Part 9

Attól ne tarts, felele Matyi, a kígyó sem tud görbedésekhez jobban, mint ő. Én a nyers, nyakas szomszédtól tartok.

Így minél nagyobb vala mindkettejök aggodalma a követség sikere iránt, annál kedvesebben lepé meg őket Leguli, nem várt válasz-hozásával. Matyit zajos örömbe hozá azon gondolat, hogy most már illően jelenhet meg az installatión; Marit pedig azon remény melegíté, melyet Matyi csak mellékesen érze, hogy az áldott béke nem sokára beszálland a szomszédság közé, s lelke előre annak jótékony gyümölcsein legelgete. Falun, úgymond, hol nehány házra szorul össze az élet, egyik fő balzsama a társalgási öröm, sajnos részünkre, azok közöl csak egynek is elvesztése. Én részemről szívesen lemondok, a kártékony árnyú diófák elleni torzsonyomról.

Örökre ne Mari, kiáltá Matyi, hiszen csak nem él örökké az öreg sas.

Úgy van nagysád, mondá Leguli, s a lyányka bizony áldott lélek, kivel megférni nem leend nehéz. A gondolatot önmagában kissé tovább is terjesztgeté Leguli.

Másnap eszközlésbe vétettek a követségi határozatok. Leguli általkövette, s nyájaskodással mutatta be Kriskának a szép üszőket, s cserében Gyuri átvezeté a tánczos fakót. Amaz próbáit tartá a bandával, emezen próba-lovaglást tőn Matyi.

Harmadnapra, indult Matyi az istallatióra. Kötőféken ment a nyerges mellett fakója, s ez már az úton megállítá az utast, s tánczára voná szemét. Hátul a nap-égette banda jött, pihenve a szabad mezőségen, de zúgatva szerszámait a falukon keresztül, s Matyinak szív-élemény vala, látni a mindenfelől kicsődülő népet. A zaj és csengés még nagyobb lőn a megszállásokon; mindegyikén növekedék az úti sereg, s egyik bohóság a másikát űzé. Matyi elemében volt, s legbohóbb, ha idegen ajkú falun kelle átmennie: hadd lássák, úgymond, miként utazik a víg magyar! Vendégfogadókban, melyekben megszállt, míg evett ivott, mindig szidta az idegen nemzetű fogadóst, s íztelen drága vendéglését; de azért híven megfizetett, örvendve magában, hogy őt sors és magyar ég jósága oly módba tevék, melyben silányságokért is nagylelkű lehet. Helyre érve első gondja vala Matyinak, aranyos kardját, mely régóta használatlanul függe a falon, tisztíttatni adni, s mást kölcsönözni a gyakorlatokra. Ezekbe csakhamar betanult a kis sereg, sajátja lévén nemzetének a katonai hajlam, s Matyi deli fakójával, kitünő termetével, egy volt a legjelesb szárny-legények közöl, kik valaha banderiális szolgálatot tettek a hazában. Leguli, hű árnyéka kegyurának, szintúgy kijára gyönyörködni benne a gyakorlatokra, s így jogot szerze magának, szintoly jó étvágygyal ülni a banderiális vezér vendégléseihez, mint Matyi a maga vitéz-társaival.

Elérkezék az ünnepélyes bemenet fényes napja. Követségek küldettek a főispán eleibe, s urak, cselédek, lovak és szavak pompáztak mindenfelé. A megye-széki város határánál diadalkapú emelkedett, annál állott ki a banderium tisztelkedni, onnan bekisérendő a megye főkormányzóját.

Azonban kevésben mult, hogy Matyit kudarcz nem éré. A fegyvermíves, most munkája megtolultában, elkésék Matyi kardja tisztításával, s ennek legénye kénytelen vala utánnyargalni azzal, s félúton cserélni fel a kölcsönzöttel.

