Part 11

Úgyvan! kiálta kénytelve Gyula, s mily szabadon emelkedik szív és lélek a mező szabad magányában! Szabad madár repül felettem, szabad féreg mozog alattam, szabad szellő lengi homlokom; míg városban lánczok fognak körül! S mily tisztán buzog ki az élet forrása a természet kebléből annak, ki mint anyjának, ártatlan gyermekségben csügg édes emlőin! – A kedvelt tárgy édes érzelmekbe kapta Gyulát, s ömledezett érzelgésről érzelgésre, melyek mind rokonul hangzottak Pólinál vissza.

Nézd az érzelgő párt! így ébreszté őket eszméletre Regéczy, ki utánok tolakodott elő s hátra; városi bál-közepett a természet bájain legelni, ugyan eredeti egy éldelet ám!

Egy pajzán álarcz zajgott feléjök. Szekrénykébe pakolt üvegei, miket szerte áruba kínált, az opticust czímezték. Elmés tréfákat nyilazott mindenfelé, s vidám csoport tolult vele, ingerelni és felfogni azokat.

Mivel szolgáljak neked szép pár? így szóla nyájasan párunkhoz. Ti tán elég is vagytok egymásnak, s nem szűkölködtök semmiben. De még is fogjátok e látcsőt; egymás szerelmét, jó tulajdonit s örömeiteket e nagyító csőn tekintsétek; de kicsinyítőre fordítsátok azt, ha egymás gyöngéit, s az élet bajait nézitek.

Egy ázsiai kalifa, rabszolgáktól kísértetve, dölyfösen lépett elő, favorítnéja karján. Megállj! kiálta a látszerész, itt egy microskóp számodra, azon nézzd az embereket, hogy még is valamiknek tessenek előtted.

Egy magyar parasztnak caleidoscópot nyújtott; fogd úgymond, hogy te is láss olykor szép-képzetjátékokat, barátom!

Nekem is valamit! kiálta egy magyar gavallér, s kis tükröcskéhez nyúla.

Nem földi! felelt az opticus, tükröt nem adok, személyedet úgy is sokat nézegled; nesze inkább e teleskóp: nézz messze előre unokáidra vele, s ez úti szem-üveg, hogy a finom por meg ne vakítsa szemedet míg feléjök utazol. A tükröt ennek a jó anyókának adom, hogy ha kegyes könyvében olvas, maga eleibe tehesse, s láthassa: mit mível háta megett csintalan unoka-lyánykája, a még csintalanabb ifjúval.

Egy bűvös jött elő tisztes szakállal, varázs botját tartván kezében: hát számomra mit szántál barátom? kérdé dörgő gordon-hanggal.

Legbecsesb üvegemet, mond a látszerész, ha véghez viszed bű-erőddel, hogy az egész bálnép egyformán lásson, s azonnak tekintsen minden tárgyat.

Hatalmam ennyire nem hat, mondá a bűvös, de azt megcselekszem, hogy bálunkban minden férfi a legokosabbat lássa, s minden nő-személy a legszebbet.

No ugyan mester vagy! viszonzá kaczagva az opticus; azt én is megteszem. Egyik tükrömet tartom eleikbe, s látandja mindegyike a mit kíván.

Lator! elloptad varázs-botomat, szólt a bűvös, s elfordult.

Azonban megzendültek a hangszerek, s az ifjúság tánczos párért pattant szét, éltesbje tánczkört engedve szélekre vonult, s egyszerre maga maradt az opticus. Párunk is táncz-sorba állt s kényént lejtett a többivel. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek. Gyula óránként elbájoltabb lőn, Póli mívelt lelke, eleven elmés társalgása által, s titkon hízelgett hiúságának az, hogy a kellemes lyányka, számos ismerősi közt is, tetszőleg kijelelte őt nyájas figyelmével. Mi sem vonz bennünket inkább egymáshoz, mint gondolkozási és kedvtelési rokonság, minthogy más alakban mintegy önnünket tiszteljük, szeretjük; s Gyula előtt perczenként nyilvánabb lőn lélek-rokonsága Pólival. Innen meleg indulattal kére engedelmet arra, hogy tiszteletét tehesse nagyságok házánál, s Póli szint azzal adá azt, szint az feküdt ennek pillantatában is, midőn Gyula őt kocsijához kiséré, s nyájas jóéjszakát mondának egymásnak.

