Part 16

Berky megbánva tettét, rettegett leányaért, ha meggondolta, mint lehet az egykor kénytelen világ zajába rántatni, melyet csak képzeletben ismer. Azonban nem vélte még idejét boldog álmaibóli felköltetésének, vagy azért, hogy a kedvetlen dolgot szívesen halogatjuk, vagy hogy szerencsés alkottatásunkhoz tartozik: kihalásunkat távolban gondolni, messzebbi távolban, mint végét terveinknek. Elég idő lesz akkor, gondolá magában, ha az isten megmutatja szerencséjét, s elkészülend az apai háztól. Azonban ő költözött el, s az árva gyermek, tapasztalatlan szívével ég gondjára maradt; mert anyja, egy nem rossz, de gyönge jellemű asszony, igen annyi vala mint semmi. Maga is inkább csodálója volt mint tanácslója leányának, s inkább látszott ő függni ettől, mint ez tőle.

Gyula eleinte nem tudá magát fellelni Angelica körül. Az a gondatlan biztosság, melylyel állását, ülését vevé, miként azt a festés munkája látszatott kivánni; az a képzetes öltözet rajta, az a gyermekes őszinteség, szóban, tettben és minden mozdulatban, szokatlan jelenetek valának előtte. A lyánka, ha az ifjak valamelyike festett, biztosan hajlott fölibe, s alig takart melle és karjai vállán nyugodtak. Olykor valamely művészi villanatra mellé szökék le a félig üresen hagyott székre, beszéd-közben kezét ragadá meg, s könnyű prédaul hagyá neki saját szép kezeit is; sőt Kálmánnak, ki inkább látszaték használni az alkalmakat, ölelése elől sem ragadá el karcsú derekát. Mind ezen ujdonságokra, habár gyöngén is, némi gyanú kezde fészkelődni Gyula szivében, hogy tán a lyánka hiú lépező; s anyjának hízelgő nyájassága irántok, és kitetsző elégedése lyánya mulatozásival, nem arra mutatának, hogy e részben megczáfoltassék. De minél tovább foglalatoskodott Angelicával, annál nyilvánabb lett előtte ennek ártatlan kedélye. Mindinkább meggyőződék a felől, hogy tartózkodás nélküli szavai és tettei, azon magas erkölcs-tisztaságnak, mely sejteni sem tudja a rosszat, valának jelenségei. Pillantásai nyugalmasok maradának mindig, s szavaiban tiszta egyenes érzelem mutatkozott. Nyájas tisztelés lepé meg azonnal, gyanúja helyébe Gyulát, de egyszersmind aggódás is, a mint Kálmánt egy pár nem tetsző pillantáson kapá. Még inkább csodálá Gyula a lyánka művészi szellemét, lelkének bátor reptét s biztos fölfogását mindennek, mi a művészet költői szépségére, nagyságára tartozik. Különös vala az benne, hogy mintegy mellőzve nemét, leginkább a nagyszerű és magasztos körül foglalatoskodék lelke, s valamint a lágy ecsetet nem keresé, úgy virág, gyümölcs, állat, vagy arcz-darabok festéseitől erejét, idejét sajnálá. Nagy alkotások, nagy históriai vagy táj-darabok, ezen utóbbiak rendszerint élettel párítva, valának legkedveltebb dolgozásai. Gyula, ki a művészet theoriájában alkalmasint előbb vala, jegyzéseket tőn a lyánka műveire, s ez elragadtatott figyelemmel csügge szavain.

Most Sapphón dolgozék: miként ugrik az, boldogtalan szerelme kétségbeesésével, a leucádiai szirtről a tengerbe. A történetet olvasá vala egykor, s lelkesedéssel önté most vászonra.

A dolgozat helyes alkotású és lelkes is leend, mondá Kálmán; de a tárgyat másszerűnek óhajtnám. A szép, az öröm-adó szerelemnek, ezt a borzasztó véget adni Angelica! Ily kétségbeeséssel rendszerint lélek-tévedés van egybekötve, s a mellett, hogy gyarló nemzetiségünk képzetét nyújtja előnkbe, hihetetlen is.

