézmívesi dolgozásainkban, bizonyos felületesség, bizonyos futólagosság volna sajátunk; s az a lelkesség, erőtelj és erőráfordítás, az a mély nyomósság, az a műveinkbeni mintegy önkimerítődésünk, mik a régieket halhatatlaníták, nem találtatnának fel többé nálunk. Az újabb kor, úgy látszik, nem bírja oly biztos mérszerét, a nagyszerűségnek, vagy is egyszerű nagyságnak, mi fő tetője a szépségnek, mint az ó kor bírá vala; helyébe a könnyű, a tetsző, a csinos lépett. Futólag szemnek és szívnek tetszeni, fő vágy, ipar és czél már ma művészeinknél. Pedig íróban, művészben, sőt kézmívesben is, nem szeretem azt a korai és könnyű önelégedést. Bizodalmatlanul szigorú legyen inkább maga iránt, s higyje, hogy alatta áll mindig pályájának, bár sokat haladt is azon; mert a művészet, miként maga a természet, nem kimeríthető. Foglalásokat tehetni a művészet pályáin; de teljes meghódításokat nem! Mennyei lajtorja a művészet, melynek fokaiból, egyik többet hág meg, mint a másik; de a legfelsőbbre juthatni fel, egy halandónak sem adatott! Mai korban, mindenben sokat akarunk és könnyen. Innen átfutó divat simúl ma minden tevéseinkbe, divat magába a művészet szentjébe is. Hogy a festésztől el ne távozzam, nem áraszt-e el bennünket a sok lelketlen arczfestés? Gazdag és szegény, festményben bírja már ma magát és magáéit. Kiki elégedett lévén önbecses személyével, csak hasonlatosságot kiván festőjétől, nem művészi tökélyt! A művész szívesen teljesíti azt, mit teljesítnie könnyű és jövedelmes, s így elhanyagolva önmagában az isteni szikrát, fest legfölebb – ügyesen. – Hajdan nevezetes férfiak és nagyok festeték magokat, lelkes ecsetek által, s kölcsönösen tiszteltetve valának festő és festetett. Nem így ma; festészünk s főképen arczfestészünk, mintegy árverésre eresztve olcsóságát, és hizelgő szolgálatát, sűlyeszti a művészi érdemet, és művészet szép becsét.
Ez Gyulának, ki most épen e nemben forgott, valódi tükör-mutatás volt; hallgatott ugyan, de eltökélte magában az arczfestést oly ritkán gyakorolni, mint csak lehet; most is azzal mentegeté az arczfestőket, hogy köztök sok jelesek találtatnak, kik a test vonásiban, lélekkel festik a lelket; s ezt nem tagadá Káray is.
Eleitőlfogva, úgymond ő, dolgoztak a legnagyobb művészek is az arczfestészet nemében. Már Apelles festé Nagy Sándort, Titian az emmauszi szent vacsorában, mind élők arczait festé. Van-Dyck ily ecsettel még kincset is gyűjtött magának. – De a régiek külön arczfestési osztályra nem szakadtak soha, s ezen elvet látszottak e részben követni, midőn mintegy kénytelenek valának arczfestésre lehajlani: hogy ki magát a művészetet érti, bizonyosan érteni fogja annak egyik csekélyebb részét is.
Az öreg báró megtartá vacsorára a társaságot, mi Gyulának óhajtott dolog vala, alkalmat remélvén fogadott azon czéljára magának, hogy a bárót titkon levehesse. Póli pajkos ravaszsággal talált ebben módot. Atyját ügyesen befoná kedvelt tárgyába, a politizálásba; Gyula számára pedig elkéré tőle, Rubens luxemburgi galleriájának rézmetszeteit, külön gyertyákat teve ennek, papirt és ólmot ada kezébe, s a jókora könyv ótalma alatt, a földabroszon merülve keresgélő bárót szerencsésen lekapá. Így! súgá örvendve a körülte sürgő lyánkának, ezt áttenni s kidolgozni nem leend immár nehéz.