Gyula visszatérte után a frissitőbe mentek ifjaink. Gyula derült szívteléssel volt, Regéczy szintúgy elégedett estéjével, s vigan ürült egy két pohár köztök. Jöttek mentek többen a báró ismeretségéből. Ez egy két tréfát váltott velek; de Béltekynél maradt, s nyájas és becsülést mutató figyelme, ma sokat lerovott Gyulánál azon idegenségből, melyet amannak közelében mindenkor érezni szokott. Új csoport jöve elő s Gyulát mint ismeretlent, bemutatá annak Regéczy. Bélteky Gyula úgymond, Bélteky tanácsos egyetlen fia! s hajlongások estek mindkét részről. Gyulának vér szökött arczába; mert éretlen méltánytalan nagyralátásnak tartá, rangon felül kívánni tekintetni magát.

Barátom, hited még gyönge, a mint látom, mondá Regéczy kaczagva, a mint őt a csoport eltávoztával, Gyula ámításaért dorgálá. A nagyvilágban magunk szabunk árt magunknak, s ez attól függ: miként valánk szerencsések árverésre eresztni személyünket, tulajdoninkat, és körülményeinket. De az első igérőnek önmagunknak kell lenni, s minél merészebbek vagyunk e részben, rendesen, annál fentebb kél portékánk el. Örök maszkban járunk, s kölcsönös csalás és csalódás, rendje a világ folyásának. Hidd el barátom Gyula, hogy itt cselekvőleg kell inkább föllépnünk, mint szenvedőleg veszteglenünk. Tedd felsőbbségbe magadat és ámítsd a világot; különben ez fordul felül s te léssz a csalatott.

Álfénnyel, költött érdemmel csillogni, nem lehetne sajátom soha! mondá kedvetlenül Gyula.

Miért ne? ez érzelgés édes Gyulám, mely idővel gyógyúlni fog. A szép csinált virág, mely dámáink kalapján pompázik, mindig több előttem, mint a sövény aljában veszteglő ibolya. Ha van érdemed, mutogasd; ha nincs költs, s tóld elő való gyanánt; kéztől várni, kétes is bajos is, csak gyermeki hiedelem. Hidd el, én érdemes férfiakat ismerek, kik szeretnek többet mutatni, mint mivel bírnak, s ha bujkálnak is érdemeikkel, igen oly formán teszik azt, miként Virgil pásztor leánykája, mely almával dobálja kedvesét, fűzek mögé szalad rejtőzni, de előbb általa megpillantatni hagyja magát. S mit veszt a világ az ámulatokban? Nézzd barátom, most neszmélyit iddogálunk, s én a zamatjáról ismerem, hogy az atyám bánhegyi bora áll előttünk, melyet nem régen árulánk el a fogadósnak; s mi kárunk, ha neszmélyit ittunk benne? Hit nyugtat és boldogít.

Víg robajjal zajgott egy ifjú csapat elő, s asztalt keresett magának. Ide Halkó! ide fecske! hangzott többfelől a szobában, s a báró megkapva karját, erőtete egy ifjat asztalához, kiben Gyula csakhamar a pajzán opticusra ismere.

Somlyait ide! kiálta a báró.

Engedelmével nagysádnak, mondá Halkó, hazámfiát akkor szeretem inni, ha lelket akarok kapni, így iny-csiklandoztatóul egy kis külföldit instálok.

Náczi, champagneit a gonosznak! kiálta ismét Regéczy. Mondd el; hol nyaraltál fecske? örök idő, hogy nem láttalak. Így nevezék Halkót ismerősi, minthogy járó kelő vala, megjelenése örömtavasz volt, s egygyel több inger a vígasságra.