Angelica egy kis gondolkozási szünet után; borzasztó ugyan az eset, így szóla, de nekem nem hihetetlen. Ha éltünk boldogságát, minden reményeit, csupán egy pontba vonjuk össze, s a lélek ez egy ponton csüggvén egész erejével, ezen pont összerogyik, mit várhat többé a lélek az élet romja felett? Nem lesz-e az únott, megvetett, úgymint mely már csak egy növényi tenyészéssé vált előtte?

Gondoljuk hozzá, mondá Gyula, Sapphót a görög nőt, a szép éghajlatú lesbusi lyánt, a képzelet világában, és érzelmek özönében élő költőnét – s nem leend rege előttünk a történet.

Ő nekem igen hihető! mondá Angelica.

Különös! szóla Kálmán, enyelgésre fordítva a beszédet; egy lyánka, ki még nevéről is alig ismeri a szerelem veszélyes indulatát, oly biztosan szól jelenségeiről.

A művész és költő, iker-gyermekek, felelt mosolygva Angelica, s egymást megértni tartoznak.

Angelica szállása szűk vala ugyan, s a legfelsőbb emeleten álla; de a dunaparti fekvése kies, s kilátása a Dunára, az agg Gellért-hegyre és Budára, ritka bájú a hazában. Gyula nem győze vele betelni: természet és emberi kéz, mintegy példánydarabot állítának ide a legelő szemnek és emelkedő léleknek! így kiálta fel; s kéré Angelicát: engedné meg neki ablakjáról levehetni a tájt.

Angelica, ki örült a lélek-rokonságnak, és anyja, ki tiszteletnek vevé az igérkezést, szívesen elfogadák azt. Én Sapphómat, Bélteky úr a tájt fogjuk dolgozni! kiálta villogó szemmel Angelica, gáncsoljuk, igazítjuk egymás dolgozásait – én nyerek, ó én sokat nyerek e szövetségben!

Én legtöbbet, közbeszóla Kálmán, mert én sem akarok kimaradni a fűheréből; nekem minden dolgom csak az leend, hogy titeket csodáljalak. Vagy adtok dolgot nekem is? Szívesen fogadom, ha gyönge erőmhöz-valót találtok.

Angelica tapsolt örömében, hogy új művészi élet nyílt lelkének; beszaladt az oldal-szobába, s egy kis kutatása után, ki hozzá Huysumnak egyik gyümölcs-darabját. A báró ezt fogja másolni, mondá; addig én festész állásainkat hozandom rendbe.

A kis művészi egylet bővebben teregeté ki tervét, s elhatározá, hogy mihelyt Kisrétről haza térendnek ifjaink, kezdje meg az dolgozásait. Gyula és Kálmán szívesen kióhajtották volna ezen egyletből az öreg festőnét, kinek sok fecsegésiért, nyűgös szíveskedésiért, csak a kellemes Angelica társasága nyújthata kárpótlást nekik.

Orbán napja elérkezék, s előtteni napon, a septemvir egész családjával, kiutazék a báróhoz Kisrétre. Vincze nyugtalanul számította addig a napokat, s elérkezvén az óhajtott indulásé, boldog égi kéjjel szökött fel Klárcsija mellé, kivel együtt foglalák el az előülést a kocsiban. Az utazás kiessége, otthon hagyott gondok, őket váró örömek reményei, egymást váltogató tárgyak, mik a kicserélt szívek és boldog szerelem tekinteteinek különös varázslattal tüntek elő, szép tavaszi világ, kivülöttök mindenfelé, szebb tavasz világa önmagokban belül, viruló természet körülöttök, viruló kornak érzelmei, reményei és boldogsága dagadó kebleikben – mind ezek édeni igézettel foglalák el a boldog párt. Apró jeladások, kedves szorongás a szűk ülésben, s az édesen rejtező közös titok bája, nevelék ezen új viszony kecseit. Néha messze szállongtak el az ügyetlen szemek, s közel bent tanyáztak a gondolatok; majd előttök fekvő szép tájakra, kis völgybe, ér mellé, vagy domb-oldalba képzelték kis viskójokat, és egymást belé. Édesen-szorgalmas képzeleteik kidolgozák egészen, vagy félig e bájos képeket, s ismét új szebbekbe fogának. A két öreg hátul, rétet, vetést nézeglett, s az év termését jósolgatta; vagy láthatára terjedtében a birtokokat nevezgette.

