Part 10

Mari nem vala egyike a sörényebb gazdasszonyoknak. Kertet és fonást kivéve, majd mindent szenvedélyes figyelem nélkül végzett a háznál, s némi kis hanyagságot, nem minden ok nélkül lehetett vetni szemére. Kivált rendszeres elrendelés, átlátása az egésznek, épen nem valának sajátjai; egyes munkákat vett elő és végzett, miként azok jöttek, miként eszébe ötlöttek, vagy miként cseléd emlékezteté őt azokra. Hogy így sok fontosabb és sietősebb tárgy hátramaradt, a csekélyebb és maradhatóbb mellett, könnyen gondolhatni. De kivált egyik azon fő ágát nem bírta ő a gazdasszonykodásnak, mely folytonos és kitartó ügyeletnek kivonatja szokott lenni nőinknél; tudniillik: évenként sok megromlott keze alatt azokból, mik eltartani valók valának. Utánlátás, nézeglés, kiválogatás, a féltőbb czikkelyeknek soros fogyasztása, és szükséges megóvások, únott s többnyire felejtett foglalatosságai valának. A cseléd iránt különösen engedékeny volt, s nem mindennapi hibának kellett annak lenni, a miért kikelt. Ebben azonban része volt a szelid szívnek és jóságos kedélynek is, mik őt arra bírák, hogy gyakran még cselédsége örömeiről is önmaga gondoskodjék. Kegyetlenség, úgymond, kívánni, hogy a cseléd, ember miként urasága, szűk fizetésért, munkájával és szabadságával együtt, örömeiről is lemondjon. Ha bár mi csekély hálás kedv és vonzalom vegyül is annak kötelességei közé, kedves egésszé olvad a háznép össze, s annak tagjai az életnek nem csak szükségeit, hanem boldogságát is kölcsönösen segítik egymásnak elő. Így zajtalanul ment szokott útján a háztartás s utóbbi betegeskedéseiben Marinak, még nagyobb ereszkedéssel mint az előtt.

Lénit ellenben égette a vágy, minél előbb kitüntetni gazdasszonyi tulajdonait. Már rendesen is az új cseléd kettőztetni szokta szorgalmát, hogy feledtesse, vagy vesztes ellenetbe tegye magával a régit. De Lénit ezen kívül sürgette büszkesége, és nyomasztó körülményei is, miknélfogva szülétlen árvának, helyet, élelmet s pártfogást kelle magának kivívnia. Anyja s egy özvegy asszonyság, kinél amannak halála után tartózkodék, kiképezék gazdasszonyi hajlamát, melyet most a Bélteky-háznál, csakhamar egész fényben tündököltete. Első gondja vala: abban mindent saját rámájára vonni, korlátolni a szabadabb fogyasztást, elzárni az orozgatások forrásait, rendre, helyre, időre hozni minden gazdasági czikkelyt és munkát, s a megszokott ipartalan hanyagságból, serény forgolódásra költeni a cselédséget. Maga mindenfelé volt, s keze, lába, szája nem nyugvék soha. Gondolhatni, hogy mindezek zajlás nélkül meg nem eshettek; de Léni tartván a változásokkal elégedetlen cselédség árulásitól, okos vala korán értesítni Matyit és Legulit tett rendelései felől, kik rendszerint szívesek valának, ellátván hasznos, sikeres voltokat; javallást és erőt adni azoknak. Matyinak nem lehete nem látni a kedvező fordúlatot házánál, annyival is inkább, hogy Leguli sem mulasztá el, figyelmessé tenni őt, minden új rendezésre, haszonra és kényletre, mely Léninek vala köszönhető, s mintegy elvetve gyakori ellenetbe állítni Mari eddigi háztartását a mostanival. Így Matyi naponként mindinkább meggyőződék a felől, hogy Léniben áldásos nemtő szálla házához, hálaul figyelmes és nyájas lőn iránta, s kivált asztal felett, hogy inkább biztosítsa őt nemcselédi rangja iránt, víg enyelgéseket válta vele, miket Leguli szokott zajos vígságával segíte elő, Léni pedig eleven elménczséggel, s okos pajkossággal tuda folyamatban tartani.