Rendben állott a sereg, tárogató jelenté érkeztét a főispánnak, s a vezér kardrántást kiálta. Kardot ránt minden vitéz, s ugyanarra erőködik Matyi is, de a rozsda-fogott penge akaratoskodik, s azt szabadra kisegítni Matyinak nincsen erejében. A hintók már robognak elő, hő veri Matyi homlokát s kínos zavarában legényét szólítja segélyre. Ez vetett lábbal ragadván meg a kard hüvelyét, izmos Matyi kirántja ugyan végre átkos fegyverét, de oly szerencsétlenül, hogy még a burkus-háborúi felkelésből élesen maradt kardvas, a fakó balfülét az erőszakos rántásban lerepíti fejéről. Szökik fakó véres füllel, és Matyi szorult kebellel, részint magába fojtott átkozódással, részint egy pár szóba-szalasztottal is a fegyvermíves ellen, végezte szárnylegényi szép tisztét.

A város kapujában új követség fogadá a főispánt, a szék házánál második s a terem ajtajánál harmadik. Mozsarak durrogtak, nép zajgott és ordítozott, s minden szem, szív, tárva állott a nap ünnepélye örömének. A terembe érve, miután a betolakodó sokaság zajja s kard-csörgések csillapultak, elkezdődtek a meg- és visszaköszöntések. Kegy-kedvkeresések és kölcsönös hízelgések pompáztak büszke szavakban, s kivált a főispán kitündökölteté jártas szónokságát. Itten Matyi csak az éljen! kiáltásokban vőn ugyan részt; de példányt szemele ki magának titkon, mely után a lakománál elmondandó leend köszöntését, melyet Leguli esztergályozott számára, s ő már rég elméjében tartott. Elvégeztetvén a szónoklatok, zaj, vélekedések, jóslatok, gáncsok és javallások közt, kioszlott a sokaság az udvarra, hol sátorok alatt hosszú táblák áltak terítve, a Karok és Rendek megvendégelésére.

Helyet foglalt mindenki, s Matyi Káraynak szomszédságában, épen átellenében Szögváry sógorának, foga széket. Nem vala ugyan megelégedett helyével, mert tartott sógora szokott szeszélyeitől; de már gazdája volt minden széknek s maradnia kelle. Hajladoztak az asztalok, fény, pompa, s válogatott ételek, italok súlyai alatt; mely utóbbiakban csaknem az egy kenyér és víz valának hazaiak. A magyar Matyi sokat eleresztett közülök; azonban a pezsgő champagniai bornak szívesen megadván az indigenatust, korán kezde azzal barátkozni, s Leguli, harmadik szomszédja, csaknem már későn intézé hozzá titkos intését, hogy nyelve forgandóságát ne veszélyeztesse.

Szögváry, hevülvén gyomor és fő, csakhamar tárgyaul fogá Matyit csintalankodásának. Sógor! így szóla által hozzá, ma csakugyan te voltál a nap hőse, mert csak te ontottál vért. Én részemről számadásra vonnám azon sziléziai fegyvermívest: miként merészlette egy magyar levente kardjánál számba sem venni a pengét?

Kaczaj támadt ezen szókra s azonnal akadtak, kik közbeszólt tréfákkal folytatandónak óhajták, emésztési segélyül, a megkezdett ingerkedést. Leguli kifakadástól tartván: örüljünk, úgymond, hogy a hosszas béke, melylyel az ég hazánkat megáldotta, rozsdásnak hagyta fegyvereinket, s a magyart elszoktatá a kardrántástól! Mely szavak alkalmat adván, poharak üríttettek a béke-adó magyar királyért s nyugalom-szünetet szerzének a lángoló Matyinak. Az alatt megzendült a hanga, s Matyi már előbb kinyervén a főispántól bandájának az engedelmet, felváltva játszattak emez által nemzeti dalok, a vidékben fekvő ezred bandája által pedig operai darabok. Matyi engesztelődött, mert a nemzeti előszeretet, bandájának adta az elsőséget, s a számos áldozatokat ez zúgatta. Most érettnek gondolá Matyi magát és időt arra, hogy köszöntését megtegye. Felálla tehát teli pohárral kezében s csendet kére és nyere szavainak. Nem épen könnyű, néha akadozó, néha megszaladó nyelvvel, ejté ugyan azokat; de még is egész befejezésig tűrhetően haladva. Engedje meg méltóságos főispán úr, így rekeszté be sújtásos szónoklatát, hogy én, mint ugyan csekély része ezen nemes megyének, de méltóságod érdemeinek buzgó tisztelője, több számos tisztelői sorában ezt kiálthassam: a magyarok istene éltesse méltóságodat _stentori_ időkre!