Ritka est suhana el kellemesebben Gyulától, mint ez. A báró természetes vidorsága, ártatlan évődései idegennel és háznépével, közbe-közbe lelkes beszélgetései az asztal felett, az a fesztelen és erőtetlen szellem, mely a háznál uralkodott, s mely még gyermekeit sem korlátolá atyjok előtt, az az otthonos szabadság a vendégre nézve, mind oly jelenetek valának Gyula előtt, mik eszméletét egészen elbájolák. Szembeszökő vala az asztali beszélgetéseknél előtte azon különbség, mely atya és fiú lélek-vonásaik közt mutatkozott. Öröm és éldelet vala vágya mindkettőnek, de mily különböző útakon keresék azt! A báró nyilt keblet hordozott mindig, azzal fogadta s viszont közlötte azon örömöket, miket természet és emberek önkényt nyújtottak neki. Kálmán kizsarolni óhajtá magáéit az emberektől, egyenetlen osztályt, maga részére hajlót, kivánt e részben, s minden simasága mellett is, nem hagyá magához közelférni a társalkodót.
Vacsora után Póli maga szobájába vezeté az ifjakat. Noe kis bárkája vala ez. Kályha alatt kényletesen feküdt egy elhízott mopszli, szék-vánkoson egy különös szépségű macska, s kalitkákban mindenféle madarak függtek széjjel. Ezeket Póli gyermekes nyájassággal rendre mutatá be az ifjaknak, s mindegyike körülhízelgé szeretett úrnőjét. Gyulának eszébe ötlék azon köz megjegyzés, hogy az állatok barátja, ritkán nem barátja az embereknek is. A falakon néhány kép függött, s egy szegletben zongora állott.
Nagysád játszik is? kérdé Gyula, s kérőleg széket igazíta a hangszerhez.
Valamit, felele Póli, s ülést fogván, néhány darabokat játszék. Póli nem nagy művészséggel veré a zongorát, de érzéssel, s Gyula csodálva jegyzé meg, hogy kedvelt darabjai, mint látszék, kedélye ellenére, inkább érzelgők vagy szomorúk. Kedvvel játszá el a Gyula bálja darabjait is, miket végezvén: játszd az «Epedést» kéré Kálmán, s Póli nyájas készséggel játszá e dalt, művésztelen kedves hangjával kisérve azt:
Tán hol a nap bíbor-öltve Kel, vagy estlángban leszáll, Nyílik értem illat-árban A varázs szép rózsa-szál, Mely fölé ver égve szívem, Bús titokban untalan, Mely után mint árva gerle, Nyög epedve pártalan!
Töltve kertem szép viránya, Bájoló virágival, Rajta rózsák játszadoznak Alkonyat fuvalmival; Bús szemem ah messze tőlök, Bájvirágomhoz mereng, S alkonyatnak fuvalmi közt, Bánatom sohajja leng!
Ah ürek hajósi, szellő, És te víg szabad madár! Szálljatok, napköltre, szálltra, Rám hol e bájrózsa vár, Ó hozzátok őt nekem meg, Hogy virítva keblemen, Hintegesse illat-árját Tőle árva éltemen!
Az alatt a csapodár és kézhez szokott macska, a társasághoz simult, s elfoglalva látván játszással úrnőjét, Gyulának, ki legközelébb üle ehhez, ölébe szökött, s nyájas törlészkedéssel kezdett hízelegni neki. Póli végezvén játszását, s látván állatja biztosságát, mint alkalmatlant el akará azt emelni Gyulától, ez udvariságból ellenkezék, a macska kapaszkodék, s körmét Gyula mellfodrába eresztve, jót repeszte azon. Ezen baj orvoslást kivánt. Póli nem bizván cselédre azt, tűt, czérnát vett elő. Bájoló, de egyszersmind kisértő is vala az a helyzet, melybe a gonosz állat párunkat hozá. Egymás ellenében, arcz arczhoz oly közel, hogy egymás lélekzet-fuvalmait érzék, a lyánka munkás keze az ifjú lángoló mellén, a lyánkának olykor-olykor kedves zavarral felpillantgató szemei, és szint olyszerű visszapillantásai az ifjúnak – valóban ritka bájú helyzetek valának. Szerencse, hogy Vincze és Kálmán a festményeket vevén szemléjök alá, a pár kedves kínjára nem ügyelének.
Póli búcsuzáskor maga világított le az előszobából a vendégeknek, s vidám enyelgésivel, kedves emlékezetet hagyott maga után nálok. Kivált Gyula, egész esve, körülte forgó édes jeleneteken jártatta gondolatit. Nem meré ugyan még szerelemnek nevezni Póli iránti érzelmeit; de Klárcsi vonásait gyengülni érezvén keblében, áldá az ég bölcs gondoskodását abban, hogy az emberi indulatokba, tán többször boldogító mint boldogtalanító állhatatlanságot szerkeztetett.