Marinak különben is gyönge egészségét, igen megviselé a bátyja s férje közt történt viszály. Mihelyt magát annyira összeszedheté, levelet íra testvérének, melyben őt istenre kéré, játékból ne szerencséltesse házi nyugalmát. Most már naponként súlyosodék nyavalyája, mert teste bajához lélek homályos epekedése is járula. Nem lappanghata Mari előtt férjének elhidegülése, mely szembetünőleg növekedék. Ritkán jelene ő meg Mari szobájában, s ha megjelene is, alig erőtethete el magától egy pár perczenetnyi mulatást. Fagyos vala tudakozódása állapota felől, figyelme panaszára csekély, gondja enyhítéseire hideg. Később több ízben tapasztalá Mari, hogy elforgatva felel kérdéseire, s gondolatjai szórakozottak. Szintígy nem vala Lénivel is elégedett; csatázásait nehezen tűrheté, de főképen azt fájlalá legérzékenyebben, hogy vele bár most tehetetlennel, de még is ház asszonyával, mit sem közle, sem vele házi szokás és tanács iránt nem értekezék. A cselédség, bár szereti szelid asszonyát, bár szívesen önté is előtte Léni elleni panaszait: miként szokott, inkább hódolt az új parancsolónénak, inkább figyelt szavára, melytől immár függni látszott mind saját szerencséje, mind háznak ügye. Ezen általános mellőztetés mindinkább sebzé Mari szivét, és súlyosítá nyavalyáját.

Miként alkalmas idei eső a hervadozó növényt, úgy éleszté fel Marit, érkezett levele a főispánnak, melyben elhatározását jelenté, hogy Gyula-fiát előbb magához vegye gyakorlatra Pestre, később pedig ha tetszik, a maga fiával együtt utaztassa ki külföldre. Matyi több okokból szívesen elfogadá a kettős ajánlást, s megtiszteltetve érezvén magát a főispán ezen kegye által, nem gáncskodék a szükséges költségekben. Különben is csak egy pár hét lévén a Gyula oskolai folyamából még hátra, azonnal írt ennek, hogy hazajöttét siettesse.

Gyula a levél vételével kéjben úszék. El vala hát érve forró óhajtása keblének, láthatni a külföldet, tapasztalhatni tökélyeit, haladásait, s hasznos növényként áthozhatni ezeket édes hazája főldjébe. Újra felzajlottak szívében és képzetében régi szép álmodozásai és eszméi, tapasztalásának jövendő használásai iránt, de tisztább és józanabb alakokban most. Az egykori gyermeki lobbanások, most szilárdabb lánggal égtek az ifjúi kebelben, mely önerőt érze magában. Különben is ő, kinek keblét művészet és szabadság szeszei dagaszták, nem gondolhata valami kecsesebbet az utazásnál; mit azonban eddig óhajtni sem mere, ismervén atyjának némi idegenségét ettől. Magyar földön kívül nincs élet! mond Matyi; mit láthatni a külföldön, mivel jó hazánk bővebb mértékben ne bírna? Annál meglepőbb vala Gyulának a váratlan öröm.

Utazni fogok: kiálta villogó szemmel Ongaynak. Gondold barátom magadnak a kéjt, láthatni az élet és szokások habzásait, a művészet elszórt remekeit, természet és emberi erő különféle alkotásait! Mily hasznos, mindenütt ugyanazon emberi bohóságokat látnunk, de különbféle alakokban; s így türelmet tanulni el honfiaink és leányaink számára! az emberi míveltség különbféle lépcsőzetein, jótékony szokásokat, intézményeket, találmányokat lesni el, hogy velek idővel itthon boldogítsunk!

Miként terjeng, viszonzá rokon lángtól hevülve Ongay, ismereteivel együtt a lélek! világ polgárjává lesz az ember, szűkebb keblű honfi helyett; nyílt elmével, szabad kebellel halad városról városra, nemzettől nemzetig; a hon szeretete és vágya, levonulnak kissé a szív rejtekébe, csak a szelid emlékezést hagyván fenn honunk számára, miként kedvesünkkére szoktunk fenhagyni, kit nem sokára ismét bizonyosan látni reménylünk. Óh, már csak azért is boldog a katona, hogy utazik!