Tarczalyval voltam házasodni, felele Halkó, pipájával bajlódva, tudniillik neki, nem nekem. Víg járatunk volt, s megerősödtem azon régi óhajtásomban, hogy bár csak hazámban, hol többet adnak szivességre mint pénzre, mindig házasulandóval utazhatnám, külföldön pedig gazdaggal. A merre csak jártunk, mindenütt rokonsága voltam a magyarnak, öcsém uram az öregebbnek, bátyám uram az ifjabbnak. Ebédjeink felibe borultak a vacsorák, víg mulatozásainkat éjfelek oszlatgatták! s aztán egész nap az az áldott semmit nem tevés! Minden háznál csak a beköszöntésnél voltunk vendégek; egyszerre otthonivá lett úr, cseléd, fuvar. Csak gyomorral győzné az ember! Egyszer rám is ijesztett a nyavalya, veszélyesen voltam; de az ég azt a jó gondolatot adta belém, mindenben ellenkezőt tenni azzal, mit az orvos rendelt s szerencsésen felgyógyultam.

A champagniai megérkezék, s Halkó megtöltvén poharát: tartsa meg az ég hazánkban a vendég-szeretést! addig nem féltem a magyart! kiálta, s magamat! ezt súgá utána; s víg kocczantások között kiivá mindenki a szobában poharát.

Már ezen elköszöntésre csakugyan hazait kell vala innunk, mondá Gyula.

Nem kedves úr! az is eleven tanusága, a magyar kissé ugyan messzevitt vendégszeretetének, hogy finom borai közt helyt ad sok külföldi lőrének is!

Tréfa kergette a tréfát, elmés enyelgés űzte egymást, s nem volt a kaczajnak szünete a szobában. Gyültebb lőn ez perczenként, és Halkó száján, egészen csüggött minden szem; körülte mint tengely körül forgott a vígság kereke.

Gyula, ki eleinte tartott, hogy azon tréfaűző komák közöl egyre akadott, kik vendégletért, haszonért, mulattatók lenni erőködnek s emésztést segítnek az asztaloknál elő, csakhamar megkedvellé Halkót, látván, hogy itt természet szülte a maga boldogát. Halkót, egy középtermetű testeskés ifjat, már a természet arra rendelte, hogy lelke legyen a társaságoknak. Testállás, mely minden tréfákra hajlékony vala, szem és száj járásai, arczvonások, mik minden szavával együtt beszéltek, ömlő, kész és nem erőtetett elménczsége, híg vérmérsékletével párítva, oly tulajdonok voltak benne, miket más kegyleső tréfaűzők nem utánozhattak. Bár mi csekély történetecskét ada is elő, súlyt nyere az szájában, s ám próbálta utána azt előadni más! nem vala többé zamatja és fűszere annak. Kedvelt volt Halkó minden háznál és minden társaságban. Soknemű ügyességei, társasági tátos-nevet szerzének neki. Különös tapintatja volt kinézni: ki fő a háznál? kitől függ az nyilván, vagy titkon? s ahhoz intézé főképen figyelmes kedvkeresését; így úrhoz, asszonyhoz, gyermekekhez is, kiket legbiztosabb lépcsőknek tapasztalt, magyar házak szivességeihez. Egyébiránt nyájassága kiterjedt mindenkire a háznál, s hogy ne feszítse azt, figyelmes tisztelő volt ennek szokásai, sőt gyöngeségei iránt is. Mindezek oly tulajdonok valának benne, mik őt szerte hol megfordult, mindenütt egyszerre otthonivá tevék, s egyszerre mintegy ház tagjává fogadtaták.

Ez kiürült engedelmével nagysádnak, hozz mást vén jambus! kiálta Halkó a fogadósnak, kit, minthogy egyik kurtább lábára sántított, neveze így, s a báró nevetve parancsola két palaczkot.

Szeretném víg kedvedet Halkó! mondá egy a szomszéd asztaltól.

Nem szolgálhatok vele, felelt ez; nekem véremben fekszik boldogságom, ámbár kedvező körülményeim is segítnek. Semmim sincs, tehát min búsulnék? s ha járok kelek, oh be könnyűszerű vagyok, szinte az elrepülésig! Guitárom minden úti bútorom, s egy pár húr reá. Senkivel osztozni valóm nincs, tehát szivesen fogad rokonának mindenki; s kinek jó vér helyett jó kenyeret adott a sors, szivesen megosztja azt velem, mert sajtul vígkedvet teszek fel mellé.