A szokatlan szónokságra szájt tátott vendégség hasító kaczajjal kiáltá ezen befejezésre «éljenét» s a Matyi bandája, mely tövében álla az asztalnak, éber figyelemmel ügyelvén urára, oly mohón zúdítá meg tussát, hogy Gyuri, ki már ködöske vala, a tüzesen neki rántott vonóval, néhány asszú-boros poharat zúdíta le egyszersmind, miket az inas a szoros közökön, töltve tányéron hordoza a vendégek között. Új zaj, új kaczaj harsogott erre a teremben, melynek végzetével: ez már igazi nestori kaczagás vala! kiálta Szögváry lihegve, s a hahota új élelemmel hangzék. Matyi csak most eszmélt szó-hibájára, s hozzájárulván Gyuri ügyetlensége és sógorának gúnya is, egyszerre lángba csapott s közel volt immár a kifakadáshoz, a midőn szomszédja, a mérsékes Káray, megszorítván kezét: Tens uram, így szólt, gúny ellen legsimább pajzs a nemügyelés, s legelőbb szünnek meg rovásunkra kaczagni, ha együtt kaczagunk mi is. Matyi jónak látá elfogadni a tanácsot s az elfogultlant erőteté viseletében. Leguli azzal mentegeté nyelv-botlását, miként Stentorról meg nem írták ugyan a történet-írók, hogy meddig élt? de erős szava lévén egykor, az erős hang pedig csak erős mellből jöhetvén, minthogy a mell legnemesebb részeit zárja az emberi testnek, és így az erős mell jelensége, sőt szükséges föltétele a hosszú életnek: szükségesképen következik, hogy Stentornak, hacsak baleset nem érte, soká kellett élnie, s így a Nestor- és Stentor-nevek, mint alkalmasint egyjelentésüek, bízvást fölcseréltethettek egymással. A mentség, új kaczagás közt elfogadtaték, s Matyi együtt kaczaga, bátor belül hámorként lángola, és Szögváry elleni idegenkedése, most csaknem gyűlölségig mérgesedék keblében. Azonban a főispán poharat fogott, keresett szavakkal, de egyszersmind nyájas szívességgel fogadta s köszönte Matyi jókívánását, s magát a Karoknak és Rendeknek ajánlva, ivott egészségökért, barátságokért. Ismét zengett az «éljen», mely az enyhült Matyit a további gúny elől elvonta, s a vendégség felosztott.

Matyinak nem oly víg vala haza- mint odautazása. Tapasztalá azt, mi gyakran megszokott esni a világi életben, hogy onnan, hová mint öröm-forrásra sietünk, gyakorta bút viszünk haza magunknak. Magyar leventai és publicistai kedvelt pályáin érék őt kudarczok, s azokat oly ember segíté szem elibe, kit rokonság köte hozzá, s oly úr előtt, kinél maga iránt kedvező figyelmet vágyott gerjesztni. Borús és néma kedvetlenségben ült szekerében, nem mert azon oldalra tekintni, melyen a csonka fülű fakó ment, s a faluknál ismét reá kezdő bandájának, szitok-dörögve parancsolt hallgatást. De kivált Szögváry iránti bosszús érzelmei tépdelték keblét. Nincs fájdalmasabb és nehezebb gyógyúlású seb, mint a melyet az üte rajtunk, ki köz nevetség tárgyaul használa bennünket; az összezúzott önérzelem ekkor, hű emlékeztetéssel kínoz untalan.

Leguli sejté: mi borong Matyiban? s ő a víg lakozások barátja, nem tűrheté kegyurának ily kedvhunyását. A ravasz jól tudá hogy baklövéseinkben, egy másikra kell lőnünk azon nyilat, mely keblünkben szégyen mérgébe mártva dúl, s azonnal könnyebben békülünk önmagunkkal.

