Part 9

Szabadság! Itten hordozák Véres zászlóidat, S elhunytanak legjobbjaink A hosszu harcz alatt.

Akkor elhallgattak az ifjak kissé. Könnyeiket törölték.

– Én is sirtam, amice dilectissime!

Mondta nekem Sárkány Miklós apát, mikor erről beszélt.

Hát bizony hajdan ilyen volt a magyar barát, magyar pap. Hazafi a szive gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.

Ilyen-e most is?

Az én tudásom szerint most is ilyen, ha magyar.

Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó Benczés-barátok szives vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a jó Simon tihanyi apátnál, a ki egykor szintén jó ismerősöm volt. De sokat hallottam róluk a hires Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles férfiaktól is.

Ha magyar!

Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szives házigazdája csak akkor lehet a pap és barát, ha magyar.

Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Suúr. Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen német barátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek, kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent s lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek se istent, se embert a magyar fajtából. Valami Augusztinusok vagy mik voltak.

Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke főbirája. Hivatalos dolga akadt Suúron, négy hires lovával oda rucczant, maga leszállt a falu házánál, vendéglő nincs; – kocsijának, lovának, kocsisának, huszárjának meghagyta:

– Menjetek a barátokhoz!

Hát ő maga miért nem ment oda?

Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, a mikor mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.

Hát kocsiját, lovát akkor miért küldte oda?

Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság. Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolitsák a gyámoltalanokat s szives vendéglátásban részeltessék az utast és a zarándokot és a bujdosót, kiváltképen pedig a nemes vármegye urait és embereit, a mikor tisztjükben, közdologban járnak.

Ez ellen véteni nem szabad, csakhogy ezt a suúri német barátok nem tudták.

Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár s oda toppan a főbiró elé. Sarkantyuját összeüti:

– Jelentem alássan, tekintetes főbiró ur, istene ne legyen annak a barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.

Nem is haragudott a főszolgabiró. Nem szorult ő suúri német barátra, hanem a legközelebbi vármegyegyülésen bejelentette az esetet. Nem is másért, hanem csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják meg, hányadán vagyunk a suúri barátokkal.

Micsoda?

Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon, a ki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát s vendégét nem szivesen várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?

Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány Miklós Benczés akkor már bakony-béli apát volt, öreg ember volt, komoly és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákos szelenczéjét is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyengyalázat nem esett még a szentegyházon a tridenti zsinat óta!

Legjobban tüzelt Bakony hires ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is és azóta is többször követünk, erős katholikus hitvallásu férfiu s az egyház rendületlen hű fia. Sőt inditványnyal is előállott.

– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi őseink ilyen istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak, hirből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle jött-ment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a vármegye erre nekik engedelmet nem adott: inditványozom annálfogva, hogy a tiszti főügyészt utasitsuk, inditsa meg ellenük azonnal a bitorlás-megszüntetési pert, addig is helyezzük szequesztrum alá a suúri uradalmat s addig is, mig a pernek vége lenne, szoritsuk a barátokat száraz kenyérre és tiszta vizre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.

De bizony megszavaztuk egyhangulag az inditványt. Az egyházi férfiak ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak s nem Augusztinus-féle német barátok.

Nosza eszükre tértek most a német barátok. Fogtak magyarul beszélő embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni s egyben ünnepélyesen meghivták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona és szolgáló emberét, hogy a mivel az Isten őket megáldotta, a mi szegénységüktől telik, mindazt szives buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára felajánlják.

Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi, bakonybéli és zirczi barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a nemes lélek és a tisztesség.

A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a suúri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és 1871-ben is tiszti dolgom.

A hét jurátus, a mint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, neki váltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.

Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirczi-veszprémi uttól nyugot felé. Valami kétszázezer hold sürü erdő egy darabban. Itt-ott utak szeldelik át, különben a ki beletéved, akár bele is veszhet örökké. Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép Fehérvármegyébe, a hol a bodajki völgy a határa, nyugot felé Zalavármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.

A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról akkor irtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám adomát, csak egy-két évvel előbb mult el Sobri maga is. Fiatalsága, deli szép alakja, a hozzá kapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.

Csesznek várának csonka romjait már jó messziről megpillantották. Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, a mely utjokba akadt.

Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke. Tizennyolcz év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép volt s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, főispánjukhoz. A hogy tudom, 1826-ban irtózatos égiháboru alkalmával égő villámok csapkodták agyon. Leégett a régi büszke vár s benne égett minden. Az emberek alig menekülhettek. Nem épitette azóta föl senki. A mikor én az omladékokat 1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly gyorsan halad omlása, enyészése.

De a mikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden falát, minden tornyát és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört üvegek, omlatag nyilások, a padmalyokon már nőtt a moha, a laboda és a kosbor s a folyosókon és nyilásokon már vigan süvöltött a szellő.

Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmulást látjuk. Az örökre eltünt életet.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, a mit lát, hanem az, a mit gondol és érez arról, a mi szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról, minden erkélyéről észak felé szemükbe tünt Pannonhalma. A magas vár, a magas torony, a mint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő s hálásan emlegették vendéglátó gazdáikat, a kik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.

Egyszerü ebédjük a falu kocsmájában volt.

Estére Zirczre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó zirczi barátok itt is ugy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai leirta a zirczi zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az »Enyém tied, övé« czimü regényében. Ugy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak is.

Tanakodtak: merre menjenek Zirczről. Nyugot felé a bakony-béli apátság. Ut alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az utról lemondtak.

Kelet felé Palota-vára. A hires Móré-vára. A világ legnagyobb kalandora háboruskodott itt egykor, a ki hadat üzent a bécsi királynak is, a török szultánnak is. De Móré-vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrinyi Miklósnak és csobánczvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még Palota-Óvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulató tanyája. Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből készült római-ut, Kinizsi ugratója, a sziklában tátos lovának patkónyoma.

Vajjon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot. Pedig ők Veszprém felé a Balatonhoz sietnek.

Se nyugotnak, se keletnek. Egyenesen Veszprém felé.

Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd-patakját, rettenetes szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sirját, a nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.

Siettek Balaton-Füredre.

Felső-Eörsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását s azután nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a tatárjáráskori gyönyörü templommal, se azokkal a ligetekkel, a hol Szegedy Róza évekig siratta eltünt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a csodálatos szépségü tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó kotyogó malmokkal, szőlőhegyi diszes uri hajlékokkal, – siettek Balaton-Füredre.

Az ország nagyjai közé, a hires férfiak és nők gyülekező helyére, a nagy és remekkor szinművészeinek körébe és tiszteletére. Együtt volt itt akkor minden. Ugy, a mint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta magyar volt a világ.

Balaton-Füred akkor nem egészen az volt, a mi most hatvankét év multán.

Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy gyógyterem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kivül épült ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári szinkör. Hanem megvolt az első magyar állandó Nemzeti Szinház, a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai csak ugy fénylettek. Ennek a szinháznak ma már semmi nyoma. A mostani nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltüntek örökre.

Ezek eltünésének története van.

Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből magyar művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Szinház lebontását. Az intézők jámbor lelkü, de hülye elméjü hazafiak voltak. A tetők fáját s a falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a hatalmas, gyönyörü oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat elszállitani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna. Hiszen a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.

Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Szinházat annak, a minek az ősök épitették. Vagy alakitanák át Balatoni Muzeummá. Vagy ha az épületet elpusztitják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék gyanánt, művészet gyanánt, a hogy állanak a Napisten templomának oszlopai Balbek helyén, a sziriai sivatagon.

Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak hát óriási sirgödröt, a négy oszlopot belefektették s földdel betemették. Ugy eltemették, hogy ma negyven esztendő mulva senki se tudja, hol feküsznek a gyönyörü nagy művek, az egy kori honfi-lelkesedés művészi alkotásai.

Egykor, talán századok mulva valami kutatásnál vagy alagut-épitésnél majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek tudós bizottsága s ránk bizonyitja, hogy ime, egykor nálunk a nagy hellen világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták, hunnok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek ledöntötték, föld alá temették.

A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.

Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra. A savanyuviz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem volt meg.

A minthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra, szőlőkúra, vizkúra, mezitlábkúra, napkúra, szélkúra, villanykúra, hidegfürdő, melegfürdő, gőzfürdő, villany-fürdő, szénsav-fürdő, iszapfürdő és százféle egyéb hókusz-pókusz, a melylyel kinozzák, nyuzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták ezeket föl, hogy vele gyógyitsanak, hanem azért, hogy vele költséget szaporitsanak.

A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatal emberre nézve a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem széditi, vagy a háztető rá nem szakad.

