Part 14

Természetes is, mondá a fentebbi költő; mert maga a szép egy egész, mely körülfolyja a lelket, miként levegő a testeket, s a művészetek csak ennek részei, s mindnyájan a természetnek tündér-gyermekei. A plasticai művészet legközelebb csügg emlőjén, a festész már távolabb játszodozik tőle, a költő pedig szárnyra kelve lebeg felette. Mindegyike játszva szépít, szépítve boldogít.

Gyula előtt most lőn világos, most lőn megfejtve azon titkos vonzalma saját keblének, melyet főkép a költészet iránt abban mindenkor érzett, azon kéj, mely a régi költők olvasására olykor elözönlé lelkét, azon sejtés, vágy és óhajtás, melyek azt az ő koraik és hőseik felé ragadák.

A társaság egy mulatóban telepedett meg, Póli közte a maga kötésével; s a beszéd tárgya csakhamar a világ politicai dolgainak rostálgatása lőn, mi a bárónak egyik szenvedélye látszék lenni. A politizálás, úgymond, valóságos firmája a férfi társaságoknak. Jól esik alkalmasan ülve, nagy dolgokról, nagy változásokról, világi zajokról kényént beszélgetni; házi kis munkák és fűtött kályha mellett, állományi eseményekről végezni, jósolgatni, véleményekre, pártokra oszlani, valószinűségekkel hadazni magunk körül, s véres háborúk helyett szó-csatákat folytatni, mik nyelvet és eszet köszörülnek, de távolesvén ki köreinkből, közelről nem érdekelnek bennünket s epéinket nem mozgatják. A világ messze zajjait eresztvén szemlénkre, kedves nyugalomban érezzük, itthon a béke csendjét. Ilyenkor gyakran szép alkalmam akad mosolyognom azokat, kik messzedolgokért lángolnak, s itthoniakban hidegek.

Csak az a kár, méltsás úr, mondá a másik vendég, egy jeles tudományú professor, hogy a magános egyénre nézve, ki a munkás rugókat nem láthatja, a politizálás s kormányok dolgairóli vitatkozások, rendszerint nem egyebek találgatásnál, s igaznak, féligaznak, gyanításnak, ámításnak, hírnek, s elmefutásnak egymás felibe állítgatásánál. Alacsony sorsból, nagyszerű és állású dolgokról és emberekről itélni, rendszerint olyan, mint hangászatról, melyből csak egyes hangok, s legföllebb csak a gordon zúgása hat messzünnen füleinkbe, hozni itéletet.

Épen ez a kedves az egész dologban, kaczagá a báró; vaktában jósolgatunk, s ha találtuk a dolgot, jelét adtuk elménk élességének, s mi elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ha csalódtunk, mit sem vesztettünk; minden vonzalma vitatkozásinknak egyedül ez volt: «nekem van igazam». Ámbár barátim, ezt veté félkomolyan utána, ez a «nekem van igazam» alkalmasint több rosszat szült a világon, mint járvány és háború együtt.

Ezen előbeszéd s mintegy apologia után, szemlére eresztettek a száraz és vizes világ dolgai. Gyulát csak azok látszattak érdekleni azokból, mik a magyar hazával távolas, vagy közeles viszonyban állottak.

A híves esteli lég, fölmenésre inté a társaságot. Öcsém, te művész vagy, így szóla a báró Gyulához, lásd meg Póli arczképét, mely félmunkában még a festő-álláson áll. Gyula valamint a báró is, nem valának elégedettek a festéssel; amaz óhajtását jelenté megpróbálhatni a maga erejét, Póli arczképe levételében, melyet azon homályos vágy látszék szülni benne, hogy alkalmas ürügyet nyerhessen, többet mulathatni a nyájas háznál. Póli szót ejtett Gyula előtt arról is, miként atyját óhajtná titkon levétetni, s névnapja ünnepén meglepni őt arczképével. Az ifjú kapott az adott alkalmon, s szívesen ajánlkozék.

Napot rendele a báró, melyen képgyűjteményét, megmutatandja a kis társaságnak, melyre ez meg is igérkezék. Az alatt is Gyula szorgalmas volt tett ajánlkozása teljesítésében; s legelőbb is Póli lefestésével sietett. E végre Kálmán hozta össze a párt, s a munka azon bizonyos órákra szabatott, miken a báró ellehetett Pólija nélkül.

Gondold el barátom, mondá Kálmán, a mint szereivel Gyula áthozakodék; Póli erővel egyszerű köznapi köntösben kivánja festetni magát.

S úgy vélem, mondá Póli, van is kis igazam benne. A gála-köntös mintegy kiemel önmagunkból bennünket, és vagy szokatlan kecseket, vagy feszességet kölcsönözvén személyünknek, megcsalja a hasonlatosságot, s úgy tapasztalám, hogy a szemet is rendszerint az arcztól, minek fő szempontnak szükség lennie, magára vonja el.

Helyes, mondá Gyula, én csak a nagy hivatalú és rangú férfiakat kívánnám gálában festetni, hogy köntöseik szólják rangjokat, s mutassák ki azon osztályt, melyben hivataloskodnak; annyival is inkább, hogy ebben rendszerint leginkább tetszenek önmagoknak. Másokat rendes öltözeteikben óhajtnék festetni, minthogy ezek inkább adják ki a szokott testtartást és arczvonásokat, s nem kívánnak ünnepélyi feszességet arcztól és testtől. Czélszerűbbnek is vélném, rendes foglalatosságaiban festeni őket inkább, mint meredt ülésben, vagy testtartásban; s ez alkalmasint egyik oka rossz arczfestményeinknek. A bár hasonlatos vonásokban, gyakran különböző lélek festetik. Azonban a szépnemet, melynek saját rangja nincs, leginkább óhajtnám azon köntösében festeni, mely vagy legkedvezőbben áll testén, vagy melyben leginkább tetszik kedvesének.

Hosszas tanácskozás után, Gyula javaslatából, azon ruhában állapodott meg Póli, melyet ama bálban viselt volt, mely első alkalma vala ismeretségöknek. Gyula munkához fogott. Tréfa közt vett ülést Póli, enyelgve tiltatott el arczától a fölösleges világosság, Gyula igazgatá fordulását és tekintetét, s festészi szabadsággal forgatá üléshez a szép fiatal leány tagjait. Kálmán derült kedvvel tőn gyönge czélzásokat, s ritka arczkép fösteték valaha vígabban, mint a Pólié. Azonban mihelyt Kálmán kifordula a szobából, mi gyakran megesék, komolyabbakra vonúlának Póli arczvonásai, s Gyula munkától szűnve, követelé előbbi derültségét. Kedves tárgy körül hagyja nagysád forogni képzetét, mondá.

Jó, felele Póli, mosolygásra nyílva, gyöngéd nyájassággal tekintetében, minthogy bál-ruhámban festetem, azon kedves bál örömeit fogom lelkemben visszaéldelni. Kéjes szívveréssel csókola kezet Gyula, s tovább feste. A mint a fővonásokat végzé, feloldá Pólit mára az ülés unalmától, s ez a Gyula széke megett, szemlélni hajola a munkát. A lyánka meleg lélekzetét érzé arczain az ifjú, vállán biztosan feküvék az egyik keze, s őt kedves zavar fogá el a további dolgozástól. A világért nem mozdul vala feszes ültéből, míg Póli föl nem egyenesedék.

Párnap mulva kész vala a kép, s Póli vidám igézetben álla a vásznan. Kálmán a festményt szépnek ismerte, megadta annak a festészi érdemet; de az arczban idegen lélek-vonásokat talált.

Igazad lehet barátom, mondá Gyula, én azt óhajtnám, hogy az arczfestész, egy arczot se venne le addig, míg a személyt, kit fest, lelkének legalább fővonásaiban nem ismeri; különben kénytelen: vagy festészi érdem nélkül, csak híven, legföllebb ügyes kézzel dolgozni, vagy hasonlatosság rovására, idegen lélek-vonásokat adni az arcznak. Az egyénnek belsejét, annak megfelelő valódi külső alakjában és színezetében adni elő – ez az igazi arczfestészet titka.