Gyula Kálmánnal utazott. Neki szokása volt, útközben szótlanul eresztni el szabad legelésre gondolatait a világba és életbe; innen félig hallva, félig nem ügyelve, s csak ritkán felelve, eszmélt utitársa bő beszélgetéseire.

Ez már a somosi határ, mondá Kálmán, atyám tulajdona. Gyula reá voná figyelmét e szóra, de nem sok vidulást arathata abból. Az uraság táblái búsan tetszének ki a szűkebb nyúlatok közül, s foltos, ritkás, utóbb maradt vetéseikkel, mintegy panaszlák a néző szemnek, javításban, munkában és magban lett meglopattatásaikat. Már másutt hányta fejét a vetés, itt még főtlen sínlett, s alig adhata szállást a jámbor nyúlacskának is. De annál biztosabb fekvés várta ezt, ha néhány holdnyi baktatást nem restelt, az uraság majorság szőlejében, mely gazos pongyolájában a hegyaljban, épen oly formán látszott ki szomszédjai közöl az ország-útra, miként régóta beretvát nem tapasztalt férfi-áll, szép lyánkaalakok közől. Bent a faluban, messzünnen kizöldeltek, mohhal borult épületei a bárónak; azonban a javító kezet még sem tagadhaták el; mert az itt-ott alájok vont oszlopok és karók, bár kínosan, tartogaták még is a falak súly-egyenét. Gyula figyelmezteté ezekre Kálmánt. Atyám gondolkozása ez: inkább épületem legyen rongyos, mint jobbágyom, mondá Kálmán; s Gyula kímélő tisztelettel tekintett ezentúl a roskadozó épületekre.

Kisrétre érve, kedves nyájassággal tünt elő a báró laka. Csekély emelkedéssel állott, egy pompátlan, de nagy terjedelmével mindennemű kényelmet igérő alépület, nemzetségi czímert tartó rizalíttal az utcza felé, s olasz ízlésű oszlopzattal az udvarra. A felső udvar csinos gyep-térrel bírt, melyet apró kavicscsal terített tág út kerít vala, s a gyeptér közt külföldi bokrozatok virultak, s egy pár árnyékos fa terjedezett. Az udvar egyik szárnyát cseléd-lakok foglalták el, másik szárnyán vendég-szobák épültek, s ellenében a nagy épületnek, csinos festett rácskerítése állott a kertnek, nagyszerű és szobor-tetejű kapu-oszlopokkal. A vendégi alkalmakban kitetszett, hogy miként magának a bárónak kedves volt a szabad és alkalmas kényelem, úgy vendégeinek is ezeket kiváná nyújtani. Magányos szobák voltak az egyes, és kettősök a családos vendégek számára rendelve, s gond volt minden szükségeikre, szinte az utolsó bontó-fésűig. – Gyuláék elérkezvén, Kálmán a lovakat és hintókat rendezé el, Póli a vendégeket szállítá szobákra; s ez utóbbi most falusi új foglalkozásában, könnyű futkosásában, a vele csörgő kulcsokkal, s gondos nyájas rendelgetésivel, új kecseket nyere Gyula előtt. Póli is kedves szívességgel s a kézcsókolásnál ejtett gyönge kézszorításával, bizonyítá az ifjúnak, hogy ő a legkedvesebb vendége.

Káray már ott volt, s Kálmán megjöttéig az udvari tisztet segíté a rendtételekben. Megjöve Halkó is, s szokása lévén kis érdemecskéket szerzeni magának szeretett házainál, már akkorra cúráját végzé, Kálmánnak egy kedves, de beteg lábu agarán.

Honnan szálsz fecske? kiálta neki Kálmán.

