Part 8

A garas rézpénz volt. Volt krajczáros, két krajczáros garasos és két garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és száz esztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csirját, se fejét, se irását nem lehetett látni. A melyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok akkor még nem találták föl a baczillust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.

Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vizben, azután megmosdatta szappanos vizben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

A lutrijátékot, a számhuzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem beszélem el. Ugy is tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki megjegyezte a tabelláján s ha már három száma volt: jelenkezett a ternóra s megkapta husz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi költségre hat napig.

A jurátus is játszott s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy krajczár koczkázat a kávéházi költség mellett?

Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyülésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabirák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek Hollinger uram kávéházában.

Julius közepén volt az idő. Az országgyülés elnapolta magát egy hónapra vagy hat hétre. A lutri végeztével épen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.

De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszán-inneni és tiszán-túli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza, egy-két hétig vissza: elmulik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség és fáradság? Mirevaló volna az?

Egyik messzevidéki jurátus odakiált közibük:

– Tudjátok mit, fiuk, járjuk be hát az országnak azt a részét, a melyet eddig nem ismerünk!

Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. Él-e, nem él-e, mi lett sorsa, élete futása: nem tudom.

Tizen is feleltek:

– Igazad van, Pista!

Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomoru igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról vannak utleirások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is járják: ime, minden naptár tele van a gyönyörü leirásokkal, Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se franczia, se amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ir, eltagadja, hogy itt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ir: hazudik és gyaláz.

De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be. Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet; költészet és népleirás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kivül nem is volna magyar világ.

Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemi iskolásgyermek számára való. Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk s talán még ezentul is lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?

Ki utazik minálunk?

A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti miveltsége épen nincs és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.

A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei, lótófutók s nem az országra és a nemzetre gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.

A drótostótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifju s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, a hol megesteledik, ott lakik jól, a hol szivesen látják. Bejárja az egész vidéket. Megmászsza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarka-barka példabeszédeivel. S a mikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását ott kicseréli társaival.

Ez az igazi utazás. Igy készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasuti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállitások, tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszu, holt adathalmazaiból.

Igy beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, a mikor a lutrijátékot befejezték.

A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát, fiuk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

De hol, merre és kik?

A túl a dunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a Mezőséget, a Szamos-, Maros- és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János hires várát.

Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a czélja, hogy hegyet-völgyet lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény világitó tornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben fölkereshessük.

Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni. A Vág- és Garam völgyeit, a nemzet czimerének hármas halmát, Mátrát, Fátrát és a magas Tátrát, a melyen áll a kettőskereszt. Az aggteleki barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok épen nem találtak vezéróriást a vidéken, a kihez zarándok-utjuk elvezessen.

A felső-tiszai jurátusok szerencsésebbek voltak.

Ők túl a Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, a hol épen most mult el Sobri, de lábainak nyoma még meleg s hires kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által fölszentelt Csobáncz és Tátika várát, a délczeg Badacsonyt, a mint mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében s a fejedelmi Somlyót, a mint büszkén emeli fel koronás fejét a Marczalnak és Kemenesaljának ködbevesző, messze sikjain. És túl a Duna nagyjai, a nemzet ragyogó vezérei! Deák Ferencz az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy Sándor, az életnek alkonyán már sümegi remetelakában és Széchenyi, a legnagyobb magyar, ott a Fertő partján, czenki kastélyában!

Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a multak dicsősége s a jövendő nagysága, fénye, ragyogása!

Igy beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal. Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.

De hát kik indulunk?

Heten kötötték meg a szent szövetséget.

Az inditványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung vármegye követének jurátusa, volt az első.

Borsodnak hires két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással. Apostol József és Orbán Miklós. Vajjon élnek-e még? Apostol irónak is készült, lelkes szónok is volt. Ő volt az utazó-társaság krónikása, naplóvezetője.

Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival és a felső vidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával.

Tornának és Gömörnek két lelkes kurucz ifja talán legjobban sürgette az utazást.

Az egyik Lükő Géza, a ki utóbb több országgyülésen át volt követ s a függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett, Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok. Szögletesképü, kemény, csontos arczu ifju akkor. Fekete, mint a czigány, éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szivvel. Még szólok majd róla mesélgetésem folyamában.

A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de ugy rémlik előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ő ma is él, ma is kurucz, régen túl a nyolczvan éven. Kiállta a függetlenségi harczok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem gyöngitették, még az se ártott neki, hogy több országgyülésen engesztelhetlen függetlenségi képviselő volt.

Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő. Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek s azok az ifjak akkor már mind maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjukort.

Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az utirendet. Merre menjünk, hova menjünk, mit lássunk?