A jurátusok nem tudtak ismeretlenül maradni.

A legelső napon a szinházban hozzájuk jön egy uriember s nevét mondja.

– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugy-e, az urak jurátusok?

– Mind azok vagyunk Pozsonyból.

– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentul az én vendégeim.

Mit tehettek? A szives vendéglátást visszautasitani nem lehetett. Már csak annálfogva se, mert a gróf csakugyan jeles férfiu volt. Gróf Esterházy Kázmér Miklós a mult 1840-iki országgyülésen a legnagyobb és legfájdalmasabb politikai harczokban a nemzet mellé állt s a főrendüek tábláján igen kevesed magával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett s a bécsi kormány ellen. Az országgyülési ifjak szerették, a jurátusok rajongtak érte. Fehérholló az akkori mágnások közt.

Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete Balaton-Füreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak miatta egy krajczárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép Guthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, a ki öt év mulva nemzetünknek hőse és vértanuja lett.

Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel tovább menjenek s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.

Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s dicsőséges I. Endre királyunk sirját, a ki isten igazában elfenekelte valamikor a németet. Megnézték a hegyet a Remete-barlangoknál s Csokonay gyönyörü költeményét elénekelték a visszhangnál.

Oh, Tihanynak riadó leánya, Szállj ki szent hegyed közül!

Gyönyörü dal! Soronkint énekelték, hogy a visszhang zavarodás nélkül dalolja vissza éneküket.

Elbámultak azon, a mit hallottak.

Első eset életükben, hogy kiki a maga hangját száz öl távolságból hallgathatta.

Minden hangnak szine, foka és ereje van. Fokát és erejét csak meg tudjuk magyarázni, de szinét már nehezen. Miért más hang a pacsirta hangja, mint a rigóé? Miért más a Blahánéé, mint a Kautz Gyuláé? Ki tudja ezt tökéletesen megmagyarázni?

Lakatos Miklósnak csodálatos erős, tiszta, érczes, szép férfihangja volt. Jól is tudott fiatal korában dalolni. Szeretett is dalolni. Dalművészetben nagy sikereket érhetett volna el, ha arra készül. Hudoba Soma lágy hangja, de még Lükő Géza reszelős hangja is elenyészett mellette, ha együtt daloltak. Az ő hangja ugy röpködött a többi hang fölött, mint a madár az erdő fölött.

A mikor a második sort énekelték:

Szállj ki szent hegyed közül

S a mikor ezt a visszhang visszaharsogta: valamennyien Lakatosra néztek. Tombolt fölöttük az ő hangja. De azután egyenként is beleénekeltek és beleszavaltak a visszhangba. Olyan furcsának találták. Az ember füle csak egy tenyérnyire van szájától. Mindenki csak egy tenyérnyi távolságból ismeri saját hangját s ime most száz öl messzeségből hallja.

Ez ám a tökéletes fonográf, nem Edisoné.

A visszhangmutató és kecskeköröm-áruló gyerekek hada ott vihogott körülöttük.

Oláh Dani azt kérdi a gyerekektől:

– Hány nyelven beszél ez az ekhó, gyerekek?

– Ez csak magyarul beszél, meg deákul.

– Hát németül nem beszél?

– Nem szabad neki.

Hudoba Soma, a zólyomi jurátus, tótul is tudott. Ő meg azt kérdezte:

– Hát tótul tud-e beszélni?

A gyerekek erre elkezdtek ugrálni, röhögni, kezükkel hadonászni.

– Mit vigyorogtok, gazemberek?

Egy gyerek aztán nevetve megmagyarázta:

– Hogyan tudhasson az ekhó tótul, mikor még sohase hallott tótul!

De már ezen azután a jurátus ifjak is nevettek, csak ugy harsogott.

III.

(A vérkúti fürdő. – Sietős Gábor uram. – A köppöly. – A vérkúti csárdás. – Somogyi Benjámin tiszteletes ur. – A monoszlói szép napok. – Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje. – A bajor szőlőnek a világon nincsen párja. – A monoszlói visszhang.)

Tovább, tovább!

A barátok hatalmas ebédje után utra keltek az ifjak. Egyenesen czéljuk felé. Csobánczvára, Tapolcza, Sümeg városa, a nagy költő. Ez a czél egyelőre. Azonban ember tervez, vendéglátás végez.