A Detky torából jövök, felele Halkó.

Tor és Halkó! mondá kaczagva Kálmán.

Úgy van nagysád, de a tort öreg nőtlennek temetése felett ültük ám; s a mint a testet kikisértük, szerettem volna azt a finom ember-ismerőt látni, ki, hacsak egy pár fekete köntös útba nem igazítja, megbírta volna főkép az asztalnál határozni: tort lakunk-e, vagy menyekzőt? Régen voltam vígabb mulatságban.

Számos volt-e a gyülekezet? kérdé Káray.

Szép gyász-nép kisérte ki a testet, de mind idegen; a háztól csak az öreg inas jött ki, az úr öreg vizslájával.

Hát az atyafiak? kérdé csodálva Káray.

Nem mert mozdulni egymástól, közölök egy is, nehogy addig a másik pakoljon a toros háznál; mondá súgva Halkó. Én még is csak kikapám a tömegből örökségemet.

Hogy hogy? kiáltá Kálmán.

Szegény boldogult Detky, mindig savanyú borral vendégelt életében, s barátságomért azt iddogálta maga is; ámbár kóstolám a pinczéjében, néhány hordó finom érmelléki borát, s szóval eleget csalogatám ezekre. Most a torban gondomra bizatván a bor-feladás, természetesen az érmellékibe üttetém a csapot; s minthogy hosszú életeért szegény Detkynek nem ihatám azt, most hamva csöndes nyugalmaért ivám belőle.

Még kaczagának Halkón, a mint a septemvirék megérkezének. Kocsihoz futának ifjaink; de Gyula ütközéssel vizsgálá az érkezteket. Az öregek komoly vont képpel szállának ki a hintóból, Vincze lényében felforgatva lép le, s Klárcsi sáppadtan és bágyadtan emelteték ki belőle. Vincze mihelyt köszöntéseit megtevé a háznál, vonaglón ragadá meg Gyula kezét s szobába rántá őt. Veszve vagyok barátom! így kiálta fel; szerelmünk elárulva szüléim előtt, kik Klárcsi körülményeit fiok számára kicsinylik. Említém vala neked, hogy ők Rónapataky generálnak egyetlen leányát, vagy egyet az udvar kisasszonyai közöl szántak számomra. Egy pár kemény szavából atyámnak, és szokatlan keménységéből anyámnak, melylyel Klárcsi iránt viseltetik, látom, hogy Klárcsihozi indulatom szálka az ő szemükben. Történt volna bár mikor inkább a felfedezés, mint most! A generál itt lesz, a mint hallám leányával együtt, s így nekem kínos mulatozásom leend Kisréten.

A fölfedezés körülményeit így érté barátja szájából Gyula. Vigan pergett a kocsi a szikkadt úton, aggtalanul nézeglett szét belőle az öreg pár, s kénytelve éldelte a fiatal, a természetnek és szerelemnek szép tavaszait egymás mellett; a mint Klárcsi, ki az előüléshez nem vala szokva, változásokat kezde érezni, s arczai kedves pírja lassadán halványodni. Lelke boldogságában, tűrte testének baját a lyánka, míg tűrheté; de feje mindinkább kezde szédelegni s gyomra háborogni, mígnem aléltan Vincze mellére rogyék, s húnyt szemei ájuláshoz közelgetni látszanának. A főispán megállíttatá a kocsit, Vincze pedig a szerelem ijedt hevével karolá által kedves betegét, s kiszökék vele a kocsiból. Letevé fűre a csüggő lyánkát, vizért futa, egy nem messze csergő patakból kalapjába merítni azt, locsolá a beteget, mellé térdele, nyájas nevekkel szólítgatá, élesztgeté, s féltő aggodalmába merűlve, feledé maga körül az egész világot. Fölveté végre bágyadt szemeit a lyánka, s életre jöve és hozá magával a kedves ifjat is.