Már szürkület kezdé bágyasztni a bál-világítást, a mint ifjaink víg mulatozásokból szétfejlének.

Másnap megérkezék Vincze. Hajadoni bátortalan szemérem foglyozá ezt, s küzde benne nyilt eszméletével, melylyel Gyula ölelésére rohanni óhajtott volna. Pillantati mintegy égtek Gyula felé; de nem mert nyilatkozni, kétkedve: miként fogna fogadtatni? Gyula szintúgy tartózkodék eleinte, minthogy könnyelműségnek tetszék neki, korán szőni barátságot; azonban még az nap lehántá szivéről a tartózkodás kérgeit. Vincze nem kéré, hanem egyenes nyilt szívével, melyet szüntelen száján hordoza, ragadá magához a bizalmat. Már estére érve, úgy vala a két ifjú együtt, mintha régóta látta volna egymást. Így képzeltelek magamnak, így óhajtottalak, miként látlak! mondá Vincze; Gyula eszmélődött magában: nem látta-e valaha Vinczét? oly rokonos vala lelkének, egész lénye.

Egy szobában fogunk lakni, mondá Vincze, s nyájasan rendelkeztek el ebben. Gyula elbeszélé új barátjának mult éji mulatozását. Vincze jó víg magyar háznak nevezé az öreg báróét; de Kálmánról hidegen szóla. Gondolkozásunk kelet és nyugot, mondá; ő világ embere, én magamé, ő zajlakodva vadássza, s emberektől zsarolja ki örömeit, én a természettől nyújtandókat, saját ölébe vonulva, vágynám leélni.

Külföldi utazásuk fordult elő, s Gyula ütközve sejté, hogy Vincze nem különös szenvedélyt mutata ez iránt. Megteszem, úgymond Vincze, csupán atyám iránti tetszésből, de mondd meg barátom: mire való a még ember-, világ- s hon-ismeretben tapasztalatlan ifjúnak, ezen még térebb tengerrebocsátkozás? Érett, állapodott gondolkozás, s honunknak, honfiainknak biztos ismerése, fognának lenni, véleményem szerint, szükségesek, ily utazások előzményeül, hogy mintegy mérszereket bírhatnánk, mik után szabogassuk tapasztalásinkat; különben egyedül azon hiúság rejtőzik a külföldi utazásokban, hogy ez vagy amaz várost láttuk, s az ángolt, olaszt a maga hazájában. Ha valamelyik fűvész, gyűjteni indulna ki a külföldre, mi előtt honja füveit ismerné, nem nevetnők-e ki? s nem történhetnék-e az meg, hogy oly füveket hozna gúnytárgyul haza, miket itthon lábával tapodott. Különben is, úgy látszik, mi magyarok könnyen tévedünk abban, hogy hazánk rovására imádjuk gyakran a külföldet, és viszont a külföld rovására hazánkat.

Jól beszélsz Vincze barátom, kiáltá ébredezve Gyula, tudnunk kell előre: mit hagyunk benn s mit fogunk találni künn? – Elintézék teendő készületeiket az utazáshoz. Eltökélék, előbb megismerkedni mind hazájokkal, mind a külfölddel, a mennyire ezt könyvek és utazók utasításai után tehetni.

Vincze nevelőjének, egy nyílt gondolkozású, de szoba-tudósnak, ez vala fő alapelve, a nevelésben «ha boldognak akarod nevelni a gyermeket, legelőbb szívét, kedélyét képezd; tedd sajátjává azon biztos tapintatot, minélfogva szíve könnyű önkénytességgel fogja fel a jót; s később képezd támaszul mellé az eszet. A szív makacs zsarnok, s ha elromlott egyszer, készebb mentegető ügyvédül szegődtetni az eszet, mint ennek gyönge tanácsára hajlani. A szív, bár kétes világú lámpájával, nehezebben tér el az igaz útról, ha egyszer erre szokott, mint az ész vakító fényű bolygó tüze, mely szolgai hízelgéssel rendesen a szív után futos. A jóra képzett szív, ha bukik, fölkél; de a rossz végképen sülyed, s nincs kiképzett ész, mely ki bírja őt ragadni sülyedtéből. Szív, nem pedig ész hajlítja az akaratot. Hány megtudja mutatni, hogy nincs kisértet, s éji sötétben, ettől remegtében, még sem mer egyedül maradni a szobában?»

Ezen alapelvnél fogva figyelmessé tevé a nevelő Vinczét, a természet szelid bájaira, csodás rendjére, ízlelteté vele ennek ártatlan örömeit, úgy hivén, hogy minél közelebb áll szivünk szövetsége a természethez, annál inkább megmarad eredeti ártatlan jóságában. Jó emberekkel hagyá őt társalogni, s gondja vala, hogy bosszú és ingerlések ne maszlagítsák a gyermek békes indulatját.

Szüléi csak házi nevelést óhajtván adni fioknak, könnyebb vala ennek körzetét úgy intézni el, hogy rontás ne férhessen hozzá. Későbben a gyermek köréből, az életből és históriából szemelt ki nemes tetteket számára, s kifejté azokban a követésrevalót. Utoljára, midőn már szívét elég erősnek vélé, horda elő dísztelen és aljas tetteket, kifejtvén azokból az utálatra-méltót, hogy így ész is mívelődjék az ember- és világ-ismeret által. A szüléknek felváltott lakásuk városokon és falun, kívánt alkalmat nyújtának, ezen nevelési terv sikeres kivitelére.

Legveszélyesebb szirt vala e részben a nevelőre nézve az, hogy Vincze ezen nevelés mellett, mint természet fia, korán vonakodék oly becset adni rangnak és szerencse javainak, miként szülei ezt titkon óhajták. E részben csaknem ellenlábuak szobája vala a nevelőjé és Vinczéjé, s a septemvir és neje palotája. Szerénységök ugyan ezen utóbbiaknak, meg nem engedé, hogy a rangkórságot amazok ellen pártolás alá fogják, ámbár a septemvirné, olykori kifakadástól meg nem tartóztathatá magát; mindazáltal ha a kis Vincze nyilt egyenességgel, bácsijának szólítá, szintúgy a látogatóul jött kegyelmes urat, mint többeket a cselédség közöl, a szobaasszonytól szivesebben hagyá magát megcsókoltatni, mert ez többféle szívességgel kötötte le őt magához, mint a kegyelmes asszonytól, minthogy ennek, úgymond, tobákos az orra – ha félre tett pénzecskéjéből cselédeket ajándékozott, minthogy édes anyja méltatlan volt irántok – ha a gyermek, feszes köszönésekre, vagy épen tudása fitogatására erőtetvén a vendégek előtt, elbúva előlök vagy első alkalom-nyiltával kiillana – ily esetekben nem vala nehéz arczaikból szívök elégedetlenségét kiolvasni, sőt ilyenkor a nevelő sem kerülheté ki, hogy általok komoly szóra ne vonattassék.

Én tisztviselőnek szántam a fiamat, mondá a septemvir neki, s ilyennek a világ és állományok belső választó-falait ismernie és tisztelnie kell. Midőn társaságos életbe léptünk, kapujában ennek, sok szép köntösét leraktuk a jámbor természetnek.

Kegyes engedelmével nagysádnak, felele a nevelő, én ugyan a mai világban, melyben sokaság tolul hivatalokra, épen nem látom károsnak, ha egy két belső és külső tehetséges, elvonul is előlök. Azonban szüléinek kívánságára, reménylem véghez vihetni azt, hogy Vincze ne irtózzék a hivataltól, s idővel meg is felelhessen annak. Azzal, úgy vélem, nyer a haza, ha hivatalnokai inkább terheiket tekintvén a hivataloknak, áldozatul adni határozzák el magokat, mint puszta fényeikre pillogva, ragyogni vágyó hiúságból esengnek azok után.

Teher és ragyogás kedves úr, toló és húzó erők a hivatalos világban, mondá a főispán; egyik a haza illetősége, másik a tisztviselőjé. Kérem tessék ügyelettel lenni ezen szempontra.