Káray itéletet nyert a hétszemélyes táblán s egyezésre utasíttatott. Békétlen lőn ezen a szelid férfiú. Húsz évi pörlésem, költésem után, legyek-e kénytelen egyezkedni? mondá a főispánnak, mit inkább pör előtt kelle vala megkisértnem. Nem czélszerűbb-e addig békéltetni, míg szív és erszény rongálva nincsenek? s nem lehetne-e a feleket törvény által kényszerítni arra, hogy mielőtt bármi pört megkezdnének, előbb megkisértni tartozzanak a béke egyezkedéseit? Ebben, és abban óhajtnék hazámban minél előbbi javítást, hogy törvényeink betű szerint vétessenek, s nemcsak kárpótlás, hanem büntetés is szabattassék minden törvényszegőre. Jelenleg a törvény lelke tolmácslatot kiván és fogad el, s ez mindenkor kétes és körülményektől függő. Legyen a törvény vész és hasznos eső, melyek tekintetlenül arra: mi határon mennek keresztül? egyedül a természet változhatlan rendét követik.
A septemvir nyugosztalá az avatatlan törvénykezőt. Hol nincs javítni való a gyarló világban? mondá; azonban óhajtásai édes barátom, úgy remélem, a teljesülés útján vannak. Hazánk egy deli hajadon, kinek fürtjeit, köntösét megbolygatá ugyan a vihar, s kinek öltözködésre még tán idő sem vala engedve; de a test ifjúi erőben, tavaszi virúlatban díszlik, s csak idő s öltöző-asztalka hiányzanak neki, hogy Európa több gálás dámái közt méltó ülést foghasson.
Káraynak szokása volt, lefekvés előtt kellemetest olvasni, s mintegy lélek-nyugosztalással készítni elő álmát. Most Virgiljét vevé elő, s letevé ágya előtt egy székre. Ez alkalmat nyújtott Gyulának, kinek még lelke tele volt a bárónál folytatott művészi beszélgetéssel, újra szót fonni Kárayval, a költészet és művészet becséről és rokonságáról.
Én, mondá Káray, nem tagadhatom, hogy előszeretettel vagyok a görög és római költők iránt. Úgy látszik: ők mind szivökben, mind érzetökben, inkább birták a természetnek, mely szülő anyja a művészetnek, nemes szépségeit, mint mi, kik azokat inkább elme-élességgel és okoskodással törünk kivonni abból és a régiek műveiből. Homért, ki egyszerű nagyságával, úgy álla maga korában, miként kopár homok-pusztáknak közepette terepély élőfa, maga jótevő árnyékával, mi ihleté örök műveiben egyéb, mint lelkes érzete a szépnek? Virgil, Horátz, a már koraikkal simábbak, már gyakran az elme gondos s olykor aggodalmas ráspolyát használják, mély érzelem helyett. Mi újabbak, ha Shakespeárral egyet kettőt kiveszek, apróságokra terülünk el, s éles finomságokkal szorítjuk el lelkünket.
Én azt vélem, mondá Gyula, hogy a formákra tartunk igen is sokat, s a nagynak, szépnek, lelkeinkben fekvő elemeit és anyagjait aggodalmasan amazokba szorongván, eltörpítjük, vagy épen elbénítjuk ezeket.
Lehet egyik oka csekélységünknek az is, hogy szolgai módon követjük formáit inkább, mint lelkét, példány-műveinknek. A csodált lángelmék majd mind új formákat öntöttek műveiknek, a nélkül, hogy az örök szépnek határán túl léptek volna. Én inkább óhajtnám, hogy kritikáink és aesthesisseink, a szépnek-lelke, philosophiája, s az egyszerű nagyság körül forognának oly kimerítőleg, mint ezt ma annak külső formái körül teszik. Ezen utóbbiakra nézve egyedül azon fő szabályt kivánnám felállíttatni, hogy az arany almák, ne fa- vagy ólom-tányéron, hanem azokhoz illőleg tétessenek fel. Kétkedő figyelemre serkenthetne bennünket azon gondolat, hogy maga a természet is, mindig változtatja formáit, s aesthetikáink is, a formákra nézve, időszakonként, miket láng-elmék szültek a szép irodalomban, már eddig is sokat változtak, s még sokat változhatnak.