Kedvesen érzelgett így sokáig a két ifjú, korának tündér világában; és sok szép terveket alkotott, miket tüzes képzetök bájosan színezett ki. Hon java volt a jelszó köztök, és kitűzött irány, utazásaikra és tapasztalásaikra nézve.

Csak az a kár, mondá Ongay búsan, a mint Gyula szekerét pakoltatni látá, hogy nem együtt utazunk!

Gyulát is elfogá ezen gondolat. Egy részről jobb, felele vigasztalást színlelve; külön úton, külön virágokat szaggatunk tapasztalásaink nyalábjaiba; s ha útaink egykor egybe folynak, mily bájos leend a kölcsönös kicserélés!

Meglehet, felele főt csóválva Józsi; de édes Gyulám, ím kereszt-úton vagyunk. Olyan az ember az iskola szűk falai közt, mint pénznemek az erszényben; ha kiadattak azok belőle, vagy kerülnek még valaha össze, vagy soha sem!

Rezgő könnyel némán ölelte meg a két barát, és sokáig tartá karja közt egymást. Végre Gyula kiragadá magát, kocsijába szökék, s elhajtata Béltek felé.

Égi kéj szállt Mari keblébe, a mint szép ifjúvá serdült fiát ölelheté. Eltolta kissé magától, hogy legelhessen egészség-ülte arczain; majd ismét meljére vonta őt, sírt, nevetett, özönlötte tudakolásait, de nem várta be reájuk a feleleteket, s majd gyermekké lőn zajos örömében. Feledve volt nyavalygása, s a viszontlátás öröme új életre ocsúdtaták őt. Matyi szintúgy meg vala lepetve, ámbár a tudós arczot és tartást rajta, miként nevezé, nem kedvellé. Leguli udvarias és figyelő volt iránta; s így Gyula igen meg vala elégedve fogadtatásával az atyai háznál.

Csak néhány napra lévén határozva otthoni mulatása, mindjárt másnap szabott, varrott számára a fehérnép, hogy oly illően kikészíthesse őt, miként új pályája kívánta. Maga Mari az erőtetésig varrt szeretett fiára, s éjfélekig égett világ kedves munkája felett; csak a mivel maga nem bírt, bízta Lénire, ki iránt most engeszteltebb lőn, látván: mily kedvkereső kedves vendége körül, mily ügyelő emlékeztetni az anyát mindenre, mire az ifjú úrnak szüksége leend, vagy lehet. Kényelmére is szívesen ügyelt Léni; neki vetteték a legjobb ágy a háznál, hajdan kedvelt étkei, miket az asszonytól kérdeze ki, kerültek fel asztalra, egy szóval: Gyula mindenben figyelmet tapasztalhatott maga iránt.

Elsőbb napji kéjként teltek el otthon. Keble édes vágyát: rajzban bírhatni szeretett anyját, sietett betölteni. Áthordá festő-szereit anyja szobájába, s szembe, oldalt, mell-képben, egész nagyságban, napokon át festegeté Marit, hogy több módja legyen biztosabban találhatni el vonásait, s lelki kifejezéseit. Elkészülvén festvényeivel, megitélésre szólíttatott fel minden háznál-lévő; mindegyike javallta, magasztalta dolgozásait, egyedül Gyula nem volt elégedett azokkal. A hasonlatosság fellelhető lehet, úgymond, a vonásokban, azon lehet homlok, orr, száj és szem állása; de nem anyám szelid, s nyájas szeretettel tölt lelke ül azokon, sugárzik ki azokból. Szívemben jó anyám képe más vonásokkal él! A lágyult anya forrón csókolta át fiát, s ez forrón csókolta anyja kezeit.