Utjok a Balaton partjain vezetett. Aszófőn, Örvényesen, Udvarin, Akalin keresztül. A mint Ságh-pusztához érnek: oda benéznek egy ital vizre. Nagy volt az augusztusi meleg. A kutyák majd lehuzzák őket. Sebaj. Még akkor csörgedezett a Cserkút patakja, még akkor kotyogott a sághi malom. A pusztától meglátnak egy magányosan álló kis épületet épen a Balaton partján. Valami négyszáz ölnyire lehet. Csárdának látszik, de út nem vezet hozzá, még gyalogutféle se. Egy-két élőfa lombja borong az épület mellett. Kérdik a pusztabéli asszonytól:

– Miféle csárda az?

– Nem csárda az urak, hanem fürdő, a vérkúti fürdő, de azért kapni benne enni-innivalót.

– Fürdő? Vérkút a neve? Igy is jól van.

Alkonyat felé jár az idő, hét óra van már. Az utiterv szerint ugyan Köves-Kállán kellene hálni, de az még ide jó hét-nyolcz kilométer. Mikor lesz a vacsora? Mikor fekhetünk le? A füredi és tihanyi dőzsölések után egyszer ki kellene magunkat aludnunk isten igazában. Az a fürdő közel van. Térjünk be oda s majd jókor reggel menjünk Köves-Kállára.

Jól kigondolták.

Oda ballagtak a vérkúti fürdőre.

Csakugyan volt ott egy kis épület. Volt az épületben két szoba, konyha, kamra, pincze, egy kis marhaól, az udvaron egy csonka malomkő, asztalnak állitva, a malomkő fölött terebélyes fűzfa. A ház mellett kőris- és hársfa. A fürdőn egy csárdás, valami jóravaló paraszt ember. Az épület mellett tiz husz lépésnyire a Balaton vize.

Egyéb semmi!

Hát ez is fürdő? Ilyen fürdőtelep is lehet a világon? Lehet. De megvan ennek a maga kis története.

Ki épitette azt a kis tanyát valamikor: én bizony nem tudom. Csárdának nem épitették, hiszen nincsen semmiféle útban. Utasok, vásározók, lakodalmasok, malomba járók, szegény legények, borszállitók, tikászok arra sohase tévednek. Miért lett volna hát csárda? Talán egy-két balatoni halász kedvéért? Bizony még ezért se. Az akali, zánkai, szepezdi halászok nem ott tanyáznak, azután halász ember iszik ugyan bort, de a maga borát s magával hordja csutorában. Miattuk éhen halhat minden csárdás.

Volt Köves-Kállán ezelőtt vagy hetven évvel egy ügyes borbély. Nem Hugli volt a neve, de hogy mi volt a becsületes neve, én bizony nem tudom. A nép Sietős Gábornak nevezte, mert mindig futott, mindig sietett; a ki szóba akart vele állani, mindig azzal a szóval szaladt el előle: sietős az utam.

Sietős Gábor uram egyszer nagyot gondolt. Ő köppölyöző intézetet állit. Miért mászkáljanak az emberek Keszthelyre, Sümegre, Tapolczára köppölyözés végett, miért ne menjenek épen ő hozzá? Az orvosi műtétért járó két garast miért ne ő keresse meg? De nem Köves-Kállán. Oda nem jönnek az emberek, nem is tudna nekik helyet adni, hanem valahol a Balaton partján, a hol fürödni is lehet s a hol az emberek és lovak a gyepen és a fák alatt estig eltanyázhatnak. Valami oly helyen, a hol kert is van, talán forrás is van, tehát hideg ivóviz is van. Az ugyan szükséges, hogy az emberekkel elhitessük, hogy az a viz ásványviz, az ereje gyógyitó, csodatevő, de hiszen ezt elhitetni igen könnyü dolog. Tele kell beszélni az emberek fejét. Fogni kell hozzá valami röst járási orvost is, a ki valami kis sportuláért szanaszét hordja a hirt. Vegyi vizsgálat nem szükséges, nem is divatos. A viz hatását kikémlelni épen nem kell. Minden viznek az a hatása, a mit a jámbor nyavalyás ember maga elképzel. Igy támad minden szentkút, minden csodatévő forrás, minden világfürdő. Lám, a bucsu-szentlászlói forráshoz a kútból hordják a vizet kocsin, szekéren, hordókban, mégis csodatévő az ereje. Ha az ember véletlenül egeret, békát vagy gyikot nyelt: ha iszik a vizéből, azon elevenen szüli el azt a csúf férget, a hogy lenyelte. El lehet olvasni az erről szóló hiteles püspöki bizonyitványt a szent-lászlói templomban. Bucsujáró hely is lett a forrásból. Milyen jó dolga van ott uraságnak, barátnak, kocsmárosnak, kártyavető asszonyoknak. Igy támadt a péti fürdő, a vadkerti fürdő Veszprémvármegyében s a bodajki fürdő Fehérvármegyében. Nem is kell egyéb, csak borbély, a ki köppölyözzön s muzsikus czigány, a ki vasárnap délutánonként muzsikáljon. A többi attól függ, van-e szerencse s van-e elég balgatag ember a vidéken.