Úgy találom, mondá Gyula, hogy ezen apróságok körüli aggodalmas bibelődés, festészeinket is bántja. Mily gyakori ma már a Horátz fáber imussa, ki tapadó gonddal vesztegel a köröm és hajszál festegetésében! Ez az apróságokrai hanyatlás, bizonyos törpeséget szül a lélekben; s ennek szabad reptét foglyozzák, a minden kicsinységre kiáradozó szabályok.
Úgy látszik, mondá Káray, hogy általában a művészetben is korszakok vannak, különös sajátságokkal. Mélység vala a régiek kora, terjeszkedés a mienk, és ipar mindennemű ismeretet rendszerbe vonni. Ezen két sajátság dolgozik aesthetikáinkban is. A szép körüli mélység, szívből buzog fel a főre, terjengés pedig és rendszereskedés, fejből le a szívre. Az ízlés, vagy is szépnek felfoghatása, alkalmasint mércsője míveltségünknek, és kivonatja, lángja annak; s így mostani ízlésünket is, korunknak ama sajátsága fogja vezérleni. Korunkban, a főnek kell az ízlést előbb megnyugtatnia és meggyőznie az iránt: mi szép? és mintegy felszabadítnia arra, hogy belőle származott gyönyörködésének eredhessen. Azaz mindent biztosan akar tudni: miért tetszik? s ezen nyomozásban a túlságig menvén, akként van gyakran, miként természet azon búvárja, ki egy látást szaglást ingerlő kies rétből, nem merne addig gyönyört érezni, míg annak egyes növényeit, virágait nagyító üvegen nem csodálná.
Gondolnám, közbeszóla Vincze, az egész dolgot az fogná elhatározni: ha biztos jellem-jegyét adhatnók a szépnek.
Mely alkalmasint, mondá Káray, inkábbára csak a szívben és érzelemben él, s ezeknek biztos tapintatában. Örökre szív és érzelem, fognak utólsó bíróiszéke maradni a szépnek. Mívelt ember ugyan minden esetre számot veend érzelmei iránt önmagától, de ezt csak azon viszonyban fogja tehetni, melyben a szépnek művei, saját lelkéhez és míveltségéhez állanak. Ez fogja tenni a szépnek alanyiságát, tárgyilagosságát pedig, bár miként okoskodjunk, a mívelt férfiak itéleteinek többsége.
Gyula nem vala e részben egy véleményben Kárayval; félté a művészetet ily bizonytalan alaptól. Kell lenni, így szóla, a szépnek valami bizonyos jellem-jegyének, alapjának a természetben. Úgy vélem: Homér Virgil, Rapháel, Angelo, Mozart remekei nem azért szépek, hogy legtöbbeknek tetszenek; hanem azért tetszenek legtöbbeknek, mivel szépek.
Azért, felele Káray, mivel legtöbb mívelt lelküeknek tetszenek. Minden ember keblében szunnyad bizonyos ideálja a tökélynek, mely tehetségeinkkel és azokhoz képest, végetlen kimívelődésre képes. Az, minek felfogása ezen ideált úgy költi fel és fejti ki keblünkben, hogy a külső érzékekben gyönyört, lelkünkben pedig vágyat a végetlen tökély felé önt el, nevezhetjük szépnek. Vagy is a szép: végetlen tökélyek iránt kebleinkben szunnyadó ideáljainknak, tárgyakbani valósulása, úgy hogy ezen valósulásból gyönyör áradjon el kielégített érzékeinken, és sejtő lelkeinken. Így mindenkor alanyi fog lenni a szépnek képzete, s egyes míveltségek fokai, fogják megszabogatni annak is fokait.
Ha lángelmék, magasztosabb ideáljait költik fel a tökélynek keblünkben, megszűn előttünk szép lenni a tán előbb csodált alsóbb fokú ideál, vagy legalább veszt a szépségéből. Ezen alanyisága, ezen hasonlítás alá esendősége a szépnek, oka annak, miként mind írókra mind művészekre nézve, örök aestheticai szabály marad az, hogy a mívelt közönséget tartsák szemeik előtt. Mert ennek magasztosabb ideál él keblében, mely nehezebben borítható homályba. Hány hajdan dicsőített költő és művész, sűlyedt már ma homályba azon okból, hogy ezen szabályra nem ügyelt dolgozásaiban? Én azt vélem, hogy azok is, kik eddig úgy szólván halhatatlanok a művészetben, csak azért fénylenek, mert még nem érkeztek lángelmék, kik szépi ideáljaikat felülhaladták volna.