Gyulát a történet kedves ismeretségbe foná otthon. A mint egykor foglyázva a szőlőket járá, megpillantá Valkayt, ki az aljban egy darab földet forgattatott fel, melyet gyümölcsösnek szánt vala. A munka újság volt neki, s levonta őt a szomszédhoz. Köszöntés után tudakozódott iránta, s Valkay szokott kész volt a tolmácslatra. Vidoran ébred és éldel akkor lelkünk, mikor emberünkre akadtunk, ki nyájas táplálékot képes nyújtni kedvtelésünknek. Gyula mintegy leszögezve volt, mert egyik szó egyik eszme a másikat űzte Valkaynál, s bár éleseknek, sőt olykor darabosoknak tetszének is neki az öreg megjegyzései, de józanoknak is és vonzalmasoknak. Gyakori vala ezentúl Gyula Valkaynál, ki tiszteltetve érezvén magát a szép hevű és tudományos kiképzésű ifjúnak figyelme által, szíves nyájassággal tárogatá ki előtte, munkás élte folytában szedett tapasztalásait, s némely hazai fogyatkozások iránti fontolással tett észrevételeit. Mind megannyi terv-szikrák valának ezek Gyula hő keblének, s ha bár sokban nem egyezék is gondolkozása a Valkayéval; de eszméi legtöbbnyire vagy rokon újakat támasztottak elméjében, vagy ókat világosítottak fel. Hazatérve mindenkor feljegyzé azokat; mert tapasztalá, hogy a leírás által rendszerint tisztába jöttek gondolatjai, vagy rendszerbe alakultak eszméi, s miként Káraytól hallá vala, fő jelensége annak: sajátunk-é, s tisztán áll-e lelkünk előtt a gondolat? az, ha felbirjuk azt papirra tenni.

Gyula csakhamar keresztüllátott a ház mostani állásán. Szíve megszorult anyja sorsán, s egy két cselédet nyomósan igazított kötelességére. Ellátván azonban: mennyit függend Léni ápolásaitól anyja nyavalygásaiban, nyájas, kedvkereső volt iránta, és Léni viszont figyelőbb Mari iránt. Szinígy lekötelezé kis ajándékival Anna asszonyt is, ki különösen vala ennek szolgálatjára rendelve.

Elérkezék Gyula elindulásának ideje, s Matyi és Leguli titkon nem valának ellene. Gyula tisztelő vala ugyan atyja, és udvarias Leguli iránt, de mindkét részre hideg, s Matyi, fiának beavatkozását is a cseléd rendre-igazításába, nem a legjavallóbb szemmel tekinté s csak azért hagyá szó nélkül, mert úgy is kurtára volt szabva mulatása. Egyébiránt az ifjúnak komoly, ritkán mosolygó feszessége, részvétlen hidegsége, szótlansága, olykori jeleivel párítva az elégületlenségnek, némi lakat valának a két férfiú kedvteléseinek.

Lovagolni, vívni tanulj! mondá Matyi; ezek nélkül a magyar nemes, ki született katona, csak félember!

És törvényt úrfi! inté Leguli; e nélkül házából sem léphet ki a magyar nemes, hogy ne sértsen vagy ne sértessék. Társaságos életben, viszon-jogok és kötelességek tudása nélkül, bajos azzá lennünk, mit emberséges embernek nevezünk.

Már abban nem vagyunk egy értelemben barátom! kiálta Matyi: sok gazembert ismerek, ki soha törvénytelenséget nem követett el. Ebből vitatkozás nyílt, melyben Gyula, atyjának részére állott.

Hogy tetszik a fiam? kérdé Matyi, Gyula kifordultával Legulit.

Jól, felelt ez; de ezt a korai érettséget, azt az örömtelenséget, mit te tudós arcznak nevezgetsz, megvallom, nem szeretem benne. Ennek rendesen, vagy önmagábai vagy világbai bizodalmatlanság, szokott szülő oka lenni, s mindkettő sok szerencsétlenségnek kútfeje. Az ifjat örömért lihegve, sőt zajlakodva óhajtom inkább látni, mint szerfeletti kiszámolt józanságban. Amabból van mit veszteni, hogy vén korunkra is jusson egy kis hév melegítőnek, az idő telében. Ebben már nyarunkban télre dőlünk.

Jól mondod barátom Leguli! mondá Matyi; én azt tartom, azok az átkozott könyvek okozzák. Én nem voltam barátjok soha.