Soha se aggódjál tovább, kiálta élesen a főispánné, magához jött már a dáma! s Vincze e szóra borzadozva adaték vissza önmagának. Az öregek szigorú arczczal és nyers hanggal parancsolák magok közibe hátra Klárcsit, ki sáppadt bágyadtsággal, miként hervadozó liliom, ült köztök, inkább emésztetve már elárult titka bánatától, mint mulóban lévő változásától. Vincze bűnös rab módjára ült elül, s nem merve egyenesen tekintni, fásult elmerüléssel nézett ki a még kevés pillanattal előbb oly bájoló természetbe, most borzasztólag kietlenbe.

Mihelyt beszállíttattak a főispánék, parancsot vőn Vincze, hogy jelennék meg szüleinél. Klárcsi még gyermek, inté őt Gyula, éveid vannak, vigyázz! idő sokat változtathat.

Vincze szorult mellel lépett be szüléihez. A főispánné borús képpel ült egy karszékben, a főispán pedig egy asztalkára támaszkodva, mellén keresztbe vetett karokkal állt, s hideg vizsga szemeket vetett belépő fiára.

A septemvir, szokása szerint, meg nem tagadhatá e fontos családi alkalommal is, magától kedvtelésének azon neszét, hogy fiának tartandó leczkézését, szónoki alakba, miben erejét érzé, ne öntse, s így kezdé Vinczéhez ünnepélylyel szavait:

«Édes fiam, két fő osztályú bölcsek, kinálgaták eleitőlfogva az emberi nemet, a magok tanácsadásaikkal és szabályaikkal. Egyik osztály az élet- és ember-ismeretből voná ki azokat számára, s vevé az embert a mint van, természeti és társasági körülményeivel, erejével és gyöngéjével együtt, s tanítá ismerni, becsülni és használni ezeket, érteni önmagát, de érteni a való életet is, s feltalálni a boldogságot, az emberi gyarlóság és társasági kör szűk határaik között is. A másik osztályú bölcsek, úgy vevék az embert, miként lennie kellene, de a milyen nem lehet soha. Csigázott képzeletök szárnyain angyalokhoz repkedtek fel, pára-köntösért a halandó test számára, s azt kivánták, hogy égi manna és tömjén legyen eledele, hibátlan erény dobogjon szív helyett mellében, s tiszta hymnust zengjenek az indulatok ajkain. Ezek kiszakíták az embert földi szövedékei közöl; társasági viszonyait, melyek szintoly szentek, mint többi viszonyai, nem ismervén, azokat vagy kigúnyolák, vagy képzeti világok alakjai után csigázák.

Rang és vagyon, így szólnak ezen utóbbiak, alacsony prózája az életnek, s a szerencse ajándékai és kedvező körülmények, csak földi rongyfoltjai az égi rokonságú embernek. Önnünkön kivül nincs emberi érdem. Szerelem az élet költői világa, szebb hazának előérzete a halandóban, mely fölülemelkedve a föld salakjain, csak önmagában keres és talál érdemet, s csak önmaga bájvilága, jutalma magának. Egyaránt boldogítja általa a herczegi hölgyet, szegény viskójában a pásztor legényt, és góth menyezetek alatt herczegét a pásztor-lyányka.

Ilyformák mintegy ezen bőlcsek elvei, miket a fellengzésre hajlékony ifjúság, miként száraz föld az esőt, mohón beszívogat. Mert az ifjúság heves kora és vére, a maga gyúlt lángjában, csak hevest csak lángolót szeret.