Gyula azt veté ellen, hogy a míveltséggel, nem mindenkor szokott aránylag fejleni ki és haladni a művészi ízlés.
Igaz, mondá Káray; a szépnek ideálja bennünk függetlenül nyugszik más tehetségektől, miként vadász-ebben, rejtélyesen a vad nyomának szaga. Minden míveltség mellett is, örökké gyéren fogott volna kiválni az emberiségből, azon néhány lángelme, kik időszakokat alkottak a szép körül; Homérok, Vinkelmannok; Shakespearok és Göthék, minden esetre gyérek fogtak volna lenni a szépnek világában. Azonban még is míveltségünk mindenkor áll némi viszonyban ízlésünkkel, vagy legalább ez ama nélkül nem haladhat a tökély magasb fokaira.
Darabig folyt a beszélgetés, mely számos új eszméket nyitott Gyulánál, s többeket, miket eddig csak sejtett, tiszta fényben kezdett látni most. A szó régi remekek olvasására fordult.
Sokat vesztünk, így szóla Káray, abban, hogy a régi remek írókat inkábbára csak iskolai falak közt nyomozzuk, nyelvbeli gyakorlatért inkább, mint azon czélból, hogy szellemeikbe hassunk, s e felett oly korainkban tesszük ezt, mikben szellemeiket felfogni sem fognánk lenni képesek. Emberi gyöngéinkhez tartozik az, hogy mi gyermek-korunkban nyomasztó kötelességünk vala, ritkán leend idővel gyönyörűségünk. Azon erőszakoltatás, melylyel az iskolákban, a régi classicusok kedvökért, gyakorta elvontak bennünket gyermeki édes mulatozásainktól, rendszerint szokott hátra hagyni eszméletünkben, egy kis idegenséget amazok iránt, mi miatt, érettebb korunkban sem igen vágyunk méltányolva szorosabb barátságukra. Engemet a későbbi tanítói pálya vont inkábbára hozzájok vissza, mint saját vonzalmam; s ezt csak később szülé nálam, azon majd elérhetlen nagyság és tökély, mely őket halhatatlanítja.
Kárayt egy darabon elkisérék ifjaink. Gyulára, a mint hazatére, már várt Regéczy Kálmán. Barátom, így szóla ez, ma egy nevezetes festésznek holmija eresztetik árverésre; jer tekintsük meg! Gyula kész vala, s a két ifjú egy szűk szobába lépe, mely tele vala jól öltözött férfiakkal. Az oldal- még kisebb szobából, egy éltes asszony hordogatá ki a képeket, s itten egy fiatal lyánka válogatá az eladni- és megtartani-valókat. Úgy látszék, nehezen kívána ez azokból némelyektől megválni, s mintegy áldozatot tőn az öregnek, többeknek ár alá eresztésével. Gyula lepetve vala, s az látszék lenni nagy része az árverő közönségnek. Mert a lyánka különös kecsekkel birt, s úgy látszott, mintha maga a művészet istennője, szállt volna le benne az égi hajlékából. Égszín könnyű ruha, bájolva folyt el rajta, s csak röviden nyúlt le, hogy lebegő lépteiben gátlást ne tegyen; hajfürtjei gondtalan csomóra tűzve álltak hátul, s pongyola kedves hanyagságban lebegtek elül. Szép hajlott orra, görög szépségnek tagja volt, s nagy barna szemeiben lélek tüze szikrázott. A lyánka ismerősen köszönté Kálmánt, s csakhamar biztos beszélgetésbe fonódék vele. Gyula a festményeket nézeglé, s néhányat megvásárla közőlök.
Hát a _szép hívtelennel_ mit tegyünk Angelica? kérdé az öreg, egy festményt nyújtván által leányának.
Az maradjon édes anyám, felele súgva Angelica; kedves darabja volt atyámnak, bár gyakran elborult is felette tekintete.
A kép egy különös szépségű lyánkát ábrázolt, ki rózsát tartott kezében. A munka nem annyira szorgalmas volt rajta, mint lángoló ecsetnek dolgozása.