Mari már egy pár nappal fia indulása előtt, súlyosodék. Szemei ritkán valának szárazok; az elválás, s meggondolása annak, hogy Gyula idegen emberek közé, s majd idegen tartományokba vetődik, anyai féltés rémítő vázaival gyötrék gyenge szívét, éjjel és nappal. Bágyadt erővel karolá utóljára által gyermekét, a mint a nyugtalan kocsis ostorát pattantá; nem szólhata annak meljén, s erővel kelle őt elválasztani tőle.

Matyi teli erszényt, Leguli egy rakás levelet pesti ismerősihez, nyújtottak Gyulának által, Léni pedig kocsihoz ment, megtekintni: ha jól vannak-e pakolva úti bútor és eleség? Ezek csak magyar leány sütései, mondá enyelgve a felülő ifjúnak, tudom jobbat fognak sütni a külföldiek. Mari még kiizent fiának, hogy egészségére vigyázzon és gyakran írjon; s ez jókívánásokkal útjának eredt.

Pestre érve, kedvetlen érzet borongott Gyulában, a mint a főispán és septemvir laka előtt megállván szekere, nem fogadá őt senki, s bár újságvágyó cseléd állt a kapuban, nem nyúla butorához egy is; alig akada, ki szobát tuda mutatni, hosszas tudakozódásaira neki. A szeretet karjai közől, egyszerre idegenbe látá taszítottnak magát. Maga emelé le lomát, s épen fel akara czipekedni azzal, a mint egy csínos öltözetű ifjú vállára üte s lármásan üdvezlé őt. Az ifjú báró Regéczy vala ez. Isten hozott barátom Pesten! kiálta, hallám s lesém jöttödet. De mit akarsz? kérdé a lerakodót. Legény! hordja fel kend a kocsissal az úrfi holmiját! kiálta parancsolva egy cselédnek, s ez lekapva sapkáját, ugrék elő.

Gyula jártasnak vélé Regéczyt a házhoz, hogy parancsa oly készséggel fogadtaték. Igen ritka vagyok itt, felele ez, ámbár atyám baráti lábon áll a főispánnal, mert a ház szellemével nem igen férek öszve. De barátom, nekem szokásom parancsolni inkább, mint kérni, s a cseléd, hidd el, előbb engedelmeskedig ezen tónnak, mint vizsgálná: ha volt-e az embernek joga hozzá? – Ma, barátom, bál adatik a hét választóknál, oda jőnöd kell velem, csak azért is, hogy előismereteket közölhessek veled a főispán házáról. Ezt úgy is csak holnaputánra várják, s mit peshednél itthon? – Gyula megigérkezék.

A báró korán eljött Gyuláért. Szemlére vette ennek minden köntös-darabját s maga lett öltöztetője. Városon külsőnk az első, mondá, hol a tágas szétvegyülésben, keveset tudhatunk egymás belsejéről. De világszerte nagyobb szerepet játszik öltözködésünk, mint vélnők. Ha nem mindig biztos mérjegye is az körülményeinknek és ízlésinknek; de többnyire csakugyan az, s mindenesetre külső alakunkkal együtt, mely általa sokat nyer vagy veszt, első bemutatónk a társaságokban s így méltó figyelmünkre, bár mit mondjon is a mogorva szigorkodás. Mindenkor önünk iránti méltatlanság, a külsőnk körüli hanyagság. Felkészülvén Gyula: van-e becses gyürűd? órád? aranylánczod? kérdé Regéczy; rakd fel! Kalmárkodnunk kell a világban mindenünkkel; majd tapasztalandod, hogy nagy része az embereknek, kirakott mutatványaink után húz következtetést, a bolt belső becsére. Továbbá arra kérlek, szokj meg parancsolni; ritkán nem nyerünk azzal, ha úri tónt követelünk magunknak, s azt némi zajjal vívjuk ki számunkra. Ha félve parancsolsz, észre veszik, hogy a parancsolás nem sorsod, s ha zaj-ütés nélkül pénzt adsz ki, azt vélik: költesz, mer pénzed van, nem pedig; mert úr vagy. Gyula ma szabad kénye alá adta Regéczynek magát, s ez a szép virító ifjat, még kitünőbb alakba önté.