Ilyes valamit gondolt ki Sietős Gábor uram. S a mint terve megérett, sietett is azt megvalósitani. Összefutkosta a szomszéd falvakat. Akalit, Zánkát, Szepezdet, Kővágó-Örsöt, Tótit, Kékkutat, Kisfaludot, Köves-Kállát, Mindszent-Kállát, Szent-Bé-Kállát, Henyét, Tagyont, Monoszlót s a hány Dörgicse van a világon, valamennyit. Beszélt emberekkel, asszonyokkal s elhirdette, hogy Istennek különös intésére ime csodálatos forrás támadt Vérkúton, oda jőjjön vasárnaponkint mindenki, ott kap köppölyt, ivóvizet, teljes gyógyulást, nem is kerül többe két garasnál. Csak még egy krajczárt kell hozzátenni a szegények számára.

Az eredmény meglett. Jöttek az emberek seregesen. Hozták hátas tarisznyában az ennivalót. Sietős Gábor uram minden ember hátából kicsettintett annyi vért, a mennyit jónak látott. A ki meg akart fürödni, meg is fürödhetett. A délesti órákban nagyot aludtak az emberek s estére kelve, a mikor haza indultak, oly könnyü volt mindenki, mint gyermekkorában.

Igy jött létre a vérkúti fürdő.

Ma mosolyog ezen mindenki.

Ne mosolyogj, felebarátom. A mai kor még furcsább, a mostani nemzedék még balgatagabb, a mai Sietős Gáborok mellett a régi köves-kállai Sietős Gábor csak ügyetlen, gyámoltalan kontár. Nézd meg a mai fürdők hirdetéseit, ügynökeit, szédelgő ajánlatait, téli-nyári csavargó orvosait, szakértőit, vegyelemzéseit s mindenféle pénzcsaló műveletét, majd akkor igazságosabban itéled meg azt a régen porladó szegény borbélylegényt.

A pozsonyi hét jurátus odatoppan a csárdás elé.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

A jurátusok körülnéznek. Rajtuk kivül senki. Szük a hely. Vendégszobának, vendégágyaknak semmi nyomuk.

– Lesz-e itt enni-innivaló, gazdauram?

– Lesz-lesz! Füstölt kalbász nyomban, ürüpörkölt később, hajnalban sült puha kenyér, borom is megihatják az urak, ha már ittak életükben jó bort. Iczczéje négy krajczár.

– Hát aludni lehet-e itt?

– Akár az angyalok nyoszolyáján. Ott kint a puha gyepen.

Nagyot nevettek a jurátusok, de megtetszett nekik az állapot. Rögtön megfürödtek s azután letelepedtek egyik asztal mellé. Falatoztak, iddogáltak, adomáztak.

De mire a fürdőből kikeveredtek: egy vendége se akadt a csárdának. Ott ült két idegen egy másik asztal mellett. Az egyik: harmincz-negyven év közötti, vidám, jó pirosképü ur, nyilván valami belső ember valahonnan. A másik idősebb már, de elég jól öltözött kékbeli. Előttük bor, csöndesen beszélgetnek.

A jurátusoknak jókedvük támadt. Zajos vidámságuk fölverte a Balaton-part csendjét. Sohase ittak jobb bort, mint az a négy krajczáros badacsonyi, a melylyel ellátta őket a csárdásgazda.

A pirosképü ur odasug a kékbelinek:

– Kurátor uram, szalajtsa be a gyereket az egyik lovon a feleségemhez. Várjon bennünket vacsorára. Tizen leszünk.

A kékbeli fölkel, kimegy, intézkedik, ujra bejön.