Kálmán többnyire Angelicával mulatozott; bemutatta ennek Gyulát is, mint jeles műkedvelőt a festészetben, s így befonódván a beszélgetésbe ő is, kedvesen töltött néhány perczet a lyánkával, még az árverők eloszlása után is. Az ifjak rövid napra megigérkezének ismét, s a lyánkának könnyű köszöntése, és az öregnek szertartó hálálkozása közt búcsút vőnek.
Hogy tetszik Angelica, barátom? kérdé Regéczy Gyulát.
Úgy látszik, lelkes egy leány; felele ez.
Az is, mondá Kálmán; de szép, de angyali! Az a fiatal gömbölyegség a deli tagokon, azok az ingerlő ajkak, az az igézet arczon és termeten!
Gyulának, nem tudá: miért? nem tetszének e szavak, s e szokatlan hév, a különben kimért érzelmű ifjúban.
Egy pár nap mulva ismét megjelenének Angelicánál. Az öreg ismét szós tisztelkedésekkel fogadá őket, a leány pedig nyilt szivességgel; s egyszerre bizodalmas vala Gyulához is, mint már ismerőshöz. Harmadik szóban már a művészetnél valának. Angelica saját festéseit mutatá elő, s Gyulát csodálat lepé meg. Rajzai nem valának ugyan mindenkor hibátlanok, táj-festéseiben gyöngének tűne fel fény- és árnyék-adása, a perspectivben sem vala egyaránt erős; de ecsetje bátor volt, színek vegyítéseiben és felrakásában értés tetszék ki, s kigondolásai és összealkotásai mindenütt lelkesek és költőiek valának. Művészi beszélgetéseiből még inkább kitündöklének lelkes felfogásai, s az a láng és lelkesedés, mely őt a művészet iránt gyulasztá, igéző bájokat kölcsönözött különben is ritka szépségének.
Berky, az Angelica atyja, híres festész volt, és szerelmes a maga művészi osztályába. Innen egyetlen gyermekét is, Kauffmann Angelica neve után keresztelteté, s villogó szemekkel sejté korán ebben, a még szunnyadó művészi lelket. Maga Berky, koptusi mord szótlan férfiú volt, elvonakodó minden társaságtól, minthogy ifjúsága örömeit egykor megzúzá a sors. Festése tárgyai is komolyak, gyakran borusak voltak; örömet és virágot önszántából nem festett soha. Szintúgy neveltetett Angelicája is. Világot és rangot ne ismerjen leányom, mondá Berky; minek szegény sorsát örömök bilincsül adni szivére? Legyen boldog, ámulatban; hiszen különben is nem ismeretlenség-e, legbiztosabb őrje ártatlanságunknak, s így boldogságunknak is? Ismeretség küzdést fogna szülni, mely mindenkor kétes a gyarló halandónál. – A gyermek inkább festegetett, mint bábjait öltöztette, mindent lerajzolgatott maga körül, s felhasznált minden papir-darabkát, minden festéket, mihez csak juthatott. Későbben oktatást adott Berky lyánkájának a festésben, s ez mindinkább nagyobba meré ecsetjét. Miként testi kincsei, úgy művészi eszmélete is naponként gyarapodának, s deli hajadoni korára, lelkestül s testestül művészné lőn. Azonban míg gyermek volt a lyánka: a művészet legyen kárpótléka! ezt szokta mondogatni Berky; de minél inkább növekedett amaz, annál inkább kerülgette őt kéjes gyönyörködés mellett, gyakori búsongás és a feletti aggódás: mi leend gyermekéből? Angelica, ha nem festett, művészi könyvet olvasott, vagy gondolatját tevé fel; a gazdasszonyság és háztartás, teljesen ismeretlen dolgok valának előtte. Világ- és ember-ismeret csupán művésziek valának nála, s inkábbára csak festményekből ismeré az emberi veszélyes indulatokat. Szüléi, egy pár koros barát, s néha festető vagy vevő, valának minden társalgása. Így ártatlan kedélye jót vélt mindenkiről, s tárt szívvel és elmével fogadott minden új ismeretséget. Mételyetlen tiszta kebléhez nem fért semmi tartózkodás, semmi gyanú. Művészi éldeletei valának minden öröme, s világa festményei.