Ifjaink korán értek a bálba; s gyűlekezésig a kávéházban mulattak. Itt egy asztalka mellé telepedve, Regéczy így értesíté Gyulát a főispáni ház felől:

Maga a főispán, édes barátom, a mint veszed, jó ember; mert csaknem egyedül maga a tabularisták közt, ki nem kendezi ifjait, hanem a tisztelőbb «öcsém-uram» czímmel szólítja őket; de testestül lelkestül hivatalnok. Hivatal nála az egyedüli becsmérték; s ez után ad, ez után kíván tiszteletet. Innen felsőbbek iránt, miként rangjok hozza magával, vagy szerény, vagy szolgai tisztelő, alsóbbak iránt feszes rangtartó. Nála minden ember, rangja vagy hivatala mögött áll, s szerinte lelkének minden tehetségei csak ezekről sugározhatnak szét; ha hát rangja vagy hivatala nincs, hogy amazok csak bágyadt fényt adhatnak, önként következik. Történt, történendő, vagy történhető hivatali előmozdítások, kedves beszélgetései; azokat gyanítgatja, jósolgatja untalan. Már előre figyelmes a nagyon reményesek iránt, s ritkán előzheti meg valaki őt a megüdvezlésben, ha az előlépés megtörtént. Rangilledék és rang-rendszer, miknek egész sorozatát bírja, nagy része nála a világi rénynek, s azoknak megtörése, ha nem vétek, bizonyosan nagy hiba vagy bohóság neki. Annak biztos elhatározása: kit mennyi illet? sok vesződséget ad expeditorának, kinek lelkiismeretesen kell ügyelnie levél-borítékokon a czimzetekre, nehogy több vagy kevesebb adassék azokból az illetőségnél. Latolnia kell minden levél felett: kinek irattassék ki az egész czímzet? kinek vonattassék ez össze egy vagy több szavakban? «a tisztelettel» szó magában álljon-e vagy melyik epithetonjával? Szintígy az aláirási «szolgája» szó mellé, köteles, lekötelezett, kész, hivatalos, jóakaró, vagy alázatos ragasztassék-e? a levél külön borítékot kapjon-e, vagy magából adja azt ki? Szintily lépcsőzetben állnak nála a köszönések is. Különös jártassága van annak megszabásában: kinél van helye az elsőbb köszönésnek, kinél az elfogadásnak, s hol kell bicczenni egyedül a főnek és hol mozdulni mellnek is, vagy deréknek? Egyszer épen azt vitatta az atyámnál, hogy ázsiai okos szokás szerint, rang után kellene elhatározni nálunk is a ruházati rendszert, hogy a tisztelet-adásban eshető tévedések mellőztethessenek.

Mi hivatalra nem vezet, vagy azzal összeköttetésben nincs, csekély becsű előtte. Körülte minden feszes, s én azért járom házát gyéren, mert soha otthoni nála nem lehetek, és szertartó feszességet ad még házi örömeinek is. Azonban mind a mellett, hogy egész élte feszes alkalmatlanságokban telik el, elégedett, és abban fő örömét leli, ha ifjait s főkép rokonait hivatal-pályákra segítheti. Egyébiránt nevezetes törvénytudó, kitetsző szónok, s világ- s ember-ismeretben, mint tartják, nem járatlan.

Kegyasszonyod igazi mellék-darab a férjéhez. Anyja udvari mesterné lévén egykor, s maga is az udvarnál neveltetvén, udvari élet, szokás, összeköttetés, szívének minden vágya, beszédjének minden tárgya. Miként férje a hivatalos előmozdításoknál, szintoly munkás ő kisebb rokon vagy idegen házaknál, befolyást szerezni magának; mi végre főképen a házasság-szerzést választá eszközül. A házasság, mint tudod, elválasztó pont az életben, s így ez által kielégítheti abbeli büszkeségét, hogy sorsot alkosson a családokban. Erre ügyesen használván férje és saját tekintetét, sok szegény leánykát főkötő alá segíte már, s nem egy szegény legényt nyűg alá. Szokása minden házasulandó ifjat lányajánlásaival gyötreni. Én rendesen bujkálok előtte, hogy házasításait kikerüljem, mert nálam úgy is szerecsent mos.

S te nem szándékoznál nőszülni? kérdé Gyula?

Nem barátom, felele Regéczy; atyáink fél segítséget vettek, mi egész nyügöt veszünk a nőszülésekben. A fényűzés lábra kapott hazánkban, s ez a szépnemnél bujábban tenyészik, mint körülünk. A mátkával, egész sereg szükség tér be házunkhoz, s én csak saját örömeimre győzzek keresni!

De a nős élet varázs örömei, sok mást fölöslegessé tesznek, mondá Gyula, s pehely-könnyűvé sok önmegszorításokat.

Meglehet barátom, viszonzá eltérve Regéczy; de egy kis adag érzelgés kell hozzá, s ez, tudod, nem sajátom. Vincze felől csak futólag emlékezett a báró.

Felmentek ifjaink. A termet már telve találták. Hemzsegett, zajgott a sokaság, fonta, fejtette magát a bálnép, öröm ült minden arczon, éldelet csiklánya pezsgett minden érben. A két ifjú hamar bevegyült a világba. Regéczy, ki a félvárost ismerni látszott, nevezgette barátjának a vendégeket, s rendszerint mondákat, jegyzeteket raggatott neveikhez. Gyula, kit az éldelet újsága is meglepett, kényént hullámzott a víg sokaság közt, s épen merülve volt szétbámultába, a mint Regéczy megkapva kezét, egy szép lyánykához ragadá őt; testvér húgom! szóla Gyulához, s ez Bélteky barátom, édes Pólim, mondá a lyánykának, ki nyájas udvariassággal üdvözlé az ifjat, kiről bátyjától sok jót halla, Pesten, s e vígság helyén. Gyula köszönő hajtással fűzte karjára őt, s lejtett fel s alá vele a sétáló sorokon.

Hogy tetszik a bál? kérdé Gyulától Póli.

Jól, felele az ifjú; ez a sok elégedett arcz együtt, valóban kedves ámulatba ringatja a lelket.

Épen ezen egy oldala a bálnak az, mely vele megbékéltet, mondá Póli. Az az alkalmatlan felkészülés, jövés, hazamenés, éjrontás, azok a fényűzési erőködések benne, kedvetlen ellentétei falusi nyugalmamnak. De ide mindenki verős oldalát hozza fel mutatóul, sorsának és körülményeinek, otthon hagyja, sőt kissé feledni látszik árnyékossait, ünnepi köntösben tűn fel test és lélek, s az ember édesen hajlik hinni, hogy csupa boldogok közé van varázsolva. Épen úgy képzelem bálban az embereket, miként csomó kulcsaimat otthon; barátságosan csörögnek, zsúrolódnak együtt, s külön mindegyike más zárt nyitogat.

Én, megvallom, sokasítni óhajtnám az ily ámulati órákat az életben, mondá Gyula; hiszen legtöbb része örömeinknek, nem véleten alapszik-e?

Csak tartósabbak volnának ezen ámulati órák! megjegyzé Póli; de korán felfoszlanak azok, s azon kárt okozzák, hogy édes mámorhoz szoktatván a lelket, elborzasztják ezt a nem oly nyájas való józanságaitól.

Gyula nem örömest óhajtott válni a varázslatától, s más tárgyra tére. Nagysád, úgymond, miként szavából értem, barátnéja a falusi lakásnak?

Ha sorsom tetszésemtől függne, felele szerényen Póli, falun laknám; de látogatnám a várost is. Ebben, azon csodás összeszövődései, egymásba illesztései az emberi munkálatoknak, járásnak kelésnek, tevésnek hatásnak, mikben minden perczen, önszeretet zsurlódik önszeretethez, simábbá, közlőbbé teszik az embert s fejledezésre ingerlik a tehetségeket; de másfelől, ritka városban az oly bíztos kebel, mely a békés és szelid természetet kipótolja. Emberi erőködések nem nyújthatnak elegendő kárpótlást, a természet egyszerű, de tisztább ízletű örömeiért. Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy bajával, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk simul az élet, mely városon bő köntösként áll el tőlünk.