Volt tanítóid édes fiam, szerencsétlenségedre, ezen bölcsek tanítványai valának. Úgy hiszem, megfér irántoki hálánkkal azon sok jóért, mit tőlök tanultál, abbeli megjegyzésem, hogy szobáik szűk falai között, nem ismerék ők igaz minőségökben, sem a világot, sem az emberi nemnek, körülményeivel és határaival egyező boldogságát. Czéljaik, iparjaik jók valának; s nem csaltunk, nem gonoszkodtunk akkor, ha midőn másokat tévedni segítettünk, önmagunk is együtt tévedtünk. De a szüléknek, kik félszázad óta hányattatnak világ és élet zajai közt, s nőve áll szivökhöz magzatjok boldogsága, sokkal gyöngédebb és aggodalmasabb irántai gondoskodásuk, mitsem őt egy hívtelen tengeren, árbocz és kormány, sőt közeli part reménye nélkül, hányatni, aggtalanul hagyhatnák. Gyermekeinkkel úgy vagyunk, miként kerteinkkel. Az idegen, gyönyörűséget érez, látván a szépített természetet abban; ó de be más gyönyörűség a tulajdonosé, ki minden bokorhoz, virághoz, fához és ültetvényi szakaszhoz, külön sajátos örömet aggat, úgymint a saját alkotás, ápolás, és birtok gyönyörűségeit, s teljesülendő remények biztatásait! Gyermekében ifjúdott alakban látja a szüle magát, s tesz érte mindent, mert mintegy önmagáért teszi azt. Engedd meg hát édes fiam Vincze, hogy ezen gyöngéd aggodalomból, elődbe adjam azt, mit tartnak a másik osztályú bölcsek, kiket, míg javát éltemnek átküzdém, szedett tapasztalásaim után, egyedül ismerek valódi bölcseknek: ellenben veszélyes vagy legalább múló lidérczeknek kell mondanom amazokat.

A társaságos élet úgy ki veszi az embert természeti sajátságaiból, miként az erdő fáját, feldolgozása által az esztergályos; találgatnod kell a legismertebbet is, midőn ennek kezéből kijő: mi nemre és fajra tartozik? Sokat változtat ez kötelességeinken is, és sok újat mér reánk, a természetiek felibe. Egyike ezeknek az, hogy azon fő társaságnak, melyhez tartozunk, a hazának, oly nagy körben használjunk, a milyet csak tehetségeinknek kivívni birunk; mert a társaságos élet, maga szoros adóssává teszi jótétivel, annak minden tagját. Tagadom azt, hogy az, ki kormány dolgaira született, vagy hivatott, elegett tett légyen szűk kézmívesi körben, a társaság iránti köteleztetésének.

Miként a természet, állati kötelességeink mellé, ingerlő gyönyört ragasztott, akként ragaszt a társaság is, kötelességei mellé, buzdító, serkentő gyönyöröket és jutalmakat. A belérzet szép önjutalmazásán fölül, fénylés és köztisztelet a társaság jutalmazása, s ezek teszik összesen a társaságos boldogságot. Ezen boldogságnak, rang és vagyon a fő rugója, főhévérje; s nincs édes fiam, oly mogorva philosophia – nem értem ide azt, mely józan elmén kül képzeleg és saját árnyékát kergeti, – mely e kettőt legalább úgy, mint nemesb czélokhozi eszközt megvesse.

Nem merem előtted vitatni, Vincze fiam azt, hogy a társasági boldogság önmagában is teljes, a természeti nélkül. Úgy vélem, együtt a kettő teszi tökéletessé világi jólétünket; de azt bíztan merem állítani, hogy ezen két boldogság elszakadása esetében, többször lehet már ma pótléka a társasági a természetinek, mint ez amannak. Kénylet és csillogás, hatalmas két ámulatja az emberi szívnek; s örömeink nem ámulások-e? nem képzeleteink alkotják-e ki azon szűk anyagból boldogságunkat, melyet körünk, sorsunk, s az élet nyújtogatnak előnkbe?

Minden embernek van bizonyos fokú, némi jó véleménye önmagáról, s az önzésnek ezen hiú játszodtatása teszi, miként tapasztalásom tanítja, hogy mindenki bir bizonyos nemével és fokával a kitünni- a fényleni-vágyásnak. Minden emberi indulatok közt fiam, ez a legnyugtalanabb, legnehezebb kielégítésű. Ez lelki tűzhányó hegye a halandónak, mely nyughatik ugyan kiskorig, de ki nem alszik soha, s pihenései csak új kilökésekhezi készületek. Míg a többi indulatok, az ifjúság korával elzajlanak, ez különféle alakokban bújkálva, végig kiséri korainkat a sírig, s ki nem elégíttetve végig dúlja, kielégíttetve pedig végig boldogítja éltünket. Rangjainkat rendszerint még akkor is szeretjük, midőn azokat már nem birjuk többé fentartani, s fényes születésünket még akkor is, midőn sorsunk nem hagyott meg számunkra egyebet nála.