Az utirend s az utazás czélja igy lesz: Mosony, Magyar-Óvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmászszuk, a zirczi apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balaton-Füredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobáncz vára, de előbb utba ejtjük Nagy-Vásonykőt, Kinizsy Pál hires várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára s tisztelegni Deák Ferencznél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni s a nagy költővel kezet szoritani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Czenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kis-Marton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Épen letelik akkora az országgyülési szünet ideje.

Ez bizony utiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulay Pál urral és a többi erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr, Pannonhalma, Zircz, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Czenk második körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt. Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország bölcsét életben nem találtuk harmincz év előtt se.

Minő utiterv volt azoké a pozsonyi ifjaké!

Minő nagy dolgot csinálnak most Mister Cooknak nilusi utazásából. Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a sphinx, a sivatag, a háromezer év előtti királyi paloták romjai, a pharaók siremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!

Szép és fenséges út!

De minő koldus út ez magyar ifjura nézve a pozsonyi jurátusok utitervéhez képest!

Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, multunk, dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harczunk s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!

Oh, magyar ifju, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered: hiába jársz a Niluson, Helvéczia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt: fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.

Csak a jurátusok utján.

De hogy utaztak hát a jurátusok?

Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést.

Bizony nem fiakkeren, nem gőzhajón, nem vasuton, nem automobilon. Mind nem volt ez még akkor.

Két pár tiszta, könnyü köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az uti málha. Erős ifjunak csak pehely a sulya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegü pénze mindegyiknek van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az utban itt-amott parasztkocsit, hosszu oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel s a hol látni és hallani való van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel.

Igy tettem gyermekkoromban magam is.

Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagitani, eszmék és érzések kincsét gyüjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak ily utazással lehet.

Mi az: utazásért utazni, de gyorsvonaton utazni?

Oktalan pénzköltés, ostoba időtöltés.

A jurátus ifjak jól gondolták ki tervüket.

Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló koru, miveltségü és vidámságu. A kivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. A kivel együtt gondolkodjék s nyomban kicserélhesse gondolatait. A kivel együtt határozza meg s ujra és ujra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, a mit együtt láttak és hallottak.

Az agy és a sziv is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tizszer annyi táplálék nem fér bele, mint a mennyit elbir. Ha megterheled az agyat és szivet: vagy sohase szivja föl, vagy ugy kiveti magából a fölösleget, mint a gyomor. Vagy épen ugy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor. Az a sok vézna, szunyadozó, sopánkodó, panaszba fult, ideges, kapkodó és ingerlékeny lélek, a melyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett nyomorékká, hogy az agy és sziv elgyöngült a fölös terheltetés alatt.

Boldogtalan gyorsvonaton utazó!

Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein keztyü, zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi, honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, mig kalauzkönyvét, Baedekkerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekkerjét nézi. S este, mikor jegyzeteit papirra teszi, ha teszi, akkor is Baedekkerjét nézi. S ha utazásait leirja: azokat is csak Baedekkeréből irja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekkerjét nézi. Agya, szive üres, mint az üres hólyag. Gondolata és érzése ott van a Baedekkerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt, meg amott.

A ki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind igy utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.

II.

(A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi nemzeti szinház? – A tihanyi visszhang.)

Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem. Bizonyos, hogy az utbaeső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom. Van az utazásban néhány vidám, vagy különösen érdekes részlet: én csak ezekre szoritkozom.

Naplóvezetőnek, krónikairónak Apostol Józsit választották, az öreg Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent. Jegyzetei napról-napra folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit később rendszeres és bővebb utleirásként dolgozza föl s irja meg. Ez azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol s hova lettek jegyzetei: miskolczi és borsodi barátaink tudnák megmondani.

A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.

Mosonyt, Magyar-Óvárt, Győr városát hagyjuk emlitetlen. Győrben megnézték azt a házat, a melyben egykor nagy Napoleon volt szállva. A világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a franczia nemzet: bőven leirták a lapok s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten azok a szemtanuk, a kik minden ünnepélyt végignéztek Francziaországban. Minden ember rajongott akkor a Napoleoni hagyományokért s a mi ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.

Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni. Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb mint a Nemzeti Muzeumé, nagyobb mint a Teleki-könyvtár, nagyobb még a debreczeni kollegiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós Benczebarátok, a kik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, a kik oly magyaros vendéglátók s a kiket arra járó messzevidéki magyarok mindig meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink. Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is megérdemli az utat.

De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és vendégszerető barát, hanem a helyett kopasz domb, sivatag, hegytető, vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne Pannonhalmának tetejére.

Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát, ott találja meg. Mi volt nekünk magyaroknak Napoleon? Senki és semmi. Idegen nép gyönyörü meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi mint Herkules, vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csak ugy meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek ragyogó magyar története s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az európai büszke nemzetek koponyáin.

Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. A mikor Tokajnál és Bihar mezőin és Alpár sikján szétszórta a bolgárok birodalmát s Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt ütötte föl pihenő sátrát. Innen nézett körül a világban s itt nyugodott meg abban a fölséges gondolatban: ime megvan már az én fajom örökké tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek, aczélkaru hősök s lánglelkü anyák hazája!

Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sas szemeivel széttekintett. Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivivott diadalmas csaták tere Attila ősapjának városáig s azontul Erdélyig s az elhagyott Etelközig és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhóditó érezte a tájnak szépségein isteneknek eféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs följegyezve. Csupán csak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak dőzsölt vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott vagy foglyait gyilkolta le. Árpád az egyetlen, a ki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám lélekkel merengett el országának istenadta, természetalkotta, napsütötte szépségein.

Efölött ábrándoztak a jurátusok, a mikor Pannonhalmára mentek.

Orbán Miklós azt mondta:

– Hejh, fiuk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn Árpád, a mikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?

Valamelyik azt felelte rá, alighanem Lakatos Miklós, a legdévajabb:

– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz vágta a süvegét és csak annyit mondott: No, ezt fiuk jól csináltuk!

Meglehet, igy volt; meglehet, nem igy volt. Annyi bizonyos, hogy Te Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat és dicséreteket s a sok császári királyi udvari léhütő nem rontotta körüle a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy hatalmas áldomással fejezték be ősi szokásukhoz hiven a honfoglalást.

A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba s nem jelentkeztek egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a Benczés-barát nagy ur ott Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak ur ő is, de mégis csak kis ur. A főapátot, Rimély Mihályt, ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak ugy messziről s aztán többnyire vastagnyaku kálvinisták voltak, akkor dúlt legjobban a vegyes házassági felekezeti háboru: még nyegleségnek is gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstól rohannának be.

Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, izletes szalonnát tudott adni a kocsmáros, épen falatozni kezdtek ugy villásreggelire.

Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.

– Mit csinál kend?

– Megkövetem az urakat, nem adhatok se enni, se inni, se éjjeli szállást.

– Elment a kend esze? Aztán miért?

– Józan vagyok én, hanem hát igy parancsolta a désma-ispán ur.

– Az áldóját annak a désma-ispánnak; hol van az a désma-ispán?

– Épen az urak uti málháját rakja a kocsira.

No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a désma-ispánt rögtön kettéhasitják.

Azonban nyilt az ajtó s jött be maga a désma-ispán. Mint Dániel próféta az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyu, se dárda, se semmiféle gyilkos szerszám. Hanem a helyett a kalapját megemeli s azt mondja:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lükő Géza ugy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő sárkánykigyó.

– Kend az, a ki belekatangol itt a mi dolgunkba?

– Igen is én volnék, tekintetes urfiak, mert, a Reverendissime Pater Prior Félix ugy parancsolta.

A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvujitásban és nyelvtisztitásban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény hangon először is erre akarta a désma-ispánt megtanitani.

– Nem ugy kell azt mondani, héj, hogy Pater Prior Félix, hanem ugy kell mondani, hogy Bódog atya, a perjel.

Bódog és perjel!

Már akármit csináljon a jó uristen azzal a désmaispánnal, de ő ezeket a szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt rá istenesen.

– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem tudunk mi németül.

De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Ime utóbb még ő kerül abba a gyanuba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt. A désmaispán el sem tudta gondolni, miért van olyan jó kedvük.

Pedig hát a dolog olyan egyszerü.

A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: Pater Prior Félix. Ugyanakkor ott volt a zárdában Pater Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák Ferencznek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase emlitette másként, mint Pater Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még Pater Nicolaus Sárkány. Később bakony-béli apát, jó ismerősöm, jó barátságban voltunk, vármegyém gyülésein sokat viaskodtam vele a fölött, hogy a mi a Corpus Jurisban megvan irva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencznek győri diákkorabeli dolgairól.

A mint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is. A priornak természetesen első dolga volt, megkérdezni: kik az urak, hányan vannak, hol a többi kettő, hát az uti podgyász és a többi? Másik dolga pedig a désma-ispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz, hogy a hány jurátust és podgyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira rögtön s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mirevaló volna akkor a zárda?

Igy lett bizony az!

De olyan szives ellátásban, olyan vendégszeretetben, olyan igaz, tiszta, hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy édes anyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely akkortájban épült. Eltértek még az utirendtől is. Ott maradtak két nap, két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban fürödtek, mint a példaszó mondja.

Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró jurátusok!

Együgyü szónoklat, hálás köszönet, áradozó szavak: mit érnek ezek?

Az utolsó refectorium után, az asztal-áldás után körbeállt a hét ifju jurátus s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala uj volt s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.

A mikor odáig jutottak: