Part 13

De Gyomayt gond aggasztá gyakran, ha kedves Klárcsijára tekinte. Mind irántai gyöngéd atyai indulatja, mind büszkesége, keveslék számára azon szűk körű nevelést, melyet háza és Veronka adhatának vala neki; terjeszkedést pedig semmifelé nem engedének körülményei. Klárcsi utolsó sarjadéka vala a Gyomay- agg-nemzetségnek, s egy rangos vő, ki ezen vég szikrát még egyszer vidor lángra lobbantsa, nem vala utolsó az atya számos reményei között. Egykor e feletti szív-hánykódásában, eltökélé magában, hogy a generállal értekezzék a tárgy felől, s ha ez nevelőnét hozatna ki Málijának, engedné meg Klárcsit is részt venni annak oktatásiban. Gyomay különösen tisztelte a rangos, de e mellett minden büszkeség nélküli katonát, a nyájas emberbarátot, a nyílt eszű gazdát, és világtapasztalt embert benne, s egyedül ő vala, kinek szavára gyakorta hajlott. – Mint agg-szabású magyar, nem ízelé ugyan a generál sokféle újításait, idővel azonban ezeknek sok hasznossaival megbékéllett, s legalább annyiban halada türelmében, hogy a faluban nem ellenzé azokat. Magyar szokás szerint, bátor maga Gyomay is, a nagy genealogus, alig tudá a rokonságot nemzetségi tábláiból kierőtetni, atyafiságot tarta egymáshoz a két ház; a generál, uram bátyámnak szólítá Gyomayt, ez viszont, megadván a rangnak is a magáét, méltóságos uram öcsémnek a generált.

Kedves uram bátyám! így szóla a generál, a mint Gyomay a maga czélját, beszélgetésbe fonva előadá; én megvallom, sem fiúra sem lyánra nézve, nem vagyok barátja a házi nevelésnek. Két fő zára van minden tudnivalónak a világon. Egyiknek kulcsát a természet nyújtja kezünkbe, másikáét a világ és emberei. Ama tudomány szép, s kis körben, szerencsés körülmények közt, boldogíthat ugyan magában is, de bíztalan; a másik nem oly tiszta, de biztos fonalat nyújt az élet csalkertjében kezünkbe, azon pályával és azon szerepekkel ismertetvén meg bennünket, melyen és melyekben játszanunk, zajlanunk kell. Boldog ki a két tudományt szerencsésen páríthatja egymással, mint barátja a természetnek, és barátja az embereknek. Az itthoni nevelés, könyvekből tanít inkább; az iskolai, életből és emberekből. A könyvekből merített világismeretet holt tudománynak nézem, otthonról adott utasításnak hosszú útra, s másnak szabott köntösnek, mely testünkhöz ritkán simul oly teljesen, hogy itt el ne álljon tőle, ott ne szorítson. Ily győződéssel nincs czélom nevelőnét hozatni ki, inkább leányomat küldöm nevelésbe.

Úgy vélem, méltsás uram öcsém, mondá Gyomay, hogy fiú-gyermekre nézve áll ugyan ezen elv; de a lyán-gyermek minek bolyongjon a világban? Házi csend és háza népe, az ő köre és világa idővel is; s azt: miként kelljen élni és díszt tenni nemzetségének? megtanulhatja házi nevelés mellett is, s úgy tartnám épen ennél legjobban. Nagy világban nagy köröket tanul ismérni, s mi természetesebb mint az, hogy ezeknek csillogásit és alkalmait, a még tapasztalatlan gyermeki elme és szív, kívánságai közé szívja be, s idővel elégedetlenül kicsinyelje saját körét? Gyomay a régi magyar nőket hordá például elő, kik anyjaik körül neveltettek.

A generál nem tagadá azon gyakori hibát, melyet Gyomay feszegete; de azt legtöbb lyán-nevelő intézeteinknek, nem legczélszerűbb alkotásaiban és rendszereiben keresé. Kiterjeszkedék némely hiányaira ezen intézeteknek; de más részről előadta a házi nevelés káros befolyásait is életünkbe, nevezetesen azt: miként szűkíti össze isméreteinket, zsugorítja össze szíveinket, s miként teszi rabjául a leányt jövendő sorsának; míg a világban kimívelt nő, inkább asszonya annak, bár miként hányja vesse is az.

Gyomay hajlott meggyőződni a generál okoskodása által, mert önszíve óhajtásaival is egyezett az; de maga részéről reményt teljesedésökhöz nem látott, s még nehezebb szívvel tért haza a generáltól, mint hozzá ment volt.

Azonban a történet szerencsésen kisegíté őt aggodalmaiból. A septemvir ellen folytatott pere, igen kedvezőleg álla, s amaz kénytelennek látá magát, vagy alkut tenni, vagy nagy részét jószágának veszélyeztetni. Mint világ-okos jól tudá, hogy a szíveskedés selyem-szálacskái, inkább lekötik a makacs szívet, mint durva lánczok, nője egyezésével eltökélé, házához, mint rokonaihoz nevelőbe venni Gyomay lyánkáját, hogy így a kedvező alkuhoz közelebb simúlhasson.

A septemvirné különben is büszkeségét lelé az ily növelésekben; általok oly háznak kívánván ismertetni a magáét, mely fiatal nőszemélyeknek illő képzést nyújthat.

Gyomay meglepetett habzásban álla, a mint a levelet vevé. Nyájas udvarisággal vala ez írva, és oly kímélettel, hogy az ajánlás szerencséjét inkább maga részére látszék hajtani benne a septemvir, mint a Gyomayéra; ennek büszkeségének teljesen elég vala téve; de pört folytatni, sürgetni, nyomni oly jótevőnk ellen, ki kedves gyermekünk boldogságát munkálja, lelketlenségnek látszék előtte; felhagyni a pörrel háza rontásának, alkudozni pedig még korainak. Napokig hányódott a választások között; végre győzött az atyai szív, s elhatározá magát, hogy átadja leányát. Addig, úgymond, pihenjen inkább a pör; egy ügyes vő, ha nem élek befejezheti, vagy alkuval elölheti azt, miként neki tetszeni fog. A lyánkát tehát telésen felül is kikészíté, miként büszkesége kiváná, s egy reggel magához emelé a kocsiba. Nincs toll leírhatni a két testvér kínos búcsú-vétét. Gyomay csaknem erőszakkal ragadá ki Klárcsit Veronka karjai közől, s ez azután is még sokáig sínlé veszteségét. Gyomay a mint kedves magzatját átadá a septemvirnének, kijelenté akaratát, hogy lyányára sajátokból mit se költsenek. Kikészítve van a leány, úgymond, miként falun lehete, s ha ki nem kerülhető szükség adná elő magát, költséget küldeni, miként telik, kész leszek. Gyomay tudniillik, mintegy sejtve a csinos cselvetést, kikerülni kivánta, a mennyire lehet, mélyebb leköteleztetését a septemvir háza iránt.

Klárcsi csakhamar kedvelt lőn a háznál; néhány nap mulva nem vala annak egy tagja is, ki neki szivességgel ne lett volna adós. Magát a szigorú háziasszonyt is, ki tudá fegyverkeztetni haragjából, a maga kedveltető nyájassága s unatlan szolgálatrai készsége által, minélfogva nem sokára egész keze lőn a háztartásban.

Vinczét a deli lyánka, mely mint sugár őzfi, szellői könnyűséggel szökdelt előtte, az ifjúság szép hajnala bájaival mosolygott felé, s mételytelen szív és kedély ártatlanságával nyilatkozott szavaiban és tetteiben – egyszerre elbájolá. Különös kéjes jólét terjedezett lelkében, ha a lyánkát látta, vele szólt, körében mulatott; de azt még szerelemnek nevezni magában, nem fogta volna merni is, ha valaki érzetét számon kérné tőle. Hiszen még gyermek! ezzel ámítá magát, mulatok vele, miként kedves ártatlan gyermekkel. Egyébiránt is a tartózkodó szerény ifjú tartott a kinevettetéstől, hogy gyermek tudá őt bilincsre verni. Ezen ámulat csalása mellett, naponként mélyebbre gyökerezék meg szívében a szerelem. Szeme előtt lebegett untalan a kis leány angyali alakja, erősen dobogott szíve, ha lépteit hallá a folyosón, s általában közlőbbnek, elégedettebbnek, jobbnak érzé magát, mióta körébe simult a Klárcsi kedves alakja. Hasonlóan vala Klárcsi is. Nem tudá a kis ártatlan, mi derít el bájfénnyel körülte mindent, mire csak tekint? hol veszi azon kedves kéj magát, mely ereiben pizseg, ha Vincze bácsiját látja? mi vonja őt a folyosón, ennek ablaka mellett el az éléstár felé, mely néhány lépéssel hosszabb útja annak? mi rántja szemét és gondolatit ő felé, s mi nyugtalanítja őt, ha Vincze kimegy a háztól, vagy épen pár napra elutazik? Jó ember az a Vincze bácsi! s jóhoz ki ne tudna jó lenni? Ez vala az ő ámulatja, mi mellett gondtalanul ülteté el, és ápolgatá, az első szerelem bájillatú virágát szívében.

