Part 7

A Jankovich-gyüjteményt megszerezte nemzetünk s most ott van a Nemzeti Muzeumban. Kiváló szakember mondta nekem, hogy muzeumunk e gyüjteménynyel s kivált könyvtárával lett másodszor és igazán megalapitva. Jankovich Miklós több mint hatvan éve halt meg; – a mult század elején kezdte a gyüjtést s több mint negyven éven át folytatta buzgón és szerencsével. Az ő idejében még nem volt annyi gyüjtő mint most. Ma a művelt nemzetek közintézetein kivül száz meg száz ugynevezett milliomos foglalkozik gyüjtéssel az ó- és ujvilágban. A Jankovich-gyüjtemény ritkaságait, régiségeit, könyveit ma szinte lehetetlen volna egy embernek összeszedni.

És mégis hihetetlen eredményt lehet elérni ma is. Példa rá az én nemes barátom: Darnay.

A Horgosi-Kárász-féle kincsek, arany és ezüst műtárgyak nagy részben szétszóródtak. Magam is fáradoztam megmentésükön, de az én eszközeimmel ez lehetetlen volt. Ugy hallottam egyébként, hogy tetemes részük Ráth György utján mégis nemzetünk kebelében maradt. Hogy e kincseket eredetileg ki halmozta össze: nem tudom. Az ötvösség remekei voltak.

Ráth György leghatalmasabb gyüjtőink egyike volt. Különösen az 1710 előtti régi magyar könyvnyomtatványok teljes számát sikerült összeszednie. Azt hiszem, tőle legalább ugy hallottam, hogy ebben őt Nemzeti Muzeumunk se tudta elérni. De görög és római tárgyai, szobrai, vésetei s a nagyon értékesek közé tartozó s világszerte ismeretes festészeti műremekei valóban nagy kincset érő gyönyörü muzeumot képeztek. Ugy az ő, valamint özvegye nemes nagylelküsége mindezt a nemzet számára biztositotta.

Fölemlitem még, mint a mi korunk szüleményét, gróf Kreith Béla barátom gyüjteményét. Ez különleges gyüjtemény; 1848–1849-iki dicsőséges függetlenségi harczunk tárgyai és emlékei s e harcz hőseinek ereklyéi vannak benne együtt. Szép és gazdag ereklyehalmaz. Tetemes részét megszerezte a Nemzeti Muzeum, de azóta ujabban szerzett gyüjteménye is gazdag. Talán csak az ő gyüjtő buzgóságát, szerencséjét és sikereit tudom Darnayhoz hasonlitani.

Ime a névsor száz esztendőről: Fejérváry, gróf Viczay, Jankovich, Horgosi-Kárász, Kubinyi, Ráth György, gróf Kreith. Mind magánember. Vannak még kisebb méretü gyüjteményekkel társaik is. A mit összehordtak, együtt sok milliót ér közforgalmi értékben is. Gyüjteményeik művészi, műtörténeti és általános műveltségtörténeti értéke pedig megbecsülhetetlen, kivált ránk, magyarokra nézve. Történelmi jeles alakjaink e fényes csapatjába állt be most Darnay. Nem első közöttük, nem is utolsó s mindenben méltó hozzájuk.

Igaz, az a gyüjtés nem ördögség. Izléssel, tudással, nagy vagyonnal, fáradatlan buzgósággal még ma is nagy sikereket lehet elérni, a mikor pedig a gyüjtés már minden művelt nemzetnél sok ezer embernek csaknem kórságos szenvedélyévé lett. Tudom ezt a contrario saját tapasztalatomból.

Én nem gyüjtök. Semmit se gyüjtök. Még gombot se, pipát se, postabélyegeket se, szivarnyakravalót se. Könyveim, kézirataim gyültek ugyan, de csak ugy maguktól és véletlenül, minden irány és rendszer nélkül. Egyszer mégis észre kellett vennem, hogy nekem is van már holmi muzeumom, meg lehetne vele tölteni jó csomó hátas tarisznyát. Krónikás adomaszámba megy, miként vettem észre, hát csak elmondom.

Országunk és nemzetünk európai fennállásának ezer éves emlékünnepét ültük, báró Bánffy Dezső volt a kormány elnöke. A nemes báró honfoglaló, vad bessenyő vezérnek ivadéka ugyan és őseinek izeit el tudja számlálni s be tudja bizonyitani Árpád apánkig, de azért a piperéhez, külső ragyogáshoz kormányelnök korában se volt kedve. Olyan ruhában szokott néha a folyosón sétálgatni, hogy az ember bizvást szélsőbaloldali derék hazafinak tekinthette.