A szerelem, édes Vinczém, szép virág, csak az kár, hogy nyílása, egyszersmind első percze is lehaldoklásának. A lángoló ifjú ezen tűzpontban gyűjti össze boldogsági képzetének minden sugarait; de a menyekző után, kielégíttetlen kebellel sugárzik ismét széjjel, oly örömek után esengve, mik előbb a szerelem napjának ragyogása mellett, csak szegény csillagi homályban állottak; de a melyek állandók, s éltünk egéről le nem húnynak soha. Szerencsés ekkor az ifjú, ha ezeket botor észszel, és vak hévvel, amaz egy lidércz fénynek mind áldozatúl nem adá. Ifjú valék egykor én is, folytatá a septemvir egy pillantást vetve hitvesére, szavait, és épen nem átallom az ifjúra nézve a szerelem szép varázslatát; de boldogságaért óhajtom azt, hogy éltének utótájába is tekintve, párítni tudja az észnek és későbbrei gondoskodásnak tanácsait, szivének kivánatival, s ne építse erre, mint valami inghatatlan vagy egyetlen alapra, reményének, boldogságának arany várát. Indulatink zajában, gyakorta készek vagyunk, oly ledéren vetni el királyi pálczákat, miként séta-botjainkat, s magunkat mintegy felezgetni az áldozatokban; de kijózanodván, régi jogaiba lép a hideg ész vissza, s keserű megbánással bünteti gondolatlan bohóságunkat. Meg kelle vala fontolnunk, hogy minden házasulandó, ivadékok csirája s ezek földi boldogságának alapítója, hogy szegénység és homály, két földi rosszak, miket átkul választni magának és maradékának, legkímélőbb névvel nevezve is botorság: míg ellenben rang, vagyon és nagyszületés, hatalmas eszközeink a boldogságra. Mily nagy előnyereménye van egy nagy, egy vagyonos úr gyermekének! Nagy tárgyak környezik őt, s már ifjonta nagy mérszerekhez szokik, mikkel az életet, világot és embereket méregeti; s így mennyivel könnyebb erővel lehet maga is nagy! Hány nem marad örökre törpe, csupán a miatt, hogy a nagyság mérszereit nem ismerheté soha!

Ha az ég három kérést engedne a halandónak, hidd el fiam, egyike, ha nem ketteje, rangért, és vagyonért fogna általa tetetni. Mert a rangnak és vagyonnak édes Vinczém, négy fő haszna van az életben.»

A főispánné, ki eddig békésen hallgatá férjének ömledező szavait, elveszté ezen felosztásra türelmét, szándékozván még maga is, saját modorjában, ragasztni nyomtatékul valamit azokhoz. Szívem! így szóla, vendégek érkeztek, s tán várnak is reánk; nem lesz-e hosszas?

A főispán nem örömest szeretett félbeszakíttatni, ha már egyszer ömlésnek eredt, azonban érzette a figyelmeztetés helyes voltát; az illendőség győzött szónoki szeszélyén, s így sietett a berekesztéssel:

«Mindezekből édes Vinczém, átfogod azt látni, hogy nem szülei átalkodás, vagy dölyfös szigorúság az tőlünk, ha Klárcsivali szerelmeskedésedet ellenzeni kényteleníttetünk. Klárcsi jó, szelid lyánka, ki egy falusi úrfit boldoggá fog tehetni egykor; de nem főispánnak és septemvirnek egyetlen fiát, kitől mind szülék, mind haza többet várnak és várhatnak, mint silány hernyói élet-pályát, mely tavaszi kurta emésztése után, gubóba köti tojásai közé magát. Vedd ezeket fontolóra fiam, s ledéren el ne játszd szüléidnek, irántad, és boldogságod iránt ápold gyöngéd indulatát.»

Ezzel a septemvir kifordula a szobából, s fiát neje szavainak engedé által.