Azonban ezen zsenge indulat, mindkét részről igen lassan nyiladozék, Klárcsinak leányi és gyermeki tartalékja, Vinczének pedig sajátos bátortalansága miatt. Kéjes pillantások, kölcsönös apró kedveskedések, s legfölebb az asztalnál, ha a számos vendég miatt, magoktól a figyelmet elvontnak tapasztalák, gyönge kézszorítások, valának minden tápláléki annak. Rokonság alkalmas palástja alatt, lappangott az a ház tagjai, sőt maga Klárcsi előtt is, mert szavakba nem ömlött soha, s Vincze a maga félénkségét azzal bátorítgatta, hogy kedvese gyermek még s így korai fogna még lenni a nyilatkozás.

Egy estvén Vincze, anyja szobájában mulatott. A septemvirné, a paszomántosnak, kocsihoz hozott mustráit nézeglé, Klárcsi megette kötögete, Vincze pedig egy szék háta mögőtt állva, válta lopott pillantásokat vele. Tisztté vált szokása vala Klárcsinak, koppantni a gyertyát. Ezért mene most is az asztalhoz, de oly ügyetlen vala ma, hogy hamva helyett világát vevé a gyertyának. Vincze sebesen szökött az asztal felé, gyújtani vinni a gyertyát, de a melyet már kezében fogott Klárcsi, s egymásba ütközött a két szerelmes. A sötétség kedvezése szívet adott a bátortalan ifjúnak, s hevesen szorította kebléhez a kedves lyánkát. Ez átengedte magát a hevesnek, s pillanatig mellére borult, azután kipattant a gyertyával. Lángoló arczczal tért meg a világgal, mit a septemvirné, a maga egy pár keményen ejtett dorgáló szavának tulajdonított. De az ifjú pár lángolt belül is; az egymást-feltalálás és szív-váltás boldogsága özönlött el lelkeiken.

Azonban ezen jelenés után is, a régiben maradt nálok minden, kivévén, hogy az előbbeni gondatlan nyájaskodás helyébe némi tartózkodás lépe közikbe. Szemeik nyilvábban szólának ugyan, de szájaik még zártabbak levének; s kivált Klárcsinál hajadoni szemérem lépett az előbbi gyermeki kedély helyébe. Epedének egymást látni, oly sok mondanivalójok vala egymásnak, s ha szem ellenében álltak egymással, elhalt a szó nyelvekön; idegen nem fogta volna sejteni szobrai állásokból azt a kéjt, azt az egymásoni lélek-legelést, mely egész belsőjökön édeni boldogságot terjesztett el. Egymással volt munkás képzetök untalan, s az élet minden habzásaiban, gondjaik kölcsönösen egymáson csüggtek, bájderülettel forgottak egymás körül gondolatjaik, azon boldog biztossággal, hogy ők egymáséi. De tovább haladni bátortalan szerelmök még nem mere.