Egyik meleg nyári napon szemembe ötlik zsebóralánczának sok apró-cseprő fityegője. Köztük egy Szent György-tallér, kicsiny is, időette is, talán még deákkorából való. Kicsinylettem.

– Kegyelmes ur, nem való ám Magyarország kormányelnökéhez ilyen dibdáb óralánczékesség. Derék szabólegényhez való ez.

Elnevette magát.

– Ha nem tetszik, adj különbet.

– Adok.

Csakugyan elhatároztam, hogy adok. Valami olyat adok, a mi különös is legyen, ritkaság is, de szép is legyen. De azért kincset még se érjen. Minek a kincs óralánczdisznek? Csak méltó legyen az ország kormányelnökéhez.

Ócska szerdékeim közt elkezdtem turkálni, ha találnék valamit. Találtam is csinos és kicsiny pöcsétnyomót, épen disznek valót. Ezüst lapon a vésete és a czimer körirata: Sigillum Ducis Emerici.

Tünődtem, miféle pöcsétnyomó ez? Árpádházi királyaink alatt a trónörökös neve volt dux. Volt Imre nevü királyunk is, a ki trónra lépte előtt természetesen trónörökös volt, tehát dux. Hátha épen e királyunknak volt egykor ez trónörökösi pöcsétnyomója? Akkor inkább a Nemzeti Muzeumban van ennek helye, nem báró Bánffy óralánczán. Mindenesetre meg kell kérdeznem Hampelt, a Muzeum tudós szakemberét, mit jelent ez a pöcsétnyomó? Előre tudhattam, mi lesz a következés. Olyan buzgó szakember, mint ő, ha egyszer valami érdekeset a Muzeum körmei közé kaparinthat, azt a világ minden kincseért se ereszti ki azután.

Mit csináljak? Ha Árpádházi királyaink korából való: akkor nemzeti ereklye. Hát csak odaadtam.

Ujra keresgéltem a szerdék közt. Megint találtam valami furcsaságot. Akkora tojásdad alaku lapos rézdarabot, mint egy kis szilvaszem. Durva kis kereszt rajta s ügyetlen betükkel az a szó: JESU. Óralánczra igen jó.

De hát ez micsoda? Babona, kuruzsló szer, ördögüző pénzdarab? Ilyes valami jutott eszembe. Mindenesetre meg kell mutatni Hampelnek ezt is. Látatlanban ne adjunk a kormány elnökének semmi czifraságot.

Hampel megnézi a furcsaságot tizszer is. Hol az egyik, hol a másik oldalát vizsgálja gondosan. Utóbb azt mondja:

– Nem tudom, mi ez, de ez is lehet valami. Meg kell kérdeznünk Fejérpatakyt. Ő a mestere.

Véletlenül ott termett Odescalchy Artur herczeg is, egykori kedves képviselőtársam, maga is történetbuvár, ő se tudta azonban, miféle szerszám lehet ez a furcsaság.

De jött Fejérpataky. Rettenetes tudományának sulya majd feldöntött bennünket már tiz lépésnyiről. Ily rengeteg tudománynyal nem jó egy födél alatt lakni.

Kezébe veszi a szert s jól megnézi.

– Kié ez a darab?

– Enyém, la!

– Mit akarsz vele, bátyám?

– Óralánczékességnek szántam Bánffy kormányelnök számára.

– Szó se lehet róla. Itt marad ez a Muzeumban, itt a helye. Megvesszük ezt is, a másikat is jó pénzen s kifizetjük nyomban.

– Fizetitek a manót. Már én csak, mint a nemzet képviselője, ilyen dibdáb jószágot pénzért nem adok a nemzetnek. Nekem óralánczfityegő kell, igéretem köt.

– Adunk mi cserébe! Van három darab Bánffy-emlékpénzünk, mind ezüst, talán nincs is több a világon. De aranyból nem készült egy se, hanem mi csináltatunk neked aranyból, ennek Bánffy kegyelmes ur is jobban örül.

Rám estek, odaadtam hát utoljára ezt a szerdéket is.

– De ha már ennyire vagyunk s ha ugy dobálóztok az aranynyal, mondjátok meg legalább, miféle babonaszer ez és mit ér?