Szögváry, Matyi barátom, így szóla Leguli, nem a legszebb atyafiságot bizonyítá irántad. Egy nyelvbotlásból oly szégyen-követ fúni fel! De ne bánd barátom, ellene folyó pörödben meg van már fölperességed itélet által állapítva, azt nyomni fogom, hogy eszén kívül simul majd a kereszthez! Eddig is befejeztem volna azt; de hitvesedtől nem tehetém.

Ezen utóbbi szó, melyet Leguli részint önmentségül, részint némi bosszú-vétből Mari idegenségeért ejte, homályos keserűséget támasztottak Matyi keblében. Oly formán tetszék neki, mintha neje, mintegy szövetkezésben állna ellene testvérével, és sajnosan szívelé, hogy érzékeny sérelmeiben, saját házában és családjában, még csak részvétet sem remélhette.

Kötött ember a házas! sóhajta Matyi s elforgatott érzelmekkel ére haza. Szokása ellen egyenesen maga, nem Mari szobájába mene. Egy jó testtel indult s eleven szemű, friss forgású lyánka, hozta könnyebb úti bútorát utána, s nyájasan üdvözlette őt. A mi Lénink, ki iránt írtunk volt, nevezé Leguli, ajánlom őt kegyeidbe. Matyi futólag meghajtá magát, s az asszonyról tudakozódék.

Gyöngélkedik, felele Léni, hol fenn van, hol fekszik. Mari bevánszorga bádgyattan férje szobájába: meg nem látogatnád a beteget, édes Matyim, szóla gyönge szemrehányással, s bágyadt üdvezlő csókot nyomván férje arczára. Hol jártál?

Ne kérdezd, felele Matyi nyers hangon; János bátyád, mint szokása, újra sógorára vicsorg.

A szelid asszony nem nyomozá a dolgot, mert úgy taníttatott egykor anyjától, hogy férfiak tetteibe, titkaiba hatni akarni, szegény nőhöz nem illő; de testvéri s egyszersmind közbenjárói tisztének tartá, egy pár szót ejtni bátyja mentségére. Előadá kérlelő hangon, hogy János ugyan szívesen kaczag s nem ritkán mások rovására, de inkább könnyű vérmérsékletből, mint szív hibájából teszi ezt. Lám pörödben is, mondá, nem ő nyújta-e előbb békekart neked? Valld meg édes Matyim, hogy ha ő hibázott is, de te valál előbb szeretetlen iránta!

Tüzes – majd mit mondok, kiálta Matyi; no csak a kellett még, hogy én legyek a hibás! Egy szót se asszony többé!

Mari zúzottan tére szobájába vissza. Matyi nem vala ugyan a legkedvkeresőbb, a legfinomabb bánású férj, annyival is inkább, hogy valódi szerelmes sem vala Mariba soha; de durva sem volt hozzá, sőt szelid erkölcse, nyílt esze iránt, bizonyos nemét érzette magában a tiszteletnek mindig, mely főkép jelenlétében, darabos szokásaiból is sokat letördelt. Engedni ugyan ritkán tudott, de sértés nélkül tagadott meg valamit, s fejeskedése melynek Mari korán aláadá magát, nem találván ellenzésre, kifakadó nem vala soha. Nem épen szokatlan példa volt az is, hogy neje szelid tanácsát, jó órában elfogadja. Így, ha nem kéj-adó volt is házas életök, de visszás sem vala az, s nyugalmas összeszokásban folyt le nap nap után nálok. Ugyan azért szivet járt Marinál, férjének ezen első durvasága. Női tisztjeit szenteknek tartá mindig, s a házas élet csendjét legőrzendőbb kincsnek, s most ennek szárnyra-költét remegé. Hevült képzete s gyöngélkedő in-rendszere, nagyításokkal kínzák szegényt, s álmatlan nyugtalanságban tölt el éje.