Gyulát, bár nem vala teljesen elégedett művével, vigasztalá Pólinak elégülése, és az, hogy Kálmán is csekélynek lelé azon hiányt, mit pótolandónak óhajtna a képben, de mit megnevezni maga sem tudott.

Alig létezhetik hálátlanabb munka az arczfestésnél, mondá Gyula. Valamint minden arczban, úgy minden néző szemben is, csaknem annyi az egyediség, mint tárgyalagosság, s a festő műve soha sem vívhat ki közmegelégedést magának; tán ez az oka, hogy az arczfestészeknél oly gyér a művészi büszke tűz, és oly gyakori a hideg közönyösség, minélfogva művök, könnyen csak kézmívesi dolgozattá aljasul le.

Kedves látogatás várá otthon Gyulát. Káray érkezék be a septemvirhez, részint pörös dolgai végett, részint hogy külföldi utazások iránt végezzen. Ő nagyon helybenhagyá az ifjak határozását, utazási előkészületeik iránt, s forrásokat fedeze fel nekik azokhoz. Csakhamar barátjok lőn az ifjaknak, kik nyílt bizalom mellett, nyájas tisztelettel viseltetének a korosabb, a tanultabb és tapasztaltabb férfiú iránt. A septemvir, ki különben is mint egykori kitünő tanuló-társát kedvellé, tisztelé Kárayt, különösen kedvkereső vala most, fia tekintetéből is iránta; az vala a többi ház is. Most különösen vonzók és oktatók valának az asztal-feletti beszélgetések és vitatkozások. Egy estén szóba jött, némely megyékben, lassú folyama a köz dolgoknak, tisztviselői között.

Hazámfiaitól azt kivánnám, mondá Káray, hogy ne hagynák magokat elöregedni a hivatalokban, engednének helyt a munkásság-vágyó és bíró ifjúságnak. Nem egyszer tapasztalám, miként a kor tehetlensége, eltörlé az előbb aratott érdemet. A septemvir nem hajlott ezen gondolatra. Öregnél a tanács, mondá.

Azt nála is hagynám, felele Káray; de a kivitelt a munkás és izmosabb kornak adnám által. Nem maradna-e az ország és megye gyűlésein, elég pálya számokra fenn, melyen tanácsadásaikkal használhatnának a honnak, annak terhelése nélkül, és szövétnekül világíthatnának az ifjúságnak?

Az öreg házi orvos, ki most a főispánnét folyosórul gyógyítá, a septemvirhez álla. E század szelleme, így szóla, úgy látszik, nekünk öregeknek nem igen kedvező. A minap egy társaságban hallám vitattatni azon elvet, hogy némely nyavalyák gyógyítására, mik az újabb időben változott életmód által, változott alakot öltöttek magokra, s inkább a század nyavalyáinak mondathatnak, ifjabb orvosok által gyógyíttassanak inkább, mint agg orvosaink által. Mert úgymond, ezeknél a tapasztalás és hosszas gyakorlat, könnyen egyoldalúságot, és megszokotthozi ragaszkodást szülnek. Innen az újabb felfedezések, tapasztalások, gyógyszerek, és gyógymódok, azok előtt rendesen idegenek maradnak, irántok ők rendesen bizodalmatlanok, s így elmaradnak az idő, a kor és század szellemétől, s az új nyavalyáknál régi utakon bukdácsolnak.

Nincs is egész igaztalanság ebben, mondá Káray, ha szinte a vádat, mely általánosságban különben sem fogna megállhatni, kissé túlvittnek találom is. Gyarlósága az embernek, megszokni mindent, s így elveket is. Ezen köz gyarlóságtól épen nem ment az orvos is. Vannak mindegyikének, ki korosabb, kedvelt és gyülölt szerei, színtígy nyavalyái, mikben szerencsésebb, s modorjai a kórjelenségek összevetésében, miktől nem szeret messzetávozni; szintúgy mint minden nevezetes festésznek vannak néhány szinei, mik iránt különös előszeretettel viseltetik, és megszokott ecsetvonásai. Megvan továbbá azon viszketeg is bennünk, hogy vénségünkre tanítni vágyunk inkább, mint tanulni; s ez az orvosi tudományban, mely folytonos köztapasztalásnak tárgya és eredménye, meg nem állhat.

Az nem vezet egyébre, mondá buzgólag az orvos, mint arra, hogy az öreg orvos, biztosabb útra szokván, nem könnyen tér el attól, minden új koholmányú, s jégre épített rendszerekre. Hány ilyennek értem már én meg, fel- és letünő csillagát! Hányszor nem cserélgetünk a világban ó tévedésekért újakat, s nem ritkán veszélyesebbeket!

A septemvirnek kedvtelése vala, az öreggel, kit kedvelle, vitatkozásokban évődni, s új alkalmat lele erre, a mint a nagysás asszony orvos-üvegét kihozák. A főispánné nem vacsorált, s a hosszas asztali beszélgetés-közben, eljött a bevétel ideje.

«Minden órában egy evő kanállal» olvasá az üveg papir-foltján a főispán. Alattomban felkéré az asztalnál lévő kanalakat, mikből kisebbek és nagyobbak valának felrakva, a mint azok többféle nemzetségi osztályokból szakadtak volt a család birtokába. Eleibe tevé ezeket az öreg Aesculápnak, mosolyogva kérdvén tőle: melyikkel vegyen be neje?

Értem, méltsás úr! felele az öreg; a kétes bevevéseknél határozottabban is szoktunk mi rendelni. Jól tudom, hogy a biztos természetben, biztalan tudomány az a miénk; de nincs-e elöntve az emberi gyarlóság, s általa korlát vetve, minden osztály tudásában? Elhatározzák-e nagyságtok, midőn botokat itélnek a rabra, azt, hogy milyen erejű hajdú, milyen vastagságú bottal üsse el azokat rajta?

Káray ismeretes és járatos volt a báró házához. Gyula, hogy biztosabban menjen elő a báró arczfestésében, Kárayt kéré: ismertetné meg őt a báró némely lélek-vonásival, s ez szivesen engede a kérésnek.

Az öreg báró Regéczy Orbán, így szóla ő, egyetlen a maga nemében. Bajtalan élet, öröm-éldelet és kényelem, voltak gyermek kora óta szíve vágya, s czélja és eleme lekének. Már az oskolában, egyedül magának volt, az akkori szokás ellen, külön szolgálatja, legalkalmasb szobája, első asztala a városkában, és fogadott kocsija, mely sarakban felhordá őt leczkékre. Költő pénzéből kész volt gyermeket fogadni, ki felhordá utána könyveit, írásait, írószereit a tanításokra. Később társalgási pénztárt gyűjtött össze, egyedül víg tanyázásokra, maga volt a tanya-mester, ő rendelgetett a részvényeseknek napot, órát, nemet és szabályozást a víg mulatozásokra. Szerette őt mindenki, s az ő szíve is mindenki eleibe nyiltan repült; lelke, miként az örömnek, úgy mindenki barátságának nyitva állt, s a többieknél rakottabb erszénye, szinúgy. Otthonról társzekér jára be hozzá eleséggel, s ez rendszerint a víg tanyák javára érkezék.

A báró egy volt a jobb tanulók közöl, de ebben őt inkább szerencsés talentoma, mint szorgalma segíté. Mit sem gyűlölt inkább mint huzamos észkínzást, miként nevezé a tartós figyelmű és ráfordítású tanulást. Innen a mathesist, algebrát nem szenvedheté; de annál jártasabb lőn a politicai és széptudományokban. A költőket elragadtatással olvassa még most is, s Horátzot, már ifjonta kedveltjét, majd egészen tudja könyv nélkül ma is; mert úgymond, ez tele van élet-bölcsességgel, s joviális szeszélylyel nógat élni sietnünk.

Elvei nemesítve azok, mik egykor Epicuréi valának, vagy is inkább neki tulajdoníttatának. «Személyünk a legbecsesb a világon, s nincs körülmény, mely megérdemelje csak egy órai törődésünket is, annál kevésbé bánatunkat. Kiki középpontja a világnak, s ő körülte forog az, minden dicsőségével, örömével együtt, s ezen kurta életre tulajdona neki mindezekkel; maga a hibás, ha nem használja amazt, vagy rosszul gazdálkodik ezekkel. Éltünk szűk folyama, ez a néhány csepp az öröklét tengeréből, egyformán suhan el tőlünk, akár virág virított annak partján, akár vad tövis. Ragadj meg tehát minden örömet, mit körödbe ránthatsz, s mi nem bele-való, ne hajházd, nehogy elégedetlenség munkás férge rágja le, bírható virágidat is. Ne felejtsd, hogy a valódi öröm, lélek-elégedéssel párított jóléte a testnek.»

Mind ezen síkos elvek mellett, a báró egyike a legjózanabb, legemberszeretőbb halandóknak. Világgali, de főkép önmagávali béke, éltének főiparja; mert úgymond, ezek nélkül minden öröm csak futó mámor. Az öröm-leélésben egész rendszert tart. «Ne öld el egyik öröm-éléseddel a következőt» ez egyik szabálya; botor gazda az, ki míg a fa gyümölcsét szedi, gallyastól töri le azt, s megfosztja magát a jövő évek reményeitől. Innen, jóllehet az asztal örömeit kedvelte, folyvást a legjobb étele, bora, ágya s mindenben a legválogatottabb kénylete volt is a vidékben: még is soha semmiben mértékletlenséget nem mutatott. Közlő, barátságos ész, szives ő mindenki iránt; mert úgymond, a társaságos embernek, társalgás a fő örömforrása; jótevő majdnem a pazarlásig; mert sajnálja mindazokat, kik elől minden öröm-forrást mintegy kiapadottnak lát.

Ezen elvekkel tökéletesen egyezik könnyű kedélye. Víg eleven véralkatával szivesen megkap minden alkalmat, hogy vigan tölthessen egy napot, órát vagy perczet. E végett különösen kedveli a házi ünnepélyeket. Megül minden név- és születési-napokat, melyek házára esnek, meg eleitől fogva a keresztelői és nászi lakomákat; minden télen vadászatokat, farsangi bált, minden tavaszon zöld majálist ad, s gyermekesen örül már az ezekhezi készületeknek is. Néha maga is elmegy ily házi ünnepélyekre másokhoz; de inkább szereti a mulatságot saját házánál tartani, minthogy a jövés-menés s vendégi tartózkodás, nyugalmával nem igen férnek meg. Innen vendégfogadót meg nem szenved falujában, hogy így a vendéget udvarába szállni mintegy kényszerítse; háza ritkán üres vendégtől, annyival is inkább, hogy állandó jó kedve, öröm-nyíltsága, sőt már derült arczvonásai is, a legszivesebb gazdának alkották őt a hazában. Ő érzi s érti is azt a gazdai szép kötelességet, hogy vendégei necsak gyomorban vendégeltessenek meg, hanem kellemesen és lelkesen is töltsék nála óráikat. Ha halál történik házánál, azonnal utazik, s torra nincs ember, ki elcsalhatná. Gyermekeit ezen elveknél fogva, kényletesen és lágyan nevelte. Nincs nagyobb méltatlanság, ezt szokta mondogatni, mint szigorúan és sanyargatásokkal nevelni gyermekeinket. A gyermekkor harmadát, ha nem felét teszi egész életünknek, s azt elnyomorogni az élet másik fele barátságaért nem a botorságig drága vásár-e? Síkos elveit, úgy látszik, leginkább fia öröklé el tőle; művészi hajlamát pedig némi részben Póli leánya, kit mindezért, mind háztartási érdemeiért, többi gyermekei felett kedvel.

Hogy ily elvek s háztartás mellett, a báró gazdasága nem mehet rendesen, könnyű elgondolni; e részben úgy látszik saját elvei játszódtatják őt. Ház és gazdaság rendjeinek fenntartásai, folytonos ügyeletet kívánnak, s olykori szembemenést és megküzdést a kedvetlenségekkel, miket ő telhetően kerülni szokott. A kedvetlen munkát és bajt pénzzel ölni el, szokott dolga. Nemcsak számot venni tisztjeitől átall hanem magát a pénzbevételt és kiadást is pontosan vinni restelli. Az örökös vendéglések, sokba is kerülnek és rendet is bontnak, mely a gazdaságnál mulhatlan föltétel. A pompát ugyan nem keresi a báró, mióta neje egy ranglátó és pompázó asszonyság, kiért a báróságot is kénytelen vala megszerezni, elhala, s inkább a kényelemre tekint mindenben; azonban nem is kerüli a fényt és pompát, s kivált már három leánya kiházasítására, követvén nagyobb házaink szokását, nagy részét vagyonának csillogással költé el.

Képgyűjteményét, már ez előtt néhány évvel láttam, így fejezé be szavait Káray, s ez szint azon szellemmel van gyűjtve, mint mely egész élte modorát átszövi. Egy sincs benne, mely kedvetlen tárgyat ábrázolna. A művészi kedvteléssel összeköti még a tárgyak gyönyörködtetését is. – Így udvarában meg nem szenved mord vagy elégedetlen komorságú cselédet, s ezen olykor természeti mostohaság miatt, kész a legjobbat, leghűbbet is elereszteni szolgálatjából; mert úgymond, kedves tárgyaktól környeztetni, pitvara a világi boldogságnak.

A rendelt napon siete Gyula, Káraynak és Vinczének társaságaiban, megtekintni a kép-gyűjteményt. Az öreg báró, öröm-lepetéssel fogadá Kárayt, s kitetsző nyájassággal az ifjakat. Isten hozott mentor! kiálta Káraynak, kit ekként szokott nevezni, minthogy egykor leczke-gyakorlójok, tanács- sőt intés-adójok volt néhányoknak az iskolában; rég nem láttad képgyűjteményemet, azóta nevezetesen szaporítottam azt.

Bútor és bútor közt, nagy különbség van az idegenre nézve. Ha egy derék férfiú, gazdaghoz lép be, s szobáiban csak drága, de ízlés nélkül halmozott bútorokat lát: azok és gazdájok felett valónak érzi magát, azon titkos büszkeségből, melynélfogva hiszi, hogy kürülmények embert nem tehetnek, sem nem pótolhatnak; de hol ezekben tudományt, ízlést, mívelt lelket talál, egyszerre mintegy előzve van nála a tulajdonos iránti tisztelet, s magát összeszedi a lelkes előtt. Ez utóbbi eset vala a bárónál is.

A festmények, részint egy nagy teremben valának felrakva, részint a többi szobákban felaggatva, s miként Káray megjegyzé, általánosan ki valának közülök minden kedvetlen tárgyúak zárva. Nem, ily áldozatot a művészetnek, bár tisztelem azt, nem teszek! mondá a báró, a mint ez iránt Káray évődék vele. Nem régiben barátom, szent András kínoztatását, Dominichinótól, csekélységért megkaphatám vala, s eleresztém azt; sőt magát a nagy becsű Laokoont, vagy Angelónak János fővételét sem fogadnám el, ha valaki azokat ingyen fogná is tolni szobor-gyűjteményemre. A fájdalom könnyen emlékeztet elmulta után is; a reppenő örömnek kell inkább emlékeztetésekkel szárnyát metszeni.

A képek közt kevés volt az eredeti mű; de többnyire nagy mestereknek, jeles művészek által másolt remekjeiből álltak azok. Én, úgymond a báró, föllebb becsülök egy jó remek-másolatot, mint egy középszerű eredetit. Óhajtnám, hogy többet ügyelnének erre művészeink, s ne nyitnának oly korán saját utat magoknak!

Ott álla Rubens szép nője, Caracci Krisztus-feje, Correggio Magdalénája, Rapháel Sixtini Madonnája, Correggio éjszakája, táj-festések Poussintól és Claude-Lorraintól, társasági darabok Wouvermantól, Tenierstől, Ostadetől: ezen utóbbiak ébredt vidorságokért legszámosabban.

Gyulának valódi lélek-legelés vala ezen művek szemlélése, s művészi szellemének sokakban fáklya gyújtaték általok. Elvont ismereteit, kivitelben látá itt, s megkapott lelke kedves világban járdala. Mily káros elmaradás, hazánk szegény sorsú művészeire nézve, így sóhajta fel, kényteleníttetni ellenniök ily oskola nélkül!

Ezen megjegyzés, természetesen azon módokra és eszközökre vitte a szót a társaságban, miknél fogva elősegítni lehetne hazánkban a még árva művészetet.

Könnyebb életet óhajtnék hazámban, úgynevezett szép lelkeinknek, mondá a báró; szabad elme, gondtóli üres pálya, önkedvtelésének, szenvedélyének derülten eredt lélek, szükséges kellékei a költőnek és művésznek. Miként madár a föld felett, lebegjenek ők az élet felett, miként lepke, repkedve igyanak ők virág-nectárt, miként méhecske, vígan dongva szedjenek mézet a jelen és késő korok számára. Ha hangyaként élelem után száguldoznak, elcsillan az isteni szikra nálok, vagy elfúl az élet gondjaiban.

Fő eszközöknek gondolnám e részben, mondá Káray e kettőt: útat nyitni művészeinknek a tökélyesb kiképeztetésre, és alkalmat nyújtni nekik arra, hogy becsültetéshez s könnyebb élelem-módhoz juthassanak. Az első úgy lehetne eszközölhető, ha felsőbb ügyelet – lenne az academiai, vagy művészek és műkedvelők egyesülete – jeles európai művészek által másoltatná, vagy illetőleg mintáztatná – minthogy eredetiekhez még most sem erszény, sem remény nincsen – azon régi görög és újabbkori remek műveket, mik a művészet osztályaira nézve időszakokat alkottak. Nem fogna nehéz lenni, megkapni gypsz- vagy viasz-öntésekben, a híres görög mívű Laokoont, Apollót, Vénust, Antinoust, a küzdőt; s újabbak közöl az Angeló Mihály tizenhat emelkedett medaillionjait. Ezek mellett megkellene hozatni, az oskolás remekeket, hadd tanulnák művészeink, a hibátlan rajzolást, a magasztosb és nemesb tiszta ízlést. Rapháeltől, Dominichinótól és Caraccitól; a kedvességet Correggiotól, Parniggyanotól, s a báj-ecsetű Guidotól; világosítást és árnyékozást Rubenstől, Van-Dycktől és Rembrandtól; színezést Titiántól, Georgionétól. Mindezeknek remekjeiből a nevezetesbeket, jeles másolatokban megszerezni, nem fogna erőfeletti költség lenni; s ifjú művészeink köz termekben munkálhatnák azok után tökélyíthetésöket. Ezen fölül, nagyjaink közt ritka az olyan, ki ne birna néhány eredeti remeket, s azokból egy kettőt ne volna kész, legalább közhasználásra, hon számára átengedni. Hazánk egyházaiban is birunk több jeles oltár-lapokat, és szenttárgyú festményeket, Pater Norberttől, Ősertől és másoktól.

Én azt tartom, mondá a báró, a nélkül hogy jó barátom, szép óhajtásodnak ellenszegülni kivánnék, hogy önmaga a természet lévén eredeti szülő anyja a művészetnek, ő maga is képezheti leghívebben a fiatal művészt. Magok a legremekebb ó és újabb művek sincsenek hiba nélkül. Lám, ím itt Correggio éjszakájában, melyik értő nem óhajtná ki hagyatni az oda nem illő holdat? Dűrernek ritkán jó a levegője; s nem szoknak-e ezen művek által fiatal művészeink, tán inkább a mesterek modoraihoz és sajátságaihoz, s nem ritkán hibáihoz is, mint a hibátlan természet hűségéhez, és remekek jelességeihez?