Megigéré ezt a nevelő, s örvendezve lelkében, hogy csak czél s nem gát téteték iparának. Azonban új hullámok kelének ellene, miket lecsillapítni nem álla erejében! A septemvirné, kemény, szigorú asszonyság, kedvét lelé abban, hogy sokat igérő fiát a társaságokban ragyogtassa, s egyszersmind korán szoktassa őt rangjához és társasági illedékhez; s ezekben annál buzgóbb vala, minél inkább hivé, hogy ellenmunkálatúl a nevelő elvonult szobai nevelésének, azok szükségesek. Untalan fitogtatnia kelle az úrficskának a maga tudásait, feszes bábmódra állnia meg a koros vendégek előtt, száz meg száz korholást és apró fenyítést emelnie el anyjától, apró vétségeiért az udvariság, társasági illedék, helytelen szóejtés vagy test-tartás ellen. Szintígy a főispán mindazért, hogy erejét érezvén abban, szenvedélye vala, mind pedig hogy tisztviselői pályára azt elkerülhetetlennek itélé, minden iparral szónokságra kíváná képeztetni fiát, s azt korán kezdetni meg vele, hogy a szükséges testállást, hajlást, nyelv-forgást és főkép bátorságot, idejében megkaphassa. Nem esheték a háznál ünnepély, ismerősök körében név- vagy születésinap, új év s a t., hogy a kis Vinczének szónoklása ne lett volna, melynek próbáit mindig maga előtt tartatá az úr. Ilyenkor elönté szabályokkal a gyermeket, de nem bírván nevelői béketűréssel, gyakran zordon vala hibái iránt, s czélt vesztve, ritkán lehete szerencséje megérni, hogy elcsüggesztett és elbátortalanodott fia, elakadás nélkül adhatta volna szónoki mutatványait.

Ezen nevelési tévedések, el nem látott káros befolyással valának Vincze egész lelki sajátjára. A gyermek szívlágyságot, meleg érzést, és hajlékonyságot kapott ugyan nevelőjétől; de szüléinek erőszakoltatásai, bátortalanná és bizodalmatlanná tették őt önerejéhez; emberek közt bizonyos vak-szemérem tartá őt magába vonulva, s rendszerint idő, ismerkedés és átmelegülés kellének ahhoz, hogy valódi alakjába tűnjék elő; a midőn is közlő, szives, meleg, sőt forró s mindenkép szeretetreméltó lőn.

A nevelő, nyilván növendékjénél, korával együtt mind szív mind fő, ügyes tapintattal tudá egybeolvasztani a szülék kilátását, saját nevelési elveivel. Kifejté a gyermek szivében a fiúi tiszteletet, a haza szeretetét, fejében pedig azon kötelességeket, mikkel ezek iránt tartozunk; s szépnek, nemesnek festegeté neki azon elhatározásunkat, minélfogva ezek javáért, nyugalmáért, áldozatokra is készek vagyunk. A gyermek hajlékony szíve, sajátjává tevé ezen nyájas képletet.

Vinczének ezen nevelőjét, ki hivatalt nyere, egy másik váltá fel, szintoly szigorú erkölcsű ugyan, mint amaz; de a világ folyásában jóval járatlanabb. Mint bölcselkedés tanára, előitéletesen kedvelte a maga tudományát, s kedvteléses iparja vala, munkái által lenni egykor nevezetessé a maga osztályában. Az újabb philosophia elveinél, miket inkább kémlelődőknek tarta, felebb becsülé a régi görögök philosophiai pártjaikat, melyek tudományaikat átfolyaták az életbe is, s inkább gyakorlatiak valának. Ezek közt, minthogy saját sorsával, mi gyámoltalan szegénység vala, leginkább egyezék, különös előszeretettel volt az Antisthenes cynismusa iránt. Azonban birt még is annyi belátással, hogy ennek gyakorlatba-vételét, a mai világban, majd lehetetlennek ismerte. Annálfogva a stoához szegődött, melyet csak mérséklett cynismusnak tartott. Elfogadta ennek úgy erkölcsi szigorúságát, mint testi kényletek iránti sanyarúságát, s nevelő nézetei is azokhoz valának leginkább szabva. Most egy munkán dolgozott, melyben szinopéi Diogenesnek nevelési elveit igyekezett kifejtegetni, mik szerint nevelheté egykor Xeniades gyermekeit. Ezek közt főhelyre állítá a szigorúságot lélek, és szegénységet test körül; mert úgymond, sokkal könnyebb ezeknek idővel a körűlményekhez képest terjedezni, mint terjedett erkölcsű léleknek és kényletű testnek zsugorodniok amazok után. Nyájas eszme vala a nevelő lelke előtt, gyakorlatba venni ezen elveket Vinczénél; de csakhamar talapasztalá, hogy nagy részével nem boldogulhat, ennek szüléi miatt, kik közől főkép a főispánné, igen hajlott őt botornak, ha nem eszelősnek venni, minden elveivel együtt. Azonban annyi sikere csakugyan lőn iparjának, hogy a serdülő s már józanodó gyermek, némi idegenséget kapott szivében, a fényűzés puhító kényletei iránt s eltolódék minden haszontalan csillogástól. Asztalnál felét is elbocsátgatá maga mellett az étkeknek, s csemegét nem kóstola, ágyaul kemény szőr-derekalj, öltözeteül könnyű, sima és egyszerű köntösöket kívána, s maga körül nem hagyá a cselédséget szolgálatot tenni; sőt nem nyugvék atyja előtt, míg pomparuhájáról le nem esdeklé a csillogó paszomántot. Mert a nevelő ügyes vala elhitetni a fiúval azt, hogy a fényűzés kényelmei, vagy gyáva puhítások, vagy gyermeki csillogások; s melyik gyermek nem vágy örömest az érettebb koruak sorába? melyik nem követel szivesen önerejűséget?