Azonban eszébe ötlék jó anyjának egykori mondása: ha csak egyik fél is igazán akarja fenntartani a házas élet csendjét, ritkán bomolhatik az végképen fel. Legyen ez áldozatra kész, s a béke fejér galambja nem reppenhet le a házról. Eltökélé magában, nem vegyülni a férfiak bajába s Matyit kedv-előzésekkel kötni le. Beszólítá Lénit, s körülményesen utasítá őt: mit kedvel férje, háztartásban, ételben, italban? s mi van ínye ellen?

Legulinak is a maga részéről, gond fúrta fejét, szívét. Számolásán gonosz átvonás vala a fakó fülvesztése. Mi kár-pótlékot kapjon Valkay? s mi módon tartassék meg nyíló engesztelődésben? ezek valának azon feladatok, miknek megfejtésein tanakodott. Kinézteivel meg nem férhetett az, hogy a két ház továbbra is vont lábon álljon egymás ellenében; sietett tehát a dolgot szóba hozni Matyinál.

Válasszon lovaim közöl a fakó helyébe! vala ennek válasza, s ha ezzel meg nem elégednék az öreg, igérj pótlást a mint jő: tudod: a fillérkedés nem volt sajátom soha.

Legelőbb is tehát Leguli javaslatából, Gyurinak gazdag borra-való adaték, nehogy otthoni elbeszéléseiben, rosszakaratot is tóldjon az igazság mellé.

Mari, lassadán nyugosztalódván lelke, arczczal is nyugodttal, bár halaványnyal jelent meg az ebédnél. Matyi komoly vala ugyan és elégedetlen, de Mari kedvkereső nyájassága s Léni jelenléte, apródonként annyira nyerék őt, hogy az asztal beszélgetéseibe vegyülve, szokott kedvére nyiladozék vissza. Meg van bennünk az a hiúság, hogy új vendég s főkép leendő háztag előtt, nem örömest óhajtnánk legelőbb is kedvetlen színben tünni elő, s balvéleményt támasztni benne magunk iránt. Matyi, bár szíve nem teljesen emészté még meg neje iránti kesernyét, előbb erőtetésből, majd önkényt közlő és víg lőn; azonban azzal magyar férfiúságának tartozni vélé magát, hogy Marinak csak futólag s nem egész megadó figyelemmel felelgessen, s tréfáit inkább Legulihoz, vagy az eleven kedélyű Lénihez intézgesse.

Már fölkelének s Mari, szobájába készüle vissza, a mint lovas érkezék levéllel, mely domború méhében látszólag valamit zára.

Mi lehet abban? tünődék Matyi, s kezdé bontani a levelet.

Bizonyosan lyányod küldi az igért zacskót, kiáltá váró örömmel Mari, s közelebb álla a bontóhoz.

Matyi lepattantá a pecsétet, s a levélből – egy szőrös fül-darab hulla ki! A papiron ily szavak álltak:

Édes sógorom!

Örülök, hogy neked, fakód boldogult fülével kedveskedhetem. Azon esetre is, ha fakód igaz sajátját el nem fogadná többé, tudom kedves leend előtted, vitézségednek ezen örök becsű ereklyéje.

szerető sógorod,

_Szögváry János._

Dühös vala Matyinak első felindulása, színek kergetőztek arczain, szitkok, átkok omlottak ajkain, mikbe foglalva volt még ártatlan Marija is. Mari kulcsolt kezekkel tört kérlelni férjét; nem merte ugyan mentegetni az előtte ismeretlen dolgot, de azt, miként neki valóban tetszék, tréfának keresztelé, milyet János bátyja, vastagon ugyan, de sértés minden ingere nélkül szokott alkalmazni.

Rokkához asszony! rivalkodék Matyi; előbb gyermekeid ellen munkáltál, midőn a pört minden módon ellenzetted, most a magyar nő, gyönyörű hadával, férje ellen szövetkezik. Zajosan rendelé vasra tétetni a levél-hozó legényt, zajosan parancsola nyergeltetni. Pisztolyra vele! kiáltá szelet fúva, s a szegény Mari közel vala az összerogyáshoz.

Leguli, kinek minden esetre nem vala tervében, messze eresztni a dolgot, erősen hivé ugyan, hogy Matyi első lobbanása csak szalma-tűz s magában elhamvad; mindazáltal szokott fogása lévén, minden lengő szelecskét önvitorlájára használni, az alatt míg Matyi lármás rendeléseit tevé, nyugasztalni kezdé Marit, s hogy magát nála is érdembe helyezze, magára vállalá Matyi kiengesztelését, ebbeli iparkodásának épen nem kétkedvén foganatjában. Mari köszönve fogadá el az ajánlást, s szívesen esdekle a csalfának.

Leguli külön fogá Matyit: barátom, mit határoztál? kérdé. – Pisztolyra a gazzal! felele ez, a magyar nem hagy maga orra alatt piszkálni.

De a magyar szál-kardra szokta kihívni egymást.

Tán véled, hogy ettől is félek? felpattana Matyi.

Nem barátom, nincs kétségem, hogy helyén áll szived, ámbár Szögváryval, ki már nem egy-kettővel haraptatott a fűbe, megvívni nem tréfa dolog. De mondd meg nekem: nyerj bár, vagy veszíts, mi leend a következés? Hírbe akarsz-e jőni az egész megyében? s magadra élesítni a fül-gúnyt? Földi salakjához ragadt gyöngéje az az emberi nemnek, hogy gyakran, egymás rovásán is épülni vágyik, egymás kedvetlenségében is örömet halász. Temetésekre, baleseményekre, üres szívvel tódulunk sokszor, miként néző-színbe, és saját külön viszonyainkra számolgatunk azokon. Installátiói baleseményeid, miket eltemetve óhajtnál, még inkább életben maradnak, ha azokat neheztelésiddel ápolod, s minden víg társaságokban, mikben megjelenendesz, jelszavak leendnek azok kedv- s kaczajélesztő gúnyokra, minthogy sikeretlen bosszúiddal magad adsz fűszert azoknak. Én azt tanácslom barátom, vedd a dolgot annak, a minek árúltatik, tréfának, bárha annak faragatlan is; köszönd meg kaczagva a küldött fület, a pörben pedig bosszuld meg magadat, hol azt illően teheted.

Matyi, hogy ne láttassék magát könnyen megadni, tőn még egy pár könnyű czáfolású ellenvetést; de végre reáálla Leguli tanácsára, örvendve titkon magában, hogy vitéz szíve, mely, tagadni nem lehet, kissé dobogott a megvívásra, ily tisztességes palást alá búvhatott. Megvendéglé tehát a vasra kárhoztatott legényt, s enyelgve izene tőle köszönést Szögvárynak, a küldött ajándékért.

A szegény Mari, elvonulni látván a fergeteget, örvendő szivességgel hálálkodék Legulinak, egyedül kinek tulajdonítá a kedvező fordulatot; s miként rendesen vidámabb lélekkel szoktunk lenni, szerencsésen átvívott baleseményeink után, mint mi előtt azok értek bennünket: ő is vidám eszmélettel rendelgetett holmit közeledő lebetegedéséhez, intézgeté a háznak az alatti szükségeit, mikben őt a gyors Léni buzgón segítette.

*

Léni, mintegy huszonötéves, izmos, kissé testes termetű, vidám kedélyű és járású személy. Arczvonási nem érdeklők ugyan, de a pár nagy fekete szem, nyájasan közli elevenségét azokkal. Serény s úgynevezett tüzes gazdasszony, de ritka önfejűséggel párítva. Minden maga kívánt lenni mindenben, egyedűl rendelgetni, s alszerepet játszani a háznál nem esék kényére. Lármásan szokott végzeni mindent, s örök perben állani a cselédséggel. A gazdaasszonyság minden ágához értett, háztartásbani ügyessége hasonlíthatlan volt; de ezekre kevély is vala, s megkíváná, hogy ház lelkének ismertessék, s a határtalan önkény, bizalom és szabad kéz munkásságától el ne szoríttassék. Ellenkező esetben, hajló kárörömre, sőt apróbb bosszúkra is. Különös ügyessége vala, magát elkerülhetlenné tenni azoknál, kikhez őt haszon vagy más kinézés csatlá, s terveiben munkás, állhatatos, kivitelre termett és merő. Egyébiránt vak-buzgó és babonás, ki gyakori szokatlan óhajtásai számára, szívesen idézgete szokatlan főbb erőket is elő. Ily tulajdonokkal, nem fogott volna Léninek nehéz feladat lenni: kérőt nyerhetni: de nagyra-látása, szerfeletti önbecscsel hízelgvén képzeletének, csak rang után esenge, s Léni erősen hívé, hogy a neki szánt még nem jöve el, de nem fog elmaradni.

Leguli jól tudván azt, hogy alig lehet a világban kényesebb helyzet, mint az úri és cselédi közt ingó kétlaki állapot, a milyen Lénié vala a háznál: első gondjául vevé utasítni rokonát, s kijelölni új pályáján annak, úgy a folyó mentét, mint szirtjeit, hogy a lyányka a maga életsajkáját biztosan kormányozhassa azon.

«Az úr, mint nap körül forogjon fő gondod és ügyleted, mert viszont ő körülte forog az egész ház; s ki a mozgató kereket forgatja, bizonyosan forgatni fogja az egész gépet». Ez vala Leguli oktatásának kivonatja, s Léni nem vala buta tanítványné.

De most a legkínosabb járat állott még Leguli előtt. Valkayt kelle csonkított lova iránt megengesztelnie, s ez nehezebb feladat vala, mint még rettegé is. Valkay felzúdultát nem akará enyhítni semmi ajánlott kárpótlás. A ló nem volt enyém, mondá nyers hangon, s így nem csak károm forog fenn, hanem becsületem is koczkáztatik. Bal csillagzat látszik állni ellenségesen a két ház közt! Morogva ment ki szellőzni bosszújából.

Azonban a forgott Leguli nem azon ember vala, ki félpályáról lépjen le, melyre őt saját haszna lépteté fel. Nyájas tisztelettel csókolá meg kezét Kriskának, kivel most egyedül marada a szobában, sima hízelgéssel kérvén ki szelid közbenjárását felgerjedt atyjánál. Bánatos hanggal adá elő, miként lenne ő maga legtöbbet vesztendő, ha a két ház továbbra is meghasonlásban veszteglene, nyomasztatván látogatásaiban, melyek éltének a legkellemesebb órákat igérik. Kriska nem állhata ellent a csapodárnak, megigéré a közbenjárást, s Leguli ismét megigérkezvén más napra, ez úttal függőben hagyva a dolgot, tére vissza.

Valkay nem vala más napon az, ki tegnap. Kriska esdekei, annak meggondolása, hogy Matyi balságból inkább, mint hibából tevé a kárt, az eset nem-esetté többé nem tétethetik, ezekhez járulván Gyurinak is egy pár szóejtése Matyi jóságáról, meghajlíták szívét, s Legulival csakhamar megköté a kárpótlás alkuját, azon fenntartással azonban, ha azzal a báró megfog elégedni. Leguli hálás köszönetet tőn Kriskánál, s egyszersmind egy gyönge kézszorítást mere nála, mely miként a felelő pillantásból gyaníthatá, nem véteték rossz néven tőle.

Matyi naponként felejte bújából, miben híven segíté őt szerencsés kedélye, mely nem bíra sokáig mulatni egy tárgy felett. De neje iránt nem vala a régi szíves; homályos idegenség borongott keblében iránta, melyet még inkább nevelt annak későbbi megtudása, hogy Mari postát külde levéllel a bátyjához, miből szövetkezést, vagy legalább összeértést gyanított maga ellen. Ehhez járult az is, hogy eddigi belső háztartása iránt is, most nyílék ki szeme, mióta Léni átvevé annak kormányát. Tagadhatlanul izesebbek lőnek az étkek, alkalmasabbak az ágybeliek, rendezettebbek a fehérnemüek, gyorsabb a cseléd, rakottabb és rendezettebb az éléstár, egy szóval: élet szállt az udvarba, s mint mondani szokás, égett a munka mindenfelé.