– Nem babonaszer ez, hanem a veszprémi káptalan hiteles pöcsétnyomója Szent László király idejéből 1090 körül. Csak tiz évig volt pöcsétnyomója, akkor elvesztette. Egyetlenegy okiratunk van ezzel a pöcsétnyomóval a Batthyány herczegek körmendi levéltárában. A pöcsétnyomó értéke megbecsülhetetlen, de nagy, mert nemzettörténelmi ereklye és unikum.

Teringettét! A mit a nemes káptalan valamikor elvesztett, azt több mint nyolczszáz esztendő mulva nekem kellett megtalálni. Az igaz, hogy a pöcsétnyomó lelhelye a veszprémi vár napnyugati bástyái alatt fekvő sziklák voltak.

A Muzeum csakugyan megcsináltatta nekem a nagy Bánffy-emlékérmet aranyból. Szép pénz, nemcsak ötvös dolgozott rajta kétszáz év előtt, hanem még költő is, szobrász is.

A pénz gr. Bánffy György emlékére készült. Ez volt az erdélyi önálló magyar fejedelemség elárulása után Erdély legelső hatalmas gubernátora. Apját, báró Bánffy Dénest, Apaffy fejedelem lefejeztette. Leirja ezt szépen Jókai »Erdély aranykora« czimü regényében. S ime, a minden jószágától megfosztott s lefejezett Bánffy fia Erdély legelső, leghatalmasabb embere lőn. Ezt példázza az emlékérem.

Háborgó tenger az érem egyik lapján. Zajló hullámok hányják-vetik a rajtuk uszó hajót. A tenger fölé a felhőkből cziprusfa lombjai hajlanak. A körirat ez: Sub umbra cupressi – iactamur in alto. Magyarul azt jelenti: cziprus árnyékában hányódunk fel a magasba.

Szép kép. Gyönyörü gondolat. Csak költő agyában és szivében támadhatott.

A csere-bere vége az lett, hogy én kaptam a Nemzeti Muzeumtól czifra köszönő-irást, a melyben ékesen meg van irva, hogy én milyen derék, lelkes hazafi vagyok, pedig bizony ugy disputálták el tőlem azokat a hái-bái szerszámokat. Báró Bánffy Dezső kormányelnök pedig kapott tőlem egy óraláncz-fityegőt, csakhogy nem igen hordja magával, mert aranyszinü. Jobban szereti az ő ócska Szent-György tallérját.

Legyen teljes a krónikás adoma.

Két esztendeig bizony szekrényemben állt a Bánffy-érem, a kormányelnöknek mint ellenzéki ember nem adtam oda. A mint lemondott magas állásáról, harmadnapra elvittem hozzá.

II.

(Szent Imre herczeg boglára. – Az én véletlen gyüjteményem. – Miből áll Darnay muzeumának gazdagsága? – A muzeum épülete és látogatói. – Miként oltja Darnay a nép lelkébe a magasabb miveltséget? – Sikerei. – Ne találja meg régi sarkantyujának felemását.)

De a Nemzeti Muzeum köszönő irata mulatságosan hatott rám. Ha már olyan nagy dolgot csinált a semmiből, adjunk hát neki egyéb apró-cseprő dolgot is. Van egyebek közt három darab boglárom, melyet egykor valószinüleg Szent István királyunk hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt. Legalább a veszprémi Gizella kápolna bedült sirboltjában találták szétfoszlott régi, kilenczszáz éves ruha foszlányai közt, a hova a hagyomány szerint a trónörököst eltemették. Az ő halotti ruháján lehettek a boglárok. A boglárok különben ezüstből valók, szépek, különösek, elég érdekes ötvösmunkák. Ezelőtt ötvenkét vagy három évvel találták, a mikor János püspök azt a Gizella-kápolna nevü kis sirboltot feltúratta s aztán ujraépitette. A Nemzeti Muzeumnak épen eféle boglárja nincs, magamhoz vettem tehát két darabot, hogy odaadom neki, de azzal a föltétellel, hogy köszönő irat ne legyen a vége.

Semmi se lett belőle. Benéztem előbb a képviselőházba, a folyosón két kurucz bajtárssal találkoztam, Rigó Ferivel és Hentallerrel. Kérdezték, mi járatban vagyok. Megmondtam. Egyszerre szólt mind a kettő:

– Sohase add te azokat a boglárokat a Muzeumnak, van annak elég. Add nekünk, megbecsüljük.

Nekik adtam. Hentaller mellénygombokat csináltatott a mintájára. Elég jó gondolat. Rigó Feri elvitte magával a másvilágra. Ez se baj. Megvan még a harmadik boglár. Szakasztott ilyet kellett viselnie Árpád apánknak is.

De nem folytatom tovább.

Van nagy csomó levelem, kéziratom Deáktól, Kossuthtól, Petőfitől, Jókaitól. – Vannak különösen érdekes Kossuth-ereklyéim. – Megvan egyik kurucz ősömnek tábori evőszerszáma, kanala, kése tokostul, a hogy a csizmaszárban hordta magával Rákóczi fejedelmünk idejében. – Öreg apám inzurgens kardja, Jókai legelső nemes ősének osztálylevele, Deák öreganyjának, Hertelendy Annának, a szerelmes, csodaszép asszonynak sok sajátkezü levele és száz meg száz apró-cseprő muzeumi tárgy. Például a legelső magyar nyelvü királyi adománylevél a maga eredeti pompás diszében, melylyel az esztergomi érsekséget minden járulékával együtt Hám Jánosnak adományozta. Nem gyüjtöttem mindezt, magától gyült. – Hát a mit buzgó hazafiak szó nélkül elhordtak tőlem! A pallos, melylyel Martinovicsékat lefejezték. Patvarista koromban első princzipálisom adta. Balás Dávid jeles ügyvéd, egykor vitéz honvéd volt ez a princzipálisom. Felesége Horváth-lány Bodmérról, Fehérvármegyéből. Ugy 1800 körül, mint Budán tanuló diák, a budai hóhérnál volt szálláson, a ki Martinovicsékat kivégezte s ez neki adta a pallost. Róla szállt az én princzipálisomra. – Garibaldi magyar fokosa. Buzgó magyar lakatosok készitették a nagy szabadsághősnek, hogy üssön vele agyon minden királyt, ne kegyelmezzen meg egynek se. Garibaldi egykori barátomnak, Simonyi Ernőnek adta, ő pedig nekem ajándékozta. – Régi magyar könyvek, melyek azonban Ráth György gyüjteményébe kerültek. A nádori palotából zsákmányolt tárgyak, a mikor azt a palotát, mint az ellenség tanyáját, diadalmas seregünk 1849-ben feldulta. Ezek közt XIV. Lajos franczia királynak értékes művészeti ajándéka Savojai Eugénnak, a kiről a Habsburgokra s köztük József nádorra szállt. És sok egyéb mindenféle.

Azért emlitem mindezt, hogy egyéni tapasztalásommal is bizonyitsam, mai napság is lehet, a gyüjtők óriási száma és vagyona daczára, érdekes és nagyértékü muzeumot gyüjteni. Milliós összegek nem kellenek hozzá, hanem kell érzék, kedv, rátermettség és fáradságot nem ismerő buzgóság. Kell olyan férfi is, mint Darnay.

Különálló, tűztől mentes épület óriási termében van a gyüjtemény. Darabjainak száma jóval felülmulja a harminczezeret. Hatalmasan megvilágitja a gyüjtemény a történelem előtti korok minden szakát, Rómának hazánk területén volt uralmát s a népvándorlás mindegyik főkorszakát. S nem minden darab véletlenül és felszinre csak esetlegesen került lelet. Darnay tudományosan eléggé művelt és áldozatra eléggé készséges volt arra, hogy vidékén maga is végezzen és vezessen ásatásokat. Szerencsével jártak ásatásai.

Fajunk és nemzetünk történelmét is méltón képviseli a gyüjtemény. Fegyverek, edények, ékszerek, háztartási és gazdasági szerek nagy tömege tárul föl előttünk, éleszti lángra a multban borongó kegyeletet, de az életre és boldogulásra való törekvés hatalmas elszántságát is. Hiszen ha már őseink is ily derék férfiak voltak: gyávaság, vagy élhetetlenség volna mögöttük maradnunk. Irodalmi emlékekben, hires történelmi alakoktól származó kéziratokban is igen gazdag a gyüjtemény. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza emlékeit annyi szép, értékes és különféle tárgy őrzi, hogy erre nézve összes országos gyüjteményeink mind messze maradnak mögötte. Igaz, hogy erre a Darnay-gyüjtemény volt a leghivatottabb. A nagy költő és neje Sümegen élt és halt meg, Szegedy Rózának még hajfürtje, hangjegyei, kedvelt csecsebecséi is megvannak, sőt még apró kis czipőcskéje is. Különösen fontosak a nagy költő kéziratai, nagy költeményeinek fogalmazatai.

Barátai számára, távolból jött utazók számára, buvárok és szaktudósok számára, ha otthon van a háziur, mindig nyitva van a muzeum. A háziur maga személyesen szives készséggel mutat meg és magyaráz meg mindent. De a nagyközönség számára, a falusi szántóvető nép számára is van hetenkint bizonyos nap és óra kitüzve, a mikor megtekintheti a gyüjteményt s tanulság és gyönyörüség forrása nyilik meg előtte abban, a mit lát és hall. A nép él is az alkalommal. Darnay barátom el nem mulasztaná soha, hogy ne személyesen s ne szeretettel oktassa a népet.

Ebben van szerencséjének és sikerének egyik főoka.

Túl a Dunának, Bakony vidékének, Sümeg környékének nagyon régi a műveltsége. A bronzkor minden szaka virágzó volt ott. A római műveltség uralma sok századon át zavartalanul állt ott fenn. A népvándorlás minden faja és neme fölkereste azt a tájat s ott hagyta tüzhelyét és temetőjét, fegyverét és házi szereit. Az Árpád-vérbeli királyok alatt hatalmas nemzetségek telepedtek ott meg s hintették tele váraikkal a hegyek ormait. Sümeg, Hegyesd, Tátika, Rezi, Csobáncz, Szigliget, csak ott egymás mellett egy csomóban. A török ellen harmincz végvárat tartott megszállva s védelmi erőben csak maga Zalavármegye. Óriás történet, sok ezeréves mult, mérhetetlen hagyományok, a melyeknek minden irásnál biztosabb és hatalmasabb emlékeit turja föl naponkint az ásó, kapa, ekevas. A szántóvető kezébe kerülnek az emlékek. A ki azonban tudatlan: elhányja ezeket. De ha tudja: mire valók, odaviszi ahhoz, a ki összegyüjti őket s gondjukat viseli a nemzet számára.

A népet hát föl kell világositani. Azt a régi pénzt, fegyverdarabot, törött edényt, százféle bronz- és kődarabot, ha kezébe kerül, ne dobja el, hanem őrizze meg. Hátha hetvenhetedik öregapjáé volt valamikor.

Igy gondolkodott nemes barátom, Darnay.

Elkezdte az oktatás munkáját. Eleintén személyesen a falusi biró, jegyző, gazdaemberrel, a kik egyet-mást venni köznapon vagy vásár napján vaskereskedésébe bementek. A mit megmagyarázott, azt valóságban meg is mutatta s a mire a falusi ember a muzeum tárgyai közül kiváncsi volt, arra nézve teljesen kitanitotta. Volt a jó embernek azután otthon faluszerte elbeszélni valója.

Azután adott ki évenkint naptárt, kalendáriumot, egyes füzeteket, tisztesen kiállitva, magyarázóképekkel ékesitve. Egyszerü, világos népnyelven ismerteti benne a tudományt, a mint gyüjteményének egyik-másik fő ágazatára vonatkozik. Naptárakat, füzeteket ingyen is osztogat, különösen olyan falvak lakóinak, a hol tapasztalás szerint lépten-nyomon bronzkori vagy római vagy népvándorláskori leletekre szoktak bukkanni. Sok ezerre megy ingyen kiosztott példányainak száma s ez már bizony költséggel jár.

Ezzel azután elérte azt, hogy vidékén száz meg száz paraszt ugy beszél a paleolit és neolit korszakról, a rézkor, a bronzkor, vaskor különös jelleméről, sőt még a hallstatti kor szerszámairól is, szinte gyönyörüség hallani. Dehogy tud annyit papja, tanitója, jegyzője, szolgabirája. De nem tudnak még az egyetemi hallgatók se.

De nemcsak ezt érte el. Hanem azt, a mi a fődolog: az emberek semmi rozsdás készséget nem fitymálnak, hanem a mi szántáskor, ásáskor, szőlőforgatáskor fölszinre jő s kezükbe akad, azt megőrzik, tarisznyára rakják s a legközelebbi alkalommal viszik be Sümegre Darnayhoz. Ő tudja, mit ér a talált dolog s ha valamit ér, meg is veszi rögtön. Igen gyakran nem is készpénzen. Az a bronz-sarló például a jámbor szántóvető parasztnak semmit se ér, de igen kellene már a gazdasághoz jól pengő fényes, kék kasza-vas. Van ugyan otthon kettő is, de az egyik már nagyon kopott s a másikat megette a rozsda, noha már évek óta ott lóg ki a csucsfalablakon. Bronzsarlóért kaszavas.

Ez is egyik titka annak, miért gyarapodik az a muzeum oly rohamosan. Harmincz év alatt több mint harminczezer kortörténelmi tárgy, különös ritkaság és régiség, nemzeti emlék, nagy történelmi nevek ereklyéi, művészeti kincsek! Mesébe illenék, ha nem igy volna igaz.

Ma már száz muzeumi gyüjtemény készül hazánkban. Tanintézetek, vármegyék, városok, nemzeti muzeumok egyaránt nagy buzgósággal rakosgatják össze az elmult századok és ezredek méltó emléktárgyait. S e tárgyakkal ma már nemcsak a természet külső egyetemének s nemcsak az emberi szellem világának multját, művészetét, kincsbeli értékét s különös vagy ritka vagy torz alkotásait akarják szemlélhetővé s tanulságosabbá tenni, hanem egyuttal a mai egyéni és társadalmi foglalkozás minden főbb ágazatát is.

Darnay gyüjteménye nem különleges muzeum, nem a tudomány egy ágának s nem a társadalmi foglalkozás egyik irányának áll szolgálatára. Nem is egyetemes, mint a nagy nemzetek központi muzeumai. Könyvtári, ásvány- és növénytani s őslénytani és képzőművészeti része alig jöhet figyelembe. De Magyarország történelem előtti korát s népvándorlási és magyar korát gyönyörüen megvilágitja. Magángyüjtemény ma nincs az országban, a mely gazdagságra s értékre nézve megközelitené.

S mindez fiatal, szerény vaskereskedőnek, igazán kisvárosi lakosnak s minden szereplési vágytól idegen, egyszerü, jó magyar hazafinak munkája.

Ugy mondják, régi egyes sarkantyut talált diákkorában Sümeg puszta várának omladékai közt s ennek felemását kereste, kutatta éveken át. E kutatás közben gyültek tudományos kincsei. Ma is kutatja s maig se találta meg. Ne is találja meg hamarosan. Hadd legyen gyüjteménye még gazdagabb, honfiérdeme még nagyobb, még ragyogóbb.

HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…

I.

(Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-, Torna-, Gömör-, Zólyom-vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség a gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?)

Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e kis olvasmányban. Nem irok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról is megemlékezem kissé.

Ismerd meg tenhazádat!

Ez a czime is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám, a ki hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is tudták. Ignoti nulla cupido. A mi körülbelül azt jelenti magyarul: hogy szerethessem én azt a leányt halálig, a kit nem ismerek?

Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot egyenesen a közepén. Ugy se akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a multat fölidézni. Nem az egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.

1844-ben vagyunk és jurátusok vagyunk és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy országgyülés van Pozsonyban s ott van az országgyülésen a tekintetes királyi tábla is.

Mi a jurátus?

Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius inclytae tabulae regiae judicientis juratus: ime, ez a jurátus. Ez a hivatalos czime, közjogi állása s állásának természete. Végzett jogász, végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ, kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kuriára, gazdálkodik, vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporitja a világot s szidja a németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Igy is jól van.

Ez volt a jurátus általában.

De 1844-ben nem ez volt a jurátus.

Hanem a ki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s Tiszát, Lukát, Benét, a hirhedt adminisztrátorokat agyongunyolja, kineveti a papokat s azután készül a harczra, oda is megy, ha épkézláb, utolsó emberig s honvéddé lesz, meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét, szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de minden lelke és minden izma feszül és minden átka harsog a zsarnok ellen, a ki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.

Hajh, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd, tollnok, királyi aljegyző, ülnök, állnok és járulnok dehogy énekelné a Szózatot a kávéházban s dehogy merülne a fölött éjfélig vitába, hogy mi történt volna akkor, ha a mohácsi csatát mi nyerjük meg s nem a pogány hitü török s nem a kutyahitü osztrák? Mit szólna most az ilyen bolondsághoz a princzipális, a törvényszéki elnök s az ügyvédi kamara?

Nézzünk csak be a kávéházba. Hollinger uram kávéházába, a hol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemencze se füstösebb. Gyertya világit s nem villamosság. A félhomály szeliditi a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A czigarettet hirből se ismerik. Csibuk járja és tajtpipa. A trafiknak még se hire, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyarképü magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, a hol jurátusok dévajkodnak.

Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajczárért husz egész garasig. Husz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas: akkor váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajczár, egy pengő forintban százötven váltó krajczár.

A mint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.