Elvei mellett, nehezen fogta volna sokáig megállani helyét, a septemvirnél ezen nevelő, ha szerencsére nem olvassa Zenóról, a stoa alapítójáról, hogy ő Antigonus királynak, minden szigorúsága mellett is, ügyesen tudta csapni a levet, s ennek példája után, ő is a septemvirben és nejében a maga Antigonusát nem tekinti. Így képes volt egy pár évet tölteni ki a háznál, melyek alatt mindinkább meggyökereztette Vincze lelkében, elvetett magvát az egyszerűségnek, és minden álfénytőli idegenségnek.

Megérkeztével a főispánnak, bejelenteté magát Gyula. Néhány feszes tudakozódás után szüleiről és útjáról, eleresztetett. Előbb nőmnél fogja tenni öcsém uram üdvözletét, mondá a főispán, aztán ezt a pört fogja kivonni. – Gyulát bántá ezen parancsoló tón, mely a főispán magas termetével, feszes állásával, nyájasság nélküli arczvonásival párítva, reá nézve egészen visszatoló vala. Érzé, miként kímélőbb, udvariasb mód, szives készséget fogott volna nála kötni a kötelességhez. Nehezen szívelheté az ily tekintély-tartást; s ott, hol a kötelesség nyilvános, s a másik fél alóla magát vonogatni gondolatjában sem tartja, szükségtelennek, sőt idegenítőnek vélé azt.

Azonban sietett megtenni tiszteletét a főispánnénál is. Ez vizsga szemeket jártatott az ifjúnak arczán, termetén és öltözetén. Kegyesen hozá le előtte a házávali atyafiságot, s ajánlá fiát barátságába. Majd a felől tudakolá őt: mi házakkal lenne ismeretsége Pesten? – Egygyel sincs, felele Gyula; épen tegnap vala szerencsém a bálban báró Regéczy kisasszonyhoz és testvéréhez, kivel egy iskolát jártam egykor.

A főispánné arcza szembetünőleg derűre nyílt e szavakra. Ottan becses ismeretséget tőn öcsém uram, jeles az egész úri ház, s ajánlom használatát ezen becses megismerkedésnek. Kegye, mely eddig leereszkedés vala, inkább nyájasságra simula most, s Gyula tűrhető elégedéssel lépe ki ajtaján. Egy fiatal, nyíló korú lyánka, súgár, mint fiatal lenge fácska, készséggel kapa a gyertyához, s angyali szívességgel világítá ki neki a már biztalan alkonyban. Megálla Gyula a folyosón kétkedve: ha vajjon angyalt lát-e most, vagy halandó lyánkát? Abban azonban megegyeztek érzékei, hogy kedvesebb teremtést nem látott éltében soha.

Egy lyánkát láttam az anyádnál, mondá szobájába érve Vinczének, ki az?