A septemvirné szokásban tartá vala, minden farsangon egy estmulatságot, s mellette tánczot tartani házánál, mintegy viszonzásul olykori meghívattatásiért. Megtevé azt most is, s összegyűle a meghívott vendég. Folyt a mulatozás, és táncz eleinte feszesen, később melegebb szabadsággal. Vincze, mint házi úrfi, s különösen ügyes tánczos, hordá a vendég lyánkákat, s végezvén az udvariság tartozását, Klárcsi után tekingete. Ez a kis, még falusi bohó, félénk búsongással hasonlítgatá össze, egyszerű otthoni szabású köntösét, a többi lyánkák városi bálöltözetjeikkel, csüggedve nézé azoknak gyakorlott lebegésöket, tánczfordulataikat, miket ő még csak a tavaszszal készüle betanulni, látá miként zajlakodik a tánczban Vinczéje a már serdültebb hajadonkákkal – s keserű önérzetében vagy félrevonulva álla, vagy dolgot keresve jára ki s be a palotában. Vincze feléje mene, s tánczra kéré őt. Már többeknek kosarat adtam, felele némi hidegséggel Klárcsi, tudja bácsi, hogy én még nem tanultam tánczolni. – Bízza reám, édes Klárcsim, súgá Vincze, s karjára vévén a lyánkát, lejte vele. Eleinte bátortalanul ejté az lépteit, de ügyes tánczosa kisegíté őt. A második táncz jobban ment, s a bátorodott lyánka csakhamar járása könnyűségével tánczolt. Derült Klárcsi arcza, s Vinczéje még egyszer oly kedves lőn neki. Már az ügyes tánczos nagy becsű a szép nemnél, úgymint kivel ez alkalmat nyer bámultatni, s nyereséggel éldelni a mulatságot; mennyivel inkább becsesebb előtte az olyan, kinek hálával tartozik azért, hogy mintegy beavatá őt lány-társnéji báli körébe.

Klárcsi, a frissítőnek felalkotott szobába mene italokat rendelni; utána suhana Vincze. Egyedül valának, s egy gyertya hosszú kanóczczal bágyadtan pislogott a szobában. Édes bácsim, be sokkal tartozom önnek, sipegé Klárcsi, hogy velem ma nem restelt annyit bajlódni. – Semmivel angyal, felele Vincze, s a lyánka kezét hévvel szorítá ajkához. Klárcsi zavarodtan a szokatlan megtisztelésre, feléje hajlott, s a táncztól és örömtől hevült ifjú, forrón ölelé melléhez kedvesét. Összetalálkozának ajkaik, s csókra forradának össze. – Enyém vagy, kedves lélek! rebegé Vincze. – Öné – tied – súgá a lyánka, s jövést hallva, mennyel keblökben pattanának szét egymástól.

Azon ifjú, ki első figyelmet mutat a serdülő lyánkának, s kivált első kézcsókjával tiszteli őt, rendszerint örökre felejthetetlen marad neki, s alakja még későre is, kedves vidék gyanánt mosolyg reá, bájos előkorából vissza. Klárcsinak is e pillanat óta végtelenül kedves lőn Vincze; de egyszersmind magát is fölebb kezdé becsülni. A nyert tisztelet súlyt adott szerelmének, becset ön kis személyének, s ügyelést támasztott benne minden szavára, tettére, nehogy érdemetlennek árulja el magát reá. E nap óta hajadonnak érzé magát, s annak óhajta tekintetni; komoly szemérem tolá el a gyermeki őszinteséget, szerény testtartást és járást kezde, könnyű szökdelései helyébe, s a kis hiú láb-hegyre emelkedve lépdelt, hogy szálasabbnak tessék, s némi duzmazkodást nem titkolhata el magában az iránt, ki őt még gyermeknek hajlott tekinteni. Vincze a maga részéről víg vala, teljes eltökéltében, hogy a lyánkát sajátjává teendi, s boldog érzetében oly vigyázatlan lőn gyakran, hogy majdnem gyanút gerjeszte a háznál.

Így állott a dolog, a mint Gyula Pestre jött, s viseletével a pár szép szerelmét megzavarta, de egyszersmind élénkítette is. A féltés nyugtalansága, elevenen érezteté Vinczével azt, hogy Klárcsival vesztve van életének boldogsága: de szíve nem bíra nyílt lenni barátja és Klárcsi iránt. Titokban hagyá dúlni keblében a féltés dühét, míg tovább nem tűrhetett kínjai, nyilatkozásra fakaszták őt.

A szerelem csodás jelenségei közt, így fejezé be szavát Vincze, legcsodásabb előttem a féltés. Mily dicsekvő a boldog szerelmes, mily szós, mily közlő! de a szerencsétlen féltő, mily magába-vonult! Bizonyosan azon önzés, azon hiúság szégyene zárja el ajkát, hogy vetélkedői közti mellőztetése, majdan oly gyanúra fog okot szolgáltatni, mintha amazok érdemesbek lennének nála, a lyánka szerelmére.

Én azt vélem, felele Gyula, miként a szerelem boldogságát azon győződés teszi, hogy minden nemünkön lévők közöl kiválasztva, egyedül szerettetünk, s ezen boldogság vesztének éles fájdalma csap meg a féltésnél bennünket.

És elzúzatásunk édes Gyulám, s hiúságunknak azon megtörettetése, hogy megszüntünk ideáljaik lenni kedveseinknek, s mintegy becsünk veszett. Sokat becsül, sokat szeret a gyarló ember; de mindent magáért, és magát legjobban.

Kölcsönös nyilatkozásai a két ifjúnak, végképen lefosztának szíveikről minden gyanú-tartózkodást, szabadon dobogtak ismét azok egymásfelé, s egy titok köz birtoka, még szorosabb barátokká forrasztá őket, mint eddig lenni kezdének. Vincze visszanyert boldogságának érzetében kéjjel telve, vígan; Gyula pedig áldozatját barátja boldogságába fúlasztva, csendes nyájassággal ballagának haza felé. Mit nem hozhat egy óra! felkiált az úton Vincze; s mennyiszer nem fogná hozni vissza nyugalmunkat, örömünket, ha ember ember társának ellenében, mindenkor nyílt szívű és szájú birna lenni! Miként jöttem ki, s miként térek vissza! De te édes Gyulám –

Hagyd el, mondá Gyula, a persenő bimbót ujjoddal is lenyomhatod még; izmos ágnak kell a fejsze. Serkedő indúlat, mely szívhez nem nőtt még, könnyen szétfoszlik.

Ekként bíztatá Vinczéjét Gyula, maga is együtt ámulni óhajtván; azonban haza érve, csodás ürességet érzett szívében. A septemvir háza tájáról egyszerre letűnt előtte azon varázs fénykör, melyet az teríte vala el körülte, hogy Klárcsit zárja. Különös tetszetlenség foglalá el keblét, borzasztólag magánosan érzé magát, s kiholttá lőn körülte minden!

Gyula, szokva lévén uralkodni érzetein, csak titokban küzde meg azokkal, s ezt sikerrel tevé. Eleinte ugyan, az asztalnál már megszokott apróbb biztosságok, s a lyánka kedves nyájassága, mely körülte is elbájolva foglalatoskodott, olykori tántorítások valának küzdéseire nézve; de barátja iránti kötelességének érzete, legyőzeté akaratoskodó szívével e kisértéseket. Nem sokára sejté Klárcsi viseletéből, hogy Vinczéjétől már megtuda mindent. Most már gyakran szóba hozá előtte Vinczét, biztosukká fonódék a szerelmeseknek, s aprónként lefoszlék szívéről az irigység kis ködöcskéje, mitől eleinte meg nem óvhatá egészen magát.

Azonban érzé még is, hogy elszóródásra van szüksége. Vinczét nem használhatá, rajta is tapasztalván azon igazságot, hogy általában az igen szerelmesnél nincs haszonvehetlenebb társalkodó. Most tehát jókoriak valának neki, az ifjú báró Regéczy látogatásai. Ez híven tőn tudósítást: mi történik a városban? tudá: minemű vendég színjátszó, művész, alakos, vagy angol lovagló érkezék? mi katonai gyakorlat, színdarab, vagy hangászat vala naponként rendelve? s kocsija, lova, készen álla Gyula számára mindig. Gyula vonakodék használni ezeket, átallván, maga sem tudá miért? kötelezettje lenni a bárónak. Homályos finom eszmélet tiltá őt szivességeket fogadni el attól, kitől érzé némiképen eltolakodó szívét. Azonban esengő kínáira, s mintegy hálózó figyelmeire, meg nem tagadhatá tőle, hogy néha vele ki ne kocsizzék, vagy ki ne lovagoljon. Ilyenkor nem győzé eléggé csodálni a bárót. A félváros ismerőse vala, s ki tisztelve, ki barátságosan köszönté őt. Mindenkivel volt dolga, köze, titka, végezni-valója, s Gyula nyilván kiveheté, hogy a felsőbbség mindenkinél a Regéczy részén állott. Ha társasági körben ültek, ő csodált száj vala abban, minden figyelem körülte forgott, mindenki tőle vett tanácsot, és utasítást, főképen a világiakban és élet folyásában, mikbeni jártassága, ügyes összevetései, minden szavával kitündököltek. A város minden zugait, kézmíveseit, árúsait ismerte, biztosan tudta: hol, kinél, mit lehet legjutalmasabban s legjobb minőségben kapni? minden dolognak ismerte biztos eszközeit, útját és kivihetőségét. E mellett szava, testállása, modorja, parancsoló volt a kisebbeknél, figyelmet-vonó a hasonló vagy nagyobb rangúaknál, s Gyula bámulta azon biztos tapintatot, melylyel több tekintélyes férfiakkal társalkodott. A mint ez iránt nyilatkozott a báró előtt:

Egy két barátunk van e világon, mondá ez, kezét szorítva Gyulának, kikkel szívet osztunk, a többivel hasznot kell megosztanunk. Hogy ezen osztályban ne csalódjunk, felsőbbségünket szükség megállapítnunk az emberek között, s ezek önként fogják a nagyobb részt átengedni nekünk, hogy a kisebbet ne átalljuk nekiek. Ingerök van édes barátom az embereknek, hacsak egy lépcsővel is fellebb mutatkozni, mint miként állnak. A kis nemes nagy nemesnek, ez bárónak, ez grófnak, s ez herczegnek polczára pillogat, s így van ez a társaságban is. Ha szerencsés vagy, felsőbb rangot erőtetned ki sorsodból, mint mely sajátod, ezen állásod köre fog utánad tólulni. Szükség nagy becset hinnünk önmagunkról, csak hogy az carricaturáig ne menjen, és ezen becset követelnünk az emberektől, s hidd el, ha hívek és józanok tudunk maradni felvett szerepünkhöz, az meg is fog adatni nekünk.

Gyulának újak valának ezen elvek. Én inkább óhajtnám, mondá ő, hogy világ s emberek iránt egyenes lelkűek, nyiltszívűek volnánk.

Igen, kis házi körünk tagjai és barátink iránt, felele Regéczy, kik mieink, kik szíveinkké. De a nagyvilágot én játék-pályatérnek nézem, s az életet játékunkra engedett kurta időnek. Mire valók fognának lenni ehhez az igen komoly érzetek? Játszanunk kell az élet játékát, s a játéknak, tudod, az a fortélya, hogy kedvezéseit ha lehet, magunk felé hajtsuk.

Alkalommal szót ejte a báró, atyjának háza felől, s Gyula ütközést érze magában, hogy még sem tevé meg tiszteletét ennél. Azonnal megkéré Kálmánt, hogy minél előbb vezetné őt be, s az nyájas szívességgel ajánlá készségét erre. Más napra rendelének órát reá, s Kálmán megigéré, hogy barátjaért fog jőni.

Az öreg báró, egyik külvárosában lakott Pestnek, főkép kertecskéje kedveért, melyben egyik kedvtelését találá. A nap szép tavaszi vala, az út szikkadt immár, s ifjaink sétálva mentek ki a rendelt órán. A mint benyiták a báró kapuját, látták a kert festett rácsain keresztül, miként vala Póli a kertben, csinosan feltüzött köntösében, szorgalmas plántái és virágai körül. A két ifjú mintegy vonatva a kertnek tartott, s benyitá a csinos kertésznére annak ajtaját. Póli nyájasan üdvezlé őket, üléssel kínálá egy márvány padon, s munkáját folytatá. Mindjárt kész leszek uraim, mondá vidoran, s az öreg kertészszel ültetett, gyomlált, öntözött, járt, kelt, hajlongott, s kis öntözőjével el-el lebegett az ifjak előtt. Gyula gyönyörködéssel kisérgette szemeivel a karcsú termetet, s derítette őt azon vidor elevenség mozdulataiban, minélfogva minden munka égni látszott kezei alatt. Most már engedjenek meg uraim, mondá az ifjaknak, hogy alkalmas heverésökből kirántani merem; öntözőket nyújta nekik által, s kert-veteményeiket kelle öntözgetniök azokkal. Tán kedvesebben fogna menni a munka, szóla enyelgve Gyulához, ha Klárcsika is velünk öntözgetne.

Úgy Vincze sem fogna elmaradhatni, felele Kálmán.

Ej mit? folytatá Póli; a szerelemben nincs tilalom-tábla, úgy-e Bélteky úr?

Gyula pirult és mentegette magát; s Póli szíves volt elfogadni a mentségeket.

Tán ki is fárasztottam kendet jó öreg? szóla ő nyájas leereszkedéssel az éltes kertészhez; menjen takarja be már esteli hideg elől az üvegtáblákat.

Gyulának igen tetszék ezen kíméltetése az öreg cselédnek. Ki az emberiséget mindenkiben tiszteli, ezt gondolá magában, van abban önmagában is tisztelni-való.

A báró leérkezék a kertbe egy pár vendégével, s lármásan üdvezlé Gyulát. Isten hozta öcsém uramat, kiálta, még is hogy lophata valahára időt számunkra is, attól a szép kis lyánkától! s darabig évődék az ifjúval, s jókat kaczaga annak zavarjain. Gyula ismét menté magát. Elfogadom a mentséget, ha kárpótlást igérsz öcsém! mondá a báró, ki szokott egyenességével, örömest szeretett a második személybe szökni szólításaival azoknál, kiket megkedvelle; és megigéred, hogy nevem napjára te is kijösz sógorommal a septemvirrel, Kisrétre hozzám. Hallom festész s tán poéta is vagy, s ezen embereket mindig különösen kedveltem.

Gyula szerény meghajlást tőn, s magát mindkét művészetben csak kedvellőnek mondá.

Az vagyok én is, mondá a báró; nekem barátom s úgy vélem az emberiségnek is mindenki, ki az életet rózsaszínben tekinti, s abban látatja azt másokkal is, ki más szebb életből, más jobb világból kölcsönözget színeket, hogy azokkal e gyarlót számunkra szépítse, s kedves ámulatba ringassa, vagy nyájas előérzetekbe fúlasza a porhalandónak gondjait és terheit; ki a rózsának mielőtt azt kezünkbe nyújtná, letördeli szúró töviseit, hogy szaga, színe, szúrás remegése nélkül, kéjesebben gyönyörködtessenek. Olyan az ő saját életök is, mint ezen cserebogaraké, mondá kaczagva, s a virágba borult fákról szedegeté azokat, csupa virágok közt repkednek, zúgnak –

S gyümölcsöt nem látnak, domine illustrissime! közbeszökék szavával nevetve az egyik vendég, egy költői darabjairól ismeretes, de csekély vagyonú férfiú.

Igaz, felele komolyabban a báró, ebben egyeznek; de abban is különböznek, hogy ezeknek életök néhány nap, s a költőké századok; mert édes barátom, a cserebogár dal-zúgó költőcskéket, én csak verselőknek tisztelem. A halhatatlan költők nagy tekintetüek előttem, ámbár részemről egy perczet a jelenből, nem adok egy évért a jövőből, s nem egész századért a multból. Folyt a szó a művészet becséről, érdeméről; csakhamar szóba vegyült mindenki a társaságból, s Gyula főkép Pólinak csodálá kifejtett ismereteit a tudás e nemében, s találó észrevételeit abban. Ezen művészi kedvtelés, még egyszer oly kedvessé tevé rokonosságával a lyánkát előtte. Szóba jött a szép tudományok és művészetek csodás rokonsága egymással. A szép tudományok és mesterségek, mondá a báró, nős szövetségüek, egymással, melyben a férfi szép elmével hódít, a nő szép testtel bájol. Nálam a képcsarnokban állnak poétáim, s ritkát ismertem valamelyik nemében nagyot, ki a többi iránt is hideg tudott volna lenni. Ha értő nem volt is azokban, vonzalmat bizonyosan érzett keblében irántok.